A peloponnészoszi háború utolsó éveit a görög történetírók harmadik legjelesebbje, Xenophón írja majd meg Hellénika címen. Szerencsére más művei is maradtak ránk, teszem hozzá sietve. A görögség történetének folytatása, a Hellénika esetében hatványozottan igaz mindaz, amit Thukididésznél már leírtam: nagy ívben kerülendő. Méghozzá nem csupán azért, ami az előzményeket olvashatatlanná és emészthetetlenné teszi, hanem azért is, mert Xenophónból hiányzik mind Hérodotosz lebilincselő mesélőkedve, mind Thuküdidész brilliáns elemző képessége.

A görög történelem Xenophón tollából kaotikussá válik, sehol egy rendező elv, követhetetlen és fárasztó. Mentségére szóljon, hogy a kortárs történelem bölcs elemzésébe más történetírók bicskája is beletört. Történelmet írni az utókor higgadt bölcsességével és a végkimenetel ismeretében érdemes. Szerzőnk láthatóan elveszti a fonalat és megelégszik azzal, hogy a teljesség igénye nélkül felsorolja, milyen események történtek a háború utolsó szakaszában, mely aztán végül Spárta és szövetségesei győzelmével és Athén teljes vereségével végződött. Nem ad terjedelmes szónoklatokat szereplői szájába, mint Thuküdidész, melyek rávilágítanak az események és szándékok mozgatórugóira, csupán írja, írja, kifogyhatatlan mennyiségben a nyers hadászati történések egymásutánját. Nem csupán gyötrelmes, nincs is igazán értelme. Mai ésszel például nehezen követhető, miért támad meg két városállam egy harmadikat, mely "örül" (sic) egy negyedik ellen viselt háborújuknak? 

Mindazonáltal Xenophón erényeit is érdemes kidomborítani: szerzőnk nem csupán gördülékenyen író és fegyelmezett mesélő, aki rabul tud ejteni és olykor meglódítja az ember képzeletét, még a leghétköznapibb témák kapcsán is, hanem egyben kortárs is, hadvezér és zsoldoskatona, aki aktívan végigharcolta mind a peloponnészoszi háború utolsó éveit, mind a tízezrek perzsiai hadjáratát.

De lássuk sorban.

Xenophón tollából háromféle mű maradt az utókorra:

• Történelmi művek
• Filozófiai írások
• Egyéb témájú írások

Történelmi művei közül négyet érdemes említeni.

A Hellénika a görögség történetének folytatása, mely a Krisztus előtt 411 és 362 évek közti időszakot öleli fel. Személyes véleményem leírtam e műről fentebb. A Hellenika legkülönösebb vonása az első mondata, mely így kezdődik: 'Néhány héttel később..', mire a meghökkent olvasó azt kérdezi, hogy bocsánat, minél? Nem most nyitottam ki a könyvet? Xenophón olyan komolyan gondolta a görögség történelmének folytatását Thuküdidész nyomdokain, hogy lényegében folytatta elődje utolsó mondatától. Kár, hogy képességeiből már nem tellett rá, hogy a színvonalat is hozza.

Az Anabasis, a tízezrek hadjáratának története, mely egy görög expedíciós hadsereg ázsiai hadjáratának és kalandos visszatérésének története, már sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb olvasmány. Ez tetszett. Tudom ajánlani jó szívvel. Szórakoztatóan keveredik benne a kalandok izgalma, az útleírások színei, a nehéz vándorlás gyötrelmei és a korabeli deal-making, avagy milyen alkukat köt egy menekülő, de erős hadsereg, miközben átvándorol egy sor baráti és ellenséges országon.

A történet dióhéjban: a pelopponészoszi háború befejeződése után harcedzett, de megélhetés nélkül maradt görög zsoldosok ezrei kalandos vállalkozásba kezdenek. Hadseregbe tömörülnek és Ázsiába átkelve fegyverrel támogatják a perzsa nagykirály fiát a trón megszerzésében. A döntő csatát meg is nyerik, ám a trónkövetelő meggondolatlanul elesik a csatában, így küldetésük okafogyottá, helyzetük pedig veszélyessé válik. Nem marad más hátra, mint szó szerint hazaverekedni magukat a Perzsa Birodalom belsejéből Kis-Ázsia masszív hegyvidékein keresztül.

Igazi kalandos vállalkozás, melyben egészségesen keveredik Old Shatterhand és Odüsszeusz vitézsége, élelmessége és legyőzhetetlensége. S ha már arra járnak vitéz görög zsoldosaink, oda is vernek rendesen, élelmet és asszonyokat rabolnak, királyokat segítenek trónra illetve onnan le, csatáznak szüntelen, míg törnek előre völgyvidéken és hegygerincen át, ölnek, ölelnek, teszik, amit kell. Legyőzhetetlennek nevezem őket, mert ugyan fogyatkoznak rendesen a számtalan csatában, de a kor viszonyai közt egy tízezer fős, harcedzett görög zsoldos sereg nagyon erős hadseregnek számított. Ne feledjük, éppen az imént győzték le a perzsa nagykirály hadseregét.

Két igazán érdekes dolgot érdemes még megemlíteni a műből.

Az egyik Xenophón szerepe. A görög hadsereg a visszatéréshez hadvezéreket választ, melyek egyike egy Xenophón nevezetű, csatában jeles, bölcsességben és mértéktartásban párját ritkító személy, a mű gyakori, dicsfényben tündöklő szereplője. Aki mellesleg azonos a szerzővel, de mégis csupán harmadik személyben hallunk róla. Ezt a trükköt majd Julius Caesar is előadja pár évszaddal későbben, amikor harmadik személyben beszél önmagáról a spanyol és gall háborúkról írott visszaemlékezéseiben. Mivel a trükk mind a kortársak, mind az utókor számára nyilvánvaló, így nem vágom pontosan, mi lehetett mindezzel szerzőnk célja. Azzal együtt hadtudósok az ókor legnagyobb hadvezérei közé sorolják Xenophónt, így mindez nem alaptalan hetvenkedés.

A másik érdekesség: megfigyelni, hogyan alakulnak a hatalmi-politikai játszmák, más szóval, a kialakult politikai válságra adott válaszok közül melyik bizonyult helyesnek. 

Képzeld el a feladványt. Kis-Ázsia valamelyik hegyi királyságának ura vagy, s élnél boldogan, ha hagynának, de egyszer csak feltűnik a határaidnál egy erős zsoldossereg, szabad átvonulást és közben élelmiszerrel való ellátást követelve.  Mit teszel?

Kerítést építesz, mint bohócügyi miniszterelnökünk?

Szembeszállsz velük? Ez sok jóval nem kecsegtet, hiszen sokkal erősebbek nálad. A trónodra ácsingozó ellenségeid nem fogják kihagyni ezt a ziccert és habozás nélkül megígérnek bármit az átvonuló seregnek cserébe azért, hogy letaszítsanak a trónról.

Biztosítod a szabad átvonulást és ellátod őket élelmiszerrel, pénzért? Sőt, ha rendelkezel elegendő katonai erővel, végigkíséred őket országodon és rajtuk tartod a szemed, nehogy fosztogatni kezdjenek. Aki megfeledkezik magáról és rabolni, erőszakoskodni kezd, azt kíméletlenül felkoncolod. Ezt tette például Kálmán királyunk 1096-ban a Magyar Királyságon átvonuló kereszteshadakkal. 

Aki kíváncsi a korabeli válaszokra és arra, mennyiben váltak be, olvassa el a művet. Nem fog csalódást okozni.

Harmadik történelmi tárgyú műve a Cyropaedia (Kürosz neveltetése), mely a nagyperzsa birodalom alapítójának, Kürosznak lenyűgöző életét, tetteit és személyiségét taglalja. Nagy Kürosz, az Óperzsa Birodalom alapítója egészen rendkívüli hadvezér, politikus és uralkodó volt, aki másfél évszázaddal Xenophón kora előtt sorban legyőzte a méd, a lűd, az asszír és a babiloni birodalmakat és megteremtette a világ addig látott leghatalmasabb birodalmát, mely a Nílustól az Indusig s a Fekete Tengertől az Arab-Öbölig terjedt.

Tette mindezt olyan páratlan emberi tulajdonságok birtokában, melyek más hódítókat a legkevésbé sem jellemeztek. A mű nyolc könyvből áll, melyek közül csupán az első foglalkozik Kürosz nevelkedésének körülményeivel, a többi hat végigköveti Kürösz életútját és hódításait, míg a legutolsó a birodalmi államszervezet kiépítéséről és a helyes kormányzás alapelveiről szól, Kürosz saját tettei és beszédei tükrében.

A legnagyobb perzsa király, akit még a meghódított tartományok is Atya néven tiszteltek, olyan bámulatos emberséggel, alázattal, önfegyelemmel és ügyességgel bírt, hogy az átsüt még a Cyropaedia idealizált, kissé Mátyás király-szerűre sikeredett ábrázolásán is. Ez a perzsa királyfi, aki ellenségeinek nem csupán megkegyelmezett, hanem maga mellé emelte őket, minden ajándékot sokszorosan viszonzott, életstílussá tette a rend, a fegyelem, az önmegtartóztatás ideáit, s elengedte a zsidókat a babiloni fogságból (amivel még az Ószövetségbe is beverekedte magát), semmit sem tartott többre, mint az erényt és a barátságot.

Milyen naívan hangzik ez ma már, nem? Pedig mindezek történelmi tények. Azonban minden csoda három napig tart, Kürosz halála után a birodalom katonai, politikai és morális válságba jutott, Xenophón korában már nyoma sem volt a Kürosz által bevezett mindenkoron harcrakész, éber és puritán világnak, a perzsa birodalom elpuhult. Ha harcolni akartak, felfogadtak inkább görög zsoldosokat, lásd Anabasis fentebb. A nagy király által megalapított intézmény- és szokásrendszer azonban még évszázadokon élt a perzsa birodalom utódjaiban. 

Az embereket pedig minden korokban izgatta a birodalom alapítók személyisége. Néhány száz éve még a gyarmatbirodalmak alapítói voltak a hősök, felfedezők és vérfagyasztó kegyetlenségű konkvisztádorok, manapság a multinacionális cégek vagy internetes cégbirodalmak alapítóit tiszteljük istenként, bár ez a legritkább esetben szól az illetők jellemének. Steve Jobs egy emberi szörnyeteg volt, hiába nevezi nekem bárki a marketing zsenijének, nem hat meg, ez nem mentség. De tudjuk, a legelső, a birodalom alapítója még sötét gazember, az utódai azonban már hat nyelven beszélő, kifinomult arisztokrata főurak. Alig hiszem, hogy az első Habsburg, Valois vagy Hohenzollern több lehetett barbár martalócnál vagy szerencsés rablólovagnál. A monarchia és a dinasztikus öröklés intézményét szenvedélyes pamfletekben támadó Thomas Paine - brit létére - mindenféle megilletődöttség nélkül lebanditázta Hódító Vilmost...

Aki azonban veszi a fáradságot, hogy végigolvassa a Cyropaedia-t, amit jó szívvel ajánlok, meglepően pontos képet kaphat Kürosz személyiségéről és magával ragadó jellembeli tisztaságáról. Üdítő olvasmány, hogyan jutott fel a hatalom csúcsaira ez az ember mesteri alkuk, ravasz hadászati trükkök és a személyes varázsa által megejtett követők légióinak révén. A lűd Kroiszosz királyt (az ő neve még a magyar nyelvben is fennmaradt Krőzus alakban) például úgy verte meg, hogy dromedárokat állított hadrendbe, melytől a teljes lűd lovasság azonnal megfutamodott: a lovak még soha nem láttak ilyen állatokat. Babilont úgy vette be, hogy árkokat ásatott a város körül s körgyűrűbe terelte a várost kettészelő Eufrátesz folyót, majd a kiszáradt folyómederben, melyet természetesen nem védett a városfal, szépen besétált hadseregével. 

Kürosz rendeleteinek gyűjteménye, melyet az első emberjogi chartának tekintenek

Xenophón könnyedén, szórakoztatóan, olvasmányosan ír, Diogenész két évszázaddal később "attikai Múzsának" is nevezte. Az olvasó szinte észrevétlenül merül alá egy 2600 éve letűnt világ mindennapjaiba, szokásaiba és értékrendjébe. Megbabonázva, hitetlenkedve s némán szégyenkezve hallja, mennyivel többet lehet elérni ügyes szövetkezéssel, emberismerettel és vitathatatlan jóindulattal, mint nyers erőszakkal, melyhez oly felvilágosult (?) korunkban is oly hamar nyúlunk. Azok a barbár ókoriak, mire nem vetemedtek? Pol Pot? Pinochet? Idi Amin? Folytassam? Folytassuk még? Még meddig folytatjuk? Sose lesz vége, üvölti Hobo egyre dühösebben Orgia című dalában. 

A mű talán egyetlen hibája az erényes és nemeslelkű élet, mint végső emberi cél, kissé dagályos hangsúlyozása, de Istenem, a kor szerzői már csak ilyenek voltak. A következő bejegyzésben szereplő Iszokratész némely beszédétől például harmadfokú erénymérgezést kaptam, főként azoktól, melyek a kor ifjúságát voltak hivatottak a helyes útra terelni. Mindazonáltal, csak jót tesz nekünk, ha a szánkba rágják, mit s hogyan lenne illő, úgy vélem. Még mindig nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen.     

Végül, A lakedaimóniak állama, mely lényegében Spárta alkotmányát, ősi törvényeit és szokásait részletezi, váratlanul érdekfeszítő olvasmány. A spártai törvényekben és szokásjogban bizarr módon keveredett az oligarchikus államrend, a barbárság és kommunisztikus törekvések.

Spárta katonaállam volt, egyszerre két királlyal, mely a hírnevén kívül semmit sem hagyott az utókorra. A spártaiak nem írtak, nem olvastak, nem alkottak filozófiai rendszereket és nem űztek művészeteket. Nem is nagyon jutott idejük ilyesmikre, olyannyira lefoglalta őket, hogy erővel igázzák le és hajtsák szolgaságba az általuk körüllakóknak nevezett és náluk sokkal nagyobb számosságú népeket. Törékeny hatalmi helyzet volt, melyet csak a legéberebb és legkönyörtelenebb katonai hatalom tudott fenntartani. Athén ma nyüzsgő metropolisz jelentős építészeti és más kulturális kincsekkel, míg a néhai Spárta helyén csak a szél fütyül. Rendben is van ez így. Egy katonaállamnak csak addig van értelme, míg a történelem következő nagy hulláma el nem söpri a formációt. A thermopylai hősök bátorsága, sírfelirata és újabban Hollywood túlszínezett képzelete révén azonban hírnevük örökké fennmarad. 

S mi volt Xenophón számára oly vonzó a spártai törvényekben és életben? Nos, derék szerzőnk egy csatában Athén ellen talált harcolni, mire Athén örök időkre száműzte. Ezután Spártában, pontosabban egy spártai fennhatóság alatt álló nyugat-pelopponészoszi kisvárosban talált otthonra, s itt írta műveit, nem is titkolva Spárta iránti elragadtatását. Ami, lássuk be, egy zsoldoskatonától nem is olyan kirívó. Jellemző a kor zavaros viszonyaira, hogy amikor Xenophón egyik fia viszont Athénért harcolva esett el, a város visszafogadta hősünket.

Filozófiai művek

Xenophón Szókratész egyik legjelesebb tanítványa volt. Műveiben feltétlen tisztelettel és megbecsüléssel emlékezik meg mesteréről. Filozófiai művei ilyesformán nem saját gyártású filozófiai rendszereit taglalják, hanem Szókratész tanításait közvetítik az utókor számára. S valóban, amit Szókratészról tudunk, jelesül a szókratészi filozófiai módszer és megközelítés részleteit, annak zöme Xenophóntól ered. (Másik forrása a hamarosan következő Platón, Szókratész másik, még sokkal fényesebb emlékezetű tanítványa.)

Apomnémoneumata (Emlékiratok Szókratészról) című műve Szókratész beszélgetéseit és beszédeit örökítik meg az utókor számára. Apologia című munkájában Szókratész védőbeszédének, egy - a Platón által leírtakhoz képest - némileg eltérő változatát hagyta ránk, melyre részben magyarázattal szolgál a tény, hogy személyesen nem hallotta, mivel éppen Ázsiában kergették zsoldosai élén. 

Nos, Szókratész.

Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Aki most szembejön velünk, az egész antikvitás (magyarul ókor), sőt az emberi szellemtörténet egyik legnagyobb, felbecsülhetetlen jelentőségű és hatású gondolkozója. Filozófusok filozófusa, a bölcsesség és bölcselet szerelmese, az örök kérdező, a vegytiszta szellem.

Vele majd Platón munkásságánál foglalkozom behatóbban. 

Itt csupán annyit, hogy Szókratész tanításainak és módszereinek lényege jól tettenérhető már ebben a néhány rövid emlékezésben is Xenophón tollából. Szókratész mindig kérdez, nagyon ritkán állít s boszorkányos ügyességgel vezeti rá vitapartnerét arra, hogy amit állít, annak valójában néha éppen az ellenkezője igaz. Örökké az igazat és helyeset kutatja mindenben, mérlegre tesz és kritizál mindent, emberi cselekedeteket, logikát s hiedelmeket egyaránt.

Igen kellemetlen fráter lehetett. Ha annyit találtál mondani, hogy helyes cselekedet, rögtön ízekre szedte a mondanivalódat. Mitől helyes? Mikor helyes? Kinek a számára az? Egyáltalán, mi a helyes definíciója? Leigázni egy békés várost és a lakóit eladni rabszolgának helyes-e? Ugye, hogy nem? De háborúban ellenséges várossal tenni ugyanezt nem csupán helyes, de élet, erő, egészség. Most ókori példával éltem, melyet Xenophón műveiből vettem, de könnyű az erkölcsi és etikai dilemmákra mai példákat találni. Ha valakinek a gyermeke zokninak születik, akkor mi a helyes teendő? Ha a nővér már nem tudja tovább nézni a gyógyíthatatlan beteg agóniáját, akkor mi a helyes? 

Aki csak feleannyira szereti Kristin Scott Thomas-t, mint én, annak ajánlom Il y a longtemps que je t'aime (Annyira régen szeretlek) című, eredetileg franciául forgatott filmjét egy anyáról, aki saját hatéves fiát ölte meg, mert nem bírta tovább elviselni a szenvedését. Aki még ez után a film után is szilárdan tudja, mi a helyes s mi az elítélendő, az készen áll Szókratészra.

A hatalom számára is kellemetlen az ilyen figura. Halálra is ítélték az istenek tiszteletének hiányáért s az ifjúság megrontásáért, amiből persze egy szó sem igaz, de mint mondtam, rá még visszatérek.

 Jacques Louis David - Szókratész halála

Xenophón egyéb témájú kisebb írásai igen változatos témaköröket ölelnek fel a vadászattól a lovaglás tudományán át a farmgazdálkodás helyes útjáig bezárólag. Irodalmi érdeklődésre ezek a munkát nem tartanak számot.

Thuküdidészt kétféle embernek tudom ajánlani, azoknak, akik szeretik gyötörni magukat és azoknak, akiket érdekel a hadászat. Mindenki más meneküljön, amerre lát.

Hérodotosszal ellentétben Thuküdidész cseppet sem törekszik szórakoztatásra, sőt egyenesen megszólja ezért neves kollégáját (név nélkül). Ő szigorúan történelem- és hadtudós, a történetírás realista iskolájának atyja. A szórakoztatás nem illik ilyen komoly diszciplinához, így száműzendő. A célt sikerült is maradéktalanul elérnie, ezt bátran kijelenthetem.

Egyetlen művében, mely magyarul A peloponnészoszi háború címen jelent meg, az ógörög történelem soron következő, kevéssé felemelő korszakát részletezi kimerítő alapossággal, Athén és Spárta szakadatlan háborúskodását Krisztus előtt 431-től 410-ig. A háborúskodás végül Athén teljes vereségével végződött 404-ben, de ezt már szerzőnk nem érte meg. Szerencsére, tenném hozzá némi malíciával. A háború utolsó hét évét majd Xenophón írja meg.

Amikor kimerítő alaposságról beszélek, komolyan gondolom. A műben hatszáz oldalon keresztül olvashatunk hadműveletekről.  Melyik városállamok szövetkeztek melyik másokkal, milyen szövetségek bomlottak fel, milyen konkrét hadi cselekmények estek meg, kik voltak a hadvezérek név szerint, hogyan kergették egymást szárazföldön és tengeren, milyen vidékeket pusztítottak végig, milyen hadrendbe állva s milyen fegyverzettel csaptak össze, hogyan karolta át a balszárny az ellenség jobb szárnyát, hogyan futamította meg a lovasság a  nehézfegyverzetű gyalogságot, hogyan cselezte ki az egyik flotta a másikat és így tovább.

Igazán, velőtrázóan kimerítő olvasmány.

Irodalmi értéke nullához közelít.

Elhangzik kb. száz korabeli városállam, ezer helyszín és végtelen mennyiségű hosszú, megjegyezhetetlen és emiatt könnyen összetéveszthető ógörög hadvezér neve. Alapos történelemföldrajzi ismeretek hiányában követhetetlen.

Képzeljünk el két, egymással szemben álló szövetséget. Az egyiket a kor leghatalmasabb városa, Athén vezeti, s elsősorban ión városokból áll, ide tartoznak jellemzően az Égei-tenger szigetei és városállamai (a mellékelt ábrán a piros sarokban). A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy itt nem egyenlőkről van szó, a szövetség városállamai Athén vazallusai, de legalábbis adófizetői. A másik szövetséget a Peloponnészosz dór városai és a félvad, félgörög Makedónia alkotják a lakedaimóniak (Spárta) vezetésével (kék sarok). További power player-ek Argosz, nagyjából félúton Athén és Spárta közt, illetve a perzsa birodalom, melyek felváltja támogatják egyik vagy másik szövetséget. A hatalmi harc és a kor nagy kérdése, hogy Athén képes-e maga alá gyűrni a hellén világot? Vitathatatlanul legfejlettebb demokratikus intézményei és a mai napig világítótoronyként ragyogó kulturális kincsei szinte kijelölik Athént e vezető szerepre, ám a többiek nem úgy gondolják.

Mindkét szövetségnek több tucat tagja van, melyek rövidtávú érdekeiket szem előtt tartva néha átállnak a túloldalra. Majd vissza, Majd újra át. Majd vissza. Etcetera. 

Most képzeljük el, hányféle kombinációt alkothat száz szereplő? Különösebb matematikai belátás nélkül is világos, hogy tetszőlegesen sokat. És ez így valóban meg is történt, Thuküdidész pedig híven megírta, évszakról évszakra, csatáról csatáról. Évtizedeken át gyűjtötte hozzá a forrásokat, beszélt szemtanúk százaival, összehasonlított, elemzett, mindent megtett, hogy leszűrje szitájával a történeti igazság aranyát. Mi több, részt vett benne s ez jelentősen hozzájárul a mű hitelességéhez.

Thuküdidész valóban hadvezér volt, de a szerencsétlen fajtából, mire seregével elérte az ostromlott várost, az elesett, így dolgavégzetlenül kellett távoznia, melyet Athén húsz év száműzetéssel jutalmazott. Még árulással is megvádolták. Hiába védekezett azzal, hogy egyszerűen csak későn ért oda, valakinek el kellett vinnie a balhét.

Olyan nagyon nem rázta meg eset, lévén, hogy szoros rokonságban állt a trák királyi családdal, így részesült néhány trák aranybánya (!) jövedelméből. Szerzőnk ily módon nem tartozott a világirodalom nyomorgó képviselői közé. Azt viszont nagyra becsülöm benne, hogy művében egy szót sem ejtett jogtalan sérelméről. Nem mentegetőzött, nem igyekezett tisztára mosni magát történetírás ürügyén. Saját háborús szerepének két sornyi mondanivalót szánt. Annyit, amennyit ért.

Művében kizárólag a történeti hűség vezérelte. Az események lefolyását kortársként és szemtanúk leírása alapján a lehető legpontosabban igyekezett visszaadni, hadászati téren laikus olvasói számára gyötrő részletességgel. A világ katonai akadémiáin Thuküdidész a mai napig tananyag. 

Igen ám, de az emberi történelem nem írható le hitelesen csaták, fosztogatások, elsüllyesztett flották és határvillongások ismertetésével, ezzel szerzőnk is tisztában volt. Ezen eseményeknek okai, eredői vannak, melyek politikai szándékokból és döntésekből, végső soron magából az emberi lélekből erednek. Ugyanakkor Thuküdidész - amúgy helyesen - a legszigorúbban tartózkodik az állásfoglalástól. Az ellentmondás feloldására érdekes módszert választott: hosszú beszédeket adott hadvezér szereplői szájába, melyekről önmaga is elismerte, hogy saját szerzeményei, de saját indoklása szerint ezen fiktív beszédek a lehető legközelebb állnak ahhoz, amik valóban elhangozhattak az adott helyzetben.

Ezek a részletes, érveket soroló, pontokba szedett beszédek, melyek szerencsésen feldobják a hadműveletek unalmas felsorolását, kissé emlékeztetnek Richelieu bíboros érvelési technikájára Dumas père regényeiben. Az elhangzó érvek némelyike mai ésszel kissé sántít ugyan, de a szembenálló felek türelmesen végighallgatták egymást. Ne feledjük, a szónoklás tudománya elismert képesség, hogy azt ne mondjam művészet volt az antik Hellászban. 

A teljesség kedvéért összefoglalva tehát Thuküdidész műve hosszú beszédek és még hosszabb hadműveletek kimerítő leírása, melyek 21 évet ölelnek fel egy közel harminc évig tartó háborúból. Télire az ókori görög seregek téli táborokba vonultak s nem harcoltak, így a harci cselekmények évi nyolc hónapra korlátozódtak. Általában véve, az antik világban óvakodtak télvíz idején tengerre szállni. A Földközi-tengert télen komoly viharok dúlják. Ezen túlmenően, ősi szokás szerint, fegyverszünet volt érvényben az olimpiai, némeai, stb. játékok idején. A maradék időben viszont a hellén seregek derekasan, vitézül aprították egymást. A kor anyagi, technikai, és létszám színvonalán ez gyakran alig jelentett többet, mint hogy felégettek néhány pajtát, elfoglaltak egy mezővárost vagy elkergették a legénységet egy ellenséges hajóról, majd felgyújtották. Komolyabb csatákra csak ritkán került sor. A csatát követően kiadták egymásnak a másik halottait, melyek száma pár százra rúgott, a győztes győzelmi emlékművet emelt (néha mindkét fél, ez is milyen görög), majd hazavonultak.

Vesd össze: 1916-ban a Somme mentén egy-egy magaslat elfoglalásárt néha feláldoztak százezer katonát. Athén és Spárta lakossága együttvéve messze elmaradt ettől. Százezer emberi test és lélek, gerinc, agy, tüdő robbant miszlikre, mire övék lett a magaslat és a frontvonal odébb került száz méterrel. Három héttel később az ellenség feláldozta saját százezer emberét azért, hogy visszafoglalja ugyanazt a magaslatot. Amikor Ady sírjukban is megátkozott gazokról beszél, mindig a Nagy Háborúra gondolok, azokra, akik kirobbantották és azokra, akik levezényelték, de elsősorban arra a szerencsétlen generációra, mely odaveszett benne.

Visszatérve Athén és Spárta háborújához, az egyik évben az egyik rohanta meg a másikat, a másik évben fordítva. Alapvetően testvárháborúról volt itt szó, a görögség két legnagyobb törzse, a ión és a dór között. Politikai értelemben Athén nagyhatalmi ambíciókat dédelgetett s igyekezett függőségbe vonni minden létező várost, szigetet és politikai alakulatot, míg Spárta ezzel szemben felszabadítóként, a függetlenség bástyájaként határozta meg magát. Athén tengeren volt erős, Spárta szárazföldön. A levegőben még csak madarak harcoltak.

A csetepaték váltakozó kimenetelűek voltak, ám Athén, a perzsa háborúkban megszerzett tengeri fölényére támaszkodva rendre legyőzte Spártát és annak szövetségeseit, A legyőzöttek békeajánlatait demagóg szónokokra hallgatva az athéni nép rendszeresen elutasította, sőt nagyhatalmi gőgjükben, elvakult ábrándokat kergetve még Szicilia görög gyarmatvárosait is megtámadták 414-ben. Ez a hadjárat két év után az athéni expediós hadsereg katasztrofális vereségével végződött. Szicília összes városa összefogott a hódítóként fellépő athéni és vele szövetséges seregek ellen és gyakorlatilag felmorzsolta őket. Alig néhány katona jutott vissza élve Hellasz földjére.

Ez a hadjárat sok megszívlelendő tanulsággal szolgált a jövő hadvezérei számára. Távoli, idegen földön, minden utánpótlási lehetőségtől elvágva bármekkora hadsereg felmorzsolódik egy idő után. A készletek fogytán, a morál egyre romlik, s bármilyen ideológia nevében támadtak is egy idegen országra, a katonák egyre kevésbé hiszik el, hogy a saját hazájukért harcolnak idegen földön és legszívesebben otthagynák az egész háborúsdit. Oroszország leigázásába Napóleon és Hitler bicskája egyaránt beletört, de nem jártak sokkal jobban a vöröskabátosok az amerikai kolóniákon vagy a szovjetek Afganisztánban sem.

Ezzel a döntő vereséggel Athén sorsa megpecsételődött, győzhetetlenségének mítosza szertefoszlott, végül a háború azzal végződött, hogy 404-ben Spárta és szövetségesei elfoglalták a várost.

De mindez alapjában véve nem lényeges. Ez is csak egy a régmúlt számtalan, érdektelen, gyalázatos, gőgből, nyerészkedési és hatalomvágyból avagy bosszúból indított számtalan háborúja közül.

Not exactly our finest moment.

A lényeges kérdés az, s ezen irodalmárok, történetírók, történészek és stratégák jószerivel az ókor óta vitatkoznak, hogy mi volt Thuküdidész szándéka mindezzel? Mi célból írja le valaki egy hosszú, gyötrő háború összes hadműveletét kimerítő alapossággal anélkül, hogy állást foglalna? Mert ez utóbbitól Tuküdidész a legszigorúbban tartózkodott. Maga csak annyit jegyzett meg ennek kapcsán, hogy művét az utókor épülésére szánja, hadd tanuljanak belőle az eljövendő korok. De vajon mire értette mindezt? Mit tanuljanak belőle? Hadászatot? Hadi cseleket? Az utókor a peloponnészoszi háború trükkjeit nagyságrendekkel felülmúlta, Hannibál teljes hadseregével átkelt az Alpokon, Mehmed szultán az egész hajóhadát átszállíttatta a hegyeken, hogy Bizánc hátába kerüljön és így tovább.

Még a polgári lakosság értelmetlen, szörnyű pusztulása is csak ritkán talál utat a műbe. A hadtörténészt a civilek nem érdeklik. De ahol mégis, s erre azért akad néhány példa, ott az olvasó a terepasztal háborúból hirtelen átzökken egy másik, véres valóságba, ahol az elfoglalt város teljes férfi lakosságát az utolsó szálig kivégzik, a csecsemőket és öregeket agyonverik, a gyermekeket és nőket pedig eladják rabszolgának. 

Próbálok választ találni a fenti kérdésre magam is, most, amíg Thuküdidész sorai még frissen élnek bennem.

Nos, ha irodalmi értéke vajmi csekély is, feltétlenül felvet néhány morális kérdést, melyekben a szerző úgy is tud állást foglalni, hogy látszatra egyáltalán nem teszi.

Akinek ez kacifántos, gondoljon a következőre: ha kiállsz az utcasarokra és tételesen, tényszerűen felsorolod, hogy a hazánkat jelenleg uraló narancssárga bolsevik rezsim frontembere mennyit és mit lopott el tőlünk, mióta a politika színpadára lépett, ez egyértelmű állásfoglalás, noha csupán felsoroltál egy hosszú listát vagyontárgyakról, személyeket meg sem említve.  

Az első morális és politikai természetű megfontolás, melyben szerzőnk ki nem mondva állást foglal, a népfelség kérdése. (Alkotmányjogi téren laikusként államformának is nevezhetném.) Ez a kérdés az ógörög demokrácia legfontosabb dilemmája, mely az egész korszakon vezérfonalként húzódik végig. A kérdés hétköznapi nyelven egyszerű: ki uralkodjon egy városállamban? (Az antik időkben még városokban és birodalmakban gondolkoztak, az ország fogalma csak jóval később jelent meg úgy, ahogyan azt ma értjük.) 

A görög városállamok, Athénnal az élen, évszázadokon át kísérleteztek, hogy megtalálják a megfelelő egyensúlyt az elit kisebbség uralma (Thuküdidész szóhasználatában oligarchikus uralom) és a népuralom között. (Fontos megemlíteni, hogy az ógörög világképben mindkettő belefér a demokráciába. Egyedül az egyszemélyi zsarnok (türannosz) intézménye, melyet mi diktatúrának nevezünk, elvetendő. Noha az egyensúlyt sohasem sikerült tartósan fenntartani, Athén büszke arra, hogy az utolsó zsarnokot még 510-ben elzavarták. Ezt követően a várost hol egy, hol harminc, hol négyszáz, hol ötezer polgár uralta.

Nem is szükséges a sorok közt olvasni ahhoz, hogy Thuküdidész álláspontját megsimerjük:

• a nép (démosz) uralma nem jó megoldás, mert a nép a politikai döntésekhez túlságosan zsigeri, döntéseit pillanatnyi hangulatai, érzelmei, kicsinyes érdekei, illetőleg - fájó gyakorisággal - ügyes szónokok demagóg ötletei irányítják. Athénnak számtalan remek alkalma kínálkozott arra, hogy előnyös feltételekkel, kedvező békeszerződéssel zárja le a peloponnészoszi háborút, ezt azonban nagyravágyó, saját pecsenyéjüket sütögető szónokok rendre kisiklatták, míg végül a Város megsemmisítő vereséget szenvedett. 
• a megválasztott avagy rangja, vagyona folytán uralmi helyzetbe kerülő oligarchikus kisebbség uralkodása szintén nem ideális, mert amint a hatalom elkezd koncentrálódni, a folyamat többé nem áll le s óhatatlanul elérkezik a zsarnokság.

A helyes választ, már amennyiben létezik, szerzőnk sem ismeri, de művében ismételten körüljárja a fenti gondolatkört.

A másik megfontolás még mélyebbre megy, már túl a moralitáson is, itt már a sárkányfog vetemény áll előttünk.

Mi értelme van ész nélkül háborúzni? Minden tavasszal egymásnak ugrani, ölni, rombolni, pusztítani, amit lehet? S ha valamelyik fél felül is kerekedik, a következő évszakban majd veszíteni fog. Mennyi áldozatot, küzdelmet, veszteséget ér meg a hírnév? Miféle dicsőség származik egy város elpusztításából? Hol van a hübris, a gőg és a kapzsiság határa? 

Thuküdidész magával vitte a saját állásfoglalását a sírba, de azt hiszem, tudom, miket akart üzenni:

Háborúnak csak vesztesei vannak.

A háború szégyene az emberi természetben magában gyökerezik.

Köszönjük, tudjuk. És három nagy flekkben is megértettük volna.

Egy dolog mindenesetre megnyugvással szolgál a számomra.

A történészeteket leszámítva Thuküdidész művéből egyetlen szereplő neve sem ismert az utókor számára. Elfelejtettük őket s mindazt a szörnyűséget, amit műveltek. Az emberiség iskoláiban és színházaiban ma is sűrűn emlegetjük ellenben Thalész, Pheidiász, Arisztotelész, Euklidész, Hippokratész, Euripidész, stb., nevét, akik munkásságukkal a tudományt, a művészeteket, a kultúrát, a békét és a haladást szolgálták.

Jól van ez így.

Legvégül álljon itt a mű legtöbbet idézett párbeszéde az athéniak és a mélosziak közt, az ún. Méloszi dialógus.

Igen tanulságos, örök érvényű.

A nagyhatalom gőgje csap itt össze az esélytelen zsákmány méltatlankodásával. 

Hasonlóan érvelhetett Custer a sziú törzsekkel, Hitler Hollandiával vagy a Vörös Hadsereg a balti államokkal. Bár él bennem a gyanú, hogy nem vesztegették a drága idejüket érvekre.

 „Méloszi dialógus” (Muraközy Gyula fordításában)

85. Athéniak: „Miután nem szólhatunk az egész néphez, nyilván azért, hogy a tömeget egyetlen összefüggő beszédben előadott s az első hallásra is meggyőzőnek és megcáfolhatatlannak ható érveinkkel meg ne zavarjuk – hiszen jól tudjuk, hogy ezért vezettek minket e szűkebb körű tanács elé -, nos, ti, akik itt ültök, válasszátok a tárgyalásnak még ennél is biztosabb módját. Ne összefüggő beszédben, hanem pontról pontra válaszoljatok, s szakítsatok félbe azonnal, ha olyasmit mondunk, ami számotokra nem látszik kielégítőnek. S először arra válaszoljatok, elfogadjátok-e javaslatunkat?”

86. Erre a méloszi főemberek így válaszoltak: „Méltányos javaslatotok ellen, hogy higgadtan igyekezzünk egymást meggyőzni, nem lehet kifogásunk. Ennek azonban szemlátomást ellentmond az a tény, hogy ti már most, túl az előkészületeken, készen álltok a háborúra. S úgy látjuk, azért jelentetek meg, hogy ítélőbíráink legyetek az elkövetkező eszmecserében, s hogy tárgyalásaink eredménye, ha bebizonyítjuk igazunkat, s éppen ezért nem engedünk, a háború, ha pedig hagyjuk magunkat meggyőzni, a szolgaság lesz.”

87. Athéniak: Ha ti azért jöttetek össze velünk, hogy a jövő lehetőségeit találgassátok, vagy más a célotok, nem pedig az, hogy jelenlegi helyzetetekben, amelyet ti magatok is láttatok, városotok megmaradásáról tanácskozzatok, máris abbahagyhatjuk a tárgyalást. Ha azonban az utóbbi a célotok, akkor beszéljetek tovább.

88. Mélosziak: Természetes és megbocsátható, ha ilyen válságos helyzetben valakinek a gondolatai sok irányban elkalandoznak. Összejövetelünk célja valóban a mi megmaradásunk, s a tárgyalást, ha nektek is megfelel, folytassuk úgy, ahogy ti javasoljátok.

89. Athéniak: Nos, jó. Mi tehát egyáltalán nem szándékozunk előttetek szép szavakat hangoztatva - hogy például a médek legyőzése után minket illet az uralom, vagy hogy az elszenvedett jogtalanságok megtorlására érkeztünk ide – hosszadalmas és aligha elhihető szónoklatot tartani, másrészt azonban ti se higgyétek, hogy meggyőzhettek minket, azt állítva, hogy noha ti a lakedaimoniak gyarmatosai vagytok, nem nyújthattok nekik fegyveres segítséget, vagy hogy nekünk még soha semmi sérelmet nem okoztatok. Okosabb, ha csak annyit akartok elérni, amennyit kettőnk őszinte érzései megengednek. Hiszen éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.

90. Mélosziak: A mi véleményünk szerint – s ezt meg kell mondanunk, mikor ti, semmibe véve a jogot, csak a haszonról vagytok hajlandók beszélni – kívánatos lenne, ha nem vetnétek el mindnyájunknak ezt a közös kincsét, s a bajban lévő esetében a méltányos mindig igazságosnak is számítana, s ő, ha ügye jogosságát nem is tudja teljes mértékben bebizonyítani, számíthasson némi jóindulatra. S ez nektek is érdeketekben áll, hiszen ha netán egyszer alulmaradtok, meglehet, ti szolgáltok a legszörnyűbb megtorlás példájául.

91. Athéniak: Amiatt mi nem aggódunk, hogy mi lesz velünk, ha uralmunk egyszer véget ér. Mert nem az a nép félelmetes a legyőzött számára, amely, miként a lakedaimoniak is, másokon uralkodik – különben is most nem a lakedaimoniakkal van nézeteltérésünk -, hanem az elnyomott, ha egyszer fellázad, s legyőzni eddigi urát. De engedjétek, hadd legyen ez a veszély csak a mi gondunk. Azt szeretnénk kifejteni, hogy mi hatalmunk kiterjesztése végett érkeztünk ide, s városotok megmentése érdekében folytatjuk ezt a tárgyalást, hogy itt
küzdelem nélkül vegyük át az uralmat, úgy, hogy ti mindkettőnk javára sértetlenek maradjatok.

92. Mélosziak: S miképpen jelenthetne nekünk akkora előnyt szabadságunk elvesztése, mint nektek az elnyert uralom?

93. Athéniak: Úgy, hogy ti a legszörnyűbbet elkerülve alattvalóikká váltok, mi pedig csak nyerünk vele, ha nem teszünk tönkre benneteket.

94. Mélosziak: S nem elégednétek-e meg azzal, ha mi ellenségeitekből barátaitokká válva nyugodtan maradnánk, anélkül, hogy bármelyik féllel szövetséget kötnénk?

95. Athéniak: Nem! Ellenséges érzületetek kevesebb kárt okozna nekünk, mint barátságotok, amely alattvalóink szemében éppen gyengeségünket, míg gyűlöletetek hatalmunkat bizonyítaná.

96. Mélosziak: Tehát a ti alattvalóitok úgy gondolkoznak a méltányosságról, hogy semmi különbséget nem tesznek azok között a városok között, amelyekhez nem volt semmi közötök, s azok között, amelyeket, miután részben elpártoltak, engedelmességre kényszerítettetek?

97. Athéniak: Nem! Ők jól tudják, hogy ügyének jogosságát az egyik éppúgy képes igazolni, mint a másik, de úgy vélik, hogy amelyik megőrizte függetlenségét, ezt erejének köszönheti, s mi félelemből nem támadunk rá. A ti meghódolásotokkal tehát nemcsak uralmunkat terjesztjük ki, hanem biztonságunkat is megszilárdítjuk, s különben is ti, a szigetlakók közt is egyik leggyengébb város, hogyan szállhatnátok sikerrel szembe egy tengeri nagyhatalommal?

98. Mélosziak: S mit gondoltok, az itt ajánlott megoldás nem szavatolja eléggé biztonságotokat? Mert miután megakadályoztátok, hogy a jogszerűségre hivatkozzunk, s arra akartok kényszeríteni, hogy csak a ti érdekeiteket nézzük, szükségét érezzük, hogy megpróbáljunk benneteket meggyőzni arról, hogy számunkra mi a hasznos, s hogy ez nyilvánvalóan egybeesik a ti érdekeitekkel is. Hogyan képzelitek, hogy azok, akik még egyik félhez sem csatlakoztak, nem válnak ellenségeitekké, ha, a mi példánkat látva, azt kell következtetniük, hogy majd rájuk is sor kerül? S mi egyebet fogtok elérni, mint hogy megerősítitek már meglévő ellenségeiteket, s azokra is, akik nem is gondolnak erre, akaratuk ellenére ellenségeitekké teszitek?

99. Athéniak: Mi nem azokat tartjuk legfélelmetesebb ellenfeleinknek, akik, valahol a szárazföldön lakva, éppen mert szabadok, rendkívül hosszú töprengés után tesznek védelmi intézkedéseket ellenünk, hanem, igenis, a szigetlakókat, akik vagy függetlenek, mint ti, vagy pedig már elkeserítette őket valamely idegen uralom elnyomása, mert ezek képesek, erejüket esztelenségükben túlbecsülve, magukkal együtt minket is szemmel látható veszedelmekbe sodorni.

100. Mélosziak: Nos, ha ti éppúgy vállaltok minden kockázatot uralmatok megtartásáért, mint az általatok leigázott népek felszabadulásukért, mi, akik még szabadok vagyunk, gazok és hitványak lennénk, ha nem kísérelnénk meg mindent, mielőtt szolgákká leszünk.

101. Athéniak: Nem, ha képesek vagytok a bölcs megfontolásra. Mert nem hősiességetek bizonyításáról van szó s arról, hogy az egyenlő erők küzdelmében meg ne szégyenüljetek; itt megmaradásotokról kell döntenetek s arról, hogy ne szálljatok szembe egy sokkal nagyobb hatalommal.

102. Mélosziak: Igen, de tudjuk, hogy a háborúban a hadiszerencse néha sokkal egyenlőbb helyzetbe hozza a feleket, mint haderejük különbsége alapján várni lehetett volna. S ha mi engedünk, helyzetünk egy csapásra kilátástalanná válik, de ha merünk cselekedni, még mindig lehet reményünk a megmaradásra.

103. Athéniak: A remény valóban a szorongatottak vigasza, s lehet, hogy azokat, akik nagy gazdagság birtokában bíznak benne, ha meg is károsítja, nem teszi tönkre. Aki azonban mindenét egyetlen kockára teszi fel, a remény igazi természetét (hiszen lényege a tékozlás) csak bukása után ismeri fel, miután annyit se hagyott meg neki, amennyivel ellene, lényét kiismerve, védekezhetne. Ti, azonban, akik gyengék vagytok, és sorsotok egy hajszálon függ, ne hagyjátok, hogy ez történjen veletek, s ne tegyetek úgy, mint a nagy tömeg, amely, mikor emberi eszközökkel még elérhetné megmenekülését, nehéz helyzetében a kézzelfogható reményektől a megfoghatatlanhoz menekül, a jövendőmondásokhoz, jósigékhez, s mindahhoz, ami az általa keltett reményekkel tökreteszi az embert.

104. Mélosziak: Higgyétek el, mi is súlyos dolognak tartanánk, ha teljesen egyenlőtlen helyzetben kellene szembeszállnunk haderőtökkel és a sorssal. Azonban bízunk benne, hogy az isten kormányozta végzet nem engedi meg, hogy eltiporjanak, mert mi tiszta ügyet képviselve szállunk szembe a jogtalan támadással. Ami pedig haderőnk gyengeségét illeti, bízunk lakedaimoni szövetségeseink támogatásában, akik, ha más okból nem is, a rokonság és a becsület miatt feltétlenül segítségünkre sietnek. Így tehát a mi magabiztosságunk nem is annyira megalapozatlan.

105. Athéniak: Ami az isteni jóindulatot illeti, az, reméljük, minket sem fog cserbenhagyni. Hiszen mi semmi olyasmit nem kívánunk vagy teszünk, ami ellentmondana az emberek istenről való véleményének vagy egymás iránt táplált érzelmeinek. S istenről nagy valószínűséggel, az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni akarnak. Ezt a törvényt nem mi találtuk ki, s fennállása óta nem mi alkalmazzuk először, hanem már készen örököltük, s minden időkre érvényes örökségként fogjuk is hátrahagyni. S ha e szerint járunk el, ezt abban a tudatban tesszük, hogy ti vagy bárki más hasonló hatalom birtokában ugyanúgy cselekednék, mint mi. Így hát nyilvánvalóan semmi okunk nincs a félelemre, hogy az istenek jóindulatát esetleg elveszítjük. Ami pedig a lakedaimoniakról alkotott véleményeteket s azt a reményeteket illeti, hogy már csak becsületből is segítségetekre sietnek, nos, ebben az esetben csodálattal illethetjük gyermekhez illő bizalmatokat, de nem irigyeljük balgaságotokat. Mert igaz, hogy a lakedaimoniak, ha egymás közti érintkezésükről vagy hazai törvényeik tiszteletéről van szó, kiválóan viselkednek, de sokat lehetne arról beszélni, hogyan bánnak másokkal, s röviden szólva úgy jellemezhetjük őket, hogy aligha ismerünk még egy népet, amely a legteljesebb nyíltsággal azt tartja tisztességesnek, ami neki kellemes, és azt jogosnak, ami neki hasznos. S mivel ilyen a gondolkodásmódjuk, nagyon alaptalan a reményetek, hogy megmentenek.

106. Mélosziak: Sőt, mi mindenekfelett éppen azért bízunk bennük, hogy ők éppen a maguk érdekében nem fogják cserbenhagyni Méloszt, saját gyarmatvárosukat, nehogy ezzel a bennük bízó hellénekben bizalmatlanságot keltsenek, ellenségüknek pedig szolgálatot tegyenek.

107. Athéniak: Ti egyáltalán nem gondoltok arra, hogy az a hasznos, ami biztonságos, míg a tisztes és szép cselekedetek kockázattal járnak. Pedig éppen ez a kockázat az, amire a lakedaimoniak általában a legkevésbé vállalkoznak.

108. Mélosziak: Úgy véljük, hogy miértünk sokkal inkább és sokkal elszántabban vállalják majd a veszélyt, mint másokért, mivel mi a hadműveletek szempontjából közel vagyunk a Peloponnészoszhoz, s rokoni érzésünk miatt bennünk jobban bízhatnak, mint bárki másban.

109. Athéniak: Annak számára azonban, aki valakit meg akar segíteni, nem a segítséget kérő jóindulata a legnagyobb biztosíték, hanem annak valóban meglévő katonai túlereje, s erre a lakedaimoniak még másoknál is jobban ügyelnek. Hiszen annyira nem bíznak saját haderejükben, hogy távoli vállalkozásokba csak számos szövetségesük társaságában bocsátkozzanak. Így nagyon kevéssé valószínű, hogy megpróbálnak átkelni egy szigetre, mikor a tengeren mi vagyunk az urak.

110. Mélosziak: Akkor meg ideküldhetnek másokat. A Krétai-tenger elég nagy ahhoz, hogy a fölényben lévőnek nehezebb legyen elfogni valakit, mint annak, aki észrevétlen akar maradni, elmenekülni. S ha itt nem is érnek el sikert, még mindig a ti saját földetek s azok ellen a szövetségeseitek ellen fordulhatnak, akiknél Braszidasz nem járt. S akkor majd nem egy benneteket meg nem illető szigetért, hanem szövetségeseitek megtartásáért és saját földetekért kell keserves küzdelmet folytatnotok.

111. Athéniak: Ilyesmi megtörténhet, s nektek is van ilyen tapasztalatotok, de ti is jól tudjátok, hogy az athéniak még sohasem hagytak abba hadi vállalkozást valamilyen máshonnan jövő fenyegetés miatt. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ti, bár kinyilvánítottátok, hogy megmaradástokról fogtok tanácskozni, hosszú megbeszélésünk folyamán semmi olyasmit nem hoztatok fel, ami az embert a menekülés hitelével szokta eltölteni. Önbizalmatokat elsősorban a jövőtől függő reményekre alapozzátok, de meglévő eszközeitek nem elegendők arra, hogy a megjelent ellenféllel sikerrel szembeszálljatok. S gondolkodásotok értetlenségéről tesztek tanúságot, ha mielőtt bennünket elbocsáttok, nem tudtok ennél bölcsebb elhatározásra jutni, s talán csak nem fogtok az embereket a maguk választotta szégyenteljes veszélyek között mindannyiszor tönkretevő becsületre hivatkozni. Hány emberrel történt már meg, hogy bár előre látták, milyen veszélybe sodródnak, mégis egyetlen szó, a megszégyenülés ellenállhatatlan hatására, mint egyetlen kifejezés áldozatai, szántszándékkal rohantak a biztos és elkerülhetetlen romlásba, s balgaságuk még szégyenletesebb gyalázatba döntötte őket, mint balsorsuk. Tehát vigyáznotok kell, ha helyesen gondolkodtok, hogy ne találjatok semmi megaláztatást abban, ha meghátráltok egy hatalmas város előtt, amely oly méltányos feltételeket szab: adófizető szövetségesei lesztek, megtartva, ami a tiétek, s szabadon választhattok a háború és a biztonság között – ne akarjatok makacsul a rosszabb lehetőség mellett dönteni. Nem hátrálni meg az egyenlő előtt, okosan szót érteni az erősebbel s mértékletesen bánni a gyengével, íme, a boldogulás legbiztosabb útjai. Vegyétek ezt fontolóra, míg mi kint várakozunk, s újra és újra gondoljátok meg, hogy hazátok sorsáról határoztok. Ez az egy hazátok van, s ettől az egyetlen döntéstől függ fennmaradása vagy pusztulása.

112. Ezzel az athéniak eltávoztak a tanácskozásról. A mélosziak egymást közt folytatott megbeszélésükön kitartottak eddig hangoztatott álláspontjuk mellett, s a következő választ adták: „Ugyanaz az álláspontunk, athéniak, mint legelőször volt, s nem vagyunk hajlandók hétszáz év óta fennálló városunk függetlenségéről egy pillanat alatt lemondani, hanem bízva az istenek kegyéből minket eddig még mindig megsegítő jósorsban s az emberek, elsősorban a lakedaimoniak támogatásában, megkíséreljük a megmenekülést. Fölhívunk benneteket, hogy legyünk barátok, úgy, hogy mi ne legyünk egyik féllel sem ellenséges viszonyban, vonuljatok el földünkről, s kössünk mindkettőnket kielégítő szerződést.”

113. Ez volt a mélosziak válasza, mire az athéniak, véget vetve a tárgyalásnak, kijelentették: „Döntésetekből úgy látjuk, hogy ti vagytok a világon valóban az egyetlenek, akik világosabban ítélitek meg a jövőt, mint azt, ami a szemetek előtt van, bizonytalan vágyaitokat máris valóságszámba veszitek, s miután a lakedaimoniakban, a sorsban és reményeitekben bízva mindent kockára tesztek, el is fogtok mindent veszíteni.”

114. Ezzel az athéni követek visszatértek a sereghez, s a hadvezérek, miután a mélosziak egyáltalán nem engedtek, haladéktalanul megkezdték a háborút Mélosz körül. A munkát az egyes városok között felosztva körülsáncolták Méloszt, majd az athéniak, szárazon és vízen saját és szövetséges csapataikra bízva az őrködést, eltávoztak, míg az ott maradtak fenntartották az ostromzárat.

115. Ugyanebben az időben az argosziak betörtek Phleiusz területére, de a phleiusziak és saját száműzötteik csapdába estek, s mintegy nyolcvan embert vesztettek. Az athéniak Pülosznál nagy zsákmányt szereztek a lakedaimoniaktól. De a lakedaimoniak nem mondták fel ezért a szerződést, s nem indítottak ellenük háborút. Viszont követek útján közhírré tették, hogy aki akar, engedélyükkel zsákmányt szerezhet az athéniaktól. Bizonyos, csak őket érintő vitás ügyek miatt a korinthosziak hadra keltek az athéniak ellen, a többi peloponnészoszi állam azonban nyugodtan maradt. Közben a mélosziak egy éjszakai kitörés alkalmával elfoglalták az athéni ostromsáncnak a piaccal szemben lévő részét, megöltek néhány embert, s miután annyi élelmet és egyéb dolgot zsákmányoltak, amennyit csak tudtak, visszavonultak, s nem kezdtek újabb vállalkozásba. S ettől kezdve az athéniak sokkal nagyobb gonddal látták el az őrszolgálatot. S ezzel véget ért a nyár.

116. A következő téli időszakban a lakedaimoniak már elindultak az argosziak ellen, de mikor a határátlépésnél szokásos áldozat nem sikerült, visszafordultak. Az argosziak e terv miatt gyanakodni kezdtek a városukban néhány emberre, egyeseket elfogtak, mások elmenekültek. Ugyanebben az időben a mélosziak ismét kitörve elfoglalták az athéni ostromsánc egy másik pontját, ahol kevés volt az őr. E támadás után Athénból új sereg érkezett Démeasz fiának, Philokratésznak vezetésével. S mivel most már teljes erővel folyt az ostrom, amihez hozzájárult még néhány városbeli árulása is, a mélosziak megadták magukat azzal, hogy sorsukról az athéniak tetszésük szerint döntsenek. Az athéniak minden kezükbe került méloszi férfit lemészároltak, a gyermekeket és asszonyokat pedig eladták rabszolgának. S a városba, amelyet saját gyarmatukká tettek, később ötszáz telepest küldtek.

Következik: Iszokratész és Démoszthenész

Iskolarendszerünk a szépirodalmat jellemzően már kisiskolás korában megutáltatja az emberrel azzal az egyszerű, ám hatásos módszerrel, hogy a hangsúlyt magukról a művekről áthelyezi az elemzésre: megismerhetjük a történelmi és személyi hátteret, a kort, melyben a mű született, az alkotó születési idejét, helyét, anyja nevét és személyi számát, besoroljuk a megfelelő műfajba, számolgatjuk a rímek szótagjait és ha még bírjuk cérnával, nálunk sokkal okosabbak tollából az is kiderül, mit gondolt a költő és milyen stíluseszközökkel élt gondolatai átadására.      

Pedig elég lenne csak elolvasni... 

Így ömlik ki a gyerek a fürdővízzel. 

Milyen szomorú! Hiszen a fiatal, különösen a tizenéves lélek még fogékony a költészetre s az emberiség majd háromezer évnyi szépirodalma végtelen mennyiségű szépséggel, ötlettel, tanulsággal bír és az érzelmek teljes skáláját felöleli. Lenne mit tanulni belőle. A mai fiatalok oroszlánrészét a mobiltelefonja persze sokkal jobban leköti, de a történeti hűség kedvéért illő megjegyeznem, hogy mi sem voltunk különbek.

Amiért az iskola eszembe jutott, az egy furcsa szó: műnem.

Emlékszel még rá?

Segítek: az irodalmi művek három műnembe sorolhatók, úgymint líra, epika és dráma. Ugye, hogy ismerős?

Nos, Hellasz dicső századából az előzőekben már megismertünk számtalan lírai és drámai művet, sőt Homérosz jóvoltából az epika királya, az eposz is megvolt. Egy valami azonban minden eddig olvasott műben közös volt: verses formában íródtak.

Ideje feltalálni a prózát. Végülis nem mindenki alkalmas arra, hogy szigorúan kötött versmértékben fejezze ki önmagát. Avagy arra, hogy ezt elolvassa és értékelje.

A görögök nagy századának első ránk maradt prózaírója egy történetíró, aki mindjárt a halhatatlanok közé emelkedett művével. Ő Hérodotosz, akit Cicero nyomán szokás a történetírás atyjának is nevezni.

A mítosz nála még mindenütt jelenvaló, sőt rendező elv, de minden kezdet buktatókkal teli. Az istenek és félistenek léte még megkérdőjelezhetetlen, egyetlen önmagára bármit is adó városállam, király vagy hadvezér sem tesz egy lépést sem anélkül, hogy ki ne kérné a neves jósdák olykor homályos, máskor azonban lézer pontosságú jóslatait.

De az istenek nála már nem jelennek meg személyesen, ez itt történetírás, nem holmi fikció. Egy-egy drámai pillanatban érkező csodajel, villámcsapás, földrengés, szörnyű vihar még be-becsúszik, de Hérodotosz erősen igyekszik hiteles maradni. A hiszékenysége és naivitása mai szemmel nagyon szórakoztató, de nem habozik kijelenteni, ha valamit nem hisz el, amit hall: attól még leírja. Ha forrásai több ellentétes magyarázattal szolgálnak, akkor mindet leírja s a döntést az olvasóra bízza.

Nagyon szigorúan tartózkodik az állásfoglalástól is. A preferenciái a mű egészéből világosan kikövetkeztethetőek, de sohasem minősíti sem a szereplőket, sem a cselekedeteket, legyenek azok vérfagyasztóan barbárok avagy megénekelnivalóan hősiesek. Hérodotosz nem használ jelzőket: az ő dolga hitelesen beszámolni. A hitelesség az ő esetében úgy értendő, hogy híven tolmácsolja mindazt, amit hallott, anélkül, hogy ismerné a valóságtartalmát. Ezt gyakran maga is hangsúlyozza.  

Mindjárt műve legelején le is szögezi alapelveit: pártatlanság és hitelességre való törekvés, kíváncsiság és kutató szenvedély, s ezekhez dicséretes igyekezettel tartja is magát.

Vele számtalan újdonság jelenik meg egyszerre: prózában ír, ión (tehát nem attikai - athéni) dialektusban, művét olvasásra s nem előadásra szánja, s ami a legfontosabb, úttörő jelentőségű újítás: tudományos igényességgel áll a témához, anyagot gyűjt, rendszerez, forrásokat kutat fel, összehasonlít, elemez és kiértékel. Széltében-hosszában beutazza az akkor ismert világot, s mindenkit kifaggat, perzsa halászoktól Felső-Egyiptom papjaiig.

Egyetlen műve maradt ránk, a Történelem, mely magyarul A görög - perzsa háború címmel látott napvilágot. 

A História szépirodalmi műnek csak erős jóindulattal nevezhető, inkább tűnt a számomra enciklopédikus, tudományos igényű munkának. Szándékait tekintve feltétlenül, az eredmény azonban még nem az lett, amit manapság egy higgadt, bölcs elemzőtől várnánk. Ám éppen ebben rejlik ragyogása, örök időkre elévülhetetlen érdeme: Hérodotosz szórakoztató.

Lebilincselő, sodró lendületű mese: hófehér szakállú nagyapánk ölében ülünk s hallgatjuk, mint a nagyvezír Seherezádét. S ő csak mesél, mesél, rendületlenül, dörgő hangon - örökké elhallgatnánk.

Népek, királyok, fáraók, hadvezérek, hősök és árulók kavarognak, hódítanak s legyőzetnek, ármánykodnak hatalomért, kincsekért és szerelemért, védik a hazájukat, asszonyaikat, gyermekeiket vagy éppen űzi őket a végtelen gőg az egész ismert világ leigázása felé; hol a nyers erő, hol a ravaszság, olykor az isteni gondviselés kerekedik felül. Történelem ez a legjavából, fajtánk közös emlékezete, az örök emberi tabló ezer szálból szőtt tarka szőttese.

S micsoda szálakból! Hérodotosz utazásai során még személyesen látta a fáraók utolsó dinasztiáját, a szfinxeket és piramisokat eredeti pompájukban. Lélegzetelállító élmény olyan útibeszámolót olvasni, mely az ó-egyiptomi kultúráról elsőkézből, szemtanúként számol be. (Nincs is több ilyen, milyen sajnálatos!) Mit nem adnék egy ilyen lehetőségért!! Egyiptomot én már csak a homok alól kiásott, széttöredezett, megfakult állapotában láthattam, a tőle tökéletesen idegen egyistenhitű arab kultúra fojtogató kulisszái között s még így is elmondhatatlan áhítattal töltött el.

Mennyi elveszett, eltemetett, elfeledett kincs! Az az alkotókedv, az a jelképrendszer, az a monumentális,  transzcendentális kifejezésmód, hiába keresem rá a méltó szavakat.

Ha  pedig már így jártam, át is adom a szót szerzőnknek.

Rémusz bácsit halljuk itt az ókor legmélyéről.  

(Egyiptom, Krisztus előtti hatodik évszázad)

Így érte el hát a végzet Apriészt, s utána Amaszisz lett a király, aki Sziuph városában született. Amasziszt az egyiptomiak kezdetben lenézték és nem nagyon tisztelték, hiszen azelőtt közönséges polgár volt, nem származott előkelő családból. Később azonban bölcs és mérsékelt viselkedésével elnyerte népe jóindulatát. Számtalan kincse közt volt egy arany lábmosó edénye, amelyben maga és lakomavendégei mindig lábat mostak. Hát ezt az edényt Amaszisz összetörette, istenszobrot készíttetett belőle, és a legalkalmasabbnak látszó helyen felállíttatta, az egyiptomiak pedig nagy tisztelettel közelítettek a szoborhoz. Mikor Amaszisz hírét vette a dolognak, összehívta az egyiptomiakat, és elmondta nekik, hogy a szobor, amelyet annyira tisztelnek, lábmosó edényből készült,amelybe beleköptek, belevizeltek. Nos hát, jelentette ki, vele magával, aki azelőtt egyszerű polgártársuk volt, most pedig királyuk lett, sem más a helyzet, mint a lábmosó edénnyel, így hát őt is tiszteletben és megbecsülésben kellene részesíteniük. Így szerezte meg az egyiptomiak jóindulatát, akik ettől fogva készséges alattvalói voltak. Idejét a következőképpen osztotta be. Kora reggeltől addig, amíg a piac meg nem telt, szorgalmasan intézte az elébe terjesztett ügyeket, utána azonban iddogálni kezdett, ingerkedett ivótársaival, haszontalanságokkal és bolondozással mulatozott. Nem tetszett ez barátainak, s a következő szavakkal figyelmeztették: "Ó, király, nem méltó hozzád ez a léha, könnyelmű életmód. Neked, fenségedhez illően, egész álló nap fényes trónusodról kellene intézned az ügyeket, mert akkor az egyiptomiak látnák, milyen kiváló ember az uralkodójuk, s mindjárt jobban vélekednének rólad. Mert most semmiképpen sem viselkedsz királyhoz méltán!" Ő azonban így válaszolt nekik: "Akinek íja van, akkor ajzza fel, amikor szüksége van rá, különben nem, mert ha mindig felajzva tartaná, eltörne, s nem tudná hasznát venni, amikor kell. Nos, ilyenforma az emberi természet is. Ha szüntelenül csak komoly dolgokkal foglalkozna,  és  nem  mulatozna  olykor  könnyeden,  észrevétlenül,  megőrülne  vagy  eltompulna. Minthogy én ezt tudom, mindkettőt megteszem." Ezt felelte hát barátainak.

Arnasziszról különben azt beszélik, hogy mielőtt király lett volna, már akkor is csípős nyelvű, iszákos és gátlástalan ember volt. Mikor kifogyott a pénzből, ami a mulatozásaihoz és ivászataihoz kellett, lopni se átallott. Azok, akik azt mondták, hogy eltulajdonította értékeiket – ő pedig tagadta –, nemegyszer elvitték egy-egy közeli jóshelyre, s a jósdák olykor bűnösnek találták, olykor ártatlannak. Amikor pedig király lett, így tett. Azokkal az istenekkel, akiknek szentélyeiben felmentették a lopás vádja alól, nem törődött, templomaik fenntartásához nem adott pénzt, áldozatot nem mutatott be nekik: nem érdemlik  meg,  mondogatta, mert valótlan jóslatot adtak. Azoknak az isteneknek a templomait viszont, akik rábizonyították a tolvajlást, bőkezűen támogatta, mert úgy tartotta, hogy azok az igazi istenek, akik nem adnak hazug jóslatot.

(Lydia, Kis-Ázsia, Krisztus előtti hetedik évszázad)

Ez a Kandaulész rajongva szerette feleségét, s szerelmében szentül hitte, hogy az ő felesége  a  világ  legszebb  asszonya.  Minthogy  ez  meggyőződése  volt,  egyik  testőre,  Gügész, Daszkülosz fia előtt, akit a legjobban kedvelt s akivel legfontosabb titkait is mindig megosztotta, dicsekedve magasztalta felesége szépségét. Nem sok idő múltán Kandaulész, akire fenyegető sors várt, így szólt Gügészhez: "Gügész, úgy érzem, nem hiszed el, amit feleségem szépségéről mondtam neked! Hanem mert általában a halandók kevésbé hisznek a fülüknek, mint a szemüknek, ejtsd szerét, hogy egyszer meztelenül láthasd. "Gügész azonban felkiáltott, s így válaszolt: "Uram, milyen feslett dolgot javasolsz nekem, arra biztatván, hogy meztelenül nézzem meg úrnőmet? Abban a pillanatban, amikor egy nő leteszi ruháját, szemérmességét is leteszi. Sok bölcs szabályt megfogalmaztak a régiek, amelyeket jó, ha megszívlelünk. Az is ilyen, hogy ki-ki csak arra nézzen, ami az övé. Én készségesen elhiszem, hogy valóban ő a legszebb valamennyi nő között, de könyörögve kérlek, ne kívánj tőlem olyasmit, ami tisztességtelen!" E szavakkal próbálta Gügész a királyt javaslatától eltéríteni, mert félt, hogy baja származhat belőle. De Kandaulész így válaszolt: "Bátorság, Gügész! Ne félj tőlem, mert nem akarlak én téged próbára tenni, és attól se félj, hogy a feleségemtől érhet valamifélebántalom. Elrendezem én a dolgot, és ő észre sem fogja venni, hogy te meglested. Abban a szobában ugyanis, amelyben alszunk, majd a nyitott ajtó mögé állítalak. Ha én beléptem, utánam a feleségem is megjelenik, és odamegy az ágyához. A bejárat mellett van egy szék. Erre rakja a ruháit, szép sorban, ahogy levetette őket, egyiket a másik után, s azalatt nyugodtan megnézheted. Amikor pedig a széktől az ágyhoz megy, s hátat fordít neked, módod lesz rá, hogy távozz az ajtón, és ő ne vegyen észre."

Gügész sehogyan sem tudott kitérni a kérés elől, így hát beleegyezett. Kandaulész pedig, mikor úgy találta, hogy elérkezett a lefekvés ideje, bevezette Gügészt a szobába, ahová aztán a királynő is belépett. Gügész itt végignézhette, amint az asszony megjelenik és ruháit lerakja a székre, majd amikor a nő háttal neki odament az ágyhoz, ő titokban kilopózott. Az asszony azonban észrevette, amikor kisurrant. Mikor látta, hogy a férje ily módon kiszolgáltatta őt, szégyenében nem sikoltott fel, hanem úgy viselkedett, mintha semmit nem vett volna észre, de feltette magában, hogy bosszút áll Kandaulészon. A lüdek körében ugyanis, mint általában a barbár népeknél, még egy férfi is rendkívüli szégyennek tartja, ha meztelenül látják. Ekkor azonban az asszony nem adta jelét haragjának, s megőrizte nyugalmát. Reggelre kelvén odarendelte magához leghűségesebb szolgáit, majd üzent Gügészért. Gügész, abban a hiszemben, hogy az asszony mit sem tud a történtekről, megjelent, mint szokás szerint mindig, ha a királyné hívatta. Most azonban, mikor belépett, az asszony a következőket mondta: "Most, Gügész, két lehetőség áll előtted, s rád bízom a döntést, hogy a kettő közül melyiket választod. Vagy megölöd a királyt, s aztán a tiéd leszek én és a lüd királyság is, vagy pedig neked kell itt meghalnod nyomban, nehogy Kandaulésznak mindenben engedelmeskedve, ezután is olyasmit láss, amit nem szabad meglátnod. Vagy neki kell tehát meghalnia, aki ezt tanácsolta, vagy neked, aki meztelenül láttál engem, s ezzel olyasmit cselekedtél, amihez nem volt jogod. Gügész e szavakra egy ideig döbbenten hallgatott, majd könyörögve kérte a királynét, ne kényszerítse őt ilyen helyzetbe, ne állítsa ilyen választás elé. De hasztalan próbálkozott, s végül belátván, hogy kénytelen-kelletlen választania kell: vagy ő öli meg urát, vagy vele végeznek mások, úgy döntött, hogy ragaszkodik a maga életéhez, s a következő szavakat mondta úrnőjének: "Ha már arra kényszerítesz, hogy végezzek férjeddel, mondd meg, miképp keríthetjük őt hatalmunkba." Az asszony így válaszolt: "Arról a helyről kell majd rátörnöd, ahonnan az ő biztatására meglestél engem, s amikor elaludt, a te kezedtől kell meghalnia!"

Az asszony tehát ezt javasolta. Gügészt, akit mindaddig nem engedtek szabadon, s nem volt más választása, mert vagy neki, vagy a királynak meg kellett halnia, az asszony bevezette a szobába, s a mögé az ajtó mögé állította, és a kezébe tőrt adott. Mikor pedig Kandaulész nyugalomra tért, Gügész előrohant, megölte a királyt, s így az övé lett az asszony és a királyság. Ezt az eseményt az akkor élt paroszi Arkhilokhosz is megemlítette iambikus trimeterekben írt költeményében.

Így hát Gügész elnyerte a hatalmat, amelyben egy Delphoiban elhangzott jóslat is megerősítette. Mert, amikor a lüdek Kandaulész halála miatt haragjukban fegyvert fogtak, Gügész hívei a többi lüddel abban állapodtak meg, hogy akkor legyen Gügész a király, ha Delphoiban a  jósda  is  királlyá  nyilvánítja,  ha  pedig  nem  így  történik,  vissza  kell  adnia  az  uralmat  a Hérakleidáknak. A jósda megerősítette Gügészt hatalmában, s így ő lett a király. A Püthia csak annyit tett a jóslathoz, hogy a Hérakleidák majd még bosszút állnak Gügész ötödik utódján. Ezzel a jóslattal azonban sem a lüdek, sem királyaik nem törődtek mindaddig, amíg az valóban be nem teljesedett.

(Egyiptom, Krisztus előtti tizenkettedik évszázad)

Próteusztól, úgy mondják, Rhampszinitosz vette át a királyságot, aki Héphaisztosz templomának nyugatra néző csarnokát hagyta emlékül maga után. Vele szemben két, egyaránt tizenegy méter magas szobrot állíttatott fel. Közülük az északra állónak a Nyár, a délre állónak a Tél nevet adták az egyiptomiak. A Nyár szobra előtt leborulnak, és tisztelettel veszik körül, a Télnek szobrával viszont mindennek az ellenkezőjét teszik.

A hír szerint ez a király oly gazdag volt, hogy ebben egyetlen utána következő uralkodó sem felülmúlni, sem megközelíteni nem tudta. Mivel kincseit szerette volna biztonságos helyen őrizni, kőházat építtetett, amelynek egyik fala az ő palotája külső falával érintkezett. De az építész cselhez folyamodott. A falban egy követ úgy helyezett el, hogy egy vagy két ember könnyen kimozdíthatta. Ahogy a ház elkészült, a király ide hordatta kincseit. Idő múltán az építész, mára halálos ágyán, magához hívatta két fiát, s felfedte előttük, hogyan gondoskodott jómódjukról, s milyen cselhez folyamodott a királyi kincsesház építésénél. Pontosan elmagyarázta nekik, hogyan kell a követ kiemelni, megadta a méreteket, s megmondta, hogy ha utasításait pontosan követik, úgy gazdálkodnak a király kincseivel, ahogy akarnak. Az építész meghalt, s fiai nem vártak sokat, hanem munkához láttak. Éjszaka behatoltak a király épületébe, könnyen rábukkantak a kőre, kiemelték, és sok kincset elvittek. Egyszer  aztán felnyittatta a király a kincstárt, és meghökkenve látta, hogy az edényekben kevesebb a kincs. De nem volt kit gyanúsítani, mert a pecsétek sértetlenek voltak, s az épület zárva. Mikor aztán, másod-és harmadízben felnyitván a házat, újra csak azt látta, hogy a kincs egyre fogyatkozik (a tolvajok ugyanis kitartóan folytatták a lopást), a következőket eszelte ki. Hálókat készíttetett, s ezeket a kincseket tartó edények körül helyeztette el. Mikor a tolvajok szokás szerint ismét eljöttek, egyiküket, mikor az egyik edényhez osont, megfogta a csapda. Átlátta, hogy milyen bajba jutott, azonnal odahívta testvérét, hogy lopózzék hozzá és vágja le a fejét, nehogy felismerjék, mert az a másiknak is a vesztét okozná.

Fivére igazat adott neki, engedelmeskedett, majd a követ a helyére tette, s magával vitte testvére fejét. A király másnap reggel bement a kincstárba, és rémülten fedezte fel a tolvaj fej nélküli testét, holott az épület sértetlen volt, és sem a be-, sem a kivezető nyílást nem lehetett látni. Ezt nem tudta mire vélni, hát a következőt eszelte ki. A tolvaj tetemét kifüggesztette a várfalra, őröket állított mellé, és megparancsolta nekik, hogy ha valakit ott sírni vagy gyászolni látnak, azt fogják el és vezessék elébe.

A tolvajok anyjának nagy szomorúságot okozott, hogy kint függött gyermeke teste. Életben maradt fiához fordult hát, és azt követelte tőle: találja ki, hogyan vehetné le és vihetné haza testvére holttestét. Megfenyegette, hogy ha nem tesz eleget kérésének, elmegy a királyhoz, és feljelenti, hogy nála vannak a kincsek. Az életben maradt fiú, miután anyja így megfenyegette, és semmi rábeszélésre nem engedett, a következő ravasz tervet gondolta ki. Szamarait felszerszámozta, hátukra borral telt tömlőket rakott, s elindult velük. Mikor a kifüggesztett holttest mellett álló őrökhöz ért, észrevétlenül kihúzta két vagy három tömlő lecsüngő végéből a dugaszt, a bor folyni kezdett, az ember meg fejét verte és nagyokat ordított, mintha nem tudná, hogy melyik szamárhoz rohanjon előbb. Mikor az őrök látták, hogy ömlik a bor, edényeket ragadva rohantak az útra, hogy hasznuk legyen a dologból, s valamit megmentsenek a borból. Az ember, haragot színlelve, rájuk förmedt, s amikor az őrök vigasztalni kezdték, úgy tett, mintha megnyugodott volna, szamarait az út szélére terelte és rendbe hozta terhüket. Mikor azután az őrök hosszabb beszélgetésbe elegyedtek vele, és az egyikük tréfás szavaival még meg is nevettette, nekik ajándékozott egy tömlőt. Erre az őrök letelepedtek, nekifogtak az iddogálásnak, s őt is noszogatták, hogy maradjon és igyék velük. Mikor pedig ivás közben barátságosan tovább beszélgettek vele, egy másik tömlőt is felajánlott nekik. Az őrök a bor bőséges élvezetében teljesen megrészegedtek, s ott, ahol ittak, elaludtak. Ő aztán éjszaka leoldotta testvére holttestét.

Megszégyenítésül még levágta minden őr szakállának jobb oldalát, s a testet az egyik szamárra téve hazatért, ekként teljesítve anyja óhaját. A király szörnyű haragra gerjedt a hírre, hogy ellopták a holttestet, de mert mindenképpen szerette volna tudni, ki volt ennek a tervnek a szülője, a következő dolgot találta ki, amit én különben nemigen hiszek. Leányát egy bordélyházba adta, és ráparancsolt, hogy mindenkihez egyformán legyen szívélyes, de mielőtt magához engedne valakit, bírja rá, hogy mesélje el, mi volt élete legbölcsebb, illetve legelvetemültebb cselekedete. Aki aztán azt meséli el, amit a tolvaj tett, azt fogja meg és ne engedje ki. A leány teljesítette apja parancsát, a tolvaj azonban megtudta, hogy miért cselekszik így, és hogy túljárjon a király eszén, a következőt vitte végbe. Tőből levágta egy éppen meghalt ember karját, s köpenye alá rejtve magával vitte. Amikor bement a király leányához, és az őt is, akárcsak a többieket, kikérdezte, elmesélte, hogy legistentelenebb tette az volt, mikor csapdába került testvérének a fejét a király kincstárában levágta, legbölcsebb cselekedete viszont az, hogy az őröket lerészegítette és a felfüggesztett holttestet leoldotta. A leány e szavak hallatára meg akarta fogni a tolvajt. De az a sötétben a halott kezét nyújtotta oda, s a leány azt ragadta meg, abban a hiszemben, hogy a tolvaj kezét kapta el. A tolvaj pedig, otthagyván a leányt, kiszaladt az ajtón. Mikor a királynak ezt is jelentették, elszörnyülködött ennek az embernek okosságán és vakmerőségén. Végül követeket küldött minden városba, és közhírré tette, hogy az illető büntetlen marad és nagy ajándékot kap, ha megjelenik előtte. A tolvaj, bízva az ígéretben, meg is jelent a király előtt. Rhampszinitosz nagyon megcsodálta őt, s mint legokosabb embernek feleségül adta neki a leányát, mert úgy vélte, hogy bár az egyiptomiak amúgy kiválóbbak minden más népnél, ez a férfi még az egyiptomiak között is a legkülönb.

Hát ez volna Hérodotosz varázsa. Magával ragadó meseszövés, mint az Ezeregyéjszaka történeteiben. Ha a boldogtalan olvasó nem lenne kénytelen végig kimondhatatlanul és megjegyezhetetlenül hosszú ógörög és óperzsa nevekkel birkózni, akkor szinte egy szuszra el lehetne olvasni az egészet.

A műnek adott magyar cím, A görög-perzsa háború, eléggé megtévesztő. A műben, melyet az utókor kilenc könyvre osztott, lényegében csak az utolsó kettő foglalkozik e háború eseményeivel. Az első szárazföldi ütközet, a thermopülai csata leírásához a hetedik könyv utolsó oldalán érkezünk meg.

Ez a mű sokkal nagyobb lélegzetű, sokkal ambíciózusabb, térben és időben messze túlterjed a görög-perzsa háborúk alig pár évre és egyetlen tájegységre kiterjedő históriáján. Lényegében az akkor ismert világ átfogó néprajzi és történeti összefoglalása kíván lenni.

Márpedig ilyen volumenű alkotáshoz szigorú alapelveket kell követni: már említettem fentebb Hérodotosz ars poeticáját. Frivol módon gyakran azok a pillanatai a legszórakoztatóbbak, amikor megszegi saját szabályait és kiszól a szövegből avagy találgatásokba kezd.

A kiszólások némelyike egészen mulattató, többször közli például, hogy ezt most nincs kedve elmondani (sic!), illetve tudja, miről van szó, de nem mondhatja el (köti a történetírói titoktartás, mint az orvosokat, ügyvédeket?). A legjobbat azon kacagtam, amikor kijelenti, hogy Khefrén piramisa bizony kisebb Kheopszénál, tudja, mert megmérte. Nos, aki járt Gizában, az jól tudja, hogy az előbbi ránézésre kisebb az utóbbinál, úgyhogy a tény nyilvánvaló, de ez is része Hérodotosz bájának. Ő nem volt rest: megmérte.

Mivel az ókorban fogalmuk sem volt róla, hol ered a Nílus, így nem találtak magyarázatot a folyó évenkénti áradására sem. Ez Hérodotosznak is szöget ütött a fejébe. Ő úgy okoskodott, hogy a folyó úgy viselkedik, mintha a hóolvadás duzzasztaná fel a vizét minden évben. Ez azonban lehetetlen, fűzte tovább, mert a Nílus Délről folyik Északra s minél délebbre merészkedik az ember, annál melegebb van, hogyan lehetne hát hó Dél felé? Ezzel a kérdés nyitva is maradt.

Vegyük szemügyre az általa ismert világ térképét egy pillanatra.

A Földközi-tenger a hellének által is alaposan bejárt vidékét elhagyva a térkép jól láthatóan egyre elnagyoltabbá válik és a szélei már merő találgatásból erednek. A Nílus például egy bravúros kanyarral az Atlasz hegységből ered. A Dunától (Isztrosz) Északra, Indiától Keletre és Etiópiától Délre járhatatlan, lakhatatlan vidékek terülnek el.

Érdekes tény, hogy a kontinenst, amit ma Afrikának hívunk, Hérodotosz korában még Líbiának hívták (mint ma az országot). Mai nevét a rómaiaktól kapta.

Visszatérve a korábbi mondanivalónkhoz, Hérodotosz Históriája történelmi szempontból négy perzsa dinasztia története. A mű nyomon követi a dinasztiák hódítási kísérleteit is az akkor ismert világ végső határaiig s Hérodotosz, ha már úgyis a témánál jár, kimerítően alapos leírást nyújt az ott élő népek számáról, nevéről, szokásairól, fegyverzetéről és így tovább.

Néprajzi és tájleírásokat valamint egyes történelmi epizódokat krónikás jelleggel természetesen már Hérodotosz előtt is írtak ma már elfeledett szerzők. Az ő érdeme a rendszerezés és az összefoglalás egyetlen nagy lélegzetű műbe. Ahol elbeszélései eljutottak az akkor ismert világ földrajzi és kulturális határaihoz, ott kénytelen volt mende-mondákra és egészen fantasztikus állításokra hivatkozni, de mellette szól, hogy becsületesen megmondta, ha szerinte is túlment a hihetőség határain és szigorúan súlyozta az általa személyesen megtapasztalt illetve csupán hallomásból megismert információkat. Még arra is képes volt, hogy kritikus szemmel, mitöbb ironikusan kezelje egyes forrásait. Vele már kezd körvonalazódni az is, amit a modern történettudomány forráskritikának nevez.  

Hérodotosz munkássága vegyes fogadtatásra talált már saját korában is. Kortársainak zöme, különösen a kedvező színben feltüntetett Athén polgárai nagy tisztelettel és elismeréssel övezték, életét - mai fogalmakat használva - felolvasókörutakkal fejezte be, ám néhány nyilvánvalóan fantasztikus kijelentése miatt támadások is érték bőven. Paradox módon éppen az utókor bizonyította némely állításának helyességét. Az ókorban senki sem hitte el neki, hogy egy nyugati irányban haladó hajó jobbra láthatja a Napot, de a déli féltekén pontosan ez történik, így ez a korabeli főníciai hajósoktól beszerzett információ egyértelműen igazolja Hérodotosz állítását, miszerint a föníciaiak körbehajózták Afrikát.

Marco Polo-nak sem hisznek majd velencei kortársai 1700 évvel később, amikor hazatérve arról mesél, hogy Perzsiában örökké égő kutakat látott, Kínában pedig az emberek kövekkel fűtenek. Ki hinne el ekkora sületlenségeket? Ma már tudjuk, hogy  Európa ezen beszámolók révén hallott először a kőolajról és a kőszénről.  

Hérodotoszt olvasva olykor hiányérzete is támad az embernek. Különös például, mennyire fogalma sem volt az ókori Hellásznak Európa északabbra lakó népeiről. Közvetítőkön keresztül kereskedtek még a brit szigetek lakóival is, de semmit sem tudtak róluk. A Kárpát-medence Dunán inneni területeiről, ami az ő nézőpontjukból a Dunán (Isztroszon) túl volt, Hérodotosz csak annyit közöl szárazon, hogy azok lakatlan és lakhatatlan pusztaságok. Megengedem, az Alföld a történelmi korokban járhatatlan mocsárvilág volt (hányszor mentett ez bennünket a tatártól, töröktől!), de az északi hegyláncok nem voltak átjárhatatlanabbak mondjuk a Kaukázusnál. Mi csupán harminc napi járóföldre vagyunk Hellásztól, Hérodotosz ennél sokkal távolabbi tájakat, például Indiát is részletesen ismerteti. Pedig érdekes lenne hallani a Kárpát-medence lakóiról abban a nagyon távoli korban, ahol például az arabok még több istennek áldoznak, tekintve, hogy Allah prófétája, Mohamed, csupán ezer évvel Hérodotosz után születik.  

A másik kényelmetlen benyomásom, ha mondhatom így, a jellemet hiányolja. Az egymással harcban álló felek összes jeles személyisége, királya, hadvezére, türannosza, legyen az perzsa, görög, lűd, asszír, egyiptomi, főníciai, babiloni, ión, dór, spártai, stb. erkölcsi hulla: a legváltozatosabb felállásban árulja el egymást illetve tart több vasat a tűzben, még a Szalamisznál győztes Themisztoklész is külön futárral üzengeti szándékait a perzsa hadaknak. Sehol egy római jellem, akire felnézhetnénk, aki megalkuvás nélkül képviselné nemes elveit. Hérodotosz természetesen nem mondja ki a fentieket, de a nagyszakállú mesélő néha mintha belebámulna a lelkünkbe s nem mindig álljuk ezt a tekintetet. A görögök pláne élen járnak abban, hogy képtelenek közös nevezőre jutni egymással, még a közös haza, Hellász megmentése sem elég nemes indok ahhoz, hogy félretegyék sérelmeiket és összefogjanak. (Nem ismerős ez valahonnan?) A lakedaimóniak (spártaik), argosziak, korinthosziak, boiótiaiak, athéniak, thébaiak valamelyike, néha többek is, mindig a perzsa oldalon harcolnak.

Ellenpélda is akad, de elszomorítóan ritka. Leónidász és a háromszáz spártai vitathatatlan hősiességét is Hérodotosz hagyományozta az utókorra. Ezt a halálig tartó önfeláldozást azután a történelem folyamán még sokan, sokszor megismételték, Szigetvártól a texasi Alamo-n át a varsói gettó védőiig.

Néha azért a görögök is összekapják magukat:

Az athéniak pedig a következő választ adták Alexandrosznak:

Végezetül még egy kifogás, de ez már teljességgel személyes. Ellenvéleménynek is helyt adok.

Leteszem Hérodotoszt, becsukom a könyvet az utolsó oldalnál és azt kérdezem: ebből állna a történelem? Címeres gazember hatalmasok és hatalmasságra törekvő senkik szakadatlan, jellemtelen, gyalázatos kavarásából?

Hol vagyunk mi? Mennyit érünk mi, Te meg Én?

Próbáljuk ki, csak így papíron. Vegyük mondja szemügyre a XXI. század első évtizedének magyarországi történelmét. Mindehhez ugorjunk előre hérodotoszi messzeségbe, jelesül a XLVII. (negyvenhetedik, ha jól írtam) századba. Mit fognak tudni késői utódaink arról, mi történt 2001 és 2010 közt Magyaroszágon?

Hérodotosz optikáját használva, miről szólt ez az évtized? A két eszelős küzdelméről? Egyik oldalon a korlátolt, képmutató, még kimosakodni is képtelen parasztlegényről, aki néhány agyafúrt jogász szakkollégista társával - a szervezett bűnözés támogatását élvezve - foglyul ejtette a magyar államot és törvényhozást? A túloldalon a túlmozgásos, hibbant politikai kalandorról? Róluk szólt?

Ez marad majd az annalesekben? Mi pedig csak asszisztáltunk a színjátékhoz?

(Pedig csak fel kellett volna húzni ezt a kettőt. Egymás mellé.)

Kikérem magamnak. 

Ez az évtized azokról szólt, akik magyar létükre kidolgozták a lelküket, hogy a bögre ne a mélyéről párologjon, hogy a kórház akkor is ellásson, ha már szinte fizikai képtelenség, azokról, akik már nem tudtak hová hátrálni tovább, majd összenéztek egy fázós reggelen: Megyünk? és akiket ezzel örökre elvesztett a nemzetünk, még ha őket talán nem is, de a gyermekeiket egészen bizonyosan, azokról, akik nemzeti jelképeink mögé rejtőzve azt hiszik, így majd nem látszanak gyávának, képzetlennek, Ugocsa továbbra sem coronat.

Tudom, hogy a történetírás nem vállalkozhat a kisember perspektívájának megjelenítésére, de bánt.

Na de fel a fejjel, Hérodotoszról beszélünk, aki nem csupán hatalmas, sok tekintetben páratlan ismeretanyagot hagyományozott ránk egy nagyon régen letűnt világról, hanem megnyitotta az utat más jeles, esetenként jelesebb krónikások előtt s ezen az úton azóta is járunk s fogunk is, míg az emberiség fennmarad.

Ó Hellász erkölcseinek festője! Merész, nagy
kómikus! Eggyé-vált gúnyözön és kacagás!

Antipatrosz: Arisztophanész dicsérete (részlet)

Az ógörög tragédiák hosszú sorától kissé meggyötört lélekkel vártam az egyetlen érdemben fennmaradt vígjáték szerző, Arisztophanész darabjait. Mostanára éppen elég volt az árulás, a bosszú, az embertelenség s a háború borzalmaiból, jöjjön hát végre a könnyedebb műfaj, a tragédiák ellenpontja és pimasz kistestvére, a komédia, mely éppen annyira, ha nem inkább tükre az antik görög léleknek, ugyanakkor  nagyságrendekkel pontosabb képet nyújt az antikvitás hétköznapjairól.

A lelkesedésem azonban mindjárt a legelső darabnál komolyan lelohadt. Arisztophanész szinte olvashatatlan, ennek okaira mindjárt rátérek. De ki mondta, hogy olvasni kell? Arisztophanész színpadi szerző, elsősorban az. A tragédiák cselszövésein, morális hátterén és szárnyaló költészetén még csak elborong a kései jámbor olvasó, újra s újra elolvasva egyes sikerültebb versszakokat, de a vígjátékokat látni kell, érezni őket, együtt lüktetni velük, hahotázni tele torokból. Arisztophanész jelesebb darabjai, némi korszerűsítéssel, máig jelen vannak a színházak repertoárján, arra azonban semmiféle esély nem kínálkozik, hogy a teljes életművet élőben láthassuk. Ez különösen itt a Szilícium-völgyben bajos, ahol mindent tudnak a profitról és a technológiáról, de a színházi élet, hogy finoman mondjam, halkabb húrokat penget.

Így hát kénytelen vagyok olvasni. Ezzel pedig mindjárt több probléma is adódik.

Először is, Arisztophanész fütyült az utókorra, vígjátékai a mának íródtak, a kétezerötszáz évvel ezelőtti mának, vaskosan vulgáris hétköznapi szóhasználattal és erősen építettek arra, hogy a néző tisztában van vele, kik a gúny tárgyai és miért. Ezen a ponton a mai olvasó szükségszerűen elvérzik, mert a görög mitológiát némi erőfeszítéssel még csak lehet követni, de azt tudni, hogy Krisztus előtt 417 évvel Athénban név szerint ki volt hordószónok, hímringyó, hadvezér, szikofanta (hivatásos besúgó) vagy éppen filozófus, esélytelen. Az Osiris Klasszikusok vaskos kötete, mely társamul szegődött újabban, igazán mindent megtesz annak érdekében, hogy kibontsa a talányokat, de ezzel csupán ront a helyzeten: a szöveg gyakorlatilag rommá van kommentelve. Képtelenség úgy olvasni bármiféle klasszikus verset, hogy minden harmadik szavához féloldalnyi magyarázat tartozik. A korabeli nézők persze pontosan tudták, kiket tett a szerző nevetség és gúny tárgyává, mivel közéleti szereplőkről volt szó. Sőt, néha ők maguk is ott ültek a nézőtéren s alighanem jókat kacagtak saját rovásukra is. Egyes darabokban a színészek szó szerint szemtelenkedtek a nagyérdemű egyes tagjaival.

További gyötrelmek forrása, hogy Arisztophanész és közönsége imádta a szójátékokat és áthallásokat, néha három-négyrendben is, ami csak eredeti nyelven volt élvezhető, fordítani gyakorlatilag lehetetlenség.

Harmadjára, e vígjátékok telis-tele vannak korabeli más szerzők, főként Euripidész műveinek paródiáival, néha szó szerint átvéve tőlük egész passzusokat, melyek más szövegösszefüggésben mulatságosan hatnak, de ma már nem ismerjük az eredeti műveket, hiszen még Euripidész munkásságának is csak töredéke maradt az utókorra. Arisztophanész azonban nagyon is jól ismerte, láthatóan sorról-sorra s vele közönsége is, mi több, könyvből, nem csupán hallomásból. A Békák című művében például Aiszkhülösz és Euripidész mérkőzik meg egymással az Alvilágban, mely - amúgy vígjátékhoz illően - félig költészeti verseny, félig egymás műveinek ócsárolása formáját ölti. Mivel semmiféle kényszer nem hajt, hogy mindentudónak vagy pártatlannak tüntessem fel magam, megkockáztatom azt a feltevést, hogy Arisztophanész Euripidész munkásságán való szüntelen gúnyolódása voltaképpen közönséges irigységet rejt. A zsenit gúnyolni könnyű, utánozni sokkal nehezebb.  

Kacérkodtam a gondolattal, hogy mindezekre hozok néhány példát a bőséges kínálatból, de talán egy is bőven elég lesz.

Megszólal például egy helyütt a Kar, jelesül a Madarak kórusa (Arisztophanész darabjai többnyire a kórus tagjainak külseje, pontosabban jelmeze után nyerik címüket, úgymint, Darázsok, Békák, Felhők, stb.) és ezt találja mondani:

Van az Árnyéktalpuaknál egy tó, hol mosdatlan
Sokrates szellemet idéz:
Oda ment Pisander is, hogy lássa önnön szellemét,
Mely még éltében elhagyá,
S áldozatkép egy tevének a bárányát ölve le
Távozék, mint egy Odysseus; és feljött az alvilágból
Vérszagára a tevének Chairephón, a bőregér.

What??? A mai olvasó, hacsak nem megrögzött rejtvényfejtő avagy hardcore klasszika-filológus, csupán a fejét vakarja, mert fogalma sincs, miről beszél Arisztophanész. De ezzel nyilván így volt az utókor összes olvasója, mind egy szálig.

Mi hát a titka Arisztophanész nem múló népszerűségének és egyetemes érvényének?

Arisztophanész negyven darabra rúgó munkásságából tizenegy maradt az utókorra, ezek magyarra ültetésének monumentális teljesítményét Arany Jánosnak köszönhetjük, aki a Világos után években menekült a borús valóság elől az antik szókimondás és malackodás régen letűnt világába. Noha Arany nem tartozik kedvenceim közé s manapság már ő is őskövületnek számít, el kell ismerni, hogy nagyszerű és igen alapos munkát végzett.

Kivéve akkor, amikor a szemérem határait kellett (volna) feszegetnie. De hát e téren a tabukat nem ismerő antik görög világot és a szigorú erkölcsű viktoriánus kort nem lehet egy napon emlegetni. Arany János korában egy pillanatra kivillanó női boka már vad szexuális izgalmat keltett, gondoljunk talán csak a legutóbbi századforduló nyakig érő fürdőruháira vagy a női alsóneműt közszemlére engedő kán-kán botrányosan romlott hírére. Ehhez képest Arisztophanész darabjai mindenféle megilletődöttség nélkül és zavarbaejtő gyakorisággal néven nevezik a nemi szerveket, az anális szex gyakorlatát és mindenféle alantas testi funkciókat. Szegény Arany János derekasan birkózott, hogy szalonképessé tegye az obszcén fordulatokat, de az olvasó olykor csak nehezen állja meg, hogy ne vigyorogjon kajánul. Ugyanakkor ez fokozza a műélvezetet…

Mindezt maga Arany János sem titkolja:

..Ugyanis az oly szép görög életnek nagyon rút oldalai is voltak, s ezek épen az ős-komoediában fordúlnak leginkább kifelé. Általában a mai és kivált a magyar közönség nincs szokva ilyeneket olvasni könyvben. A hol ugyan csak szóban volt a dísztelenség, azon igyekeztem valamely népies euphemismussal (melyet úgy sem ért mindenki) segíteni vagy legalább kétértelművé tenni a nagyon is egyértelmű kifejezést. De mikor egész jelenetek, sőt úgy szólván egész darabok (a Nők ünnepe s általában mind a három női darab) fordúlnak meg ily obscenumon: mit tegyen velök a szegény fordító?

Így lett a „basznék a sötétben” Arany János átiratában „enyeleghetnék”, a saját csapdájába eső Lüszisztraté által kibökött „dugás kéne” a műfordításban „férfi kéne” és lépten-nyomon hasonlók. Ahol a fordító nem merte leírni, amit értett, ott gyakran maga ötlött ki kétértelmű kifejezéseket, ilyen például a férfiszerelmet gyakorló szereplőkkel kapcsolatban sokszor előforduló „táglikú” kifejezés, melynek az eredetijét talán én sem írnám le itt és most.

A darabokat olvasva néha komolyan eltűnődtem azon, hogyan sikerült Arany Jánosnak a görög klasszikusok közül éppen Arisztophanészt választania s vajon kuncogott-e magában? (Efelől nincs kétségem. LOL.) Ám Arany János neve számunkra egészen másfajta témákat és attitűdöket jelez.

Csendben, de határozottan úgy vélem, with all due respect, hogy ideje lenne Arisztophanész munkásságát újrafordítani, mai magyar nyelvre. 

Mert Arisztophanész nem fogja vissza magát: amire létezett szó, ő nem habozott kimondatni, sőt újakat, merészebbeket alkotni. Amikor Arisztophanész egy figurája egyedül marad a színpadon, azonnal elkezd böfögni, fingani, az orrát túrni, stb., sőt, mindezekre felhívja a közönség figyelmét is. Lehangolóan alantas is tud lenni jeles vígjáték szerzőnk.  

De térjünk talán vissza emelkedettebb síkokra.

Mielőtt érdemben szólnék Arisztophanész műveiről, jelentőségéről s hatásáról, érdemes rövid pillantást vetni a történelmi háttérre. Krisztus előtt 420 évvel járunk, kaotikus időszak ez Athén életében, a folytonos háborúzás sötét évei. A három hatalmi központ, Athén, Spárta és a perzsák valamint a fentiek valamelyikével éppen szövetséges több száz kis városállam váltakozó felállásban, gyakorlatilag szünet nélkül vívja háborúit. Szövetségek kovácsoltatnak és hullanak szét évről-évre. Az Athénnel szövetkező kis városállamok katonák helyett pénzzel támogatják a háborúskodást, magyarán szólva súlyos adókat rónak le, melyeket felemészt a szakadatlan háborúskodás. Illetve, minthogy nincs új a Nap alatt, az adók egy része villámgyorsan elveszíti közpénz jellegét.

Bizonytalanság uralkodik a városban és környékén. A hadak néha még magába a városba is becsapnak, senki sincs többé biztonságban. A földművesek is bekényszerülnek a falak közé és szükségszerűen megjelenik az élősködő, parazita életformák egész skálája, ezek egyike a közpénzen történő bíráskodás, melyről még lesz szó a későbbiekben. A közéletet demagóg, populista szónokok, hadvezérek és gyorsan váltakozó tyrannoszok avagy diktatórikus jellegű testületek uralják. A várost hol egy, hol harminc, hol négyszáz ember irányítja, az arisztokratikus és népuralmi formációk gyorsan és véresen váltogatják egymást. A mai értelemben vett alkotmány fogalmát Pallasz Athéné városa még nem ismerte, politikai értelemben az egész korszak egyetlen nagy vajúdás.

A fejek gyors ütemben hullanak a városban és a csatatéren egyaránt. A szűnni nem akaró háborúskodás azonban business as usual, az ókor első ízben majd a Pax Romana vasökle alatt ismeri meg a tartós béke fogalmát, négy évszázaddal később. Így a kultúra sem zavartatja magát, továbbra is minden évben megrendezik a költői versenyeket, színházi fesztiválokat, vallásos ünnepségeket. Állami pénz azonban már nem kerül a kultúrára és a vagyonos támogatók száma, akik képesek finanszírozni egy színpadi előadás tetemes költségeit, is erősen megcsappan. Ebbe a forrongó, bizonytalan, zavaros világba lép be Arisztophanész a század húszas éveinek közepén, s fémjelzi majd nevével a görög ókomédia korszakát, mely alig húsz évet ölelt fel, míg nem eljön a végső bukás.

A korra jellemző védekezési mechanizmushoz hűen először még ő is más neve alatt adatja elő műveit, de az értő közönség pontosan tudta, kiről van szó.

Ha néhány szóba próbálnám sűríteni Arisztophanész erényeit, vonzerejét, máig ható varázsát, ezek ötlenének az eszembe: kíméletlen, félelmet nem ismerő gúny, paródia, kacagás, fantázia, obszcenitás és keserűség. Ütős mix, meg kell hagyni.

Magáról Arisztophanészról lényegében semmit se tudunk. Amit mégis, azt tőle magától. Hallgassuk, hogyan méltatja saját munkásságát:

....Ő, megszüntetve
az ilyen otromba modort, pór tréfákat és
oltárlesi nemtelen élcet,
fölemelte művészeti águnkat s a falait tornyozta magassá
nagyszerű nyelvvel, nemes eszmékkel,
s nem köznapi és kofa gúnnyal,
nem holmi magán emberkéket játszván ki,
sem asszonyi népet,
hanem a legnagyját fogta elé mintegy héraklesi dühvel...

Arisztophanész minden komédiája egy bizarr, sőt abszurd, olykor egészen fantasztikus ötletre épül, melyhez minden szereplő szenvedélyesen, a pillanat hevének engedve, magától értetődő természetességgel asszisztál. Ezen ötletek némelyike vonzó, mint az ellenséggel különbékét kötő athéni polgár esete az Acharnabéliek-ben, néha kajánul mulatságos, mint a férfiaktól a szexet mindaddig megtagadó asszonyok esete a Lüszisztraté-ben, míg azok be nem fejezik végre az esztelen háborúskodást, néha viszont taszító, mint a másik athéni polgár esete, aki azért jelentkezik a nagyon is kortárs Szókratész filozófiai iskolájába, hogy ott elsajátítsa az igazság relativizálásának művészetét és ezzel képes legyen lerázni magáról az adósságait. De mondhatnánk úgy is, hogy kidumálni magát belőlük, ez jobban illik Arisztophanész szellemiségéhez. Alapötleteit tekintve elmondhatjuk, hogy az isteni, emberi és fizikai törvények Arisztophanészt nem zavarták különösebben.

Ami minden darabban közös, az a félelmet és megalkuvást nem ismerő gúnyolódás, mely céltáblává tesz minden politikai, filozófiai, vallási és emberi gyarlóságot, mely a korabeli Athénban csak tetten érhető volt, nem tisztel senkit és semmit, önmagát sem, kíméletlenül odamondogat bárkinek, beleértve a legintimebb szféra szennyesének kiteregetését s a nézők a térdüket csapkodva kacagnak a jól ismert közéleti figurákon. És egy kicsit önmagukon is, mindannyiukon. S ebben van valami szerethető. Voltaire lesz majd ilyen kíméletlen gúnyolódó egy másik, nem kevésbé veszélyes korban, de Arisztophanész bátorsága világítótorony minden későbbi korok számára is. Ő habozás és megalkuvás nélkül támadta és gúnyolta az éppen hatalmon lévő tyrannoszt is (Kleón személyében), aki néha jól megverette, de műveinek előadását soha nem jutott eszébe (vagy nem merte) betiltani.

Ezt nagyon irigyeljük Arisztophanésztől, mi későbbi korok, kivétel nélkül. Már említettem Arany János kapcsán a szabadságharc leverése utáni sötét esztendőket, melyekben Arisztophanész munkássága, az antik derű és kacagás üdítőként hathatott. De ma sem állunk sokkal jobban, sajnos. Próbálj meg előadatni egy olyan színdarabot, melyben a leghülyébb piaci kofát indítod a regnáló államfő ellen, méghozzá sikerrel, a vita hevében lepolitikusbűnözőzve az utóbbit, mondjuk Putyin Oroszországában vagy Erdogan Törökországában, de előtte már ne vegyél bérletet. Pedig éppen ez történik a Lovagok-ban.

Teszi mindezeket jeles komédiaszerzőnk valami olyan utánozhatatlanul mulatságos és könnyed stílusban, hogy egyszerűen képtelenség haragudni rá. Az egész egy szélesvásznú, vidám bolondozás.

Nézzük például a Madarakat.

A darabban egy derék athéni polgár és ütődött kísérője, akik már torkig vannak a törvények és a társadalom béklyóival, rábeszélik a madarak ezerszínű népét arra, hogy a levegőegekben alapítsák meg Felhőkakukkvár városát, mely az emberek és istenek világa közé beépülve ügyesen kamatoztatja közvetítő jellegét: az isteneket térdre kényszeríti, mert nem jut el hozzájuk a szent áldozatok füstje, továbbá nem tudnak lejárni az emberek közé ****ni (így, néven nevezve), az emberek pedig imádhatják a madarakat felsőbb hatalomként. A derék athéni polgárnak, akinek kimondhatatlan ógörög neve van, és aki az egész koncepció megálmodója (architect), senki sem mondja a szemébe, hogy sültbolond vagy, aranyapám. Ellenkezőleg, mindenki sürög-forog és Felhőkakukkvár hamarosan áll s az ilyesformán egymástól elzárt felek hosszú sorban érkeznek derék polgárunk elébe hódolatukat tenni.

Arisztophanész pedig nem habozik minden létező tiszteletlenséget kihozni ebből a helyzetből: az istenek szánalmas, kicsinyes figurák, a mitológiai szörnyeket puszta kézzel legyőző, Alkésztiszt az alvilágból csak úgy visszavevő Herkules csupán egy nemtörődöm haspók, akit polgárunk csak foghegyről odavetve üdvözöl. Prométheusznak, aki Aiszkhülosznál még larger than life, s aki felemlegeti, mennyire szereti az emberiséget (hiszen a tüzet is ő lopta el nekünk), furfangos polgárunk csak annyit vet oda, hogy ..Bizony, még halat se sütnénk nélküled…, míg Íriszt, Zeusz hírnökét egyenesen nemi erőszakkal fenyegeti: a mítoszoknak, melyekre az ógörög irodalom eddig épült, ezzel végképp befellegzett.

Az isteneknél már csak az új hatalmi helyzetben helyezkedni próbáló emberek szánandóbbak és kicsinyesebbek. Arisztophanész, jó szokásához híven, fellépteti az antik görög társadalom legképtelenebb figuráit, főleg mesterségüket gúnyolva és egyikük sem ússza meg a verést. (A Darázsok például teljes egészében a mérhetetlenül elharapózott és olcsó megélhetéssé vált bíráskodási gyakorlatot teszi nevetség tárgyává.) A derék athéni polgár ezzel át is veszi az uralmat mindenek felett és innen kezdve éppen olyan zsarnoki uralmat gyakorol, mint ami kezdetben őt magát is távozásra bírta. Gyakori dilemmája ez az ógörög történelemnek s irodalomnak.  

Hát ki tudna haragudni mindezért? Hiszen az egész olyan komolytalan. A Megara-béli ember malacnak öltöztetve adja el a lányait? Szókratész egy tyúkkosárban üldögél a mennyezet alatt?

S a főszereplők szinte bármit megengednek maguknak, büntetlenül. A Felhőkben a Szókratészre a házat rágyújtó feldühödött athéni polgár avagy a másik, aki az Acharnabéliek-ben saját szakállára békét köt az ellenséggel, ma gyújtogatás és garázdaság illetve hazaárulás bűnében találtatnának vétkesnek.

Kinek jutna eszébe háborús időkben különbékét kötni az ellenséggel?

Gondolj 1914 kora őszére. A frontra induló katonavonatokat lelkes tömeg búcsúztatja a pályaudvarokon. A katonaládákon piros-fehér-zöld pántlikák, indulók harsognak, a frontra induló fiatal férfiak szeme magabiztosan csillog, megállj, megállj, kutya Szerbia! Édes a háború azoknak, kik még nem tapasztalták, figyelmeztet Pindarosz az idők mélyéről, de rá sem hederít senki. Lombhullásra különben is itthon lesznek a fiúk, megígérte a Ferencjóska. Hiszen ő mindent megfontolt, mindent átgondolt. Ez ugyanaz a Ferencjóska, aki fiatal uralkodóként orosz segítséggel vérbe fojtotta a szabadságharcot, de az elmúlt évtizedek szédítő ütemű technikai, gazdasági és társadalmi fejlődése ezt majdnem képes volt feledtetni. Az agg császár, aki minden ellenfelét évtizedekkel túlélte és a XX. század első évtizedeire teljesen elveszítette kapcsolatát a valósággal, utolsó tettével feláldoz még egy magyar generációt a háború szörnyű malmában. De ki merne ez ellen szólni 1914 őszén? A pacifisták zavartan és rosszat sejtve hallgatnak, aki szólni mer, arra rásütik, hogy kém, szabotőr, hazaáruló és irány a börtön. Egyedül az amúgy is kevéssé visszafogott Ady tiltakozik azonnal fennhangon, Isten-várón emlékezve egy különös, különös nyáréjszakára.

Másfél évnek kell eltelnie, s közben a város utcáin megjelennie több ezer megnyomorított, torz, végtag nélküli, süket, béna, légnyomást kapott, harci gázoktól szétmart tüdejű fiatal embernek, szemükben a géphalál iszonyatával, mire a csodálatos Babits Mihály kiszakadó tüdővel, hangosan követelni kezdi a békét, Húsvét előtt. Majd őt követik Móricz, Kaffka, Kosztolányi és a Nyugatosok szinte mind, egyre bátrabban szembeszállva a háborús uszításban bűnös konzervatív sajtóval.

Na de különbékét kötni az ellenséggel? Ezt csak Arisztophanész merhette.    

Arisztophanész pedig mindent belead, az egészen aljas poénoktól Euripidész szövegkörnyezetből kiemelt és ezzel paródia tárgyává tett soraiig. Mindez persze feltételezte, hogy a közönség ismeri a szóban forgó sorokat. Jellegzetes arisztophanészi fogás még a színpadi illúzió megtörése is. Arra mai darabokban sem akad példa, hogy a színész a színpadtechnikushoz szóljon, gondoljunk csak bele, milyen illúzióromboló lenne, ha mondjuk Kern András egy monológ közepén kiszólna a színpadgépésznek, hogy húzza már feljebb a függönyt. A Béke címet viselő darabban, melyben egy háborút megelégelt másik athéni polgár egy ganajtúró bogáron emelkedik az égbe (ez is micsoda ötlet egy színpadon!), hogy számon kérje Zeuszon, hová tüntette a Békét, mely az antik mitológia szabályai szerint megszemélyesített fogalom, a visszatérőben lévő derék polgár nemes egyszerűséggel közli a nézőkkel, hogy már felülről is gonosznak látszottak, de közéjük visszaereszkedve aztán végképp…

Mai ésszel nem is könnyű elképzelnünk ezeket az előadásokat. Olyannyira mások voltak. A színészek közéleti szereplők vagy istenek maszkjait viselték, a női szerepeket is férfiak játszották, a színdarabokat fényes nappal adták elő, sorban egymás mögé fűzve, s némelyik színház inkább stadion méretű volt, akadt olyan, melyben tizennégyezer néző tudott helyet foglalni. Vajon, hogyan hallhatták a darabot az elektromosság és a hangosítás előtti korban? Az akusztika döntő fontosságú lehetett. Epidauroszban manapság az idegenvezetők ezt azzal illuszrálják, hogy egy gyufát gyújtanak meg a színpad közepén s ezt a turistacsoport minden tagja jól hallja, üljön bárhol is.

Örök kérdés azonban, hogy a nagy nevettető vajon nevetett-e maga is? Gondoljunk talán a Nagyvárosi Fényekre, Chaplin-től. Aki azt a filmet látta, nem felejti el. A kisember mulatságos, groteszk figurája mögött igazi fájdalom, valódi kiszolgáltatottság magasodik fel. Milyen jó lenne, ha az élet hosszabb lenne a magánynál! (Bornai Tibornak köszönöm ezt a gondolatot.) 

Mint már jeleztem, magáról a szerzőről az utókor szinte semmit sem tud, kivéve azt a pár szegényes adalékot, melyet a szigorú pontossággal strukturált darabok kellős közepén mondat el a karral saját magáról. Ezt a részt nevezi a klasszika-filológia hervasztóan unalmas tudománya parabasis-nak.

Ha jól figyelünk, az athéni közélet megannyi visszásságát örök időkre kigúnyoló Arisztophanészből is kivillan néha a keserűség. Mert mindaz, amit ő gúny és maró élcelődés fegyvereivel támad, nagyonis valóságos és romboló, a háború pedig – természetéhez hűen - senkit és semmit sem kímél. A demagóg szónokok addig tántorítgatják el a népet a Spártával való békekötéstől, míg Spárta végül felülkerekedik s elfoglalja magát Athént is, ezzel véget vetve a görög ókomédia alig húsz évig tartó korszakának, s vele letűnik az a szabadszájú s szabadlelkű, pimasz, vitriolosan gúnyos műfaj, melyet Arisztophanész műveiben tisztelhet az utókor.       

A római időkben más jeles görög szerzőkhöz hasonlóan Arisztophanész is élő klasszikus volt. Műveit a bizánciak mentették meg a kései utókor számára azzal, hogy klasszikusként tisztelték és másolták évszázadokon keresztül. Három vígjátéka még a bizánci Súda lexikonba is bekerült a tizedik században, így átvészelte a tudatlanság évszázadait s a kora középkorban átfordították latinra, mellyel elérhetővé vált az egész akkori művelt Európa számára. Más ókomédia szerzőktől alig maradt fenn pár sor, noha versenytársai akadtak bőven.

Érdemes itt megállni egy percre és elmerengeni azon, mekkora szerepe volt a Bizánci Birodalomnak az antik kultúra értékeinek továbbhagyományozásában. Nélkülük a régi szövegek aligha érték volna meg a reneszánsz korabeli Európát, hiszen a Nyugat-Római Birodalom bukása és a XV. században újjáéledő humanista érdeklődés közt majd tíz évszázad el telt el. Bizánc azonban szorgalmasan tanulmányozta, másolta és őrizte a kódexeit egészen saját 1453-ben bekövetkezett végzetéig. Ugyanakkor az átörökítési folyamat szelektív volt. Amely antik szerzőt nem tartottak érdemesnek másolni - s e téren az ortodox keresztény Bizánc és a szabadszájú, pogány antikvitás értékítélete szembeötlően eltér - annak művei örökre elvesztek.

Ily módon esett áldozatul a pogány zene is, mely Arisztophanész darabjaiban és általában az ógörög komédiákban még jelentős szerephez jutott. Ma már azonban csak a hangszereket ismerjük a történelmi korokból, egyszerűen fogalmunk sincs, hogyan szólhattak és miféle dallamokat játszhattak rajtuk Ó-Egyiptomban vagy a korabeli Athénban.     

Arisztophanész hatása szinte felmérhetetlen a dráma és vígjáték szerzők egész sorára, a modern időkig bezárólag. Talán elég, ha Goethe-t említem, aki saját műveiben szívesen támaszkodott a pogány színiírók, főként Plautus és Arisztophanész munkásságára.

A görög drámaírás történetében Euripidésszel beköszönt az ősz. Az athéni demokrácia fénykora múlóban, oda a boldog békeidők biztonsága, s minden athéni polgár érzi, hogy lassan visszavonhatatlanul véget ér a Szophoklész fémjelezte aranykor, mert a város ismét háborúban áll, ezúttal Spártával, a hellének farkasaival. Márpedig háborús időkben a demokrácia nem ad megfelelő választ a kérdésekre, így a demokrácia álarca mögött hamarosan ismét megjelenik a zsarnokság. Euripidész művészete tükrözi ezt a megriadást, az értékek zűrzavarát s drámái fókuszában már nem a jog vagy az erkölcs kérdései állnak, hanem a lélek mélységei s ezekbe az örvényekbe olykor még bepillantást nyerni is borzalmas. Euripidész minderre még rá is tesz egy lapáttal, mert hajlamos olyan kérdéseket feszegetni, melyeket jóérzésű ember feltenni sem merne.

Polgártársai nem is becsülték oly sokra, mint illusztris elődeit, népszerűsége messze elmaradt Szophoklész mögött. A polgárok megriadtak az emberi jellem szakadékai láttán, a költészeti versenyeken rendre alulmaradt Szophoklésszel szemben. Műveinek további jellegzetessége, hogy alakjai, legyenek bár istenek vagy a mitológia jelességei, hétköznapi nyelven beszélnek, amire korábbi drámaírók nem merészkedtek. Euripidész mogorva, pesszimista, gyűlöli a nőket, nem tiszteli az idős kort és olyan érzékletesen jeleníti meg a gyűlöletet és a tömény gonoszságot, hogy az olvasónak a háta borsódzik tőle. Ha nem lenne évezredekkel későbbi fogalom, megkockáztatnám vele kapcsolatban azt, hogy dekadens volt, jeles drámaíró elődjeihez képest feltétlenül. Élete vége felé önkéntes száműzetésbe is vonult, bizonyára jó okkal. Drámáit igazából az utókor fedezte fel és méltatta igazán, darabjait a mai napig játsszák, mert az emberi jellemek ábrázolása örökérvényű: a fény mellett mindig ott az árnyék. 

"Én olyannak ábrázolom az embereket, amilyennek lenniük kellene, Euripidész olyannak, amilyenek." - mondta róla Szophoklész. 

Érdekes, mennyire különböző ez a három nagy görög drámaíró. Gyakorlatilag kortársak voltak, s bár volt köztük életkori eltérés, mégis mindhárman Athén fénykorának századában éltek, melyet mi a Krisztus előtti V. századként határozunk meg. Mindhárman nagyszerű költők voltak. Ha egy pillanatra eltekintünk a szereplők által használt nyelvezettől s mondjuk a kórus megnyilatkozásait vesszük szemügyre, akkor akár össze is téveszthetőek, vagy felcserélhetőek, ha az ember nem hivatásos klasszika-filológus. Választott témáik is átfedték egymást, gyakran előfordult, hogy ugyanazt a témát mindhárman, de legalább ketten megírták. Mégis, amit kihoztak belőle, az egészen eltérő látásmódot mutat.

Aiszkhülosz, aki maga még fegyverrel harcolt a perzsák ellen Szalamisznál s aki ezzel tevőlegesen hozzájárult az athéni demokrácia győzelemre segítéséhez, még maga volt a kibontakozás, a zabolátlan energia, veretes sorai csak úgy dübörögnek, a törvény még törvény és kétely sem férhet ahhoz, ki jó s ki rossz a színpadon. Szophoklész már a megállapodás költője, a beérett ígéreté, drámáinak kitűnően megformált szereplői hosszasan moralizálnak és klasszikus szépségű szópárbajokat vívnak, de sosem lépik át azokat az erkölcsi határokat, melyeket nem illik. Euripidész már romlott, az emberi lélek mélységeit boncoló szenvedélyében majdnem beteges. Ő habozás nélkül átlépi eme határokat, sőt olyan kérdéseket is feltesz, melyeket még a mai olvasó is csupán feszengve bír elviselni. Aki olvasta az Antigoné-t, pontosan tudja, mi a görög dráma, de aki olvasta a Médeiát, az azt is tudja, mi az egyetemes emberi dráma, miféle mélységek felett ingadozunk óvatosan mi mindannyian, míg leélünk egy életet. Nem véletlen, hogy a későbbi korok Euripidészt tartották a legjelesebb görög drámaírónak. Hármuk munkásságát megismerve nekem önkéntelenül a tavasz-nyár-ősz analógiája jutott eszembe, mely talán nem túlságosan tudományos, de kifejezi jeles szerzőinket.   

Euripidész számos drámája fejeződik be az alábbi szavakkal: 

Sok alakja van az isteninek,
meglepetést az isten sokat ad,
és mire várunk, az sose jő el,
míg a sosemvártnak utat nyit a sors.
Így ért ez is, íme, a célhoz.

 Ezek után ideje szólnom néhány méltató szót Euripidész drámáiról, melyek közül 19 maradt az utókorra.

I. Rhészosz

Ez a dráma, melyet egyesek a szerző korai művének, mások idegen szerző művének vélnek, a trójai háború egy apró epizódját meséli el, így megértéséhez szükséges az Iliász ismerete. Dióhéjban összegezve annyi történik, hogy a trójaik segítségére komoly haddal siető Rhészosz - érkezésének első éjszakáján - Odüsszeusz ötletszerűen elkövetett orgyilkosságának áldozatául esik. Rossz időben volt rossz helyen, ahogyan a filmekben szokták mondani. Ezen kívül másra nem is emlékszem az egészből, a darab mondanivalója is süket füleimre talált, őszintén szólva.

Mégis tetszett benne pár dolog. Először is, kimondhatatlanul élvezem, hogy újra és újra visszacsöppenek az Iliászba, ha csupán egy jelenet erejéig is. Ez már Szophoklész amúgy kevéssé szerethető Aiász-át is fel tudta dobni. A szereplők régi ismerősök, a jelentősebb történések szintén, és élvezet olvasni az újabb adalékokat az ezerszálú történet lenyűgöző freskójához. Kicsit olyan ez az öröm, újra találkozni a jól ismert hősökkel, mintha teszem azt valaki elmesélné Abigél történetét – az eredeti művel azonos színvonalon – mondjuk Horn Mici szemszögéből is. Kincs a lelkes rajongó számára. Hektór például több szóhoz jut ebben a darabban, mint az Iliászban összesen.

Az ógörög szerzők az Iliász, sőt a teljes antik mitológia kapcsán szívesen egészítették ki a mesefolyamot további részletekkel, saját szájízük szerint. A sok adalék azután az évszázadok során lassan kerek egésszé állt össze. Az Iliászban például Trója még nem esik el és egyetlen szó sem említi a mitikus falovat, ezeket az eseményeket későbbi szerzők (szakmai szóval élve a kyklikusok) írták meg. Ők találták ki a háború előzményeit és utóéletét, teljes eposzi ciklussá kerekítve az Iliászt és az Odüsszeiát (innen származik az elnevezésük). Mindez jellegzetes ógörög szokás, más népek irodalmában nem jellemző, hogy a lelkes utókori szerzők hozzáírnak a mesterművekhez. Homérosz eposzai Euripidész századában már négyszáz évesek, míg az általuk megénekelt háború nyolcszáz, így ez kb. olyan, mintha egy mai magyar szerző  hozzáírna a Szigeti veszedelemhez. De az antik irodalomban ez természetes volt, ma ismert formájában maga a görög mitológia is tucatnyi szerző műveinek ötvözete. Sőt, köztük ráadásul nem egy latin volt, a mitológiai történetek egyik legfontosabb kútfője példának okáért Ovidius Átváltozásai. Mivel egy-egy részletet több szerző is feldolgozott, így állhatott elő az a furcsa helyzet, hogy bizonyos történeteknek több verziója is ismeretes.

II. A Küklopsz

A jól ismert történet euripidészi feldolgozása kevés meglepetést tartogat. Ezek egyike az a pillanat, amikor az egyik szatír váratlanul vaskosan szexuális hasonlatokra ragadtatja magát, emlékeztetve az álmélkodva felébredő olvasót, hogy ez a darab mégiscsak egy szatírjáték (méghozzá az egyetlen, teljes terjedelmében fennmaradt szatírjáték). Mint korábban már említettem, az athéni költészeti versenyeken induló szerzőknek egy három drámából és egy szatírjátékból álló tetralógiát kellett benyújtaniuk pályaműként. A három drámát jól ellenpontozta a történethez szervesen kapcsolódó, de komikus, táncos formában előadott, pajzán, sőt olykor arcpirítóan szégyentelen szatírjáték.

III. Alkésztisz

Ez már egy elgondolkoztatóbb darab. Talán nem is a történeti szál, még csak nem is a női főszereplő emberen túli önfeláldozása okán, hanem a költői eszköztár használata miatt. A szokásos dramaturgiát követő darab sodró iramban tart az önként vállalt magasztos halál, a teljes megsemmisülés felé, amikor váratlanul belép a mesei elem és hirtelen minden jóra fordul. Ez egy görög drámától elég váratlan, lássuk be. A mesei elemet ezúttal Héraklész képviseli, aki vendégként csöppent a darabba s a helyzetet végtére felismerve nemes egyszerűséggel leszáll az alvilágba és visszahozza az éppen az imént elhunyt Alkésztiszt.

Ezen a ponton azon kezdtem tűnődni, hogy micsoda igazságtalanság lebecsülni a tudományos fantasztikum műfaját. Hiszen a szerzők alapvetően ugyanazokat az eszközöket használják a végső cél, az emberi lélekábrázolás eléréséhez. Tulajdonképpen mindegy, hogy egy darab szereplőit olümposzi istenek avagy egy más korból/galaxisból érkező utazó váratlan megjelenése kényszeríti morális döntésre: a lényeg, hogy miként döntenek. Az örök élet és fiatalság kérdéskörének boncolgatásához például eljuthatunk a mitológia felől (lásd Tithónosz szerencsétlen esete) avagy a fantázia más vetülete felől (lásd Hegylakó), ám ez mit sem változtat azon, milyen következtetésekre jutunk végül. A végső kérdés minden irodalmi mű esetében azonos: mi tesz bennünket emberré? Hádész léte sem sokkal kézzelfoghatóbb, mint a galaxist átszelő féreglyukaké. Mi teszi mondjuk a Gorgót hihetőbbé, mint a bolygót, melynek óceánja belebámul az emberi lélekbe Lem mára vitathatatlanul klasszikussá vált regényében? 

Kedves Olvasóm, bocsáss meg ezért a látszólag ide nem illő kitérőért, de ha végiggondoljuk, egyfelől nagyon is ide illik, másfelől meg kell vallanom, hogy nagyon élvezem a blog műfaját, mely szinte teljes kötetlenséget biztosít a témaválasztás terén. Arról írhatok, ami jól esik, amit idevalónak érzek és nem hajt a megfelelési kényszer semmiféle vélt vagy valós testület vagy szaktekintély felé. Még az is meglehet, hogy Vergilius méltatása mellé egy mákostészta receptet is mellékelek, just for fun.

IV. Médeia

Tudom, hogy szörnyű bűn, amit merészelek,
de elmémnél hatalmasabb a szenvedély

Ez Euripidész legismertebb és legtöbbet játszott darabja. S méltán az. Nehéz szavakat találni rá. Egyszerre lenyűgöző és borzalmas. Lelket és gyomrot egyaránt felkavaró. Ha csak egyetlen görög drámát olvasol el, legyen ez az. Aki ezt olvasta, nem felejti el soha. Az Antigoné ehhez képest egy kis csetepaté, két világnézet szerencsétlen kimenetelű ütközése, ahol a két főszereplő személyében még csak nem is gyűlöli egymást, a konfliktus kiváltó oka pedig a mai olvasó számára már értelmezhetetlen. A Médeia szereplői azonban - elsősorban maga a címszereplő - gyilkos szenvedélyükben túlmennek minden határon s a végső szócsatában a legmagasabb hőfokon izzik a gyűlölet. A görög drámákban még kerülték a nyílt erőszakot a színpadon, itt is csak az istenek beavatkozása menti meg Médeiát az utolsó pillanatban Iaszón hirtelen felindulásától.

A jámbor olvasó az első szótól az utolsóig dermedten figyeli, ahogyan a halálra sértett női méltóság borzalmas veszteségbe torkollik, ahogyan több különböző rendű s rangú szereplő kétségbeesett könyörgése ellenére egy anya végül leszúrja saját gyermekeit, noha ettől több ízben saját maga is visszaborzad, csupán azért, hogy férjének minél több fájdalmat okozzon. Akár a saját maga életre szóló, elviselhetetlen fájdalma árán is. Lehet vajon ennél jobban gyűlölni? Nos, helyben is vagyunk, ez itt Euripidész. 

Miért jó mindez? Nos, jónak talán nem nevezném, de feltétlenül tanulságos. Mesél arról a bizonyos vékony vörös vonalról a szerelem és gyűlölet közt, melyet csak egy irányban szokás átlépni. A bénító örvényről, melybe egy lélek akaratán kívül könnyen belesodródhat. A féktelen, mindent elemésztő gyűlöletről és hatalmáról a lelkünk felett. Ilyenek is vagyunk, igen, sajnos. Talán nem mindenki, de képesek vagyunk erre is és hallottuk: senki sem önálló sziget. Euripidész páratlan költői nagysága kellett ahhoz, hogy ezt az emberi katasztrófát a szemünk elé állítsa. Kíméletlenül pontos, de pártatlan ábrázolással tükröt tartson elénk, hadd lássuk, mire vagyunk képesek. Hadd szégyenkezzünk. A XXI. század elejéről visszatekintve bőven van is okunk rá...

A darab tartalmának megértéséhez nélkülözhetetlen az Aranygyapjú legendájának ismerete, melyet a magyar iskolarendszer sajnos nem tanít. Pedig érdemes lenne, hiszen a későbbi korokban számtalan irodalmi és politikai utalás esik rá. Vajon hány honfitársunk tudhatja, mi volt az Aranygyapjú s miért keltek útra az Argonauták, hogy visszaszerezzék? Vagy ha kibontom a metaforát, hány embercsoport, család, törzs, nemzet nézte végig a történelem folyamán, amint legjobbjai elindulnak, hogy elhozzák a reményt? Micsoda dicsőség argonautának lenni! (Éppúgy mint asztronautának, ők is a legjobbjaink s ha egyszer tényleg sikerül lakhatatlanná tennünk ezt a bolygót, akkor ők is a hátramaradottak összes reménységét begyűjtve indulhatnak majd a csillagok aranygyapjújáért...).

Na de a lényeg az, hogy az argonauták, Iaszón vezetésével végül visszaszerezték és hazahozták az Aranygyapjút. Mindez azonban nem sikerülhetett volna a kolkhiszi király leánya, Médeia hathatós segítsége és ámulatba ejtő varázshatalma nélkül. Ez a szerelmes páros lett a későbbiekben e dráma főszereplője, de többet nem árulhatok el. Inkább olvassa el ki-ki a drámát. Előtte javaslok egy kis szíverősítőt.

Még egy szó. Az antik (és a mai, hahaha) görögök szemében mindenki barbár, aki nem Hellászból származik. Euripidész valószínűleg ugyanabból a megfontolásból választotta az Ázsiából származó egzotikus, vad, keleti boszorkányt fékezhetetlen emberi szenvedély ábrázolásához, mint amiért Shakespeare is egy feketére osztotta Othelló szerepét. Ennyi zabolátlan, fékevesztett szenvedély megtestesítésére egy korabeli görög (vagy angol) szereplő talán nem is lett volna hiteles, de lehet, hogy tévedek.  

V. Héraklész gyermekei

Ez a darab kicsit könnyűre sikeredett, egyben komolyan átpolitizáltnak hat. Tudom, hogy erősen nem volt mindegy Athén számára, hogy Argosz a háborúban mellé avagy Spárta mellé áll-e, de ennek ma már semmi jelentősége, nem hordoz tanulságokat. További gyengéi az a hiteltelen varázslat, melynek révén az aggastyán egy napra visszanyeri régi erejét, holott pár strófával korábban még „egy sírba hulló semminek” neveztetett valamint Alkméne amorális cselszövése, mely lehetővé teszi, hogy büntetlenül kitölthesse dühét vitathatatlanul bűnös, ám legyőzött, kiszolgáltatott ellenfelén. Ennyi jót tudok elmondani erről a drámáról.

VI. Hippolütosz

VII. Andromakhé

E kettőt csupán mérsékelten találtam érdekesnek, nem mintha kevésbé lennének művésziek a többinél, hanem inkább a témaválasztásuk idegensége folytán. Egy adott helyzetet csak akkor érzek valóban drámainak, ha az értékrendemben is ezzel a címkével szerepel, de a Hippolütosz csupán egy végzetes kimenetelű, reménytelen beleszerelmesedés története, az Andromakhé pedig annyira ókori helyzet, hogy ahhoz nem igazán tudok viszonyulni. Médeia tragédiája és fúriaszerű dühe örök emberi reakció a férj árulására, s a szerelemféltés sajnos néha még manapság is emberek, sőt gyermekek életébe kerül elmérgesedett helyzetekben, de ki érzi ma drámainak azt, ha egy királylány saját terméketlensége miatt boszorkánysággal vádolja férje előző ágyasát és egyben rabszolgáját s hatalmi szóval ki akarja végeztetni? 

A szerelem, még ha reménytelen is, tökéletesen normális, mindennapos emberi érzelem, ("hisz semmi rendkívüli nem történt veled: az istennő vetette rád e szenvedélyt' - mondja a dajka is Phaidrának) s a romantika óta komoly szerzők nem veszik tollukra a reménytelen szerelemből kifolyólag elkövetett öngyilkosságot. Phaidra önkezével vet véget életének, de ezt azért még azzal is megtoldja, hogy búcsúlevelében Hippolütoszt vádolja meg erőszakkal, mely ez utóbbinak is az életébe kerül végül.

Hippolütosznak az ifjonti gőgön kívül más bűne nincs, hacsak azt nem számítjuk, hogy nem adózik kellő tisztelettel Aphroditénak, ebbe viszont szép számmal belehaltak már mások is a görög tragédiákban, Küprisz igazi fúriaként képes viselkedni azokkal, akik elfordulnak a szerelemtől.

"Szeretni merj: ki így akarja, isten az."

figyelmeztet Euripidész.

Így azután a végzet, de inkább az emberi balgaság a görög tragédiákban szokásos dominószerű módon rántja halálba a szereplőket szép sorban itt is. A darab első változatában Phaidra még maga vallotta meg szerelmét Hippolütosznak, ez azonban botrányba fulladt, a derék athéni polgárok besokalltak tőle, így Euripidész kénytelen volt szelídebbre átírni a cselekményt. Ami szerintem nem tett jót a darabnak igazán. Phaidra szépen illedelmesen a halálba hulló alakját kevésbé érzem erőteljesnek, mint a rettenetes tettet elkövető Médeiáét. A reménytelen szerelem témájából többet is ki lehetne hozni a drámai színpadon, de Phaidra történetét még sok későbbi drámaszerző is feldolgozta, Racine-től O'Neill-ig, talán majd ott.  

VIII. Hekabé

A trójai királyi család borzasztó sorsa kifogyhatatlan témát kínál derék drámaszerzőinknek. Hekabé, Priamosz trójai király özvegye is először leányát veszti el a drámában, majd a fiát, ezzel végül egyetlen gyermeke sem marad a monda szerinti tizenkilencből. Ennek szörnyűségéhez nem szükséges további megjegyzés, de a dráma érdekes vonása, hogy veszteségéért habozás nélkül bosszút is áll.

A lányáért ugyan nem tud, mert azt a győztes akháj sereg áldozza fel Akhilleusz sírján (megint egy számunkra értelmezhetetlen, de annyi drámai indulatot kiváltó ókori rítus, gondoljunk az Oreszteia trilógiára), de a fia gyilkosán rettenetes bosszút áll. Ez utóbbi ugyanis egy korábbi családi barát, akihez Priamosz király - Trója vesztét megérezve - kimentette a legkisebb fiát, majd amikor Trója elesett, az illető, civilben trák király, elveszejtette a fiút és gyorsan rátette a kezét a fiúval kimenekített vagyonra, hiszen nem maradt, aki azt visszakövetelje.

Ismerünk pár ilyen szívbéli jóbarátot a saját történelmünkből is, nem? II. Frigyes osztrák herceg, a Civakodó, Friedrich der Streitbare, aki a hatalmas magyar királynak még kitűnő barátja, de amikor a tatár elpusztítja országunkat, akkor nekiáll saját szakállára is rabolni, fosztogatni a nyugati végeken? 

Mégsem a történet magával ragadó e darabban, az csak a szörnyűségek és elviselhetetlen veszteségek szokásos sűrű halmaza, hanem a költészetének szépsége. Az ember ugyan azt kívánja, hogy a költészet fénye valami kevésbé véres kontextus felett ragyogjon fel, de hát a műfaj, ugye, adott.  

Már az a bátor szónoklat is ámulatba ejtő, amivel Polüxéna fogadja a halált, de tudjuk: aki szótlanul tűri a fájdalmakat a kínzócölöphöz kötözve, azt még a gaz komancsok is tisztelik... 

Komolyra fordítva a szót, ez a darab Euripidész igazán művészi ihletettségű pillanataiban születhetett.

Már a narrátor belépője is lenyűgöző: 

A holtak rejtekét s az Éj bejáratát
elhagyva, hol Hádész magábazártan él,
ím, itt vagyok, Polüdórosz, én, Kisszeusz-lány
Hekabénak és Priamosz királynak gyermeke.
Midőn a hellén fegyverek súlyát tovább
nem bírta már phrűg városunk, atyám a thrák
Polümésztorhoz, ki Kherszonészosz dús rögén
szánt-vet, s dárdájával jó lovas népet terel,
Trójából elküldött titokban engemet.
Aranykincset töméntelent adott velem,
hogy ha majd egyszer Trója vára rombadől,
ne kelljen egy fiúnak sem koldulnia.
Priamosz-fiak között legifjabb voltam én,
ezért küldött engem, hisz zsenge karjaim
nem bírtak dárdát vetni, pajzsot hordani.
Míg Trója földjén épen állt a bástyafal,
határaink virultak érintetlenül,
s szerencse ült Hektór, a bátyám fegyverén,
atyámnak thrák barátja szépen bánt velem:
mint friss palánta, nőttem egyre – én szegény.
Mihelyt azonban Hektór s Trója elveszett,
és porbahullt atyámnak ősi tűzhelye,
míg őt az istenkéz-emelt oltár kövén
Akhilleusz vérengző sarja vágta le,
arany-kincsem miatt megölt, boldogtalant,
az ős vendégbarát, s a sós tengerhabok
közé vetett, hogy kincsem így övé legyen.
Ott fekszem most a parton, s vad hullámverés
pörget, le-felzúdulva; nincsen senki sem,
ki megsirasson, eltemessen.

Euripidész általában véve lefokozta a kórus szerepét, így az alig több, mint egy kis háttérzaj, helyette szívesen alkalmazott olyan, gyakran isteni szereplőket, akik a darab elején felvázolták a hátteret és az előzményeket, sőt alkalmasint a majdani cselekményt is. Ezt hívják a későbbiekben narrátornak. A fenti idézetben szerencsétlen néhai Polüdórosz szelleme tölti be a funkciót.

A cselekmény ezután követi a maga véres logikáját, de Euripidész beleszövi a szövegbe sajátos világlátását, hallgassuk csak, miként vélekedik az emberekről, hogy azt ne mondjam, az emberek jóságáról:

Halandó emberek közt senki sem szabad;
vagyon vagy Vakszerencse rabszolgái mind,
vagy polgárok köznépe s törvény szava
gátolja meg, hogy jelleméhez hű legyen.

A bűnösökre lesújtó végzetről:

Ha nem bűnhődtél eddig, most bűnhődni fogsz!
A saját vágyad vermébe zuhanva
mint ki a révtől távol a zajló vízbe hanyatlik
a halál habjába merülsz.

A női nemről:

.. ha nőkről sok rosszat mondtak már eddig is,
ha mondanak ma, s holnap is lesz újra vád,
én mind e rosszat egy mondatba foglalom:
se föld, se tenger nem táplált alávalóbb
népséget; erre vall minden tapasztalat.

Márpedig több  sikertelen házasság nyomán tapasztalata lehetett bőven a nők csalfasága terén. "Aphrodité, kire mind vadászunk..." írja egy helyütt az Alkésztiszben. Nem úgy hangzik, mint aki sikerrel vadászott volna, de lehet, hogy ez csak én rosszmájúságom.

IX. Oltalomkeresők

Ezzel a címmel már Aiszkhülosz is jegyzett egy darabot, a kedves olvasó talán még emlékszik a Nereidák kalandos sorsára. E darabban Athénhoz, a pallaszi városhoz folyamodnak segítségért a thébai hét kapu ostromában odaveszett vitézek hozzátartozói. S íme, nem is hiába, de többet nem árulhatok el. 

Viszont jeles szerzőnk két szokatlan képességét is megcsillantja e darabban, az egyik a hízelgés, az athéni demokrácia és Thészeusz dicsőítése (ne felejtsük, minden darab egy pályamű a költészeti versenyen, melyet athéni polgárok bírálnak el!), a másik a maró gúny, mely már fel-felbukkant korábban is. Amikor az öreg szolgáló azzal köszönti Hekabét, hogy ".. véged! Napfény neked már nem ragyog, hazátlan, árván, özvegyen sújtott a vég.", Hekabé csak annyit válaszol: "Nem újság. Azt dobod szememre, mit tudok."

E darabban Thészeusz, Athén ura, kihez oltalomért könyörögnek,és Adrasztosz, a Théba elleni szerencsétlen kimenetelű hadjáratot vezető hadvezér csapnak össze verbálisan, igen szórakoztatóan:

Adrasztosz
     Thészeusz, te győztes, ó, athéni föld ura,
     tehozzád jöttem s városodhoz esdeni.
Thészeusz
    Mit hajkurászol és mitőlünk mit kívánsz?
Adrasztosz
    Tudod, mi gyilkos hadba szálltam, hadvezér...
Thészeusz
    Nem néma csöndben csörtettél át Hellaszon.
...
Adrasztosz
    Bajomban nem bírául választottalak:
    eléd, uram, mint orvosunkhoz járulunk.

S még valami: Euripidész öregszik. Mind gyakrabban átkozza a baljós öregkort és egyre hajlamosabb kiszólni a szövegből, hogy elmondja véleményét saját koráról.

Íme két példa:

Mert háromféle polgár él: a gazdagok
dologtalan mindegyre többre éhesek.
A koldusok, ha még kenyér se jut nekik,
veszélyesek: vad irigységre hajlanak,
dúsakra mérgezett fullánkot öltve ki,
kiket gaz népvezérek nyelve lépre csalt.
A közbülálló tartja fenn az államot
a három osztály közt, államrend őreként.

(Vettem magamnak a fáradságot és utánanéztem. A középosztály fogalma a Wikipédia szerkesztői szerint az újkori Európában bukkant fel először. Biztos nem olvasták a fenti sorokat...)

A másik példa: néha Euripidész se bírja tovább cérnával a magas költészetet és istenek gyilkos szeszélyeit:

Nem hiszem én, hogy tilosban-szeretkezést
űzhetnek istenek, sosem fogadtam el
sem ezt, hogy egymást bilincsekbe verhetik,
sem azt, hogy egyik a másikának zsarnoka.
Isten, ha isten igazán: nincs semmire
szüksége – a költők szava bárgyú locsogás.

X. Őrjöngő Héraklész

Ez a darab hullámvasútszerű, váratlan csavarokkal dobálja a mit sem sejtő, gyanútlan olvasót, míg el nem érkezik a vérfagyasztó végkifejlet. Csak erős idegzetűeknek. Némi véralkohol segíthet.  

Itt egy pillanatra meg kell állnom és rendhagyó módon szót ejtenem eme darab fordítójáról, akinek munkája érdemben hátráltatta a műélvezetet.

Euripidész darabjait egy 1984-ben kiadott, az Európa Kiadó gondozásában megjelent kötetből olvasom. A 19 drámát hat különböző fordító dolgozta át magyarra, akik többnyire nagyszerű munkát végeztek. Ennek egyik fő ismérve az, hogy az olvasónak fel sem tűnik, amikor az archaikus nyelven írt, több ezer éves szöveg közérthetően, olvashatóan kerül elébe. A műfordítóknak ráadásul még a versmértékre is ügyelniük kell. Borzasztóan nehéz feladat lehet. Jómagam is többéves fordítói tapasztalattal bírok, így azonnal felismerem, ha a fordító elbizonytalanodik, mert nem érti pontosan, mire gondolhatott a szerző és bedob egy bravúros átkötést, amit így is lehet érteni, meg úgy is.

Nem tudom, ki lehet, aki ezt a darabot fordította, de élek a gyanúval, hogy ez a szöveg még a reformkorból, a magyar nyelv megújításának korából származik, mert hemzseg az értelmetlen vagy hibásan ragozott magyar szavaktól és a legképtelenebb régiségektől. De az is lehet, hogy csak sokkot kaptam a borzalmaktól. Azért, ha valaki tudja, mit jelent magyarul az, hogy ragadomány vagy vonssza, írja meg nekem is, okulásul.  

Ez az a darab, ahol a borzalom elviselhetetlenné fokozódik s a jámbor néző szinte követeli a felelős megnevezését, mellyel Euripidész nem is marad adós sokáig. Aiszkhülosz még meghagyta a nézőnek, hogy véleményt alkosson az istenek romlottságáról és vérlázító bűneiről, de csupán sugallt, nem mondta ki, Euripidész viszont alaposan odamondogat. Hiszen a mitológia történet alapja végül is Héra asszonyi sértettsége, mely nem férjét, az igazi bűnöst sújtja, hanem annak balkézről származó gyermekét, Héraklészt, aki az istenek által rábocsátott őrületben lemészárolja saját feleségét és gyermekeit.   

Noxiæ pœna par esto, mondja Cicero majd négy évszázaddal később, a büntetés álljon arányban a bűnnel.

XI. Ión

Ebben a darabban csak egy hajszállal sikerül elkerülnünk a tragédiát, utána azonban minden jóra fordul, méghozzá olyan cseles módon, hogy ez akár vígjátéknak is elmenne. Márpedig Euripidész sokkal tudatosabb szerző annál, semmint hogy ez véletlen lenne, így az egyébként gyönyörű darabról a magam hivatalos verdiktje: paródia.

XII. Trójai nők

Vae victis (Jaj a legyőzöttöknek) - mondja majd erről a helyzetről az ókor másik prominens népe a maga csodálatosan bonyolult, mégis tömör nyelvén, bár Euripidész korában még csupán a szabin nők elrablásán törték a fejüket. Ám hamarosan kinövik majd magukat és a világ megismeri a latin avagy a római népet.

Nekik majd páratlan politikai tehetségük lesz, kivételes érzékük a nagysághoz és szemernyi könyörületet sem fognak tanúsítani ellenfeleik iránt, még azok legyőzése után sem. A Római Birodalom minden idők egyik legnagyobb területű, de feltétlen leghosszabb életű egybefüggő birodalma volt. Majdnem hat évszázadon keresztül létezett folytonosan, mire a népvándorlás inváziója képes volt megroppantani végre. Más jeles birodalmak, mint a makedón Nagy Sándoré, a mongol Temüdzsiné vagy éppen maga a Harmadik Birodalom néhány éven, évtizeden belül széthullottak. Róma azonban nem csupán elfoglalni, hanem egyben tartani és kormányozni is képes volt birodalmát évszázadokon keresztül.   

A görög más lelkialkatú nép, keletiesebb, alkudozós fajta. Nekik nem a történelmi nagysághoz van érzékük, hanem az emberhez, a filozófiához, a kultúrához, általában véve a helyes arányokhoz. Nem véletlen, hogy nekik köszönhetjük a demokráciát, mely minden létező társadalmi alkuk legbonyolultabbika, ezért is siklik oly könnyen vakvágányra.

A rómaiak természetesen a görögöket is leigázták, akik komoly ellenállást okosan nem is tanúsítottak s érdemeik alapján elnyerték a lehetőséget arra, hogy házitanítók lehessenek a római elit következő generációja számára. Mert Róma a maga módján tisztelte és irigyelte a magas kulturát.

De az ércnél maradandóbb hírnév azért mégis más.  

Minden őrült Caesar-nak képzeli magát, olyanról még nem hallottunk, aki Periklésznek képzelte volna magát.

Vagy, ha másképpen fogalmazom, a római jellem a mai napig fogalom, de hallott már valaki görög jellemről? Mindezt szemernyi rosszindulat nélkül kérdezem.

A legyőzött ellenséggel való bánásmód tekintetében azonban sok bennük a közös vonás: nem ismernek irgalmat. Róma a földdel teszi egyenlővé Karthagót, míg a görögök Trójával művelik ugyanezt. A foglyul ejtett harcosokat kivégzik, a csecsemőket a falhoz csapkodják, az asszonyokat pedig megerőszakolják majd később megtartják vagy eladják rabszolgának. Napokon keresztül ég a város, száll a pernye s omlanak sorban a bástyák, dúl az eszelős terror, törnek az égre a legyőzöttek sikolyai. Az ókorban vagyunk, felvilágosodott eszméknek még híre-hamva sincs, a foglyokat nem védik egyezmények s a költők hiába írnák, hogy ne tapossatok rajta nagyon, ne tiporjatok rajta nagyon, vérvesztes, szegény, szép szívünkön, ki íme száguldani akar... Ámbár, Trianon árnyékából visszatekintve látszik, hogy szegény Ady is hiába írta.

S éppen erről akar szólni ez a darab. Egyetemes, hangos, félre nem érthető tiltakozás a háború iszonyata, az életek és értékek szörnyű, értelmetlen pusztítása ellen. 

Ezen a ponton kapcsolódunk be a cselekménybe, így aztán sok jót nem várhatunk. A szereplőket más darabokból már ismerjük, itt van ismét Hekabé, Andromakhé és a többi szerencsétlen, legrosszabbra is elkészült nő. De hogy a legrosszabb majd milyen elviselhetetlenül szörnyű lesz, azt mind ők, mind az olvasó vérfagyasztó jelenetek egész során át éli meg.

Külön érdekessége a darabnak az a pillanat, ahol Meneláosz görög király eljön, hogy begyűjtse hűtlen feleségét, Helénát, aki a monda tanúsága szerint az egész konfliktus kiváltó oka volt. Szép Heléna a kialakuló parázs szócsatában a forma kedvéért megpróbál védekezni, de érvei súlytalanok, a sértett férj büntetni viszi haza asszonyát, aki ország-világ előtt megszégyenítette. Mert Helénát nem elrabolták Trójába, Heléna megszökött, így hazatérve rá is keserves halál vár.    

 XIII. Elektra

Az átok sújtotta argoszi királyi házban lezajló vérbosszúk történetét már Aiszkhülösz (Áldozatvivők) és Szophoklész (Elektra) tolmácsolásában is megismerhettük, a témát harmadjára Euripidész is megírta és ha szabad ilyen sommás ítéletet alkotnom, mindjárt le is iskolázta nagy elődeit.

A két korábbi feldolgozás, mint jeleztem is, kínszenvedés volt az olvasó számára. Hiszen alig várjuk, hogy Oresztész végre megjelenjen, felismerjék egymást Elektrával és közösen beteljesítsék a vérbosszút apjuk gyilkosain s ezzel a darab komoly megkönnyebbülésünkre véget is érjen. A végkimenetel az első pillanattól fogva nem lehet kétséges, a szereplők jelleme pedig csak annyiban árnyalt, amennyiben ez illeszkedik a cselekményhez.

Így aztán Euripidésztől sem vártam megváltást e téren, de meg kell vallanom, ezúttal sokkal emberibb és érdekfeszítőbb tálalásban olvashatjuk a már jól ismert történetet. Elektra most is ádáz, de nem fuldoklik a gyűlölettől, mint Szophoklésznál, a boldogtalan Klütaimnésztra sem csupán egy szörnyeteg, akinek pusztulnia kell bármi áron, hanem egy anya, aki mélyen siratja elvesztett leányát és üde színfoltot jelent a földmíves alakja (csak Euripidésznél) a maga tisztességes és elbűvölően más optikájával. Emberek, mindannyian, nem csupán egy vérgőzös mitológia bábfigurái. Euripidész pszichológiai érzéke és jellemábrázoló készsége messze felülmúlja elődeit.

Ha az lenne a szándékunk, hogy összehasonlítsuk a három görög drámaszerzőt, akkor ez a három, azonos témát feldolgozó darab kapóra jönne, de ezt csak azoknak javaslom, akik szeretik kínozni magukat.

XIV. Íphigeneia Tauriszban

Várjunk csak egy pillanatra, mielőtt belecsapnánk a sűrűjébe.

Kicsoda is Íphigéneia?

Nem ő volt az a szerencsétlen sorsú zsenge királylány, akit saját apja szúrt le, engedve egy idióta jóslat szavának, hogy a görög sereg végre kedvező széllel elhajózhasson Trója alá? S ezzel a tettével útjára indította nem csak a trójai háborút, hanem a maga és királyi házának szerencsétlen végzetét is, melyet éppen az iménti Elektra tárgyalt?

De bizony, hogy ő volt. Vele még nem találkoztunk, de sokat hallottunk róla és borzasztó sorsáról.

Erre most e darabban váratlan módon megjelenik, narrátorként mindjárt, messze túlélve saját halálát és közli, hogy valójában meg sem halt, mert Artemisz némi szemfényvesztéssel kimentette az áldozati máglyáról. (A korábbi utalások ugyan kard általi halálról szóltak, de ne legyünk ünneprontóak...)  Lényeg, hogy él és virul, Artemisz papnőjeként szolgál messze a tauriszok földjén, akik természetesen barbárok.

Kicsit olyan tévésorozat ízű fordulat ez, ilyesmivel korábbi irodalmi művekben nem találkoztam. Ilyen trükkökkel szoktak a producerek meg nem történtté tenni végzetes fordulatokat, közkívánatra feltámasztva egy-egy népszerűbb sorozathőst. Manapság rutinnak számít, de Euripidész korában ez újdonság lehetett. Az ő költői nagyságába az ilyesmik is beleférnek.   

A darab maga egy kedves, fordulatos, hajszál híján tragédiába torkolló lányszöktetés története. Erkölcsi vagy filozófiai tanulságot ugyan nem sikerült felfedeznem benne, de a családok egyesítése mindig örömteli esemény. S ha mindezzel végre lezárul a vérbosszúk áldatlan korszaka is, az valódi nyereség.

XV. Heléna 

Azután kiderül, hogy az előző darab csupán csak szárnypróbálgatás volt a szerző részéről, az ötlet kicsiszolása, s ha már ilyen jól bevált, akkor beveti újra, méghozzá úgy, hogy nagyot szóljon.  

Igazán, őszintén nagyot. Ilyen szédületes tiszteletlenségre csak egy Euripidész vetemedhetett, hogy egy darabbal kirántsa a szőnyeget gyakorlatilag az egész mitológia alól.

Az történik ugyanis, hogy megismétlődik a szemfényvesztés, ezúttal Héra és Hermész a cselszövők és Aphrodité a káröröm tárgya: kiderül ugyanis, hogy Szép Heléna, Meneláosz spártai király felesége valójában nem is szökött meg Párisszal és még csak közelében sem járt Trójának, ehelyett egy egyiptomi kikötővárosban vár férjére hűségesen immáron 17 éve.

Hogy miiiiiiicsoda?????

A férjére vár tehát, aki elment Trója alá megvívni a várost, hogy őt visszaszerezze, de az a Heléna ott Trójában csak egy képmás, egy avatar, az istenek ravasz csele.

Ez az egyszerű szerepcsere lényegében halomba dönti a teljes görög mitológiát, kezdve Homérosszal, a kikezdhetetlennel, hiszen a trójai háború végső (mitológiai) indoka Szép Heléna visszaszerzése és az asszonyszöktető trójai barbár, Párisz megbüntetése volt. Márpedig ha ez nem is úgy esett, akkor teljesen haszontalan volt az egész trójai háború, a tengernyi szenvedés, Akhilleusz haragja és a legyőzöttek jajgatása, a Tündareidák és az Átreidák bátor cselekedetei, Odüsszeusz cselszövései és végtelen bolyongása, és nemkülönben az a tengernyi irodalmi mű, mely ezt a témát olyan szépen, gonddal kibontotta és megénekelte.

Mítoszrombolás, big time.

Nem tudom, milyen fogadtatása lehetett ennek a darabnak Krisztus előtt 412-ben, de van egy olyan gyanúm, hogy nem voltak tőle elragadtatva. Aki veszi magának a bátorságot, hogy az uralkodó eszmerendszer alapjait megkérdőjelezze, azokból lényegében gúnyt űzve, az vagy őrült vagy zseni. Euripidész feltétlenül az utóbbi, de könnyű 25 évszázad távolából ítélni. A kortársak valószínűleg inkább provokációnak tekintették az egészet.

Mi több, Euripidész tovább megy, mert hiszen tudatos alkotó és le is szűri a tanulságot, méghozzá kérlelhetetlen szókimondással:

 Esztelenek, kik az erényt háborúban
szerzitek! a bősz dárdák hegye nem
szünteti meg, ki nem oltja
a halandók bajait.
Ha vitáinkban csak a vér
döntene, városainkat
a harc nem hagyná el sosem.

Ezt minden polgártárs jobban teszi, ha az eszébe vési.

Maga a darab gyakorlatilag pontos mása az előzőnek, itt is egymásra talál egy kedves nő-férfi páros, akiket amott rokoni, itt házastársi kötelék fűz egymáshoz, közösen kifőznek egy tervet a barbároktól való menekülésre (valójában a nő eszeli ki, a férfi csak úszik az árral, de tudjuk Euripidésztől, hogy "ha cselre kell találni, a nők félelmesek" ), s némi vérontás árán és isteni segédlettel sikerre is viszik és dagadó fehér vitorlákkal térnek meg boldog otthonukba.

Szép Heléna, akivel kapcsolatban mindeddig csak szidalmakat és gyűlölködő utalásokat hallhattunk, itt jólelkű, hűséges asszonyként dicsőül meg, ami egyfajta katarzist hoz a gyűlölet és rontás vihara után, melyet mindeddig neki tulajdonított a világ.

Édesebb hinni a jót.  

XVI.  Phoiníkiai nők

XVII. Oresztész 

Ez a két dráma ismét, sokadszor, a két már jól ismert elátkozott királyi ház, Théba - Oidipusz - Antigoné illetve Argósz - Elektra - Oresztész végzetét tárgyalja, ezúttal egy más epizódot kiragadva. 

Utóbbi Euripidész legnépszerűbb, legtöbbet játszott darabja volt az ókorban, köszönhetően talán fordulatos mivoltának. 

A tragédiák költői megvalósítása gyönyörű, a szenvedés elkerülhetetlen és kézzel fogható, a következtetés pedig a szokásos: tragédiáinkért a saját ostoba makacsságunk, hiúságunk, avagy a rosszindulatú istenek ármánykodása felelős. A szerző immár sokadszor szapulja az isteneket, már ha egyáltalán léteznek, utalgat rá, mert ezt sem tekinti magától értetődőnek.

Ezzel a hozzáállással - gondolom - végképp felbőszíthette polgártársait.

E két darab volt az utolsó, melynek bemutatóját Euripidész még megérhette.

Ezt követően önkéntes száműzetésbe vonul és a makedón királyi udvarban telepedik le hátralévő éveire. Utolsó két darabját is itt írja, ezeket azonban már csak poszthumusz ismerheti meg a nagyérdemű. 

XVIII. Bakkhánsnők

Dionüszösz kultusza, mint ezt már említettem fentebb, Euripidész korában még viszonylag friss adaléka volt az ókori görögök hitéletének és általában mindennapjainak  A kultusz, melynek istene valószínűleg Kis-Ázsiából került a görög mitológia táncrendjébe, a bor, mámor, tébolyult tánc, szent vallási őrület és eksztázis elemeivel gazdagította az egyébként elég örömtelen, félelemre alapuló ősi hitéletet.

Az új kultusz elfogadása hosszú vajúdás eredménye volt. A kultusz híveinek zabolátlansága, emberi mivoltukból történő kivetkezése, a fanatikus, csoportos performanszok nem könnyítették meg az elfogadást. A társadalom, mint az lenni szokott, lelkes követőkre és heves ellenzőkre szakadt. Vallási őrületek más korokban és társadalmakban is végigsöpörtek Európán, gondoljunk csak egyes eretnek mozgalmakra, a flagellánsokra vagy éppen a keresztes hadjáratokra. Ezek közül is a legmegdöbbentőbb és gyalázatosabb a gyermekek keresztes hadjárata volt, melynek égisze alatt gyermekek keltek útra mezítláb, hogy tiszta hitükkel érjék el azt, ami óriási lovagi seregeknek nem jött össze, vagyis visszafoglalják a Szentföldet a szaracénoktól. A Földközi-tengerhez érve a gyerekek hiába várták, hogy a tenger megnyíljon előttük, mint Mózessel történt, végül a kemény mag hajóra szállt, melyet az arab kalózok könnyedén fogságba ejtettek és a résztvevőket eladták rabszolgának.

Talált pénz, ahogy mondani szokás. Kedvenc húzásom a szaracén kalózoktól a muszlim hitre térítés gyakorlata volt. Az erőszakos hittérítést maga Mohamed próféta tiltja  a Koránban. Így a kalózok soha nem is alkalmaztak erőszakot, csak megpendítették, hogy aki hajlandó önként (!) áttérni a muszlim hitre, az álljon az árboc tövébe, a többit lefejezik...  

Visszatérve az antik Hellászba, valóban nem lehetett egyszerű józan nyárspolgári ésszel elfogadni, hogy a város asszonyai, mert ez a kultusz elsősorban nők körében talált követőkre, egyszer csak lerázzák magukról a józanság és az erkölcs béklyóit, minden átmenet nélkül mértéktelen, csoportos ivásba, garázdálkodásba, zenélésbe, tébolyult táncolásba és himnuszéneklésbe fognak (mellesleg, úton-útfélen fűvel-fával párzanak, ahogyan a kedvük tartja) és ez napokon át folyik, míg teljesen ki nem merülnek és ki nem alusszák a mámorukat. A kultusznak megvannak a maga titkai és misztériumai, melyet csak a beavatottak ismernek és olyan jól őrzik, hogy a késő utókor csak vaktában találgatja, miről is lehetett itt szó voltaképpen.

De az egész vallási cirkusz végül hivatalossá válik, Dionüszoszt és kultuszát kanonizálják, szentélyeket avatnak neki és ünnepnapokat jelölnek ki számára.    

Ezt a generációkon át tartó küzdelmet sűríti Euripidész drámája néhány pillanatba, melyben a szerencsétlen hős, a törvényes hatalmat képviselő király erőszakos eszközökkel próbál fellépni a kultikus őrület ellen, de végül a magán kívül őrjöngő asszonyhad szó szerint ízekre tépi. Újabb példa az istenek felelőtlen, gyalázatos országlására a kiszolgáltatott halandók felett.

Élvezetes, fordulatos darab, tele csodákkal és átváltozásokkal. További erénye a király- és királylány drámákba kissé már belefáradt olvasó számára, hogy témája gyökeresen új és meghökkentő. A dionüszoszi szertartásokról máig Euripidész e darabja a legjobb fennmaradt leírásunk.  

XIX. Íphigéneia Auliszban

E drámában, kissé zavaró, de nagyon euripidészi módon megint hátraugrunk az időben, ahhoz a pillanathoz, amikor Agamemnón egy ostoba jóslat nyomán feláldozza a saját lányát, Íphigéneiát, ám a döntő pillanatban Artemisz istennő a lányt kicseréli egy szarvasborjúra, így az megmenekül, amint ezt a másik, tauriszi Íphigéneia darabból már tudhatjuk. Mindezzel beindul az események véres körforgása, mely az Oreszteia trilógiában csúcsosodik ki. 

Mindezt előre tudjuk, a szereplőket már jól ismerjük, a majdani anyagyilkos itt még kisfiú, a majdani áldozat még szerető, gondos anya, Agamemnón és Akhillész, a trójai sereg vezérei pedig nem állnak erkölcsi magaslatokon. De nem is ez a fontos. 

Ami emlékezetessé és művészivé teszi ezt a drámát, az az érvelés, az a logikai pálya, melynek mentén a szereplők eljutnak onnan, hogy Elment az eszed, király, feláldozni a saját édes gyermekedet azért, hogy a hajóhad végre elhajózhasson Trója alá, visszaszerezni az öcséd kikapós feleségét? odáig, hogy maga Íphigéneia is belátja, sőt másokkal is beláttatja, hogy a görög haza büszkesége előrébb való az ő nyomorult halandó életénél és hősként lép az áldozókés alá. A gondolatmenet így sem fogadható el a mai ember számára, de a hazaszeretetnek kevés ennél szebb megnyilvánulását találjuk Euripidész költészetében. 

Huh, kicsit hosszúra nyúlt az Euripidészről szóló bejegyzésem. Ígérem, hogy Jókai 143 kötetre rúgó munkásságát nem fogom egyenként elemezni.

Élmény volt, az első perctől az utolsóig, egy nagyszerű költő érdekfeszítő, kereteket feszegető, olykor megrázó, de mindig elgondolkoztató munkássága. Jó szívvel ajánlom minden érdeklődő figyelmébe a görög tragikusok e legnagyobbikát, aki bár két és fél ezer évvel ezelőtt élt s alkotott, mégis, minden pillanatban rólunk szólt.

Külön örömet szerzett napról napra, estéről estére bepillantani egy olyan világba, melynek kereteit elmosta az idő, de a szerző és a saját fantáziánk rövid időre újrateremtette, a szkamandroszi síkon vagy az auliszi partokon állomásozó görög tábor az ember képzeletében hirtelen életre kel, a meleg éjszakában alszik a sereg, a sátrak százai közt csak a fáklyák égnek, a bárkák csendben ringatóznak, s csupán az őrök kiáltása harsan fel itt-ott, miközben a királyok, szolgálók, jósok, rabszolganő ágyasok, fél- és egész istenek szüntelenül lopakodnak s keverik a kártyát.

Az eget csak csillagok szántják, kondenzcsíkok és műholdak nem, nincs még térerő, röntgengép, távközlés, média és reklám, nem a profit a végső cél és az ünnepelt kifogás bármilyen gaztettre, még félik az isteneket és bíznak a jobb jövőben, el sem tudják képzelni, mivé leszünk majd mi, felvilágosult utódok, mustárgáz, koncentrációs tábor, menetszázad, szőnyegbombázás, nukleáris tűz, hát ezzé. Mi is hiszünk még a jobb jövőben, de nem felejtem el, hogy ez az évszázad is azzal kezdődött, hogy fáklyaként lángoló emberek ugráltak ki a 87. emeletről. 

Hellász kék ege, borulj felénk védelmezően, hogy alábbhagyjon a szégyenünk egy pillanatra.

Ha görög tragédiáról beszélünk, Szophoklész vitathatatlanul maga a Mester, kinek Aiszkhülösz nyomdokain haladva a tragédia művészetét egészen új, korábban ismeretlen magasságokba sikerült emelnie. A trójai háború és az Iliász cselekményéhez szorosan kötődő Aiász és Philoktétész még nem rázzák meg a jámbor olvasót, de a Trakhiszi nőkben már megjelennek a mitológiai borzalmai és az emberi kiszolgáltatottság pokoli mélységei, míg végül az Antigoné, az Elektra és az Oedipusz király teljesen letaglózzák az embert: ezeket képtelenség megrendülés nélkül végigolvasni.

Ezekben a művekben már válogatás nélkül arat a halál, a jók a rosszak után pusztulnak, az ádáz ellentétek kibékíthetetlenek, még a rokonszenves ügyet képviselő főszereplők is annyira fanatikusan ragaszkodnak a maguk vélt vagy valós igazságához, hogy a rokonszenv hamar lefoszlik az olvasóról. Különösen élen járnak ebben a női főszereplők, a tántoríthatatlanul ádáz Antigoné és a gyűlöletbe gyakorlatilag beleőrült Elektra, az ily természetek önnönmaguknak legkínosabb terhei, mondatja maga a szerző is a kórussal.

Árész az asszonyokban is lobog, mondja a kórus másutt, igen találóan.  

Szophoklész elődjétől eltérően már nem jogi, hanem morális szempontból veszi górcső alá a szereplők tetteit és lehetőségeit. Az ő elsőszámú kérdése mindig az, miféle erkölcsi alapja van (vagy lehet) egy tettnek, legyen szó akár egy közeli hozzátartozó eltemetésének tilalmáról, ami sérti a legmagasabb szintű (istenektől eredeztetett) morális alapelveket vagy egy - különben - jogos vérbosszúról, mely jogossága ellenére mégiscsak elítélendő.

Egy-egy dráma végén azzal a végtelen, visszavonhatatlan veszteségérzettel tettem le a könyvet, ami a legnagyobb művek után támad az olvasóban (vagy nézőben), gondoljunk Rómeó és Júlia vagy Anna Karenina sorsára, bár azt gyorsan hozzáteszem, hogy Szophoklésznél nyoma sincs a szerelemnek, a  romantikának.

A darabok nyelvezete és történetfűzése könnyen érthető, helyenként kifejezetten szórakoztató, különösen az egysoros feleselgetések ütősek. A történetek sodrában haladva néha még a békés megoldás lehetősége is felcsillan itt-ott, de csupán azért, hogy a végén mindenki pusztuljon, még az ártatlanok is, akik szeretteik után ölik magukat, holott némelyik konfliktus feloldható lett volna már azzal is, ha a szereplők leülnek egy jó nagy korsó bor mellé és megbeszélik a konfliktusaikat.

Minden művészi és költői tökélyük dacára nem könnyű a szívünkbe zárnunk ezeket a darabokat, mégis, a maguk módján felejthetetlenek, személyes kedvencem a Trakhiszi Nők, mely talán a legmélyebb szánalmat ébreszti az emberben egy szereplő iránt valamint az Oedipusz királyról szóló két dráma, melyek pontos, feszített és nagyon okos vonalvezetésükkel még azt is képesek elérni, hogy az olvasó feloldozást adjon a megismert bűnök alól.

De lássuk és méltassuk sorban e tragédiákat néhány szóban.

A ránk maradt életmű két obskurusabb, kevésbé jelentékeny darabja, az Aiász és a Philoktétész szorosan kapcsolódik a trójai háború mondaköréhez, a darabok cselekménye csak ennek ismeretében érthető.

Aiász, ismertebb latinos írásmóddal Ajax, a nagyerejű görög hős, akinek, ha emlékszünk, az Iliász önálló fejezetet szentel, igazi barbár, afféle korabeli Conan, akinek csapásai alatt a menekvő trósz fejek csak úgy hullottak s aki egymaga feltartóztatta a trójai sereg ellentámadását a gályáknál. Érdemei vitathatatlanok, szellemi képességei vitathatóak, de kétségtelen, hogy a vitézség terén a görög sereg rangsorában szorosan unokatestvére, Akhilleusz nyomában következik, a második helyen. Amikor azonban Akhilleuszt utoléri a halál és a háború véget ér Trója pusztulásával, akkor Akhilleusz fegyvereit mégsem ő, hanem a csavaros eszű Odüsszeusz örökli egy újabb remekbe sikerült szónoklat nyomán. Ezt a sértést Aiász képtelen feldolgozni s némi ámokfutást követően végül önnön kardjába dől.

A mérsékelten szórakoztató cselekmény és az Átreidák utálatos viselkedése nem avatta a darabot örök kedvenceim közé, akad benne ellenben egy részlet, egy Oscar-gyanús mellékszereplői alakítással, hallgassuk (kissé hosszú, de érzékletesen kifejezi, miféle sors vár halandókra a hősök és félistenek uszályában):

Aiász hitvese, Tekméssza, próbálja a sértődöttségbe félig beleőrült urát jobb belátásra téríteni:

Ó, Aiasz úr, az embereknek nem lehet
Nagyobb bajuk, mint kényszerítő végzetük.
Én is szabad szülőktől származom, s atyám
A frígek közt hatalmas volt és gazdag úr;
S rabszolganő vagyok most. Mert az istenek
ezt így akarták, még inkább kezed. Tehát
Mióta osztom ágyad, szívem is tiéd.
Könyörgök hozzád Zeuszra, ki őrzi tűzhelyünk,
S ágyadra, melyben egybekeltél énvelem,
Ne tégy olyat, hogy átadj ellenségeid
Kezébe engem, kik szavukkal bántanak.
Gondolj csak arra, hogy ha meg fogsz halni most
És engem elhagysz, elhurcolnak argoszi
Vitézek minket, s attól fogva éltemet
Fiaddal együtt szolgaságban tengetem.
És durva szót vet majd gazdáim egyike
Felém: nézzétek, ott van Aiasz asszonya,
Nem volt erősebb nála táborszerte, s most
E nő rabmunkát hordoz annyi dísz helyett.
Így szól, s nekem mindegy, hová hajít a sors,
De rád s nemzetségedre súlyos szégyen ez.
Szánd meg, vezér, atyádat, gyászba őt ne döntsd
Öregkorára - szánd meg jó anyádat is,
Ki nem látott sok éve már, és annyiszor
Imádkozott, hogy élve térj innen haza;
Irgalmazz gyermekednek is, hisz nélküled
Ki is nevelné? Rossz gyámok kezére jut
Az árva ifjú - gondold csak meg, mennyi bajt
Okoz halálod gyermekednek és nekem.
Mert nem tekinthetek már többé semmire,
Ha rád nem. Hisz feldúlta fegyvered hazám,
Más balsors jó atyámat és anyámat is
Levitte Hádész testtelen lakóivá.
Milyen hazám lehetne hát helyetted így,
Mi kincsem? Csak benned találom üdvömet.
Gondolj tehát rám: illik emlékeznie
A férfinak, ha élvezetben része volt.
Mert jótettnek jótétemény a gyermeke;
Kapott javaknak emlékét ki elveti,
Nemesnek azt nevezni többé nem lehet.

Csodálatos szónoklat. Szinte homéroszi. Figyeljük meg, hányféle érvelés, szempont, meggyőzési kísérlet van belezsúfolva ebbe a pár sorba: a rabszolganő alázata és büszkesége, a feleség és anya könyörgése, a hitvesi és női öntudat, figyelmeztetés és fenyegetés, ragaszkodás és szerelem s még annyi más. E pár sorból hetekig elélne egy terápiás csoport.

Aiász természetesen ügyet sem vetett minderre. FYI.

Philoktétész, egy ókori Robinson és egy két lábon járó közegészségügyi katasztrófa riasztó kombinációja, tragikus sorsát elsősorban Odüsszeusz csalfa ravaszságának köszönheti. Érdekes látni, ahogyan Odüsszeusz alakja, mely a homéroszi művekben még feltétlenül pozitív hős, csavaros eszű és resourceful, Szophoklésznál már egyértelműen eltolódik negatív irányba és a tragédiák szereplői egy emberként kétszínűnek, ármányosnak és álnoknak jellemzik Ithaca királyát.

Szophoklész is bőven tesz azért, hogy valós képet kapjunk Odüsszeusz ingoványos morális hátteréről, figyeljük azt a jelenetet például, amikor az ifjú Neoptolemust próbálja meggyőzni arról, hogy Philoktétészt muszáj félrevezetnie a görög seregek végső sikere, Trója eleste és általában véve a közjó érdekében. Itt már szó sincs semmiféle szégyenlősségről:

Tudom, fiú, nem visz reá természeted,
Hogy így beszélj és álnok dolgokat tegyél,
De édes, ha kezedbe hull a győzelem:
Ráérünk majd utóbb igaznak látszani.
Légy hát merész! Bízd rám magad e dicstelen
Rövid időre, aztán hadd vigye a hír,
Hogy nincs a földön senki nálad jámborabb.

Vajon hányan ülnek ma a Parlamentben, a játéktermekben vagy éppen a nagyvállalatok csupa üveg irodáiban, akik ráérnek majd utóbb igaznak látszani? De fő, hogy a kezükbe hulljon a győzelem, mert az édes, mai nyelvre lefordítva: jövedelmező.

A Trakhiszi Nők azt a valóban vérfagyasztó mitológiai történetet meséli el közeli képekben, amint Héraklészt, vagy ahogyan mi írjuk, Herkulest, utoléri végzete, méghozzá saját hitvese szerencsétlen és szándékolatlan akciója folytán.

Héraklész alakja soha, egyetlen pillanatra sem tudott szimpatikus lenni a számomra, noha róla szól a fél mitológia. Alakja emberfeletti, arctalan, érzéketlen, zsarnoki és általában véve kiállhatatlan. A herkulesi erőfeszítések, melyeket véghez visz, vitán felül hősiesek, egymaga legyőzte a görög mitológia szörnyeinek és útonállóinak kétharmadát, méghozzá nem csupán ereje, hanem ravaszsága révén is, máskor például viszont gondolt egyet és lemészárolta a saját családját, feleségét és gyermekeit. Az ilyen eltévelyedéseket a mitológia rutinszerűen ráfogja valamelyik ártó szándékű isten(nő)re, aki tébolyt ereszt szerencsétlen halandó agyára, így a felelősség valójában már nem is a halandót terheli. Ez a szál hangsúlyosan jelen van Aiász bizarr akcióiban is, lásd fentebb. A szörnyek legyőzése révén Héraklész valójában az emberiség jótevője és a hősies próbatételei közt még játszani és a gyermekekkel törődni is jutott ideje, mégsem túl szerethető figura. Így ebben a darabban sem őt sajnáljuk igazán, nem ő a tragikus hős, legalábbis a mai ember számára, ő csupán szörnyű véget ér, hanem szánnivaló hitvese, Deianira.

Deianeira, Héraklész harmadik felesége, a klasszikus királylány, akit arra neveltek és aki arra tartogatta magát, hogy majd eljő a királyfi a fehér lovon, legyőzi az összes ocsmány, torz szörnyet és ezt követően közösen ellovagolnak a lemenő nap fényében az örök boldogságba. 

És ez egészen pontosan így is esett a mitológia tanúsága szerint.

Csakhogy ez itt egy tragédia. Szophoklész évtizedekkel a fenti események után veszi fel a fonalat, amikor Deianeira szépsége már megfakult s Héraklész már egyáltalán nem kíváncsi rá, olyan határig, hogy önmagához hűen egy egész várost megvív azért, hogy megszerezze magának Iolét, a szép fiatal szűzet, majd hazavigye a felesége mellé ágyasnak és de facto következő hitvesnek.

Szerencsétlen, szánalomra méltó Deianeira azonban képtelen kilépni a tündérmeséből, mely egész életét keretbe foglalta, a valóságtól tökéletesen el van szakadva s még mindig azon mesterkedik, hogy hőn szeretett urát visszaédesgesse magához, bármilyen praktikával, akár bűbájoskodással is, s éppen egy ilyen kétségbeesett, de jó szándékú akciója vezet egy régi átok nyomán a hős korai halálához.

Görög tragédia? Antik pátosz?

Dehogyis.

Tegnapi, mai és holnapi, örök emberi valóság.

Ma is vannak ilyen férjek és asszonyok, minden falu és város minden második házában. A történeteket manapság nem színesítik kentaurok és máglyán elégetni rendelt hősök, de attól még a tragédia örök.

Talán nem kellene a leányainkat arra nevelni, hogy a herceget várják a fehér lovon. A mai kor ugyan becseréli a fele királyságot és a fehér lovat egy jó állásra, egy ingatlanra és egy fehér Mercedesre, de ettől még a képlet változatlan.

Hiába jön el a királyfi, ha ugyan eljön.

Mert utána eljön a másnap. Majd a következő hétfő, a következő hónap és az évek hosszú sora.

Az idő, az egyetlen igazi dimenzió, nem kegyes egyikőnkhöz sem.

S a királyfi, ahogyan jött, úgy megy is.

Ez a darab tanúsága, mely örökös, emberi érvényűvé emeli a Trakhiszi Nőket.

Kedvencem Szophoklésztől.

Majd jönnek sorban az igazi, vérbő tragédiák.

Az Antigoné Szophoklész legismertebb műve kis hazánkban, köszönhetően talán annak, hogy ez a mű nemzedékek óta rajta van a kötelező olvasmányok listáján. Ettől még kevesen olvasták a maga teljes terjedelmében és amióta a Neten minden érettségi tétel és minden olvasónapló készen elérhető, valószínűleg nem olvasta egy lélek se.

Pedig érdemes. Kitűnő példája annak, hová vezet az erkölcsi törvények semmibevétele és a kompromisszumokra képtelen, ádáz szembenállás, legyen szó bármilyen emberi konfliktusról. Mennyivel kevesebb tragédia történne, ha a szembenálló felek képesek lennének szót érteni! Mennyivel többre juthatott volna a szegény kis Magyarország, ha az elmúlt negyedszázadban, amikor végre nem ült többé a nyakunkon se tatár, se török, se német, se orosz, nem azzal lettünk volna elfoglalva, hogy árkokat ássunk, melyek azóta behálózták az egész országot, megmérgezték a közéleti gondolkodást, gyakran szétszakítva barátságokat, sőt családokat!

Ma már senki sem hozhat olyan törvényt a saját szakállára, mely ellenkezik az egyetemes emberi törvényekkel, ezt legalább biztosítja a mai jogrend, mint Kreón, aki elvakult gőgjében nem engedi eltemetni Antigoné harcban elesett egyik bátyját csupán azért, mert a rossz oldalon harcolva esett el, de ma is vannak ádáz konfliktusaink és ránk férne egy kicsivel több ész és kompromisszumkészség.

Másképpen fogalmazva, az Antigoné egyáltalán nem avult el, csupán azért, mert 2500 éves. Műsoron is van jeles színházakban, szinte évszázadok óta.

S nem csupán erkölcsi mondanivalója miatt érdemes rászánni fél órát. A költészetének szépsége, a jellemek és a konfliktusok időtlenül pontos ábrázolása is élménnyé avatja. Az Antigoné, mint a legnagyobb művek, semmit sem veszített frissességéből az évezredek alatt.

Rárakódott viszont fullasztó mennyiségű értelmezés és kritika: gyakorlatilag rommá elemezték. 

Beleolvastam néhány elemzésbe és csak a fejemet csóváltam. Ha szegény ördög Szophoklész tudott volna arról, hányféle emberi érzelmet, eszmeáramlatot és pszichológiai kategóriát belemagyaráz az utókor az amúgy magától is tökéletesen megálló művébe, talán el se kezdi írni. Hiszen honnan tudhatott volna Spenglerről vagy éppen a Kommunista Kiáltványról? Nem tréfálok, ezekről Antigoné elemzésekben olvastam.

Ahhoz képest, hogy a szerző 2422 éve halott és a darab szereplői sohasem léteztek, a szakállas, kopasz bácsik tévedhetetlen pontossággal tudják, mi mozgatja Antigonét, Kreónt, Iszménét, sőt, azt is tudják, mik voltak a szerző eredeti szándékai. A szövegmagyarázatok létjogosultságát nem vitatom, anélkül egy Pindarosz vagy egy Milton igen kemény dió lenne a mai olvasó számára, de az elemzések kétségbe ejtenek, az írástudóktól jobb óvakodni.

Mindenkit, aki e sorokat olvassa, arra biztatok, hogy olvassa inkább az eredeti műveket, sose a műelemzést. Az eredeti művek pontosan közvetítik a szerző szándékait és erkölcsi ítéletét, nem igényelnek további magyarázatokat. És gyönyörűek, autentikusak, mi több, saját értékeiken túlmenően közvetítik az utókor századainak rájuk tapadt csodálatát is.

Ilyen örökérvényű szépirodalmi művet írni azok tudnak, akikben a szükséges tehetség, arányérzék és mesterségbeli tudás mély emberismerettel is párosul. Ezt nem lehet elemezni, kategóriákba sorolni, kilóra megvenni. Ha viszont ez mind együtt áll, akkor lényegében mindegy, miről ír az illető, mert az üzenete egyetemes.

Kölyökkoromban azt gondoltam, hogy könyvet írni egyszerű. Elég hozzá egy kis jó íráskészség, némi fantázia, intelligencia, csipetnyi arányérzék és egy jó adag élettapasztalat. Toll és papír. Azután a kezembe került a Száz év magány, majd rögtön utána az Orlando, melyekben az emberek évszázadokig éltek, tetszés szerint a levegőbe emelkedtek vagy férfiből nővé változtak s általában a leglehetetlenebb dolgokat művelték, a végén azonban valahogy mégis az egész rólunk szólt, arról, milyenek vagyunk mi emberek, kicsinyességünkkel és hősiességünkkel, varázslatos álmainkkal és elkeserítő valóságunkkal. És akkor rájöttem, hogy sokkal-sokkal több alázatra van szükségem, mert én soha nem leszek képes örökérvényű műveket írni. 

Antigoné tehát örökké élni s harcolni fog, elvesztett bátyja tisztességéért, a jó érzés győzelméért, a zsarnok gőgje ellen, egy kicsit önmagáért és egy kicsit mindannyiunkért is:

Nagyot merészeltél, lány!
Igazság istenasszonyának
Megostromoltad trónusát –
S atyád sorsában osztozol

Az Elektra, mely a már Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiája, jelesül a Síri áldozók (lásd ott) által is feldolgozott vérbosszú történetét jeleníti meg, bár kissé más szemszögből, elég letaglózó olvasmány. Elektra, aki a fájdalomba és anyja iránti gyűlöletébe szinte teljesen beleőrült, címszereplő létére vadul ellenszenves s az egész darabban csupán a jól ismert végkifejletre várunk, arra, hogy öccse, Oresztész végre befusson és végezzen anyjával és annak társával, akik leszúrták a testvérpár királyi apját.

Majd hosszú szenvedés után ez meg is történik, kár, hogy ebben a szenvedésben az olvasónak is osztoznia kell.

Szívem szerint az Elektra végén feltettem volna a kérdést, hogy jó, ezzel akkor megvolnánk, de hogyan tovább ezután? Ha valaki egész életét egyetlen célnak rendeli alá, minden tettét egyetlen érzelem, ráadásul éppen a gyűlölet mozgatja, az mihez kezd, ha elérte célját? Mi marad belőle ezt követően?

Ha jól emlékszem, Oscar Wilde, a frappáns paradoxonok nagy mestere mondja, hogy az életben kétféle tragédia létezik: az egyik, ha nem sikerül elérni a céljaidat. A másik, ha igen...

Az Oedipusz király és az Oedipusz Kolónoszban két remekbe szabott színmű, ezt el kell ismerni. Mindkét darabban Oedipusz király viaskodik az általa akaratlanul beteljesített ősi átok következményeivel.

Főként az előbbi darab Szophoklész ránk maradt munkásságának csúcsteljesítménye. Roppant érdekes és megrendítő figyelni, ahogyan a korábban köztiszteletnek örvendő király a mind több részletet feltáró nyomozás során fokozatosan ráébred a borzalmas igazságra, mellyel a néző pontosan tisztában van az első perctől kezdve. Mint már említettem, a görög tragédiák cselekménye sosem volt meglepetés a kor nézői számára, azt ők pontosan ismerték, így a hangsúly a Mi?-ről a Hogyan?-ra helyeződött át. A görög mitológiát a mai ember már nem ismeri részleteiben, így a színészi játék mellett a modern előadásokon újra szerephez jut a cselekmény.

A darab lényegében a lélek stációit mutatja be, amint az ingadozva, hitetlenkedve, vonakodva szembesül a kérlelhetetlen tényekkel. Az igazság feltárására esküt tett király, aki elszántan tör a múlt teljes rekonstruálására, noha erről többen nyomatékosan próbálják lebeszélni, végül rádöbben, hogy az annyira keresett gyilkos saját maga, s innen kezdve az események szédítő örvénye mindenkit beszippant.

A (király)gyilkosság és vérfertőzés tilalma a legszigorúbb emberi törvény, mióta világ a világ, de ha alaposabban végiggondoljuk a történéseket, szinte kiáltó, hogy Oedipusz mindezeket úgy követte, hogy fogalma sem volt róluk. Ettől még a napvilágra került bűn súlya alatt összeroppan, anyja és egyben felesége azonnal öngyilkos lesz, Oedipusz pedig fájdalmában saját szemeit szúrja ki és szégyenszemre  elbujdosik a városból, melynek eddig megbecsült ura volt.

Márpedig, ha a bűnöket úgy követjük el, hogy nem is vagyunk velük tisztában (normális ember nem veszi feleségül az anyját), akkor mennyire vagyunk bűnösök? Az Oedipusz Kolónoszban már ezt is megpendíti, méghozzá maga a címszereplő szájából, és a thébai követség visszahívó javaslata nyomán még a megbékélés reménysugara is felcsillan, de már túlságosan késő, Oedipusz már túlságosan sokat szenvedett - "hát mi lehet bajaim mértéke, mondd?" - kérdezi Elektra egy másik tragédiában -, innen már nincs visszaút s végül Oedipusz kissé melodramatikus módon Hádészra száll, de előbb nem mulasztja el megátkozni saját fiait, akik az ő örökségén acsarkodnak, megásva ezzel a sírt mind nekik (lásd: Aiszkhülosz: Heten Théba ellen), mind saját édeslányának, Antigonénak (lásd ott), aki egyetlen támasza volt nyomorúságos, világtalan vándorlása alatt.

Nagyszerű darabok, jó szívvel ajánlom őket olvasásra vagy megtekintésre, érett, komoly, okos, dramaturgiailag fegyelmezett és szárnyaló költészetű művek. Legyen ennyi elég.

Az Oedipusz Kolónoszban kapcsán még ide kívánkozik egy történelmi adalék, mely kevésbé ismert.

Szophoklész rendkívül sikeres életet élt. Százhúsz művét, melyekből ránk már sajnos csak ez a pár maradt, jól ismerte minden korabeli írástudó athéni polgár. Valódi koszorús költő volt, széles körben ismert és ünnepelt szerző, költészeti versenyek örökös győztese, a város díszpolgára és büszkesége, illusztris közéleti személyiség, a hatalmasok közeli barátja, továbbá mindezek révén komoly vagyont is felhalmozott. Igazi szupersztár volt, ókori fogalmak szerint. Ezen kívül igen magas kort is megért.

Hanem, amint az lenni szokott - mert az emberi természet mit sem változik - az örökösek már türelmetlenül várták, hogy a kilencven éves mester jobblétre szenderüljön és végre rátehessék a kezüket a vagyonra. Végül meg is vádolták beszámíthatatlansággal és megpróbálták gyámság alá helyeztetni. Az agg mester azonban továbbra is birtokában volt képességeinek és méltó módon vágott vissza: leporolta legnagyobb sikerű, legragyogóbb művét, az Oedipusz királyt, mely évtizedekkel korábban született és megírta a folytatását, ez lett az Oedipus Kolónosban. (Kolónos Athén egyik külső kerülete.)

Amikor a gyámsági tárgyalásra sor került, Szophoklész csupán annyit kért a bíráktól, hadd olvashassa fel nyilvánosan legújabb művét, melyre meg is kapta az engedélyt, így hát leült és felolvasta ő maga.

A tárgyalásra ezek után már nem került sor, hiszen nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy aki ilyet tud írni, az nem szenved öregkori elbutulásban.

Újabb szórakoztató anekdota a költészet hatalmáról.

Aiszkhülosszal meg is érkeztünk a görög tragédiák világához. E tragédiák jellegzetes kelléke a kórus, mely már korábban is felbukkant egyes lírikusok, mint például Bakkhülidész költészetében, de az igazi kiteljesedést a színpadon előadott tragédiák hozták el. Jellegzetes ógörög színpadi vívmány ez, melyet már a rómaiak sem követtek saját színházaikban, azután évezredekig szunnyadt, majd csak a modern kori német drámaírók támasztják fel, igaz, ott már más szerepet tölt be. De valódi ógörög tragédia el sem képzelhető kórus nélkül. A kórus a színdarab egyik legfontosabb szereplője, lényegében maga is „színész”, mint Arisztotelész mondja, egy csapat szakállas öregember vagy süldő lányka a darab hangulatához illő felállásban, néha maszkot öltve, akik az antik időkben még nem csupán szavaltak, hanem énekeltek, sőt táncoltak is. Erre manapság már nem vállalkoznak komoly színházakban, amúgy is elég bosszantó, olykor mulatságos a mai néző számára, hogy az idétlen kórus állandóan belebeszél a cselekménybe. De valójában éppen ez a feladata, sőt, a kórus jelenléte és mondandója segíti a darab értelmezését a nézők számára, mintegy megelőlegezi, mit is kellene a nézőnek gondolnia a látottakról, ritkábban még a cselekménynek is részesei.

A korai görög tragédiákban egyetlen színész feleselt a kórussal, aki maga is több különböző szerepet játszott a darabban, így a kórusnak dramaturgiai szempontból is jutott szerep: amíg a színész átöltözött, addig ők beszéltek. Az egész darab ilyesformán egy non-stop produkció volt, a felvonásokat a római korban találták ki, mi már csak a függönyt tettük hozzá. További fontos szempont, hogy a maiaktól eltérően az ókori néző pontosan ismerte a tragédia kimenetelét, elő- és utójátékát, tekintve, hogy a darabok számára jól ismert mitológia témákat dolgoztak fel. Így nem is az volt a lényeg, mi fog történni, hanem hogy miként értelmezik a történéseket a tragédia szereplői, s itt ismét csak vissza kell utalnom a kórus értelmező szerepére. A kórus tevékenysége mai ízlés számára néha kissé túllő a célon, egyes tragédiákban nyugodtan le lehetne őket cserélni egy csapat siratóasszonyra, máskor viszont éppen ők mozgatják a cselekményt azáltal, hogy a színészekkel vitába keverednek.

Aiszkhülosz, aki az ógörög aranykor hajnalán élt Athénban, az első jelentős drámaszerzőnek számít. Többnyire meg is nyerte az éves költészeti versenyeket, melyeken három, tematikájában összefüggő drámával és egy szatírjátékkal kellett indulni. Több mint kilencven művéből sajnos csupán hét maradt az utókorra. Ezeket viszont, megvallom, nagyon élveztem. A korabeli Hellász többre értékelte az Aiszkhüloszt a költészet trónján követő Szophoklész műveit, majd a thyrsos végül Euripidészre szállt, aki hármuk közül a legfiatalabb volt, az ő művészete azonban már dekadenciába hajlott, mindez azonban semmit sem von le Aiszkhülösz költői nagyságából. Színháztörténeti szempontból mérföldkőnek számított egy újabb, második színész szerepeltetése, mely meghatványozta a színpadi lehetőségeket, ez is az ő érdeme.

I. Perzsák

A darab a szalamiszi csatában tönkrevert és szétzilálódott perzsa hadsereg otthoni fogadtatásáról szól, s érdekes dramaturgiai fordulattal élve az ellenség főhadiszállásán játszódik (és egyetlen görög szereplője sincs), mintha azt mondaná, nézd, hogy lezúztuk őket, az ellenség pusztulása a mi diadalunk. Ez a helyzetbeállítás akkor lett először gyanús a számomra, amikor a perzsák kórusa önmagukra barbárokként hivatkozik. Ezen megakadtam egy pillanatra: soha egyetlen civilizált nép sem tartotta önmagát barbárnak, ez a titulus mindig az ellenségeknek járt.

Azután tovább haladva az írói szándék mind nyilvánvalóbbá válik, ám feltétlenül a javára írandó, hogy az ellenség veszteségét és pusztulását is együttérzéssel szólaltatja meg, noha a pusztításuk emléke még elevenen izzik:

"Ott vár reájuk legkeményebb szenvedés
istentelen tettekre, dölyfre bosszúként:
Hellész földére törve istenszobrokat
mertek eldúlni, elperzselni templomot;
oltárok dőltek, istenek szentélyeit
alapjukból hányták tövestül ég felé."

Aiszkhülösz maga is harcolt a fényes görög diadallal végződő szalamiszi tengeri csatában, melyben a jelentős erőfölényben lévő perzsa hadiflottát becsalták a szalamiszi szorosba, ahol a sok perzsa hajó egymást öklelte fel illetve egymás sorevezőit törték ripityára, így könnyű prédát nyújtottak az elszánt, hősies, hazájukat védő hellén hajóknak. Ezzel húsz éven belül Marathon után másodszor is megfutamították a perzsák ármádiáját, és megőrizték a görög föld függetlenségét, a demokrácia fennsőbbrendűségét a keleti despotizmus felett.

Mindez történelmi tény. Ha a perzsák nem követik el ezt a stratégiai baklövést, hanem sikerül leigázniuk Hellászt, akkor a görög városállamok aranykora bizonyára kimaradt volna a történelemből. Mondják, nem szabad túl sokat gondolni a „Mi lett volna, ha...” szcenáriókra, de néha érdekes eljátszadozni a gondolattal. Ha a nyomasztó erőfölényben lévő spanyol Armadát nem szórja szét a váratlan vihar a Csatornán, akkor ma Amerika aligha beszélne angolul és a világot nem tartaná gúzsban a fantáziátlan, örökké csak a hasznot számolgató angolszász népek gazdasági és kulturális hegemóniája.

A görögök győzelmeinek ilyesformán joggal örülhetünk, bátor kis nép volt, nagy tettekre képes. Mai utódaikból az ötszáz évig tartó török uralom nyomán mintha már kiveszett volna ez a tűz. Pedig nyomasztó túlerővel álltak szemben mindkét csatában. A perzsák mindent elözönlő ármádiája szerkezetét tekintve hasonló volt ahhoz a végeláthatatlan, de szedett-vedett török hadhoz, melyet Mohácsnál próbáltunk feltartóztatni, sajnos jóval kevesebb sikerrel. A százezres török hadból csupán harmincezer szpáhi volt képzett, hadviselésben jártas katona és néhány ezernyi janicsár alkotta az elitegységet, a többi egyszerűen anatóliai vagy a hódoltsági területekről jött paraszt volt, egyszerű szántó-vető, akit erőszakkal besoroztak és jött a hitetlen magyar ellen mezítláb, cséphadaróval. Csak sajnos tengernyien voltak.

De térjünk vissza Perzsiába. A perzsa kórus már előre rosszat sejt, amikor azonban a hírnök megérkezik és közli a katonai összeomlás részleteit, akkor kitör a hosszas jajveszékelés. Hosszú strófákon keresztül siratják a perzsa ifjúság színe-virágát, a magukra maradott özvegyeket, az egész birodalmat, a királyi udvart, sőt még az államszervezetet is, de itt Aiszkhülösz nem állja meg, hogy oda ne szúrjon a keleti zsarnokságnak: „roncs az erőszak igája", jajgatja a kórus egy helyen.

Zsarnoksághoz illően a felelősségről persze egy hang sem esik, pedig a hírnök szavaiból egyértelmű, hogy Xerxészt, a perzsa birodalom urát, Szalamisz vesztesét lépre csalták a ravasz görög hajósok. Ekkor azonban megjelenik a színen az egyetlen személy, aki verdiktet mondhat még Xerxész felett is, s ez nem más, mint Dáriosz király, Xerxész atyja, a marathoni csata vesztese, aki egyenesen az alvilágból látogat fel egy jelenés erejéig. Ő aztán nem is fogja vissza magát, s a szájából már a görög hazafi beszél: a perzsa bukás valódi oka a gőg, az elbizakodottság volt, a hübrisz, mely olyan jellemző volt Xerxészre, egyben ezt érzem a tragédia legfőbb, örök időkre érvényes üzenetének. Hérodotosz beszámolója szerint, amikor a perzsa had pontonhidat ácsolt a Hellészpontoszon (ma Dardanellák) és azt egy hirtelen jött vihar tönkretette, akkor Xerxész isteni lényhez méltó parttalan dühében megkorbácsoltatta a tengert... Ennél jobb példát talán nem is tudnék mondani a történelem sűrűjéből a fennhéjazó ostobaságra.

A színen végül megjelenik maga a legyőzött, összetört Xerxész is, számot vet birodalma roncsai felett és ezzel be is teljesedik a perzsák tragédiája.

Heten Theba ellen

A mesternek ez a tragédiája, mint a Perszákat leszámítva az összes többi is, mitológiai alapokra építkezik, mégpedig Oidipusz thébai király történetére, mely olyan sűrűn terhelt mindenféle emberi bűnökkel, hogy szerzők egész sorát ihlette meg, Szophoklésztől Voltaire-n át Alfonzóig. Freud egész karriert épített a történetre. Szophoklész ennek a témának szentelte leghíresebb drámai trilógiáját, mely hamarosan következik e lapokon.

Hadd foglaljam össze gyorsan a lényeget, a görög drámákhoz elengedhetetlen ismerni ezt a mítoszt. Oidipusz király családját kegyetlen átkok sújtják kezdettől fogva. Az első mindjárt az a jövendölés, mely szerint Laiusz királyt saját fia fogja megölni. Ezt megelőzendő, a király újszülött fiát kiteteti a farkasoknak a hegyekben, azonban annak sikerül túlélnie, felcseperedik Oidipusz néven, és - akaratán és tudtán kívül - valóra váltja a borzalmas jövendölést, megöli a saját apját és frigyre lép az anyjával. Nászukból négy gyermek születik, két fivér és két nővér. (Ez utóbbiak egyike Antigoné.) Amikor az igazságra fény derül, a királynő felakasztja magát, Oidipusz király pedig kiszúrja a saját szemeit és hátralévő életét vakon tengeti.

Arra azonban vakon is futja tőle, hogy újabb rettenetes átokkal sújtsa az amúgy is meggyötört családot s megjövendöli, hogy két fia (Eteokész és Polüneikész) egymás kezétől fog elveszni. A Heten Theba ellen eme átok beteljesedéséről szól, a város ostromának díszleteibe ágyazva.

(Fontos megemlíteni, hogy itt a görög Thébáról van szó, nem pedig az egyiptomiról. Mindkét lenyűgöző múltú város lényegében az ókor óta lakott, de az utóbbit manapság Luxornak hívják.)

A darab megindítóan ábrázolja az ostromlottak, a kiszolgáltatottak nyüszítő félelmét a holnaptól. A jajgató lánykórusnak a helyzet és a szerző bőven ad muníciót:

"Mindenható istenek,
tökéletes vártorony-őrizők!
Árulón, jaj, oda ne add,
ó, Ég, dzsida-kínozta városunk
idegen ajkúaknak. Ó,
fületek értse, mit könyörög égbetárt
kézzel e sok lány!"

A fenti ima bizonyára minden ostromlott városban elhangzott, ezer és ezer különböző nyelven és torokból, mióta csak a világ világ. Ezt rimánkodhatták, suttoghatták oltárok előtt minden gyalázatos kor ártatlanjai, akiket Aiszkhülosz a "szenvedés újoncainak" nevez. Nem nehéz elképzelni még ma sem, mit érezhettek a legvédtelenebbek, elsősorban az asszonyok és gyermekek, akik Bizánc, Szamarkand vagy Zhongdu falai mögött kerestek menedéket a barbárok végtelen serege elől. Mindhárom város elesett végül és a lakosságát az ostromlók az utolsó szálig kivégezték vagy jobb esetben rabszolgaként elhurcolták. Ha belegondolunk, mennyire vágyhatott egy művelt kínai asszony arra, hogy egy mongol lovasíjász feleségeként éljen egy sátorban, akkor a "jobb eset" is erősen relatívnak hat.

Theba erős vár, hét kapuja van, melyik mindegyikét egy jeles vitéz vezette sereg ostromolja, velük szemben a város királya, Eteoklész, egy-egy hasonló kvalitású harcost jelöl ki védőnek. A hetedik kapuhoz, melyet saját öccse, Polüneikész ostromol, természetesen ő maga járul. Szó szót, tett tettet követ, a csata vadul hullámzik, a város végül felszabadul az ostrom alól, de Oidipusz átka beteljesül és a két fivér egymás keze által esik fel.

Ezzel az eredeti tragédia be is teljesedik, évtizedekkel később azonban ismeretlen kezek egy másfajta befejezést kanyarítottak hozzá. Ebben kihirdettetik a város véneinek ítélete, melynek értelmében a városvédő királyt, Eteoklészt pompával rendelik eltemetni, míg az ostromló Polüneikész tetemét a kutyák elé vetnék. Ebben a pillanatban azonban előáll Antigoné, aki mindeddig keserves jajgatással siratja mindkét szeretett fivérét és kerek-perec kijelenti, mindent elsöprő elszántsággal, hogy márpedig ő eltemeti a fivérét és fütyül rá, hogy erről ki miként rendelkezik. És hogy szemernyi kétség se maradjon elszántsága felől, még azt is odaveti, hogy meg se próbálja senki ebben megakadályozni, mert  "talál a bátorság a tettre száz utat!".

Dacára ostromnak, háborúnak, szenvedésnek és fájó veszteségeknek, a műnek ez a legdrámaiabb pillanata, amikor egyetlen gyenge nő a szeretet és  humánum nevében elszántan szembeszáll az embertelenséggel, még ha az a hatalom berkeiből ered is. Róla és bátorságáról még fogunk hallani Szophoklésznél.

És végül, hogy ne csak én beszéljek, álljon itt egy strófa, a mű utolsó versszaka, mely gyönyörűen tolmácsolja azt a lenyűgöző nyelvhasználatot, mely élvezetessé teszi Aiszkülösz tragédiáit.

(az elesett király, Eteoklész temetési menete)
"Kísérjük el őt, mint ez a város
és az igazság zengi helyesnek.
Az erős Zeuszon s a Boldogokon kívül
Kadmosz várát ez védte, nehogy
felforgassák, s idegen katonák
hullámtorlata
zuhogón elmossa örökre."

III. Oltalomkeresők

Többi tragédiájához hasonlóan Aiszkhülosz ebben is többféle morális dilemmát feszeget egyetlen történet kereteibe ágyazva. Az egyik dilemma mindjárt az, vajon miféle egyensúly állhat fenn a család- illetve vendégszeretet isteni parancsa és az önvédelmi ösztön között, egyszerűbben fogalmazva, befogadhatjuk-e a nálunk segítséget kereső családtagjainkat, ha azok jelenléte ránk is pusztulást hoz? Ha ez a kérdésfelvetés akadémikusnak tűnik, netán túlságosan anakronisztikus, akkor elég ha visszagondolunk a vészkorszakig és ilyesformán tesszük fel a kérdést: melyik parancs erősebb, az emberségé vagy életösztöné? Te vajon elrejtetted volna a pincédben a sarki zsidó fűszerest az őrjöngő csőcselék (akkori nevükön a nyilasok) elől? Azt, akivel 35 éve minden nap kedélyesen elbeszélgettél és akiről egyszer csak kitalálták, hogy ő a nép ellensége és minden bajunk okozója?

A hideg fut végig a hátamon, hacsak belegondolok, miféle morális döntések elé állította a vészkorszak még a leghétköznapibb embereket is. És hányan döntöttek rosszul!! És hány emberéletbe került mindez? A legborzasztóbb ebben a dilemmában az, hogy mindkét választás végzetes a maga módján. Ha megtalálták, akit a pincében rejtegettél, a saját családodat is kivégezték.

Nos, az Oltalomkeresők ezt a szinte feloldhatatlan dilemmát járja körül. A keretéül szolgáló mitológiai történet a szerencsétlen argoszi hercegnő és papnő, Ió históriája. Sok más szerencsétlen sorsú halandó szűzleányhoz hasonlóan rajta is megakadt Zeusz szeme, aki aztán addig ravaszkodott, addig keverte a kártyát, míg végül meg nem kapta a leányt. Innen kezdve az események a szokásos mitológiai mederben folytak tovább, Héra erre is rájött és megint csak az ártatlan áldozaton töltötte ki iszonyú haragját (a férjén mégse tölthette ki). Ió fehér üsző képében, egy vadul csipő bögöly elől menekülve, fájdalomtól félőrülten bebolyongta a fél világot. Amerre járt, annak nyomait ma is helységnevek őrzik, mint a Ión tenger vagy a Boszporusz (ami eredeti nyelven tehén gázlót jelent). Végül Egyiptomba érve visszanyerte emberi alakját és megszülte fiát Zeusztól. Két nemzedékkel később az egyik utód, Aigüptosz (Egyiptom) elhatározza, hogy ötven fia majdan unokatestvére, Danaósz király ötven lányával lép frigyre. Az atya és lányai, a Danaidák azonban elborzadnak a vérfertőző házasság gondolatától, és sebtében, hajókkal menekülnek Egyiptom földjéről, méghozzá vissza Argoszba, ahonnan ősanyjuk, Ió elszármazott valaha.

Nos, ők az Oltalomkeresők, akik Argosz partjaihoz érve a fent részletezett dilemma elé állítják a föld jelenlegi urát, a boldogtalan Pelaszgosz királyt. Nyomukban ott lohol az ötven kérő, akik akár erővel is hajlandók elvenni maguknak a lányokat. A háború küszöbön áll.

A darab meglepően nőközpontú, természetesen a kórust is fiatal lányok, maguk a Danaidák alkotják. A szüzek fogadkoznak, hogy inkább a halált választják, mint a vérfertőző nászt, de az olvasó él a gyanúperrel, hogy mindez csak kifogás, az erőszakkal férjhez kényszerített fiatal nők örök panasza, tiltakozása jajgat fel a kórusból:

"A borzadály betölti lelkemet,
szívem szünetlen éjsötéten háborog.
Belém markolt a hír, a félelem megöl.
Hurokba hajtanám
sorsűzte főmet inkább, hogy bőrömet ne érje
az átkos férfikéz, uram
inkább Hádész legyen."

Mindez egy férfi szerző tollából elismerést érdemel, így megszólaltatni a történelem nőnemű felének leggyakoribb, legfájóbb és olyan borzalmas indulatokat kavaró panaszát. Bravó.

Az argoszi király és a  város vénei végül a szüzek befogadása (s egyben megvédelmezése) mellett döntenek. Ezen a ponton az ember nem állja meg mosolygás nélkül és Aiszkhülösz is cinkosan kikacsint egy pillanatra: vajon létezhet olyan valaha, hogy a vének tanácsa egy csapat hamvas szűzleány ellenében dönt? Képtelenség. Hiszen kocsányon lógnak a szemeik... A női vonzerő férfirontó, sorsrontó hatalma váltakozó előjellel ugyan, de örökös témája az ógörög költészetnek. Emlékszünk még, mit mondtak a trójai vének Heléna szépségéről?

Mi férfiak se lettünk sokkal okosabbak azóta, na. A Habsburg örökösödési háborúban sarokba szorított ifjú királynő, Mária Terézia, karján a csecsemővel, sírva kérleli a magyar rendeket oltalomért a pozsonyi országgyűlésen, mire a magyar nemesség egy emberként talpra ugorva lovagiasan felajánlja életét és vérét királynőjéért. Micsoda lenyűgöző pillanat! Minő nagylelkűség! 

Festményre kívánkozik, nem?

Mindez pontosan harminc évvel a vérbe fojtott Rákóczi szabadságharc után és száz évvel a következő, szintén a Habsburgok által vérbefojtott magyar szabadságharc előtt zajlott le. Ha volt esélyünk valaha önerőből lerázni a Habsburg igát, hát ez bizonyosan az volt. De a nemesség lovagias volt, cserébe csupán előjogai megőrzését kérte, például az adómentességet és elment harcolni a birodalomért (pontosabban elküldte a jobbágyait). Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik ezt reálpolitikai döntésnek látják és a török veszéllyel igazolják, nem tudom. A török birodalom a XVIII. század közepén már eléggé döglődő oroszlán volt. De keserűen megfizettünk ezért az elmulasztott lehetőségért a későbbiekben, egészen 1945-ig, sőt bizonyos tekintetben a mai napig.

Hanem ekkor azonban (mégiscsak tragédiáról van szó!) megérkeznek a kérők felfegyverzett hajói és az alábbi párbeszéd tanúi lehetünk.

Lenyűgöző, hallgassuk csak: 

PELASZGOSZ
    Te ember ott! Mit művelsz? Mit gondolsz?
    Miért gyalázod meg Pelaszgosz férfiak honát?
    Vagy azt hiszed, nők városába érkezel?
    Barbár létedre hellének között nagyon
    arcátlan vagy, s nagyot hibázol oktalan.
HÍRNÖK
    E nép törvénye ellen mit követtem el?
PELASZGOSZ
    Először is: felejted jöttment voltodat.
HÍRNÖK
    Miért? Mit elveszítettem, azt kerestem itt.
PELASZGOSZ
    Kit említhetsz e földön pártfogó gyanánt?
HÍRNÖK
    Hermészt, a legfőbb pártfogót és nyomlesőt.
PELASZGOSZ
    Istent említesz, s nem tisztelsz istent magad?
HÍRNÖK
    A Nílusmentieknek szentélyét igen.
PELASZGOSZ
    Ezekre nem tekintesz, azt jelentse ez?
HÍRNÖK
    E lányokat vinném, ha más nem áll elém.
PELASZGOSZ
    Lesújt a büntetés, mihelyt hozzájuk érsz!
HÍRNÖK
    E szó nem éppen szíves vendégségre vall.
PELASZGOSZ
    Szentségtörőkre nem vár jobb fogadtatás.
HÍRNÖK
    Megyek s az Aigüptosz fiaknak hírt viszek.
PELASZGOSZ
    Szívemben semmi gondot nem fakaszt e szó.
HÍRNÖK
    De hogy világosabban adjam majd elő
    - mert hírnök dolga számot adni pontosan -
    mit mondhatok, ki tiltja meg, hogy elvigyem
    a gazdáimmal vérrokon leányokat?
    Itt nem tanúkra hallgat Árész, ily viszályt
    nem dönthet el váltságul átadott ezüst,
    csak férfiak veszte véres harcmezőn,
    hol végvonaglások közt száll az élet el.
PELASZGOSZ
    Nevem miért mondjam neked meg? Megtudod
    még jókor, mind magad, mind útitársaid.
    E lányokat pedig, ha önként, szívesen
    mennek, ha szép szóval beszéled rá - vigyed;
    de városunknak népe úgy határozott
    egyhangúan, hogy nőket erőszakkal soha
    nem enged elrabolni; mint a jól bevert
    szög, oly szilárd s erős e néphatározat.
    Nem véste bronztáblákra senki, nem pihen
    papírusz hártyáin, nehéz pecsét alatt:
    hanem magad hallod szabad száj érthető
    szavát. S most szedd a lábadat, hordd el magad!
HÍRNÖK
    Tudd meg tehát: szokatlan háborúba fogsz.
    Bár férfiakhoz állna majd a győzelem!
PELASZGOSZ
    Meglátjátok hamar ti is, hogy férfiak
    e föld lakói, és nem árpalé-ivók.
 

Könyvtárakat megtölt az az irodalom, melyet az utókor az antik görögségról írt azóta, de ebben a pár sorban benne van az antik görög világ maga: az istenekre visszavezetett jogrend, a hősiesség és szemtelenség, a tisztelet és a vadság, az első irodalmi művekre, tudományos eredményekre és filozófiaia alapvetésekre is képes civilizációnk nagysága.

A darab némi további fohászkodás és ködös jóslat után véget is ér, a korabeli néző azonban ismerte a korántsem happy ending-et. Az ötven kérő erőszakossága végül felülkerekedik, de ez csak további sötét tragédiák forrása: az ötven lány (egy kivételével) leszúrja a férjét a nászéjszakán, míg velük és atyjukkal, Danaosz királlyal majd az egyetlen  életben maradt kérő végez bosszúból. Az Alvilágra kerülve örök büntetésük az, hogy vizet kell hordaniuk egy lyukas korsóba.

IV. Leláncolt Prométheusz

Ez a tragédia már tisztán mitológiai tárgyú, emberi szereplői egyáltalán nincsenek. Egyben ez az eddigi legérdekesebb, legösszetettebb alkotás, amit Aiszkhülosztól volt szerencsém olvasni. Számottevő morális dilemmák, hányatott sorsok és nagyon is emberi reakciók keresztezik itt egymást, igazi csemege lehet ez értő műítészek számára. Szándékosan használom azt a szót, hogy keresztezik, mert a darabban felvillanó konfliktusok alapvető világnézeti különbségek eredői, így ezeket nem lehet feloldani azzal, mint a korábbi, emberi tragédiákban, hogy a seregek egymásnak esnek és halottainkat majd eltemetjük nagy pompával.

Ez a darab ugyanis a zsarnokságról szól. Örök téma, jegyzem meg szomorúan. A hatalom gőgjéről, legitimitásáról és arról, ki milyen alapállást vesz fel az elnyomottak közül, mi lesz a lázadók és mi a megalkuvók sorsa.

Zeusz az istenek első nemzedékéből származó titán, Prométheusz aktív segítségével legyőzi atyját, Kronoszt és vele a teljes első nemzedéket s így ő kerül az istenek trónjára. Hatalma korlátlan, abszolút, új időszámítás kezdődik. A legyőzőttek megbűnhődnek, a szövetségek részt kapnak a koncból, a kritikus hangokat elhallgattatják.

Ismerős mindez, késői olvasó? Mit sem változtunk ezer évek alatt. Mit sem. 

Prométheusz, a jeles szövetséges azonban tiltott vizekre téved, egyrészt tevőlegesen támogatja a lenézett, lesajnált, percéletű emberiséget, hogy mivel, arról még ejtünk szót, másrészt nem adózik kellő tisztelettel az új uraknak, elsősorban magának Zeusznak.

Főbenjáró bűnök.

"Az új urak mindig kérlelhetetlenek", mondja Aiszkhülosz. A frissen megszerzett hatalommal való őrjöngés is milyen, milyen régi. Milyen, milyen mai.

Prométheusz büntetése száműzetés az Alvilágba, élve sziklához láncolás, sőt még Zeusz szent madara, a sas, is benéz minden nap, hogy tépjen egyet a májából. Elég fájdalmasnak hangzik.

Az egész darab egyetlen, nagy méltatlankodó segélykiáltás, nézzétek, mit tett velem a zsarnok!!! Prométheuszt a tragédia nyitányában Héphaisztosz, az istenek kovácsa, a sziklához bilincseli, vonakodva bár, de saját atyja parancsai ellen ő sem tehet semmit. Jellemző módon e parancsokat az Erő és az Erőszak közvetíti számára (a görög mitológiában az elvont fogalmakat, mint Álom, Halál, Vonzerő, Csalás, stb. is megszemélyesítik).

"Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden", veti oda megvetően az Erőnek Héphaisztosz, miközben rokonát, Prométheuszt kelletlenül a sziklához láncolja.

A tragédia innen kezdve a leláncolt Prométheusz és látogatói közti párbeszédekből áll. A kórust ezúttal az Óceánidák, a tengeristen leányai, vízi nimfák alkotják. Mind ők, mind a későbbiekben színre lépő atyjuk mélyen rokonszenveznek a meggyötört áldozattal, sőt, Ókeánosz még a személyes közbenjárását is felajánlja, de némi köntörfalazás után mindnyájan kibökik azért, hogy Prométheusz vesztét saját gőgös viselkedése okozta. Jobban szeretni a nyomorúságos emberfajt Zeusznál? Ki hallott már ilyet, ezért bizony kijár a büntetés, ha nem is ilyen aránytalan.

Prométheusz görög tragédiához méltóan hosszasan sajnáltatja magát és sanyarú sorsa felett kesereg, de ennek itt és most van helye:

 ".. sorsunkat elsiratni akkor érdemes,
hozzá erőt merítenünk bármilyen nehéz,
ha az, ki hallja, együtt könnyezik velünk."

De aztán megszólal érdemben ő maga is, audiatur et altera pars, s elsorolja tetteit, mi mindennel segítette az emberiséget, melyet Zeusz már éppen el akart pusztítani. Nem csupán a tüzet lopta el számukra, hanem megtanította nekik a földművelés, hajózás, kézművesség és sok más hasznos tevékenység fortélyait is. Mi több, "okoskodásuk legjavát, a számot" is ő ismertette meg velük. (Vajon hány későbbi drámaszerző tekintette a matematikát az emberi okoskodás legjavának?) És tett még valamit, ami talán még a tűznél és a mesterségeknél is fontosabb: "az emberek lelkébe lopott vak reményt", melyről még a kar is úgy vélekedik, hogy evvel nagy kincset adott szegényeknek...

Mindezek nyilván nem ellenszenvesek a darab emberi nézői számára.

Ekkor azonban a fókusz ismét visszaáll a bűnhődésre és ezen keresztül a zsarnokságra. Megjelenik szerencsétlen bolyongó Ió, akiről fentebb már meséltem, üsző alakjában, szörnyű fájdalmak által űzve, és az ő esetében már egyértelmű a szerző morális ítélete a zsarnokság eszméjét megtestesítő Zeusz ellen. Ió valóban teljesen bűntelenül szenved, és itt a darab már szinte kiált: ha a zsarnok ezt is megteheti, meg azt is megteheti, akkor mi az, amit nem tehet meg? Ki lesz a következő áldozata? Talán éppen Te és a családod?

Prométheusz azonban különleges helyzetben van.

Először is titán, vagyis isten, aki eleve halhatatlan. A görög mitológiában tulajdonképpen mindenki halhatatlan, még a halandók is csupán leszállnak az Alvilágba, de létezni továbbra is léteznek. Az Alvilágba esetenként lelátogató mitológiai hősök, például Odüsszeusz, ott rendre meg is találják már elhalt szüleiket és csatában derékul elhullott harcostársaikat. Még az is előfordul, hogy egy-egy alvilágra jutottat kikérnek és felhoznak Hádész birodalmából, lásd Dáriosz király esetét a Perzsákban vagy Perszephoné mítoszát. 

Másodszor, olyan képességgel bír, mellyel senki más: látja a jövőt. (A neve görögül előrelátást jelent. Vesd össze: van egy Epimétheusz nevű testvére, aki viszont, szintén nevéhez hűen, a visszatekintés istene.) S ebben a jövőben Zeusz hatalma is megtörik, Prométheusz pontosan tudja, ki, miért és hogyan fogja Zeuszt legyőzni és megszabadítani őt kínjaitól.

A szóban forgó illető majd éppen Ió egy távoli utóda lesz, így szerencsétlent útba is igazítja a jövöjére nézve s Ió panaszos ugrándozással el.

Hanem a sorsot, a végzetet, maga Zeusz sem kerülheti el, ezt a szereplők nem is mulasztják el kihangsúlyozni, hiszen a végzet a Moirák és az Erünniszek fennhatósága, az előbbiek azok, akik az emberi élet fonalát is elmetszik végül (latinul Párkák). A zsarnok éltető eleme a nyugtalanság, a bizalmatlanság, vajon meddig húzhatja, mikor fordulnak ellene, bízhat-e bárkiben? Így Zeusz is roppant kíváncsi a jövendőre.

Jő tehát Zeusz hírnöke, Hermész és itt vitriolos összecsapásra kerül sor közte és a leláncolt Prométheusz között.

"Csípős beszédű bölcs, ki szembeszállni mersz
az istenekkel, emberek kedvébe jársz,
s tüzet loptál nékik, hozzád beszélek én."

Hermész, a mitológia történetek egyik katalizátora, az istenek hírnöke és a ravaszság megtestesítője szimpatikus szereplő minden korok olvasói számára, itt azonban a zsarnokságot képviseli, így az ember hátán a hideg futkározik attól a párbeszédtől, ami következik.

Prométheusz gőgösen leszolgázza Hermészt és nem rejti véka alá a megvetését sem a szolga, sem ura iránt. Hermész aktuálpolitikus és diplomata, elsőre megkísérli szép szavakkal jobb belátásra bírni a leláncolt titánt, és kiszedni belőle, amit Zeusz tudni szeretne, de amikor az rendíthetetlennek mutatkozik, akkor előveszi a B tervet és közli, milyen további büntetéseket szán Zeusz Prométheusznak, melyek haladéktalanul be is következnek. Robbanás, tűz, füst, égzengés és Prométheusz a sziklájával együtt a pokol legmélyebb fenekére bukik. 

A zsarnokság áll, az igazság elbukott, de egy napon majd jön valaki, aki végez a zsarnokkal, már tudjuk.

Remélhetünk-e ennél többet?

Aiszkhülosz egyetlen fennmaradt drámatrilógiája következik. Ez a versenymű, melyet Krisztus születése előtt 458 évvel a költészeti versenyre benyújtott és vele első díjat nyert, a kívánalmaknak megfelően három tragédiából és egy szatírjátékból áll és összefoglaló néven Oreszteiaként ismeretes. (A szatírjáték nem maradt az utókorra.)

Rövid emlékeztetőként, a trilógia témája az a kimondhatatlan gyalázat, melyet az Odüsszeia is megénekelt: a Trója alól gazdag zsákmánnyal hazatérő sikeres hadvezér, az egyesült görög seregek vezére, Agamemnón mükénéi király szomorú sorsa, akit hűtlen felesége, Klütaimésztra és annak szeretője döf halálra.

V. Agamemnón

Ez a darab tömény borzalom, a szó összes értelmében.

Távirati stílusban fogalmazva a következő játszódik le: Mükéné királya rájön, hogy ikertestvére elcsábította a feleségét, mire dühében feltálaltatja ikertestvérének a saját gyermekeit. Az ikertestvér egy további, életben maradt gyermeke, akit amúgy a saját lánya szült neki, bosszút esküszik és megöli a királyt. A király fiai Spártába menekülnek, a gyilkos pedig apjával elfoglalja a trónt. Spártában a két királyfi megnősül, egyikük feleségét azonban megszökteti a trójai herceg, mire a két fivér a görög hadakkal Trója alá vonul és tíz hosszú évig tartó háborúban megvívják a várost. Mielőtt azonban elindulnának, borzasztó vihar támad, amit az egyikük - egy ostoba jóslat szavára hallgatva - azzal hárít el, hogy az isteneknek áldozatképpen leszúrja az egyik édeslányát.

Még bírod? Még kell, mert a darab csak ezen a ponton kezdődik, mindez csupán előzmény.

A trójai háborúból győztesen hazatérő teljesen gyanútlan Agamemnónt, mert róla van szó, a felesége kitörő boldogsággal fogadja, majd a fürdőben orvul leszúrja, mert sosem tudta neki megbocsátani azt, ami a lányukkal tett. Innen kezdve a férjgyilkos királyné és az ikertestvér királygyilkos fia kettesben uralkodnak. Szép pár.

Mire az ember elér a darab végére, hideg verejtékben úszik. Ennyi vérfertőzés, árulás, gyilkosság és családi átok még egy görög tragédiába is sok, a legrosszabb az egészben azonban mégis az, hogy a gyilkosok a legcsekélyebb megbánást sem tanúsítják, olyan természetességgel nyesegetik le egymás családfájáról az ágakat, mint a szicíliai vérbosszúkban.

Ráadásul váratlanul, Aiszkhülosz eddig olvasott műveivel ellentétben, a szöveg hihetetlenül, görcsösen bonyolult és nehézkes, így komoly erőfeszítésre van szükség, hogy követni tudjuk. A végig fojtogatóan vésztjósló hangulatban a szavak maguk is úgy fröccsennek, mint alvadt vércseppek.

Nem is szeretnék többet beszélni róla, mert mindjárt öngyilkos leszek.

Borzalmas cselekménye és már-már pindaroszi módon nyakatekert nyelvezete ellenére Aiszkhülosz e művében is bőven találni költői csemegéket, pazarul eltalált jelzőktől ("férfitervű nő") pontos életképeken át, mint a botra támaszkodó vének:

...s hát aki vén már, és
lombja kiszáradt? Az úton három
lábon tipeg és nem erősebb már,
mint a gyerek, s csak
fel-alá bolyg: nappali álom."

egészen a kórus szájába adott szépívű tanbeszédekig:

...utódok szenvedik,
ha ősük vakmerő
dühös gőgöt lehel, jogon túl,
s ha házmélyén a kincse túl sok;
legjobb a mérték: legyen jó s elég
élni épp a gondtól
mentve a bölcs-eszűnek.

Meg nem védi a kincse
azt, kit dölyfe reávisz,
hogy vesztére, Diké
magas oltárát letiporja.

Ezekért a sziporkákért végső soron mégis érdemes túlélni a sok kincstári borzalmat.

Diké egyébként a jog és igazságosság istennője. Talán ő az, aki a legmesszebbre fordítja az arcát mindattól, ami a színpadon zajlik.

A legmegrendítőbb szereplő Kasszandra, a trójai királylány, akit Agamemnón hadizsákmányul (és ágyasul) hoz haza magával. (Felesége ezt sem felejti el a fejére olvasni vértől gőzölgő teteme felett.) Kasszandra, mint emlékszünk, elsősorban jóstehetségéről ismeretes. Már Trójában sem zárták szívükbe a lakosok, amikoron pontosan megjövendölte a város gyászos végzetét, és most sem kegyesek vele az istenek: abban a pillanatban, hogy beteszi a lábát a mükénéi palotába, pontosan tisztában van új ura és saját maga küszöbön álló végzetével. Mindezt hosszan, valóban megrendítő módon ecseteli a kórus számára, az olvasó (azaz néző) akaratlanul, sokadszor is arra a következtetésre jut, hogy a jóstehetség inkább átok, mint áldás, amiként ezt a mitológia sok illusztris szereplője a saját kárán tapasztalhatta meg.

VI. Áldozatvivők

A vendetta következő epizódjában a meggyilkolt Agamemnón és egykori felesége és gyilkosa, Klütaimésztra közös fiára, Oresztészre vár a feladat, hogy apját megbosszulja. Mindezt, az Apolló zsoldjában álló jós biztatására és nővére, Elektra cinkos közreműködésével véghez is viszi: előbb a trónbitorlót szúrja le orvul, majd a királynét, apja gyilkosát és saját anyját, de őt már cseppet sem orvul.

Szemet szemért, ez láthatóan már az Ószövetség előtt is szokásban volt, Aiszkhülosz-t idézve:

"Gyűlölet oszt szót: éppoly szózat légyen a válasz"

 VII. Eumeniszek (Jóakarók)

A trilógia befejező része egy sor váratlan meglepetéssel szolgál.

Kezdetben rosszul fest a dolog: az anyagyilkossággal Oresztész magára szabadította a Bosszúállás istennőit, az Erinnüszeket, akikről Berzsenyi Magyarokhoz intézett költeménye óta minden magyar jól tudja, milyen ádázak. (Latin nevükön ők a Fúriák, így még beszédesebb a dolog.) Az ő feladatuk az, hogy a bűnösöket, elsősorban a saját családtagjaikat meggyilkolókat addig kergessék, míg az illető beleőrül és a pokolra jut. Soha nem lankadnak el, nem adják fel és nem vallanak kudarcot. Az ókori ember már a nevüket is rettegte.

Oresztésznek azonban nagyhatalmú, mennyei szövetségese van, Apolló, a görög hit egyik fő istensége, Zeusz fia, aki maga sem rejti véka alá, hogy a gyilkosságra bizony ő bújtotta fel Oresztészt és az Erinnüszek iránti utálatát sem titkolja különösebben.

S hogy az esélyek tovább javuljanak, Apolló jósszava arra inti a menekülő Oresztészt, hogy keressen menedéket Pallasz Athénénél, konkrétan járuljon az istennő szobra elé és könyörögjön az igazságos ítéletért. (Közben az Erinnüszeket a biztonság kedvéért el is altatja, hogy Oresztész egérutat nyerhessen.)

Így áll elő az a megdöbbentő helyzet, hogy egyszercsak a korabeli Athénban találjuk magunkat, ami a darab szerzője és nézői számára a mindennapok realitása volt. (Kicsit olyan ez, mintha a Piroska és a Farkas megérkeznének a Kálvin térre a négyes metróval.) És máris megjelenik Pallasz Athéné, aki a döntést demokratikusan rábízza a vének tanácsára, így Oresztész sorsa felett saját kortársai, athéni polgárok ítélkeznek.  Méghozzá az a testület ítélkezik, mely ténylegesen ezt a jogkört töltötte be az athéni demokrácia fénykorában. (Judged by your peers, mondja az amerikai alkotmány hatodik kiegészítő cikkelye.)

A végkifejletnél, úgy vélem, érdekesebb átgondolni azt, mi lehetett a költő szándéka azzal, hogy a mitológiai történetből váratlanul átugrott a kortárs politikai porondra. Nyilván jó pontokat ért, ha a drámapályázatra benyújtott pályamű dicsérte a várost, annak népét és korszakos jelentőségű politikai vívmányát, az athéni demokráciát. (Sikerült is vele nyernie, mint már említettem.) Másrészt a szerző állást foglalhatott aktuálpolitikai ügyekben is, elsősorban az ítélkező testület jogköre tárgyában, mely a kor érzékeny, sokat vitatott témája volt. Ez utóbbi a késői korok olvasói számára már nehezen megragadható, tekintve, hogy a részleteket ma már csak a történészek ismerik, de a darab természetesen a kor közönségének íródott, nem pedig a kései utókornak. Alapvetően szerencsés egybeesés ez: a mű és értő közönsége kortársak. Hány későbbi irodalmi mű maradt fiókban évtizedekig, évszázadokig! Kafkáról még a saját környezete sem tudta, hogy ír, műveit csak halála után találták meg a hagyatékában.

Azért a rend kedvéért elárulom a befejezést is, Oresztész ügyében felmentő ítélet születik, a feldúlt Erinnüszeket pedig, akik méltatlankodva veszik tudomásul a mitológiai feladat- és jogkörükön esett sérelmet, Pallasz Athénének sikerül ajándékokkal jobb belátásra térítenie és a három szörnyistennő váratlanul lelkes strófákban kezdi dicsőíteni a várost, lakosságát és nagylelkű védőszentjét.

Így az Oreszteia trilógia végső soron happy enddel zárul, a bosszúállás ördögi ciklusa megszakadt végre.

Végezetül, rövid méltatás. A három ógörög drámaíró közül az ókor és az utókor egyaránt Szophoklészt tartotta a legjelentősebbnek. Aiszkhülösz igazi érdeme, hogy a korábbi, szórványos költői próbálkozásokból új műfajt teremtett, vele megszületett a klasszikus görög tragédia. Kitűnő verselőkészsége, felejthetetlen, plasztikus helyzetleírásai és mázsás jelzői élvezetes olvasmánnyá teszik műveit még az oly távoli utókor számára is. Az olvasó nem érzi a zseni szellemét lebegni a sorok felett, de ez általában nem jellemző az ókori szerzőkre. (Ezt a fogalmat amúgy csak a XVII. századtól kezdődően használjuk a mai értelmében.)

Zseniálisnak azt tartom, amitől borzongás fut végig az ember gerincén, mint amikor Babits Mihály kiszakadó tüdővel követeli a békét, Adele az elveszett szerelmeit siratja vagy Forrest Gump rákászhajó kapitánnyá lesz.

Pindarosz, akit a teljes ókori világ Hellász legjelentősebb, követhetetlen magasságokba szárnyaló költőjeként tisztelt, Quintilianus méltatásában "a kilenc lírikus utolérhetetlen fejedelme”, már szinte teljesen ismeretlen a mai olvasó számára.  Jól tükrözi ezt az a tény is, hogy a műveit háború utáni, modern magyar fordításban meg sem találtam, így zömében angolul olvastam.

Költészetének szárnyalása önmagáért beszél, ugyanakkor a költő társadalmi helyzete, világnézete és témái természetszerűleg mutatnak a rá váró feledés irányába. Másfél évszázaddal később, Nagy Sándor birodalmában már nem voltak jellemzőek az udvari költők, és senki sem énekelte meg az olimpiai játékok győzteseit (noha maguk a játékok még nyolcszáz éven keresztül zajlottak, míg Theodosius császár Krisztus után 393-ban be nem tiltotta őket.)

Költészete minden határon túl rafinált,  tökéletesre csiszolt, túlbonyolított, szándékosan kereste a formabontó megoldásokat, mind nyelvi, mind stiláris téren. Hihetetlen energia és bonyolultság jellemzi ódáit, gyakran ködös magasságokba emelkedik, ahová senki sem követheti (nyilván ez is volt a szándéka), érdemes felidézni róla Horatius gondolatait, a IV. Ódát halljuk:

Talán az ókorban élő feltétlen tiszteletnek köszönhető, hogy műveiből sokkal több maradt az utókorra, mint kortársai esetében. A zöme így is elveszett, de szerencsénkre szintén teljes egészében megmaradtak győzelmi ódái, melyeket a korabeli sportversenyek győzteseihez írt. Az őt övező tiszteletre jellemző az a korabeli anekdota, mely szerint a költő szülővárosát, Thébát egy évszázaddal később leromboló Nagy Sándor csak Pindarosz szülőházát kímélte meg...

A korábbi ógörög költőkkel szemben ez a költőfejedelem több tekintetben is szokatlan helyzetben van: egyrészt udvari költő, mecénások kegyeltje, aki szinte bérmunkában dicséri nagylelkű támogatóit, másrészt költészetének kereteit a sportversenyek győzteseinek dicsérete szabja meg, melyek meglehetősen szűknek bizonyulnak s Pindarosz érezhetően túlfeszíti e kereteket. Mindeközben jelen van a cinikusságig menően tudatos alkotó is, aki - nem is titkoltan - egész népének és korának szellemi iránytűje kíván lenni. Mindehhez tegyük még hozzá a mély vallásosságot is. Nos, ami mindebből kisül, hát, ember legyen a talpán, aki megbirkózik vele s képes mélységében élvezni.

Babits írja róla:

S ennek a prófétának megrendelésre kell ünnepelnie kicsi, egyforma diadalokat, ökölvívókat és versenykocsizókat, a perc véletlen hőseit! Nem csoda, ha a hősök helyett inkább nemzetségüket és városukat magasztalja: ez a közönségnek is fontosabb volt. S városok és nemzetségek őstörténetén át lehető gyorsan fölkapaszkodik a mitológiába, az istenekhez és őselvekhez. Itt teljesen otthon érezte magát, s ez megfelelt a pályaköltészet vallásos karakterének is. Verseny és karének ünnepi istentiszteletek része volt, s Szimónidész és Bakkhülidész kórusai is tele mitológiával. De a hieratikus fenség, a szent és ködös magasság, Pindarosz egyéni bélyege. Az aktuális vonatkozások mellett ez is megkeseríti számunkra szövegét. A korabeli közönség azonban nyilván természetesnek találta, hogy a próféta magas és homályos. Költő presztízse csak annál nagyobb lett. Valóságos szentnek tartották, s a papok meghívták az „istenebédekhez”. Ez a presztízs átöröklődik a késő századokra. Horatius szemében Pindarosz vitathatatlanul  a legnagyobb költő, akit utánozni annyi, mint „viaszszárnyakkal repülni”.

Álljunk itt meg egy pillanatra és tekintsük át az ókori görög sportversenyeket, melyek Pindarosz győzelmi ódáinak apropóját jelentették. Az ógörögök négy különböző helyszínen rendeztek sportversenyeket évenkénti váltásban. Ezeket az alábbi térképvázlat mutatja:

A legrégebbi és legjelentősebb versenyt Olympiában tartották, négyévente, míg a Némeai és Isthmiai Játékokat kétévente. A negyedik fő játék helyszín a nevezetes Delphi melletti Apolló jósda közelségében volt, ennek neve Pythiai Játékok volt.  Így minden évre jutott egy vagy több nevezetes játék, ahol a kor legkiválóbb sportolói (és persze városaik) mérkőztek meg számtalan sportágban, a mai atlétikából ismert sportágakon keresztül a teljes fegyverzetben megtartott futóversenyeken át a lovas- és kocsiversenyekig.

Mind a négy játékot megnyerni a kor legnagyobb dicsőségének számított, kissé hasonló módon ahhoz, ahogyan a mai teniszcsillagok számára a karrier csúcsa a Grand Slam győzelem.

Az olimpiai játékokat mindig nyáron, holdtöltekor tartották s a játékok kezdete előtt egész Hellászt futárok járták be, világgá kürtölve az eseményt és egyben felszólítva mindenkit, hogy kerülje a háborúságot és ellenségeskedést a viadalok ideje alatt. 

Az utókor majd az olimpiai játékokat támasztja fel a XIX. század végén, megtartva azok eredeti négyéves ciklusát. E játékok szelleme a mai kor képzeletét is megragadta. A mai hősöket már nem költők éneklik meg sajnos, hanem a média, de a sport és a természetes versengés nem az egyetlen nagyszerű dolog, amit az emberi természet sötét oldala, a kapzsiság és a kirekesztés intézményesített változata, ismertebb nevén a kapitalizmus mára teljesen maga alá gyűrt...

A fenti beosztásnak tökéletesen megfelelve Pindarosz fennmaradt 57 győzelmi ódája négy fejezetre tagolódik: Olympiai, Pythiai, Isthmosi és Némeai Ódákra.

S ha már annyit beszéltünk róla, hallgassuk egy kicsit magát a Mestert a maga eksztatikus, szaggatott, fennkölt stílusában:

S mind, kik hozzá jöttek, a testbe benn
sarjadott kórok nyavalyásai; vagy kit
villogó érc kaszabolt,
vagy messzeröpült lövedék-
kő; vagy a tél fagya-, nyár heve-roncsolt
testüek: más-más bajaiktól mindeneket
megszabadított: duruzsolva varázsszót; jótevő
üdvitalokkal, avagy
gyógyirokkal megkezelve testüket;
mást meg a kése nyesett, s lett újra éppé.

Ám haszonvágy gúzsba kötöz tudományt.
Lám, a kézben felragyogó arany arra
ösztökélte őt mesés
zsoldért: a halottaiból
támasszon fel egy emberi lényt. Mire Zeusz meg-
dobta mindkettőt: legott megállt tüdejük
lélegezni, mert beleverte a villám a Halált.
Kérni az isteneket
csak halandóknak való dolgokra kell!
S nézz csak a lábad elé, ismerve sorsod!

Nem egy fűzfapoéta, mi? Lefogadom, hogy nem ő volt Szabolcska Mihály kedvenc költője...

Akik viszont a költészet s ezen belül az óda igazi mesterei voltak azóta, Ronsard-tól Shelley-ig, Schillertől Whitmanig, nem is szólva Berzsenyiről, azok számára Pindarosz munkássága minden korokban iránymutató volt.

A fenti idézet egyébként Aszklépioszról, a gyógyítás istenéről szól, ha esetleg nem lett volna meg elsőre.

A fenti idézettel éppen ezt szerettem volna illusztrálni: aki Pindaroszt szeretné olvasni és élvezni, annak nagyon bele kell állnia a dologba. Alaposan fel kell készülni mitológiából, valamint nem árt tisztában lenni a mű születésének körülményeivel s a korabeli viszonyokkal. Még ezek birtokában is gyakran előfordul, hogy az ember háromszor, négyszer elolvassa ugyanazt a strófát, mire rájön, hol van az a pont, ahol Pindarosz ügyesen témát váltott. Birkóztam vele alaposan én is, de nem hagytam magam, az egyes ódák előtt elolvastam a mitológiai hátteret (melyet Pindarosz gyakran megmásít, ha vállalhatatlannak érzi) és az apróbetűs szövegmagyarázatokat, melyekkel a Loeb's Classical Library kötetei segítik az olvasót. Így már sok gyönyörűséget leltem benne, noha az egész kicsit emlékeztet a rejtvényfejtésre.

Mindezzel együtt, annyira azért nem nehéz. Szó sincs róla, hogy herkulesi erőfeszítést igényelne. Íme, egy példa:

A régiek, ó Thraszübúlosz,
   fogva zengő lantjukat
s szállva fönn a színarany
   pánttal ékes Múzsa-szűzek fogatán,
könnyedén nyilaztak onnan
   mézszavu dalt, szivetejtőt,
arra a szépre, kin édes ifju nyárként
nyílt az ékes Aphrodité drága bája.

Mert akkor a Múzsa se volt még
   bérdalos, se pénzleső,
s nem kinálta áruként,
   még az édes Terpszikhoré sem a dalt,
színezüstre váltva át a
   lágyszavu himnuszok arcát:
most meg az argoszi bölccsel vallja ő is,
s mily közel jár épp e szó a színvalóhoz:

"Pénz csak a férfi ma, pénz"
   - hisz látta: ha elvesz a kincs, már híve sincs.

Ehhez például nem szükséges szövegmagyarázat.

Sem azokhoz a sorokhoz, ahol mintha túlságosan is tisztában lenne a saját érdemeivel:

         ... And now for me
the Muse tends the strongest weapon in defense:
others are great in various ways, but
the summit is crowned
by kings. Look no further.
May you walk on high for the time that is yours,
and may I join victors whenever they win
and be foremost in wisdom
among Hellenes everywhere.

Formailag ezek a sorok természetesen a költő mecénásához szólnak, de nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy költői téren önmagát helyezi mindenki más fölébe. Look no further.

Pindarosz költészetének méltatása nem lenne teljes anélkül, hogy ne szólnánk a nyelvi bravúrokról, ezért most nyitok itt egy gondolatjelet. Ógörögül ma már csak alig maroknyian tudnak, így a szélesebb közönség számára ezek sajnos nem élvezhetőek. Az ókor azonban nagyra értékelte őket. Az utókor irodalomtudósai azóta számtalan tanulmányban elemezték, hányféle nyelvi, versmértéki és stilisztikai lelemény van - szó szerint - belezsúfolva ezekbe a strófákba. Pindarosz gondosan kerüli a jelzők ismétlését például, s láthatóan igyekszik minél változatosabb és ütősebb megoldásokat találni, de ezer más példát is hozhatnék.

Itt van mindjárt az a nyelvi ördöngösség, amit az ógörög és a mai angol hyperbaton néven ismer. Sose hallottál róla, igaz? Én sem. De jól emlékszem a gimáziumi latin tanulmányaimra, ahol a nyelvet klasszikus ódák fordításán keresztül tanították és az agyamra ment, hogy a főnévhez tartozó jelzőt néha három sorral lejjebb találtam. Az európai nyelvek zöme a jelzőt a főnév elé teszi, néhány nyelv, például a francia, a ritkábban használt jelzőket esetenként mögé: szép nap, a beautiful day, ein schöner Tag, une belle journée (de: une pensée réservée), kaunis päivä, Прекрасный день, na de hogy tizenöt szóval később álljon, az az őrületbe kergeti az embert! Magyarán a hyperbaton a normális szórend felcserélését, vagy hogy szemtelenebbül mondjam, összezavarását jelenti, ami költői eszköznek megengedett, mi több az ókorban általánosan használatos volt. Gondolatjel vége.

Míg az ember átverekszi magát a győzelmi ódák hosszú során, óhatatlanul is felteszi az örök kérdést: vajon mindebből mi az, ami maradandó, ami általános emberi érvényű? Tolsztoj muzsikjait is elnyelte a feledés, művei mégis örökérvényűek maradnak, mert az emberi lélek mélységeit tárják elénk. Pindarosz kora ünnepelt költőjeként élt s halt meg, a nevét az egész ókor dicsőítette, mégis, míg Homéroszt manapság is olvassuk, Szophoklész darabjait műsoron tartjuk és Lukianosz gúnyolódásai a mai napig visszaköszönnek, Pindaroszt lényegében elfelejtettük.

Szomorú. Vajon mire lett volna képes ez az ember, ha költészetét nem emeli ilyen követhetetlen, másokhoz soha le sem ereszkedő, elefántcsonttorony magasságokba? Ugyanakkor témaválasztását nem szabja ilyen szűkre? Akhillész vagy Antigoné fájdalmát a mai ember is át tudja érezni, hiszen velünk is megesik, hogy elveszítjük szeretteinket, igazságtalanság ér vagy aljas, nyomorító hatalmak ellen kell harcolnunk, de Pindarosz? Amiről ő ír, azt végleg elnyelte az idő. Az antik görög mitológiában már a mai görögök sem hisznek, Delphi-ben, Apolló jóshelyén, mely az ógörögök legszentebb helye volt (a világ köldökeként emlegették), ma már csak a szél fütyül a romok között, az egymással versengő kis városokat, mind egy-egy királyság, pedig bedarálta a történelem, előbb Nagy Sándor birodalma, majd a Római Birodalom igázta le őket. És őszintén, érdekel az valakit, hogy ki nyerte a fiúk bokszversenyét Krisztus előtt 467-ben a némeai játékokon? Vagy ki nyeri a férfiak bokszversenyét a riói olimpián?

Amiért veszteségnek érzem mindezt, az Pindarosz valóban lenyűgöző költői eszköztára, páratlanul áradó verselési készsége, formabontó nyelvi bravúrjai, megalkuvás nélküli értékítélete és mindent elsöprő energiája. Más ügy, más témák szolgálatában mennyivel többet adhatott volna az emberiségnek! Így megmaradt saját kora hősének, ami elismerést érdemel. Amint bőven sorolhatnék példákat alkotókra, akiket csak az utókor vett észre és állított az őket megillető helyre, úgy ellenpéldák is akadnak, jelesül Pindarosz, aki a saját korában mind művészetét, mind elismerését tekintve a csúcsra ért, de a későbbi korok már nem találták hozzá a kulcsot.

A teljesség kedvéért azért az alábbiakban mellékelek néhány olyan villanást, mellyel Pindarosz az egyetemes irodalomba is beírta a nevét:

S lám, noha fáradozása nélkül soha emberi jó
meg nem születik s ha a döntő szót a daimón mondja is:
a sorsszerüség soha el nem évül s csak megjő a nap,
s ím, aki kételye közt épp másra vár,
van, mit elnyer, mást meg elveszt mindörökre.

Egy másik kedvencem:

Nem jó, ha a teljes igazság meztelen
tárja arcát. Gyakran az éppen a bölcs, aki tud
hallgatni róla.

Ember-szerencsét, kézerőt,
vaskarú harcot ha épp ma-
gasztalok: úgy a nyomomról - mérhetik -
mennyire szökken a lábam.

,   

A korai ógörög költők ránk maradt műveit elég nehéz objektíven szemlélni és az őket megillető helyen méltatni, aminek alapvetően két oka van szerintem, az egyik a homéroszi árnyék, a másik az azóta eltelt évezredek.

Homérosz egyszerűen tökéletes, nincs egyetlen sora sem, ami megbicsaklana, ami fals hangon szólna vagy ne járná át az a fajta tévedhetetlen magabiztosság és fölényes emberismeret, ami csupán a legnagyobbak, Shakespeare, Goethe, stb. sajátja, ennél fogva utánozhatatlan és felülmúlhatatlan. Hozzá képest az archaikus korok költői legfeljebb csupán a szárnypróbálgatásig jutottak. Ilyen árnyékból nehéz a napfényre kijutni.

Ami pedig az évezredeket illeti, annyi mindent írtak már a költők azóta, annyi árnyalat, stílus és hangulat talált utat a költészetbe, annyi versmérték és újítás, hogy a nyájas olvasó óhatatlanul együgyűnek és szegényesnek érzi a korai verseket, mind formai, mind tartalmi szempontból. Hiszen ezek amúgyis olyasmik, amikről a fűzfa poéták zengedeznek, mióta világ a világ: a fiatalság derű és boldogság; az öregség fenyegető rém; az élet sajnos rövid, ám könnyen megédesíthető egy kis jó borral; a legnagyobb, sőt örök időkre szóló dicsőség a csatában odaveszni a hazáért, stb. Ezen felül akad itt bőven versbe szedett politikai kortesbeszéd (Szolón), tanköltemény, piaci perlekedés, vaskos beszólások, de a költői én, a személyes hangú líra még alig-alig érhető tetten.

És amikor már kezdtem volna feladni a reményt, megérkezett Szapphó, Alkaiosz és Anakreón. A személyes hangvétel hármójukkal új korszakot nyitott a költészetben. Az archaikus kor lírai költői közül ők hárman jutottak túl a középszerűségen, ők viszont rögtön a legmagasabb szintre emelték a költészetet. Mindhárman saját nyelvjárásukban írtak, mindhárman új költői formákat teremtettek és mindhármukat óriási tisztelet övezte az ókorban. Szapphót Plató egyenesen a tizedik múzsának nevezte.

A háromból ketten, Szapphó és Alkaiosz kortársak, mitöbb földik voltak, a Leszbosz szigetét uraló harcos arisztokrácia családtagjai, jól ismerték egymást és a verseiken keresztül üzengettek egymásnak, az utókor persze nem habozott össze is boronálni őket.

Szapphó, az ókor legismertebb költőnője (ha ugyan nem az egyetlen nő, akinek a neve máig fennmaradt, szerintem művelt emberek sem igen tudnának kapásból másik női költőt mondani az ókorból) intenzív, mindent elsöprő – elsősorban szerelmi - érzelmek megszólaltatásával írta be nevét a költészet nagykönyvébe. Tette mindezt olyan lebilincselő természetességgel, olyan spontán energiával és olyan gyönyörű szavakba öntve, amilyenre csupán egy nő képes: Észbontó szerelemmel emészt megint keserédes Erósz, ez a szörnyeteg – írja, s ez a sor magába sűríti költészetének egészét.

Tökéletesen hidegen hagyták a kor költészetének hagyományos témái, a hősi dicsőség és a zárt rendben támadó gyalogság erényei, annál szenvedélyesebben és intenzívebben taglalta saját szerelmi életét.

Ez lovasrajt, az gyalogoshadat vagy
nagy hajókat tart e sötét világon
legkülönbnek – én: amiért a szívünk
gyúl szerelemre..

Vagy figyeljük ezt a pár soros telitalálatot, ugyan ki más fordította volna, mint Radnóti, aki nem csupán a magyar nyelvnek volt tökéletes ura, hanem csalhatatlan pontossággal tudta kiemelni egy-egy költő életművéből az illetőre legjellemzőbb, legszenvedélyesebb darabokat. (Kitűnő példa erre a Bevezetőben idézett Rilke költemény.)

Édesanyám! nem perdül a rokka,
olyan szakadós ma a szál –
vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető kell ma nekem már!

Micsoda remekmű!! És ez a szóválasztás: ... vágy nehezül rám ... Ez már színtiszta költészet, örök emberi pillanatot érzékeltet, nem csupán egy ógörög polisz piacterén sértegetik egymást a polgárok. Könnyű magunk elé képzelni, amint Szapphó keze alatt megáll a rokka, miközben a gondolatai elkalandoznak, s ránehezül a vágy, éppen úgy, ahogyan ez velünk mai emberekkel is megesik és valami azt súgja, hogy ez így is marad, míg ember él a világon.

Szubjektívnak hat, tudom, de Szapphót jó karban lévő érett hölgynek képzelem el. Egy másik, mai szubkultúra talán a MILF meghatározást használná, ha szabad ilyen sikamlós célzásokat megeresztenem (Ő biztosan jót nevetne rajta). Költészete szintén kizárólag változatos szeretői körül forog, akik mind hamvas leánykáknak tűnnek, de abban a korban ezen nem botránkozott meg senki. (A rómaiak a homoszexualitást görög szerelemnek hívták.) A Szapphó számára oly drága Leszbosz szigete egyenesen a nevét adta a jelenséghez. (Párhuzamos módon Anakreón fiatal fiúkhoz intézte szerelmi vallomásait.)

Azt viszont elég nehezemre esik elképzelni, hogy szerelmi bánatában hetven (!) éves korában levetette volna magát egy szikláról. Ámbár, ki tudja? Az érzelmek intenzitása nem csökken a korral. Szapphó szerelmi élete az ókor óta élénk viták tárgya. Ismerünk költőket, akik élete és költészete megbonthatatlan egységet alkot, mint a hősi halált halt Petőfi, a csavargó Whitman vagy az akasztófavirág Villon. Igaz, ellenpélda is akad, mint Rimbaud, aki a költészetet a lázas kamaszkorral együtt örökre maga mögött hagyta és fegyverkereskedőnek állt Abesszíniában.

A múlt év elején szenzációként járta be a világot, hogy két, korábban ismeretlen Szapphó verset találtak egy ókori pergamenen. Mint legtöbb fennmaradt költeménye, ezek is fájdalmasan töredékesek, mégis átüt a töredékeken a ragyogás.

Mennyivel nagyobb csoda, drágább kincs ez, mint megtalálni mondjuk a nácik aranyvonatát! De vajon hányan indulnának el felkutatni még egy ilyen verstöredéket? Hányan adták fel minden vagyonukat s gyakran életüket is, hogy átjussanak a Chilkoot hágón Klondike-ba, mínusz negyven fokban, egy hetven kilós hátizsákkal, hátha majd éppen ők ráznak ki néhány milliónyit érő aranyrögöt a gyökerek alól, mint a nagyapa Jack London emlékezetes novellájában? És akinek végül sikerült és elkölthette az egészet a saját luxusfogyasztására, hol van ma már? Hol vannak a múlt legendás vagyonjai? Mansa Musa, a Mali Birodalom mesésen gazdag királya a XIV. századból, aki úton Mekka felé annyi színaranyat osztogatott szét Kairó utcáin, hogy a pénz tíz évre elértéktelenedett? Elporladtak mind.

De ha valaki kérdezi, hol van Szapphó, íme: itt van: s, mint oly sokszor, a szerelem istennőjét, Aphroditét szólítja:  

Hogy ne fuldokolna a szívem annyit,
Küprisz úrnő! Másvalakit szerethet,
mást akar most hívni magához újra...
Ezt te akartad:
 
hogy hiába, kínnal epedjek érte.
Térdem ernyed, jaj... de te nem ragyogsz rám,
nem segítsz, mikor szerelemben égek,
célom elérni.

Szapphó és Alkaiosz

Alkaiosz, aki szintén Leszbosz szülötte volt és a helyi politikai életben teljes mellszélességgel részt vett s ebből eredően a kor viszonyainak megfelelően néha száműzetésbe kellett vonulnia, szintén saját versmérték feltalálásával tette le a névjegyét az archaikus kor költészetében.

Az ő témaválasztása már sokkal szélesebb skálán mozog, költészetében keverednek a mitológiai tárgyú, aktuálpolitikai, háborús illetve magánéleti témák, valamint a bordalok, melyek a kor szokásai szerint gyakran Dionüszosz kultuszát dicsőítik. A hagyományok szerint szerelmi lírája is kiemelkedő volt, de erről nem sikerült első kézből meggyőződnöm, tekintve, hogy tíz kötetre rúgó életművéből csupán alig néhány vers illetve töredék maradt fenn, azokban pedig vajmi kevés említés esik a szerelemről.

Alkaioszt nem kisebb személyiség, mint Horatius, az ókor talán legjelentősebb költője tekintette mintaképének, neki persze még megvolt az említett tíz kötet. Alkaiosz költészetének a modern időkig fennmaradt morzsái újabb sajnálatos példáját adják annak a fájó kulturális veszteségnek, mely az egész emberiséget érte.

Az alábbi példa kitűnően érzékelteti, milyen tökéletes arányérzékkel, fantáziával és gazdag nyelvi eszköztárral bírt:

A Dioszkúroszokhoz

Jertek, elhagyván ragyogó Olümposzt,
Léda és Zeusz két fia, két erős hős,
nézzetek kedvvel s könyörülve, Kasztór
     és Polüdeukész;

tágterű földünk mezeit s a tengert
kik befutjátok rohanó lovakkal,
s könnyedén menttek ki a könnyfakasztó
     szörnyü halálból,

ráugorva fönt a vitorla-csúcsra,
messzefénylőn ültök elől a gályán,
vészes éjben fényt sugarazva bolygó
     barna hajóra.

A Diószkúroszok, akik még halandó iker-hercegeknek születtek s csupán később emelkedtek az istenek közé, az utazók védőszentjei voltak. A legenda szerint, ha ők megjelentek a hajó árbocain, ez a vihartól való megmenkülést jelentette. (Ezt a furcsa, babonásan tisztelt légköri jelenséget a későbbi korok hajósai St. Elmo tüzeként ismerték.) Manapság az égen láthatjuk őket, mint az Ikrek (Gemini) csillagkép két legfényesebb csillaga, nevük latinos írásmóddal Castor és Pollux.

Alkaiosz számos versében szenvedélyesen támadja az éppen hatalmon lévő zsarnokot, még ha korábban egy oldalon harcoltak is az előző zsarnok ellen. De úgy tűnik, hogy a politikai szövetségek az ókorban sem voltak tartósabbak, mint manapság és Alkaiosz költőnek lehetett kitűnő, de a politikai szimata nem volt egészen csalhatatlan. (Katona is volt, számos csatában részt vett.) Így azután rendszeresen száműzetésbe kényszerült, egy alkalommal még Egyiptomba is eljutott, ahol akkoron még fáraók uralkodtak.

A régi görög városok a bűnösöket előszeretettel száműzték, így a közösség is nyugalomra lelt újra és az elkövető is kapott egy esélyt arra, hogy máshol új életet kezdhessen. Létezett a börtön és a halálbüntetés intézménye is, de ezeket főbenjáró bűnök elkövetőinek tartogatták és sok esetben még nekik is, mi több, a halálra ítélteknek, lehetővé tették a száműzetésbe vonulást. Ez a gyakorlat egyébként egészen a XIX. század végéig fennmaradt, amikortól kezdve már nem volt többé hová száműzni a gonosztevőket. Ismeretes, hogy Ausztrália fegyenctelepként kezdte pályafutását és az amerikai gyarmatok is töltöttek be hasonló funkciókat, mintegy levezetve az anyaországi feszültségeket az elítéltek exportálása révén. Maga Berzsenyi is ezt javasolja követendő példaként: Ezért közóhajtás az már a nemzet józanabban gondolkodó részénél, hogy az éjszakamerikai statusok fenyítő rendszerét hazánk is minél előbb fogadná el. Mert ki nem látja azt, hogy a gonosztévőket így magok munkája által tartani, szorgalomra és rendes életre szoktatni, s utóbbi élelmökre valót vélek szereztetni egészen emberibb és célravivőbb fenyíték, mint azokat összefogdosni, összekínozni s úgy elereszteni, hogy még az úton kénytelenek legyenek lopni.

Szintén Alkaiosz érdeme az a paradoxon, mely oly sok gondolkodót megihletett a későbbi századokban:

Nem szépen-épült, széptetejű lakok,
nem jólrakott nagy kőfalak és utak
adják a várost, nem hajógyár,
ámde olyan lakosok, kik avval

mi megvan, élni tudnak...

Ugye, milyen ismerős ez a Nem-Hanem gondolatfűzés?

De honnan is?

Hát persze, megint Berzsenyi: „Nem sokaság, hanem Lélek és szabad Nép tesz csuda dolgokat.”

Nem is a kétharmad. (Gondoltam, szólok.)

Alkaiosz bordalai közvetlenségükkel, energikus hívó szavaikkal teljesen új műfajt teremtettek, melyet később Anakreón fejlesztett tökélyre s az így előállt mintát költők hadai másolták a későbbiekben. Érdekes, hogy mindketten fontosnak tartották hangsúlyozni a keverési arányt: egy egység bort két egység vízzel kell hígítani. Ez ugyan még fröccsnek is elég halvány, de ők így szerették:

„.. harmada bor legyen és kétharmada víz: és azután rajta, kupát kupa kergessen...”

A bordalok népszerűsége, hasonlóan a boréhoz, azóta is töretlen, de fontos megemlíteni, hogy az antik görögök erénynek tartották a bor mértékletes fogyasztását. Egy versben (már nem emlékszem, ki volt a szerzője) egyenesen azért dicsérték Spártát, mert annak fiai sohasem vetkőznek ki emberi mivoltukból.

Dionüszosz kultusza ugyanakkor nem korlátozódott a bor fogyasztására, részei voltak még a tánc és egyfajta vallásos őrület is, mely jellemzően a nőket szállta meg, olykor egészen komoly feszültségeket okozva. Ez még a mitológiába is beszűrődött, lásd Pentheusz történetét. Ez a vallásos-misztikus mozgalom, mely az ógörög világon a Krisztus előtti hetedik században söpört végig, olyan mély nyomot hagyott a lelkekben, mely a kor írásos emlékeiben a mai napig tapintható.

Hasonló módon, ha Egyiptomban jár az ember illetve óegyiptomi emlékezéseket olvas, akkor a fáraói dinasztiák évezredeket felölelő unalmas és egymástól laikus számára megkülönböztethetetlen folyamából mindig ugyanaz a harminc év ugrik előtérbe: Ekhnaton fáraó tevékenysége, aki hatalmi szóval próbálta egyistenhitre téríteni Egyiptom népét. Ez olyannyira idegen volt a kor emberének világképétől, és olyan máig érzékelhető sokkot okozott, hogy Ekhnaton halálával azon nyomban visszatértek a régi isteneikhez.

István királyunkat is tiszteljük azért a vérrel-vassal keresztülvert politikáért, amivel keresztény egyistenhitre szorította a lélekben még sámánhívő magyarságot és végső soron ezzel biztosította a magyarság fennmaradását, de ha valaki manapság figyelmesen körülnéz Magyarországon, azonnal láthatja, mennyire él és virágzik továbbra is az ősi hit, egyébként decens, szavahihetőnek ismert emberek róvósámánokról, táltosokról és hasonlókról beszélnek négy fal között. (Szerencsére csak ott.)

Anakreón, a nagy hármas időrendben legkésőbbi tagja egy fokkal még szimpatikusabb is Alkaiosznál, aki katona lévén, még hajlamos volt hadi dicsőséget énekelni. Anakreón azonban már végképp sutba dobja az ilyesfajta gondolkodást, leghíresebb sorai éppen ezek:

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
   háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
   szép adományairól zengve szeretni tanít.

Ezzel megszületett a költői dac, mely oly kedves számomra, melyre oly sok példát tudok hozni a későbbi századokból, a mai napig bezárólag. A költő, a szellem embere, aki személyében természetesen tehetetlen az uralkodó korszellem, egy zsarnoki államhatalom intézkedései vagy csupán az ezer formában jelen lévő embertelenség ellen, az emberi méltóság nevében azonban bátran szembeszáll bármivel és bárkivel, amivel gyakran a vesztébe is rohan. De még ez sem érdekli. Mert ő hírmondó, szócső és világítótorony, aki mindig több önmagánál, a Humanizmus fáklyavivője. Gondoljunk csak Ady-ra és Babits-ra, akik a béke mellett emelik fel a szavukat, miközben a háborúért acsarkadó tömegek a frontra induló katonavonatokat éltetik 1914 augusztusában vagy Faludy György, aki 1948-ban le meri írni egy papírra azokat a szavakat, hogy "tojásfejű, szadista helytartó". A rákövetkező években Rákosi pribékjei még azt is halálra verték, aki gondolni merte ugyanezt...

Anakreón szerelmi költészetéből szerencsére több maradt az utókorra és ezek a művek ellenállhatatlanok. Talán nem méltó ez a szó egy műkritikus szókincsére, de van benne valamiféle lefegyverző kedvesség (bár a kisfiúk iránt táplált gyengéd érzelmeitől továbbra is a hideg futkos a hátamon). A sorait átszövi egyfajta tapintható erotikus töltés:

Dionűszosz, kivel úr Erósz,
és mélykék-szemü nimfa-raj
s bíborszép Aphrodité,
édes, dús aranyöltönyű,
játszik együtt, a nagy hegyek
csúcsán szállva-szökellve -
esdeklek: szívesen gyere
hozzám, és kegyesen figyeld,
hallgasd meg, mire kérlek:
Kleobúlosznak, ez óhajom,
jótanácsodat add: az én
vágyam vágyva fogadja...

Ez a mélykék-szemű nimfa raj nagyon mély benyomást tett rám, gyanútlan olvasóra. Ezt igazán részletezhette volna még...

Még két figyelemre méltó művet találtam az archaikus költők művei közt, bár ellenkező előjelűeket.

Az egyiket Xenophanész jegyzi, az agnosztikus, aki azzal vívta ki az álmélkodásomat, hogy a legcsekélyebb megilletődöttség nélkül a szemétdombra hajít mindent, amit az ógörög világ nagyra becsült, ami egyetemes igazodási pontnak számított akkoriban:

Rákent isteneinkre Homérosz Hésziódosszal
Minden olyant, ami bűn vagy szégyen az emberi nemnél:
Lopni, paráználkodni és amellett csalni is egymást.

De nem éri be ezzel sem, hanem tovább megy. Kifejti, hogy a négerek istenei feketék és laposorrúak, míg a trákoké mind rőt és kékszemű, milyen furcsa. Sőt, hogy az olvasóban szemernyi kétség se maradjon, nyílt karikatúrába csap át:

.. ha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna,
S festeni tudna kezük s vele azt tennék, mit az ember:
Akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlóan
Mintázná meg isteneit...

Márpedig Isten létezésében kételkedni eszébe sem jut, ahhoz túlságosan ógörög. Vszont ez a gondolatmenet forradalminak számító végkifejletbe torkollik, mely majd öt évszázad múltán kezd gyökeret verni: Isten csupán egy van. Még bizonytalanul, kételkedve, az emberiség szellemtörténetének évszadokkal elébe vágva, csupán egy habókos költő tollából, de mégis: megjelent a monoteizmus.

A másik mű szerzője Ibükosz, íme:

Töredék a tavaszról

Fénylik a bírs a tavaszban , a zúgó
gyors patakok gyökerét megitatják ,
s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van ,
újra virágzik a felragyogó pomagránát ,
s búvik az új levelek hűvösében a kis fürt ,
jár - kel az új venyigében a bor már :
bennem a vágynak nyugovása , sem évszaka nincsen, időtlen ;
mint ahogyan lobogó villámmal a thrák
északi szél söpör át a vidéken ,
Küprisz is úgy tipor engem örökké ,
néma könnyel, olyan feketén, eszelősen ,
egyre csak új szerelembe taszít gyermeki kortól
és ma is úr a szívemben.

Az első két sor olvastán különös, nehezen leküzdhető érzésem támadt: mintha ismerős lenne valahonnan. De honnan ismernék én ógörög költeményeket a Krisztus előtti ötödik századból? Azután a tekintetem rátévedt a fordító nevére: Radnóti Miklós. Az ő versfordításait külön kötetekben is kiadták, ezeket szívesen forgattam mindig is, talán ez lehet a megfejtés, de nem hagyott nyugodni. Azután egy napon rám kevéssé jellemző módon horgászni mentem, pontosabban csak elkísértem a fiamat horgászni. A szokásos döglesztően unalmas pár óra múltán egyszer csak kapásunk volt és ki is emeltünk egy öt kiló körüli pontyot. Míg tartottam alá a szákot, a hal vadul ficánkolt, még akkor is, amikor már víz felett volt néhány centivel, de néha még így is nagy loccsanásokra futotta az erejéből.

Csapkodd a vizet, hal, dünnyögtem magamban. Aztán megállt a kezemben a szák. Hát persze!

A vers, ami olyan ismerős, nem a fenti, de aligha születhetett volna meg a fenti nélkül. Ugyanaz az alaphelyzet, ugyanazok a metafórák, száll a tavasz újra, évezredek múltán is, mint minden évben, s a költő ismeri a fenti verset, hiszen ő fordította magyarra. De a másik vers születési körülményei merőben mások.

Más idő, más galaktika. 1938-at írunk, a politikai horizont végképp elborult, s a kis magyar költő, a két lábon járkáló halálraítélt, aki számára a zsidóság sokkal inkább származás volt, mint önazonosság, maga is versbe kezd, de nem a szerelemről:

Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság
angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan,
nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis
zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred.

Rab. S a rabok feketén gyűrűző vad bánata csobban
álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szívére.
Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még,
lent nem pattan a jég.

Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal!
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya!
ébredj már aluvó!

(Radnóti Miklós: Száll a tavasz)

Gustav Klimt: Szapphó

Végezetül szót kell még ejtenünk két olyan, a maguk korában nagynevű költőről, akik munkássága már a jövő felé mutat, ők Szimónidész és Bakkhülidész. Ők már szintén udvari költők, mecénások kegyeltjei és olimpiai dicshimnuszok szerzői, mint Pindarosz (egyben kortársak és nyilván vetélytársak is) és az ő műveikben jelenik meg először a kórus, egyáltalán a párbeszéd, ami a hamarosan beérő görög tragédia költészet alapköve.

Szimónidész, akinek életművéből csupán néhány sornyi maradt ránk, az is meglehetősen morózus és kishitű, már ami az emberiség jelenét és kilátásait illeti, a spártai háromszázra emlékező sírfeliratáról a legismertebb. Milyen irónikus, a háromszázból, aki egészen rendkívüli bátorságot tanúsítva életét adta hazájáért, legfeljebb egy-kettőnek a nevét ismerjük, de mindenki emlékszik a költőre, aki a sírfeliratukat szerezte. (Hiába, mindig vannak, akik a dolgok könnyebb végét fogják meg.) De hát ez a költészet hatalma, sokan vesztek oda önként a hazájukért az utolsó szálig, Szigetvártól az Alamo-ig, de csak kevesen tudták ilyen tömörséggel szavakba önteni a múlhatatlan bátorságot.

Bakkhülidész, aki jóval szimpatikusabb, ilyesmikre is képes volt

Békedal

Minden jó magvat a Béke hint
e földre: aranyt,
ajakunkra mézes
énekek virágait,
szőke tüzek lobogását
égetni ökrök combjait
s gyapjas juhokét csodaszép
oltárköveken,
s drága fiuknak időt
tanulni táncot és zenét!
Fekete pókhálók
fonják be a rémes
paizsoknak ércfogóját
s a lándzsa vas hegyét s a kard
két élét rozsda emészti.
Trombitáknak
rezes öble nem rikolt
és lelkünk méze, az Álom
nem lesz, a szívbüvölő,
szemeinkhez hűtelen.
S haj! lakomák
uton-utfelen
s szeretők édes dalai lobognak!

(Babits Mihály fordítása)

Lelkünk méze, az Álom.

Ezért az egyetlen sorért örökre a szívembe fogadtam.

Homéroszt elhagyva az ember már valóban páros lábbal ugrik a sötétbe. Az ő nevével fémjelzett nagy eposzokat félig-meddig olvastuk annak idején az iskolában, illik őket ismerni, s ebben számtalan irodalmi és kulturális utalás illetve modern feldolgozás, például filmek is segítségünkre vannak. Ami időben Homérosz után következik a görög irodalomban, arról már az átlagos műveltségű embernek csak hézagos fogalmai vannak: igen, léteztek görög dráma- és történetírók, akik jeles műveket alkottak, volt egyszer egy Szophoklész és egy Hérodotosz, sőt, a líra is megpendült itt-ott (Szapphó!!!), de a többi néma csend.

Nem szégyellem - na jó, egy kicsit - de magam is ennyi műveltséggel felvértezve vágtam neki a következőknek.

Homérosz évszázadából még egy nevet tart nyilván az irodalmi emlékezet, még egy szerzőt, ő Hésziódosz.

Két rövidebb terjedelmű munkával vívta ki magának a halhatatlanságot: az egyik a Theogónia (magyar címe Istenek Születése), a másik a Munkák és napok.

Kellemes, szórakoztató, gördülékeny stílusban megírt olvasmányok, melyek nem késztetik az olvasót komolyabb szellemi teljesítményre, de kétlem, hogy fennmaradásukat irodalmi értéküknek köszönhetnék.

Az Istenek Születése egyike az ókorban írott és a mai napig fennmaradt mitológiai összegzéseknek, színesebb és olvasmányosabb, mint Apollodórosz meglehetősen szárazra és kimerítőre sikerült Mitológiája, de művészi kivitelezésben meg sem közelíti Ovidius Átváltozásait. Lelkesedésében néha kissé túl is lő a célon, a Nereidákat illetve az Óceánidákat egyenként felsorolni körülbelül olyan hatást tesz az olvasóra, mint amikor az Ószövetség sorolja hosszú oldalakon át, ki nemzett kicsodát. (Csak a Nereidák szebbek, a nevüket is beleértve.)

Aki ezt írta, nem költő volt, s nem hadvezér vagy filozófus, hanem egy hétköznapi falusi gazdálkodó. (Radnóti kíméletlen szavaival élve „ügyeskedő tollforgatónak” nevezném.)

Ám éppen ez az, ami újdonságot hoz irodalomtörténeti szempontból, egyszer csak megszólal valaki, aki széles olvasórétegek számára szánt művében önmagáról kezd el beszélni. Erre korábbról nem ismerünk példát. Megérkezett a líra.

Hésziódosz élvezhető, érthető és korrekt módon tálalja az emberiség kétféle eredetmondáját, a titános-Prométheuszos-Pandorás verziót illetve a korszakokra tagolt változatot, mely kezdődik az aranykorral s bezáródik a jelenlegi (már úgy értem a szerző korabeli) ötödik korral, melyben az emberek csupán árnyai fényesebb korszakbeli őseiknek. Pontosabban elődeiknek, mert rokonságban nem álltak.

Míg olvastam, az járt a fejemben, milyen furcsa szereplőkbe botlik az ember a görög mitológiában. Mint például Hekaté, a boszorkányság és a keresztutak istennője. Miért éppen ezeké? És hogyan válhatott éppen azzá

 ..kit megtisztelt Zeusz Kronidész ragyogó adománnyal,
adva a terméketlen tengerből meg a földből
osztályrészt neki, megbecsülést is a csillagos égben,
így lett legtiszteltebbé a haláltalanok közt.

Ő uralkodik a kísértetek és az éjszakai jelenések fölött. A hármas keresztutaknál szokott éjfélkor megjelenni fekete kutyái kíséretében, és elviszi a számára ott elhelyezett ajándékot. Háromfejű alakban is szokták ábrázolni (olykor nappal, holddal és hajnalcsillaggal a homlokán), vagy három testben.

Ámbár, minden nép agya másra jár. A japánoknak van egy ünnepnapjuk, amikor a három illetve hétéves kislányokat és az ötéves kisfiúkat ünneplik. Kizárólag őket. Ezt hogyan hozták össze?

Igazán elemében mégis akkor van a mi derék Hésziódoszunk, amikor a szó a mindennapokra, sőt, a mindennapok ügyes-bajos teendőire terelődik. Ebben a világban otthonosan mozog és azonnal megszólal belőle a falusi gazdálkodó, aki

• pontosan ismer minden mezei munkát

     Majd mihelyest szántáshoz látnak a többi halandók,
akkor kell neked is megkezdened és veled együtt
szolgáidnak, száraz vagy csapadékos időben,
jókor, hogy bőséges termést hozzon a földed.
Nem csal meg, ha tavasszal szántod s újra a nyáron.
Addig vesd az ugart be, amíg laza még a göröngye,
s elhárítja a bajt, s megvigasztalja családod.  

• és még ahhoz is ért, amihez nem, ez a fajta úgy látszik, örök

 Könnyelmű lelked ha a kalmárság fele hajlik,
éhségtől, nyomorúságtól szabadulni akarva,
zúgó tenger törvényére tanítalak én meg,
bár a hajók dolgát, a hajózást én se tanultam.
Máshova én sose mentem a tengeren át a hajóval,
Euboiába csupán Auliszból, hol gyülekeztek
egykor s megvárták a vihar végét az akhájok
szép asszonyban gazdag Trója felé törekedve.

• minden napról tudja egy hónapban, mit kell tenni illetve mit nem tanácsos (innen a mű címe is):

Hasznos két nap ez is: tizenegy, s mi következik erre,
gyapjat nyírni előbb, a tizenkettőn meg aratni,
és ez utóbbi az elsőnél is előbbre való még.
Mert ekkor szőnek hálót a magasban a pókok,
hosszú nyári napon, ha a termést hordja a hangya,
lásson hát a szövőszéken munkához az asszony.

• erős kritikával illeti a hatályos jogrendszert és annak megvásárolható szereplőit, nyilván volt szerencséje perben állni fűvel-fával:

 Mert ha a törvényt elcsavarod, fut utána az Eskü,
s bár meghurcolták, az Igazság sodra erős még,
pénzéhes bíró a jogot bár csűri-csavarja.

• sőt, még a hatalmasoknak is odaszúr alkalmasint:

Gondoljátok meg, hogy itéltetek, ó, ti királyok!
Mert közelünkben járnak az istenek, itt a halandók
közt, s azokat látják, akik elferdítik a törvényt,
egymást megrövidítik, az istennel se törődnek.

• nem habozik kissé földszagú, ámde nyomatékos ideológiával is megtámasztani mondanivalóját

Nem szégyen dolgozni, de szégyen tétlenül élni.
Dolgozzál, s féltékeny lesz rád, látva a lusta,
hogy vagyonod nő és a vagyonnal jár a dicsőség.
Jobb lesz az, ha dologhoz látsz a te állapotodban,
csélcsap lelkedet elfordítod a más vagyonától,
s munkával keresed kenyered, hallgatva szavamra.

Kevéssé szimpatikus vonása a szerzőnek az a mód, ahogyan durván gyalázza a női nemet, ha a korszaknak lettek volna nőjogi aktivistái, azt hiszem, az ő fejét követelték volna először:

  Tőrbe ne csaljon az asszony sem, ringó derekával
s hízelgő fecsegéssel, gazdag csűrt szimatolva,
mert tolvajban bízik az ember, bízva a nőben. 

Összességében a javára írható, hogy az ő világa mentes mindenféle idealizmustól, a hétköznapok búját-bánatát éppen úgy megénekli, mint a mitológia rémségeit. A hősiességnél sokkal többre értékeli az időben elvetett magvakat és a gabonával teli csűrt. Kifinomult érzelmeknek híján van ugyan, viszont hű képet kaphatunk általa a kor mindennapjairól.

Kár érte, hogy nem jutott magasabbra, de már az antik időkben is sokkal többen voltak a thyrsus hordozók, s csak kevesen az igazi megszállottak. 

Berzsenyi Dániel is hasonló gazdálkodói háttérrel indult költői pályáján, méghozzá gondos és sikeres gazdaként, de belőle századának egyik legnagyobb lelkű költője lett, mégha sajnálatos módon kevesen is tudták követni szárnyalását, köztük, örök szégyenére, maga Kazinczy sem.

Ha Hésziódosz ma élne, traktoron ülve prédikálna. Amit mond, azt viszont érdemes megszívlelni, mióta világ a világ: a törvény és ne a gőgös erőszak útján járj, hagyd futni, ki gyűlöl, munka után kezdd újra a munkát, stb.