Kissé restellem bevallani, de az Odüsszeiát több lelkesedéssel vettem a kezembe, mint nagyobbik testvérét, az eposzköltők számára örökre időkre formát adó és stílust teremtő, utolérhetetlenül tökéletes Iliászt. Kicsit úgy van vele az ember, hogy a rakoncátlan öcsköst hajlamos szimpatikusabbnak találni, mint a színjeles bátyját. A tökéletes mindig kicsit unalmas is, lévén kiszámítható. A botlásaink tesznek igazán emberivé. Konfucius azt tanítja, hogy a dolgok a maguk tökéletlenségében  tökéletesek. Ha elrontasz egy vonalat egy húsz vonalból álló kínai írásjegy festése közben, tilos azt kijavítani, megintenek érte.

Egyszóval érdekesebb olvasmánynak ígérkezett az Odüsszeia, mely az irodalomtörténészek szerint mintegy száz évvel későbbre datálódik, mint az Iliász, így természetesen nem is valószínű, hogy egyazon személy műve lenne. Több benne a kaland és a fantázia, a mese olykor egészen átszövi a cselekményt, nem csupán folyton harcolnak, háborúznak, ölnek, ölnek és ölnek, és a szerencsétlen olvasót közben majdnem agyonnyomja a sok hősiesség és nemeslelkűség. Mindezt persze iróniának szánom, az Iliászt egy korábbi bejegyzésemben - úgy hiszem - már kellően méltattam. Szeretem annyira, hogy némi élcelődést megengedjek magamnak vele kapcsolatban.

Mielőtt fejest ugranék, egy pillanatra meg kell állnom magánál a mű címénél. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem hosszú időbe tellett rájönnöm, hogy a karaktert, akit mi Odüsszeusz néven ismertünk meg az iskolában, valójában Ulysses-nek (is) hívják. Gondoljunk például James Joyce-re, aki korszakos jelentőségű regényében tudatosan követi az Odüsszeia dramaturgiáját, noha a történet egészen más korban, időben és feltétlenül más lelki dimenziókban játszódik.

Amikor mégis csak leesett végre a tantusz, akkor kicsit megorroltam Devecseri Gáborra, aki ilyen gonosz tréfát űzött velem, gyanútlan műélvezővel. De aztán utánanéztem alaposabban és mint mindig, ha az ember kibontja a tényeket, a kép sokkal árnyaltabbá válik, hovatovább néha az ellenkezőre vált egy-egy téves meggyőződésem. Valójában arról van szó, hogy a hosszas bolyongást és hányattatást minden nyelven odüsszeiának mondják, de némely - főleg latin - nyelvek a főhőst magát Ulysses néven ismerik.

Devecseri Gábor természetesen nem tévedett, a főhősnek az eredeti ógörög szövegben is Odüsszeusz az egyik neve. (A görög mitológia szereplőinek, főleg az isteneknek, jellemzően sok nevük van. Ovidius a maga parádés verselésével még arra is képes, hogy egyetlen mondaton belül nevezze ugyanazt a szereplőt két különböző néven.) Csak a hűség kedvéért: az eredeti ógörög szövegben Ὀδυσσεύς, angolul Odysseus, franciául Ulysse, spanyolul Odiseo, németül Odysseus, olaszul Ulisse, oroszul Одиссей, stb. Szakértők még azt sem tartják kizártnak, hogy eredetileg két különböző személyről volt szó, akik jellemvonásait a szerző egybegyúrta.

Na, de ideje, hogy magáról a műről szóljunk.  A cselekmény, ahogyan manapság mondanánk, három szálon fut. A szakértők három rétegről beszélnek s azt valószínűsítik, hogy a mű szerzője, bárki volt is az, valójában három forrást gyúrhatott egybe. A történet keretét Odüsszeusz hazatérése adja, pontosabban az Ithaka szigetén játszódó események a hazatérést megelőzően (ő maga az első négy énekben fel sem bukkan) illetve azt követően. Ez utóbbi fárasztóan hosszúra és körülményesre sikerült, főleg, mivel a végkifejlet jól ismert, az olvasó már térden állva könyörög, hogy a gaz kérők hulljanak el végre. De az eposzi keretek szigorúak, ha az Iliászban megvolt a 24 ének, akkor itt is meg köll lenni. A mű minden más tekintetben is követi és másolja a nagy elődöt.

Az igazán érdekes részek a távoli csudálatos és rémisztő földeken tett utazások, melyeket Odüsszeusz maga beszél el a phaiákok vendégszeretetét élvezve. Ebben az alig két éneknyi terjedelemben bukkan fel Kirké, a szirének, Calypso, a lótuszevők, Polüphémosz, a Küklopsz és a többi, magával ragadó mesei elem.

Van azonban az utazások közt egy, mely annyira dermesztő és annyira más dimenziót képvisel, hogy ezt tartják a mű legmélyebb, egyben legősibb rétegének: ez az Alvilágba tett utazás. Az Alvilágban az oda éppen csak beugró Odüsszeusz számos néhai ismerősével elbeszélget, az anyjától kezdve a trójai háború egy-egy hősi halottjáig, köztük például Aiásszal, akit éppen ő kergetett halálba, mi több, még Akhilleusz is szóhoz jut és amit mond, az sokkal megindítóbb, mint bármi, amit az Iliászban valaha mondott.

Bárki is beszél az Alvilág lakói közül, annyira tömény iszony árad a szavaiból, hogy az már majdnem az ókori Kelet vérfagyasztó hitvilágát idézi, élesen elütve a görögség sokkal emberibb léptékű és pajkosabb mitológiájától. Ezek a versszakok valahonnan máshonnan jönnek, iszonytató mélységekből és az olvasó önkéntelenül vacogni kezd és gyorsabban olvassa a strófákat, csak el innen, el messzire, vissza a valós életbe, ahol süt a nap, bégetnek a bárányok és csilingel valahol egy villamos. Hiszen a mondandó azonos, bárki is volt az illető egykori életében, bármennyi dicsőség vagy nyomorúság volt osztályrésze, örömest lemondana róla avagy tűrné tovább, hacsak egyetlen percig újra élhetne. Csak élni újra, élni tovább, csak lenni, lenni, mint Ady mondja. A carpe diem latin jelmondata későbbi ugyan, de aki átrágja magát az Alvilágban játszódó versszakokon, azt nem kell győzködni az igazáról.

A három réteg még nem zajlik egyidőben s nem szövi át egymást, ezek későbbi korok irodalmárainak találmányai. Az egyes rétegek, a Hádész birodalmában tett kényszerű látogatást kivéve, ráérősen, lakomázgatva, énekszó és tánc közepette (mely a víg lakomák koronája), és persze hosszú szónoklatokkal fűszerezve haladnak előre, szépen komótosan. És micsoda lakomák tanúi lehetünk! Micsoda vendégszereteté! Az Odüsszeia egyik legtapinthatóbb csodája a xénia, a görög vendégszeretet, az idegen megbecsülésének ódája: „vendéglátó Zeuszt félem, s rajtad könyörülök”.

Mióta megbukott a rendszer, gondosan kerülöm a belém nevelt osztályalapú és osztályharcos indíttatású marxista gondolkodást, de itt a vak is látja, hogy az egész eposz a harcos görög főnemesség, ha úgy tetszik, a korabeli arisztokrácia pompás freskója. Alacsonyabb rendű-rangú ember szinte csak elvétve fordul elő a történetben, még Odüsszeusz kondása is siet megosztani önmagáról annyit, hogy ő még királyfinak született egy távoli földön, ahonnan aztán elrabolták s így kötött ki a nemes lelkű, fennkölt Odüsszeusz szolgálatában.

A vendégfogadás, lakomázás, mesélés, kölcsönös ajándékozás és érzékeny búcsúzás szertartásai az Odüsszeia leggyakrabban ismétlődő jelenetei. Mindezek jól ismert és begyakorolt etikett szerint zajlanak, eposzhoz illően még a szófordulatokat is unalomig ismételgetik. Mégsem lehet ráunni. Az olvasónak néha szinte kedve támad beugrani a történetbe, kipróbálni magát, képes-e olyan szónoklatokat levágni, mint a csavaros elméjű Odüsszeusz és vendéglátói. És bizony nem kevés elbizakodottság birtokában úgy is hiszi, hogy képes lenne rá, olyan könnyűnek tűnik sort sor után olvasva, olyan simán, csiszoltan, erőfeszítés nélkül árad a szó a görög emberből: számára ez művészet. Még akkor is, ha nem mond igazat. Ithaka partjára érve Odüsszeusz kapásból gyönyörű hamis történetet kanyarít Pallas Athéné kedvéért, míg az istennő rá nem szól, hogy jó, jó, de neki azért mégse...

Aki pedig így tud beszélni, ennyire uralja a szónoklás mesterségét, az nem lehet hitvány ember, nem lehet egy commoner, akkor sem, ha meztelenül sétál ki az erdőből, a szemérmét egy faággal takarva, mint ezzel Nauszikáá kénytelen szembesülni a történet egy pontján. Faággal takarózó, torzonborz hajótörött avagy dicsőséges vitézi kíséret élén belovagló főnemes, a lényeg, hogy azonosítsa magát, adja kétségbevonhatatlan jelét annak, hogy a legfelső osztályhoz tartozik. Ennek pedig legjobb eszköze a mesteri szónoklat, mely mindenkit az elvárt módon szólít meg s minden isten megkapja benne, ami szóban neki kijár. A szónoklás tudományát minden művelt emberfő ismerte és művelte az ókorban.

És aki ezen a próbán sikerrel túljut, arra fantasztikus kényeztetés, fürdők, pazar lakomák és mesés, mai szemmel lenyűgöző értékű ajándékok várnak.

Néha már túlzásba is viszik, a mai olvasó időérzékét tekintve feltétlenül, de ők maguk is képesek betelni a sok jóval.

Az indulni vágyó vendég:  

Most ne marasztalj már: áhítozom útnak eredni. Azt az ajándékot, mit nékem szánt ma a szíved, add nekem át, ha megint jövök, és én elviszem akkor, végy ki nagyon szépet, s méltó lesz majd a viszonzás.

Mire a házigazda így felel:

Egyképp rosszat tesz, ki a vendéget, ha nem óhajt, sürgeti útra, meg az ki a vágyakozót nem ereszti. Lásd jól, míg itt van, s engedd el a menni kívánót.

Nem gyönyörű?

Meg kell jegyeznem a rend kedvéért azt is, hogy valódi koldusok is érkeznek olykor-olykor, akiknek az ékesszólása szintén figyelemre méltó, mégiscsak egy eposzról van szó, ám velük is tisztességesen, emberséggel bánnak. „Zeusztól jön a koldus és vendég”, emlegeti a szöveg, a vendéglátás védnöke és istensége maga Zeusz s aki őt felbőszíti, például azzal, hogy elkerget egy koldust, az csúnyán megjárhatja, lásd Philemón és Baucis emlékezetes, szép történetét. (Egyben figyeljük meg, hogy az antik görög hitvilág milyen más úton jutott el ugyanahhoz a parancsolathoz, mint amihez később a kereszténység: felebarátaiknak ők is tartoztak a könyörületesség erényével, noha a felebarát fogalmat még fel sem találták.) 

A másik figyelemre méltó ismétlődés az, milyen gyakran és milyen sokan sietnek Odüsszeusz segítségére a nehéz helyzetekben, sőt, azokra előre figyelmeztetve s alkalmasint felkészítve derék hősünket. E segítők többnyire készséges istennők és nimfák, akik Odüsszeuszt szívesen marasztalnák akár örökre is, s míg ők ketten ezt a helyzetet alaposabban körüljárják (itt évekről beszélünk), addig a hű társak lakomáznak. Mulatságos. Azzal együtt néha az a rosszmájú gondolatom támadt, hogy Odüsszeusz az istennők gondos, dédelgető figyelme nélkül a Margitszigetet sem tudná önállóan megkerülni...

Nagyon fontosnak érzem még, hogy szóljak az elvágyódásról, a mű vezérfonalát adó gondolatról. Szerb Antal és más, hozzá hasonlóan romantikus beállítottságú bölcsészek számára evidencia, hogy az elvágyódás, a nyugtalanság, az útkeresés az Odüsszeia legfőbb hívószavai, melyekből a nyugati civilizáció merítkezik. Szépen hangzik, nem vitás, de vajon Odüsszeusz hová vágyódik valójában?

Másképpen fogalmazva, abba lehet-e hagyni a vándorlást? Öreg tengeri medvék mondogatják, hogy aki egyszer megjárta a nyílt tengereket, az már nem marad meg a kikötőben. Megy tovább, míg sorsa be nem teljesedik. Dante bő kétezer évvel később tovább írja majd Odüsszeusz vándorútját.

Minderről Odüsszeusz maga csak annyit árul el szűkszavúan, hogy a roppant kényszerűség űzi, de vajon miféle kényszerűség? És mi felé űzi? Akart-e még tovább vándorolni vagy csak a hazát kereste, melyet oly régen elhagyott? Hol van a hazája annak, aki olyan régen bolyong, hogy már nem emlékszik, milyen volt azelőtt? 

A magyarok százezrei, akik az utóbbi néhány évben kényszerültek elhagyni az országot, mert már nem volt tovább hová hátrálniuk, s ma Londonban hordanak pizzát, Amszterdamban hajtják a riksákat vagy Svájcban gyártják a lattékat, még nem tartanak ott, hogy összefogott beszámolókban emlékezzenek és visszanézve levonják a tanulságokat, de hamarosan tanúi leszünk ennek is. Érdekes dolgokat fogunk hallani, amikor ők megpróbálnak válaszolni a fenti kérdésekre.

A Hebridákon, Skócia legnyugatibb szigetein jártam olyan vendégfogadóban, ahol mind a hét pincér magyar volt. Ráadásul egyazon zalai falucskából.

Nekik hol a hazájuk? És a gyermekeiknek hol lesz? De most még nem érnek rá ezen gondolkozni.

Neved ki diccsel ejtené, nem él oly velszi bárd.

Jómagam tizenkilenc évvel ezelőtt indultam útnak egy fagyos februári reggelen, mindjárt a tengerentúlra és azóta sem álltam meg s Isten segedelmével többé már nem is fogok, és nem is akarok. Az első időkben még nem érsz rá gondolkozni, próbálod túlélni a napokat, a munkát, a hatóságokat, az iskolát, birkózol az idegen nyelvvel, civilizációval, éghajlattal, Bostonban beléd fagy a lélek, Palm Springsben lefolyik a hajad a hőségtől, megtanulod elviselni, hogy hülyének néznek, mert még egy kávét sem vagy képes tisztességesen kérni, egy szót sem értesz abból, amit két óvodás beszél és ha annyit mondasz egy liftben, hogy ten, akkor megkérdezik, honnan vetődtél arrafelé...

A szülőhazád, a saját belső lángjaitól emésztett, sírjukban is megátkozott gazok által pökhendien vezetett (vagy inkább irányított) kis ország nagyon messze van, ha eszedbe jut, furcsán sajog, de ha néha hazatérsz, akkor már az új hazád hiányzik két hét után, ahol igenis van számodra hely, hogyne lenne, az Isten szerelmére, Vörösmarty Mihály százötven éve halott, és amikor néhány év múltán egy pillanatra megállsz egy reptéri váróban, ahol a fél életed telik különben, és megkérdezed magadtól, hogy jó, jó, mindenem van, házam, autóm, hajóm, űrrakétám, de hol van a hazám? Ahol a nevemet hibátlan írják majd fölébem? (Kimondani sosem fogják hibátlanul.) És akkor beléd hasít a döbbenet, hogy már nincs hazád. Nincs egyetlen hazád. Aki mindenütt otthon van, annak nincs hazája.

De ezt senki sem mondta, amikor elindultál.

Bornai Tibor kérdezi Zsó című dalában, melyet egy kivándorolt jó baráthoz írt: „Nyertél vagy vesztettél, hogy döntsük el? Miért döntsük el?” 

A haza mai értelemben vett fogalma fel sem bukkan Homérosz eposzaiban, sem az Iliászban, sem az Odüsszeiában. (Ezt a fogalmat amúgy is a XIX. század találta fel és mára már erősen ráférne az újragondolás.) A görög eposzok szereplői az otthont értik haza alatt, oda szeretnének hazatérni. Trója falai alatt nem a görög hazáért zajlik a háború, az majd a perzsa birodalom felemelkedésével jön el a számukra.

De ha vándorolni nem is akar örökké, mert már elege van, azért önmagát nem hazudtolja meg s nem habozik mindent kipróbálni, mindenhez hozzászólni, vezérelvei a szemtelenség, bátorság, hetvenkedés, lódítás és társaik.

Érdekes még megállni egy pillanatra annál a sok teóriánál, melyek földrajzi megközelítésben próbálták taglalni az Odüsszeiát, leképezni az útvonalat az akkor ismert világ térképére. Ezek száma és megállapításai meghökkentőek, a görög beltengerektől Grönlandig sok helyre próbálták elhelyezni Odüsszeusz kalandozásait. Személy szerint én amondó vagyok, hogy az eposzi túlzásokat a helyükön érdemes kezelnünk, legyen szó akár időről, akár távolságról. Kevéssé valószínű, hogy egy egyébként tíznapos hajóút húsz évig tartana a gyorsröptű hajóknak, a tág tenger paripáinak, melyet a hű kutya megérne és a hű feleség kibírna félrelépés nélkül vagy - a fent említett példánál maradva - a hű társak egy álló esztendeig lakomáznak, míg szerencsétlen, hányattatott sorsú Odüsszeusz Calypso nimfa karjaiban keresi a feledést, kihez halandó nő szépsége nem fogható, Hésziódosz majd a "szépek szépének" nevezi. Mind Calypso, mind Kirké gyermekkel is megajándékozza hősünket...

De bizonyára az égilakók szövik ezt így...

Végezetül álljon itt két kép Pénelopeiáról, az Odüsszeia egyetlen valódi hőséről.

A két mestermű eposzon kívül számos olyan himnusz illetve apróbb versrészlet, töredék, epigramma és hasonló maradt fenn, melyeket Homérosznak tulajdonít az utókor.

Szórakoztató ezeket a műveket olvasni, ám úgy vélem – osztva ezzel az antik irodalom jeles kutatóinak meggyőződését -, mindezek valószínűleg nem Homérosz művei. Bárki is szerezte őket, kétségkívül ügyes munkát végzett, a jelzők, a hangsúlyok, a tagolás és a nézőpont egyértelműen hajaznak az Iliászra, de meg sem közelítik annak tökéletességet, azt a dús fantáziájú, hibátlan pszichológiai érzékű, fölényesen magabiztos előadásmódot, mely 24 hosszú éneken át zeng s egyetlen alkalommal sem bicsaklik meg. Ha az Iliászt letéve azonnal ezekkel folytatod az olvasást, rögtön szembeötlik a színvonalbeli különbség.

Hiába, a zsenit képtelenség utánozni, s szinte lehetetlen kikerülni az árnyékából. Más korban ezek a himnuszok talán saját jogon is megállták volna a helyüket, de Homérosz idejében s azt követő századokban Homérosz neve kötelező és tökéletes áruvédjegy lehetett az epigonok számára. A Harry Potter fenomenális sikerét követően is megteltek a könyvesboltok kis szemüveges varázslóinasok kalandjaival, angolszász országokban egyenesen külön műfaj született, de az eredeti cselszövések, jellemrajzok és meseszövés egyszerűen utolérhetetlen.

A homéroszi himnuszok a főbb istenekhez szólnak, a Naphoz, a Holdhoz, Aphroditéhez, Demeterhez, Hermészhez, Dionüszoszhoz és Árészhez, szórakoztató, jól szőtt, ügyes mesék, melyek elsőként rögzítették írásban a görög mitológia egyes alaptételeit.

Megismerjük belőlük

• Demeter istennő leánya, Persephoné elvesztése felett érzett fájdalmát, mely a mitológia egyik legmegrendítőbb fejezete, dacára annak, hogy e veszteség korántsem végleges és egyáltalán nem teljes (Kerényi Károly kibírhatatlan tanulmánya szerint mindez amúgy is csupán a gabona életciklusainak metafórája, amint az elvetett gabonamagvak a föld mélyén töltik életük első fázisát, úgy Persephonének is csupán az év egyharmadát kell az Alvilágban töltenie, azt is királynői minőségben)
• Aphrodité (latinul Vénusz) szerelembe vegyülését egy halandó férfival, mely iránti vágyat Zeusz „hajította a szívébe”, saját örök fegyverével leigázva a szépség istennőjét, Ciprus szülöttét, ki a habokból kelt életre (az aphros szó jelentése hab)
• Hermész, a tolvajok istenének furfangos, semmitől vissza nem riadó csínyeit:

„..mert fiú jött a világra, ravasz, nyájas szavú csalfa, nyájhajtó tolvaj, rabló, álmok vezetője, éjszaka is figyelő, kapukon beleső, ki csodákat
 volt hivatott gyorsan cselekedni az égilakók közt. Hajnalban született, délben pengette a lantot
s este, a hó negyedik napján, amikor született, a messzelövő nagy Apollón barmait elhajtotta.”

Szép kis dicsőséglista. Mondtam már, hogy ő a kereskedők istene is? Minden csínytevésben benne van, minden hír vele száll először, a füllentések koronázatlan királya, mégis: képtelenség nem szeretni. Egy kicsit, legbelül mindannyian ilyenek szeretnénk lenni...

Lenyűgöző jelenet Hermész találkozása a teknősbékával, amikor is így rikkant föl:

„Máris ilyen jó jelt kapok én, de nem is vetem ám meg! Üdvözlégy, gyönyörű alakú, lakomák követője, táncvezető, nagy örömmel látlak. Honnan e páncél 
rajtad, e sokszinü szép játék, te hegyek tekenőse? Légy a segítségem, fölemellek s viszlek a házba, nem teszek én rosszat, csak légy hasznomra először, jobb otthon lennünk, veszedelmes az élet a réten: ártalmas megigézés ellen légy te varázsszer 
míg élsz, ámde ha meghaltál, légy nagyszerü dalnok.”

Figyeld ezt a gyermeki örömet, ezt a magával ragadó vidámságot, ezt a lehetetlent nem ismerő vállalkozó kedvet, hol találni ilyet későbbi korok irodalmában?

A teknősbéka bizonyára nem találta mindezt olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak, tekintve, hogy a teknője lantként végezte, ő maga pedig meg sem érte a folyamat végét, de hát a haladásnak mindig vannak áldozatai.

• Emberség terén számomra az Árészhez (latinul Mars), a hadak és a háború istenéhez fohászkodó himnusz jutott a legmesszebbre, ahol a költő a háború istenétől nem hadi dicsőséget kér, éppen ellenkezőleg:

„..te boldog, nyújts nekem inkább bátorságot a béke szelíd szigorába maradnom, gyilkos Kéreket és dühödött csatazajt kikerülnöm”

Ugyan ki fohászkodik békéért a háború istenéhez?

A Homérosznak tulajdonított egyéb művek legnagyobbika a Békaegérharc, mely az Iliász paródiája, s egyben az isteneké is, mert nekik semmilyen konfliktus sem elég jelentéktelen ahhoz, hogy abba beleavatkozzanak és a kimenetelét mindenkori szeszélyeik alapján döntsék el.

Figyelem, spoiler: a békák nyernek, mert Zeusz segítségükre rendeli a rákokat.

Ezzel szerintem mindent el is mondtam.

A homéroszi töredékek erényei összességükben mégis felülmúlják gyengéiket, így kellemes olvasmányok érdeklődők számára. Magam is élveztem őket.

Különösen az egyik mellékszálat, mely már az Iliászban is szembeötlött, amikor utánanéztem a hajnal istennőjének, kinek neve: a rózsakarú Éosz (latinul Aurora). Azon túlmenően, hogy ő a Nap (Héliosz) és a Hold (Semelé) testvére, s e minőségében ő sem marad ki a családi vállalkozásból, hiszen minden hajnal az ő jelenése, történt vele egy érdekes eset is: halandó férfival vegyült szerelembe, kinek azután halhatatlanságot kért (és kapott) Zeusztól, de elfelejtett örök fiatalságot is kérni számára, így a csodás adomány a legborzalmasabb csapdává változott: szerencsétlen Tithónosz örök életre lett kárhoztatva, de egyre öregebben, betegebben, gyengébben, míg végül már a halhatatlan istenek sem bírták nézni tovább a szenvedését és tücsökké változtatták. (Arról nem szól a fáma, hogy a tücsök örökké élt-e azután.)

A halhatatlanság kérdése mindenkoron élénken foglalkoztatta az emberi fantáziát, megszámlálhatatlan mennyiségű irodalmi mű, film, stb. járta körül a témát, míg végül megérkeztek ugyanahhoz a következtetéshez: halhatatlannak lenni nem emberi, nem egyeztethető össze az emberi élettel, vagy másképpen fogalmazva, életünknek csupán a mindnyájunkra várakozó s olykor kegyetlenül hamar lesújtó Halál ad méltóságot.

Ez a történet számos későbbi géniuszt is megihletett, íme Tennyson költeménye Tithónoszról: egyszerűen gyönyörű. Az első versszakot még Szerb Antal is beemelte a világirodalom történetének az angol romantikusokról szóló fejezetébe, ez maga a színtiszta költészet, az emberiség irodalmának talán egyik legszebb négysorosa:

The woods decay, the woods decay and fall,
The vapours weep their burthen to the ground,
Man comes and tills the field and lies beneath,
And after many a summer dies the swan.

Mindebből a harmadik sor a földi élet utánozhatatlanul tökéletes és tömör summázata:

Man comes and tills the field and lies beneath.

Mellékelem az alábbiakban a teljes költeményt, angol eredetiben és magyar fordításban is (Szabó Lőrinc munkája). Pokolian nehéz mindkét nyelven, de amint azt a rómaiak mondták: rögös út vezet a csillagokig.

Jó szórakozást!!!

Íme, a költészet maga:

Mintha mohó tűz lángja lobog föl a rengeteg erdőn,
megkavarintja a szél, s mindenfele űzi: az ágak,
fák, gyökerek sűrűn pusztulnak a tűz rohamában:
Átreidész Agamemnón karja alatt a menekvő
trósz fejek úgy hulltak..

Igen, az Iliász.

Riadalmas nagy hadizaj kél, iszonyú hadilárma rivalog, elfog majd mindenkit a sápadt félelem, mielőtt döngve zuhan a porba s csörömpöl rajta a fegyver. Az akháj és trósz hadak futva futják egymást s hős daliáik elorozzák egymás lelkét, megoldják egymás térdét s nagyon sokuknak örök homály borul a szemére. Mindebből az istenek, kikhez csak a fennragyogó Nap fénye hasonló, sem maradhatnak ki s a dicső olümpusziak két táborra szakadva sorakoznak fel a küzdő felek mögé, hol nyíltabban, hol burkoltabban, olykor egészen szeszélyes , mi több, unfair módon avatkozva a harcokba.

A « háború sáfára » maga Zeusz, ki kénye-kedvére forgatja a hadiszerencsét s a halandó hősök egyetlen választása elfogadni, mit rájuk mérnek az istenek.

Minden hőseposzok eredője és atyja, az írott történelemben az első, mely fegyvert és férfit énekel, arma virumque cano, bár ezt a kifejezést csupán majd nyolcszáz évvel később alkotja meg Vergilius. Majd háromezer éve mintául szolgál különböző korok szerzői és épülésül egyszerű olvasói számára.

Eredetét, születését és szerzőjét szinte teljes homály fedi. Szakmai körökben ugyan heves viták dúlnak mindezekről, mióta csak emberek olvassák az Iliászt, a modern korokban a reneszánsz óta, de mit számít, hogy a tudósok mivel állnak elő: háromezer év az emberiség száz nemzedékét szülte, messze eltemetve az emlékezet, sőt az írásbeliség tanúságtételét.

Ami a lényeges, az maga a mű, a történet, ha úgy tetszik, a maga gyönyörű, hibátlanra csiszolt, győzedelmes, utolérhetetlen ragyogásával. Ugyanazt az álmélkodást váltja ki belőlem, mint az ősi Egyiptom civilizációs emlékei : hogyan lehetséges az, hogy a szinte a semmiből, előzmények és vázlatok nélkül egyszer csak kipattan valami utolérhetetlenül tökéletes? Mint ez az eposz ? Vagy a Nílus-menti Két Királyság lenyűgöző kultúrája, jelképrendszere és épületei ?

Kezdeni rögtön a tökéletessel : lehetséges ez ? Az Iliásznak tengernyi értelmező s magyarázó irodalma van, de fütyülök rá, aki ezt a művét elolvassa, nap mint nap a kezébe veszi s egy idő után felveszi a ritmusát, a lüktetését, ráérez a történések s szónoklatok logikájára, az előtt nem lehet kétséges, hogy ez egy irodalmi mű, nem csupán népmesék, hagyományok és regék évszázadokkal később lejegyzett és versformákba kényszerített változata. Vagy rövidebben : ennek szerzője van. Mondák és regék nem tartalmaznak ilyen pontos, ilyen mesterien szerkesztett jellemrajzokat, sőt jellemfejlődést, nem képesek ilyen cselvetésekre, az érvek kifinomult ütköztetésére, nem kezdik a mesélést a tizedik évvel, s nem hatja át őket ez a töretlen humanizmus : ezért valakit dicsőség illet.

Kitalált személy vagy sem, nem tudhatom, mégis létezik egy saját használatú Homérosz képem, melyről szívesen hiszem, hogy hiteles, bár tagadhatatlanul idilli színezetű. Ha az Iliász kerül szóba, mindig felbukkan bennem ez a kép, a vak öregember, a tenger partján ülve, egy apró faluban, körötte az antik, az örök Hellász, a mélyárnyú hegyek és a zúgózajú tenger, ahol örökké süt a Nap, fürge hajók szelik Ókeánosz habjait, pásztorok védik a nyájaikat bősz sárga oroszlánoktól, minden fű, fa, bérc és forrás nimfákat rejt s szemlélik mindezt boldogan Ida hegyének magasából az elnemenyésző boldog istenek :

csak egy ösvény vezetett a karók közt:
rajta a fürge szedők föl-alá jártak, szüretelve.
Szép szűzek s vélük viruló gyöngédszivü ifjak
mézizü szőlőt hordoztak jólfont kosarakban.

Ha ő volt a szerző, mert szemernyi kétségem sincs, hogy az Iliásznak volt egyetlen szerzője, micsoda dicsőségben élhette utolsó éveit, micsoda érzés lehetett formába önteni, méghozzá örök időkre, egész népének vitézi dicsőségét, életszeretetét, hitvilágát és képességeit. A találékonyság majd az Odüsszeiában válik vezérfonallá, az Iliász inkább a cselszövés, a vad kézitusák, a lesvetés, rajtaütések és a színpadias gesztusok világa.

Na és persze a gazdagon áradó, bőséges szónoklatoké, a meggyőzés tudományáé. Még a hőseposzok e legjelesebbjében sem csupán a fegyverek erején múlik a csata kimenetele.

Hányan és hányféle érveléssel próbálják rávenni Akhilleuszt, hogy fékezze büszkeségét, engedje el haragját s ne szerezzen távolmaradásával nemmúló ezernyi kínt a görög seregnek, de ő hajlíthatatlan, minden érvelésre megfelel s nem tágít. A trójai háború legjelesebb hőse és az eposz központi figurája egyben a legkevésbé szimpatikus szereplő is : felfuvalkodott, hajlíthatatlan és vadszívű.

Mindez az áhítatos elismerés, mellyel a műnek adózom, lassan, lépésről lépésre ereszt gyökeret az olvasóban. Nem szégyen bevallani, hogy a huszonnégy énekből álló terjedelmes hőseposz bizony kezdetben elég unalmas olvasmány. Végtelenített csatajelenetek tanúi lehetünk, borzalmas mészárlások folynak, melyeket a versszakok szó szerint anatómiai részletességgel tárnak elénk, mint a Las Vegas-i Helyszínelők epizódjai, a küzdő felek csatában s azon kívül is egyfolytában kakaskodnak, hetvenkednek, mint egy csapat vásott kölyök.

Képesek azonban a mai háborúkban már ismeretlen lovagiasság erényét is csillogtatni, a hős daliák alkalmanként megajándékozzák egymást a párviadalok végén (ha mindketten túlélik). A frontbarátkozás, tágabb értelemben egymás kölcsönös tisztelete még a XX. század totális, öldöklő háborúiban sem veszett ki egészen: az I. világháború lövészárkait benépesítő hadak a fegyvernyugvás ritka pillanataiban focimeccseken is összemérték erejüket, közösen állítottak karácsonyfát és így tovább. A nyugati fronton a német parancsnokság rendeletben volt kénytelen tiltani a frontbarátkozást, olyan méreteket öltött végül.

A Tróját ostromló hadak mindvégig erősen rájátszanak a morális fennsőbbrendűségre, jogos felháborodást emlegetve: hiszen mégiscsak Meneláosz királyuk elrabolt feleségét jöttek kiszabadítani. A trójai oldal ezt nem is vitatja túl sok meggyőződéssel. Előfordul a történetben, hogy a harcoló felek megegyeznek egy személyes párvidalban, melynek tétje, hogy a győztes visz mindent (asszonyt és vele rabolt kincseket), de bírságot azért követelnek a görögök mindezeken felül is.

Mindenki hangsúlyozza az érdemeit a végtelenségig és égig érnek az ego-k, még a halandóké is, az istenekről és félistenekről nem is szólva. Vad csatározás közben hosszú, mitológiai példákkal és hasonlatokkal gazdagon teletűzdelt, olykor bántóan gúnyos szónoklatokat intéznek egymáshoz. A durva sértegetés sem ritka, legyen szó a csata hevében kiejtett szavakról vagy olümposzi párbeszédekről. Zeusz például minden megilletődés nélkül eblelkűnek titulálja feleségét, ha az felbőszíti, sőt egy alapos verést is kilátásba helyez s a többi istenek reakciójából ítélve erre alkalmanként sor is kerülhetett. Hm, ki gondolta volna, hogy még az istenek ura is veri az asszonyt?

Szerencsére akadnak harmonikusabb pillanatok is eme olümposzi frigyben:

"Héré, később is tudsz még oda útnak eredni,
most inkább jőjj, hogy leheverjünk itt szerelemben:
mert soha még nem igázta le így körülöntve a lelkem
bent kebelemben a vágy sem földi, sem isteni nőért:

Ezt a bókot még a trubadúrköltészet is megirigyelhetné...

Ám minden harci dicsőség, minden szónoklat, jövendölés és porba zuhanó test mögött felmagasodik a Háború, a Rém, mely nem csak a harcedzett daliák végét hozza el, hanem az ártatlanokét is. A nőkét, mert „sok nőt vár vésszel a végzet”, hiszen „nem mehet haza egyetlen akháj harcos sem, míg nem hált egy trójai asszonyával”, a csecsemőkét, akiket a vérre szomjazó győztesek a falhoz csapkodnak: a komor jóslatok égő városokról, üszkös templomokról és általános végromlásról szólnak. Ez a háború igazi természete, mindezt a régiek, Homéroszt is beleértve, jobban tudták nálunk. Ahogy Szabó Magda írta, a horatiusi hősi szép halál hazug latin példamondattá szürkül a háború iszonyata mellett.

A Tróját ostromló akháj hősök nyilván szomjaznak a dicsőségre, de megkockáztatom, hogy még szívesebben hálnának, hogy ezt a költői szót használjam, a trójai feleségekkel. Ez is a háború rendje, mióta világ a világ. Legyőzni az ellent, felégetni a várát és hazarabolni az asszonyát. A ma élő ázsiai nők negyede a tudósok szerint egyetlen férfi génjeit hordozza, aki nem lehetett más, mint Dzsingisz kán. Az országunkat elözönlő barbár Vörös Hadsereg katonái válogatás nélkül erőszakolták meg a magyar nőket, bakfistól öregasszonyig. Negyvenötben az éjszakák sikolyoktól voltak hangosak. Aki megpróbálta tevőlegesen megvédeni feleségét, lányát, anyját, azt agyonlőtték és az egész falut elhurcolták kényszermunkára.

Soha, senki ne dicsőítse számomra a Háborút. A háború a végső pusztulás, az emberek, életek, javak és kultúra teljes enyészete. A háború maga a kudarc, a humanizmus vesszőfutása. Az Iliász e tekintetben elment a legvégső pontig, amit még hajlandó vagyok elviselni. A harcosok veszte emberileg tragédia, de aki kardot ragad, kard által vész el, ezt is az antik világban fogalmazták meg először. A műben azonban gyakran érzékeltetik az ártatlanokra váró mérhetetlen szenvedést is, ez háromezer év távolából is felkavaró.

A történet kezdetekor az ellenfelek már kilenc éve hadakoznak: személyesen ismerik egymást, néha félik is és tisztában vannak a zsákmánnyal és dicsőséggel is, mely megszerezhető egy-egy ellenfél legyőzésével. Nyelvi, megértésbeli nehézségekkel nem küzdenek, alapjában véve itt mindenki görög, még a Trója segítségére siető nagyszámú szövetséges törzs is. Az Iliászból általában hiányoznak a külső körülmények, szó sem esik évszakokról, időjárásról, színekről, stb. A mű tulajdonképpen csak néhány, ám a háború kimenetele szempontjából annál létfontosságúbb nap történetét meséli el. Az Iliászban Akhilleuszt még nem éri utol a végzete, Trója sem esik el, noha bőven találunk utalásokat mindkettőre, még híre sincs itt a trójai falónak. Ezeket későbbi korok eposzköltői éneklik majd meg, teljes ciklussá kerekítve az elbeszélésfolyamot Szép Heléna elrablásától Odüsszeusz hazatértéig.

Az egyetlen igazán figyelemre méltó karakter kezdetben csupán Odüsszeusz, akinek képességei meg is csillannak itt-ott, de ő majd az Odüsszeiában bontakozik ki igazán.

Egy szóval, mint említettem, az Iliász eleinte unalmas hőseposz, hullanak a daliák, mint a legyek, azután magával ragad a csaták, a cselvetés, a les, a jó mulatság, férfimunka izgalma.

Adódik a kérdés: mit mond az Iliász nekünk ma?

Véleményem szerint a legjobb, legmegejtőbb részei egyértelműen, élesen azok, ahol előtör a humánum, felfeslik a hősiesség szövedéke.

• Hektórtól megrémül saját csöpp fia, s keserves sírásra fakad, mire a hős leveszi forgós sisakját, hogy kézbevehesse gyermekét. Hősnek nevelték s a homéroszi hősökhöz hasonlóan tisztában van a rá váró végzettel is, de azt is tudja, hogy számára nincs menekvés, nincs kiút s nem restelli mindezt kimondani sem.

Nincs oly férfi, ki sorson túl Hádészra vet engem;
csakhogy a végzet elől, azt mondom, senki se futhat,
sem hitvány, se nemes, miután megszülte az anyja.

• Andromakhé megremeg a férje halálának előérzetétől. Az olvasó ezen a ponton már ismeri Hektór gyászos végét, Andromakhé azonban még nem. Kevés élethelyzet tehet valakit szánandóbbá, így vele természetes módon, ösztönösen rokonszenvezünk.

• A trójaiak szónoklataikban nem kímélik sem Páriszt, sem Helénát. (Elvégre miattuk robbant ki a háború.) Mindezt Heléna sem tagadja, bajszerző, rossz kutya nőnek emlegetve magát. De a vének azért elismerően bólogatnak Helena szépsége láttán, mennyire emberi! Párisz a kincseket kiadná, de Helenát soha.

"Nem vétek, hogy a trószok s jólábvértes akhájok
oly sok időn át sok gyötrelmet tűrtek e nőért:
mert örök istennőkre hasonlít arca valóban.
Csakhogy bármíly szép, jobb lenne, ha visszahajózna,
átokként minekünk s fiainknak is, itt ne maradjon."

Az igazi alvilági borzalom (Szerb Antal szavait idézve) is előtüremkedik néha, például amikor Akhilleuszt saját isteni eredetű, beszélni képes lova figyelmezteti előre közelgő, gyászos halálára.

Gyönyörű az a rész, amelyben Héphaisztosz új pajzsot készít Akhilleusz számára, ezekben a strófákban bemutatkozik a korabeli görög élet, néhány üdítő pillanatra feledjük a viszályt, a hősöket elemésztő háborút. A hasonlatokban és lakomák leírásában egyes mesterségek fogásai is megjelennek, a hússütés rejtelmeibe éppúgy betekinthést nyerhet a jámbor olvasó, mint az íjkészítés fortélyaiba. Egy másik fejezetben a csatában elesett Patroklosz emlékére rendeznek sportversenyeket, s az érzékletes leírások nyomán az olvasó nehezen állja meg, hogy ne gondoljon tüstént az olimpiai játékokra.

S még ezek a versenyek is milyen pontosan illeszkednek az eposz lelkületébe ! Elszánt, elkeseredett küzdelem folyik a versenyzők közt a sportversenyek megnyeréséért s persze a minden lében kanál istenek ezúttal sem állják meg, hogy ne kavarjanak bele a tisztességes küzdelembe. De nyíltan nem támogathatnak egy-egy embert, mert az haragot szülne, így mindig valakinek a képében jelennek meg.

(Igaz, nyílt csatában Apolló néha rákiált arra, aki nagyon vitézkedik vele szemben. Micsoda unfair play, egészen gyomorforgató... A harcosok küzdhetnek vele a csatában vérrel-vassal, de ha nagyon veszélyeztetik, egyszerűen csak rájuk kiált, hogy hé, ne vidd túlzásba, én isten vagyok...)

Presztízs és hadi illetve szónoki dicsőség, mindenek előtt és felett. Ez az Iliász. Talán ez a görög lélek képlete is egyben.

A mű drámai csúcspontját vitán felül az a jelenet képviseli, melyben az agg Priamosz király, Trója ura, Akhilleusz elé járul, hogy kieszközölje nála fia, a hős által leterített Hektór testének kiadatását. Az agg király az alázat és hízelkedés tirádái közepette váratlanul rárivall a háború legnagyobb hősére, a rettegett félistenre:

Tiszteld isteneinket, Akhilleusz és könyörülj meg, emlékezve apádra

Borzongató, katartikus pillanat.

Erre még Akhilleusz is megenyhül, sőt sírva fakad, jól tudván, hogy hamarosan a saját atyja is ilyen könnyáztatta, megtört, fiát sirató aggastyánná lesz s kiadja a testet. Mint írtam, Akhilleusz talán a legkevésbé szerethető karakter az egész történetben, az ő megtérésének, emberi mivoltába történő visszalényegülésének éppen ezért döbbenetes ereje van.

Minden benne van ebben a jelenetben. Minden, ami emberré tesz bennünket. Nincs parancsolatokba szedve, mint az Újszövetségben, de megtehetnénk, különben is, az még évszázadokra van. Még az Akhilleuszhoz hasonló félistenek is félig emberek, s így minden harcoló fél, a bőrüket nem kockáztató komolytalan isteneket leszámítva, közös az Emberben (Saint-Exupéry: A hadirepülő).

Az Iliász varázsa hála Istennek nem merül ki a cselekmény szövésében, költőisége, szépsége méltán nyűgözte le minden olvasóját majd háromezer éve.

Az eposzban mindvégig, bő kedvvel áradnak a hasonlatok , melyek gyönyörködtetnek :

Mint amikor méhek raja röpdös sűrű sereggel,
sziklaüreg-mélyből új, s új csapatokban özönlik,
és a tavasz mezejére kiröppen fürtös alakban,
és itt surran az egyik sűrü raj, ott meg a másik:
így jött sűrün a nép sátraktól, fürge hajóktól,
és a magas part mentén mind csapatokban özönlött
gyűlésére..

..valamint az a nyárfa,
mely tágsíku mocsár földjén fölnő a magasba,
síma, s a legtetején terjednek szét csak az ágak:
s jő a szekérmíves, s fénylő vasa végre kivágja,
hogy hajlítsa keréktalppá gyönyörű szekeréhez,
s az lezuhanva hever, szárad partján a pataknak

Bíborrá ha borul tág tenger néma habokkal,
mert süvitő-szavu szél sebes útjait érzi előre,
s várakozik, nem hömpölyög egyik irányba sem addig,
míg Zeusztól a kiválasztott szél végre le nem csap:
így hánytorgott ott az öreg, szaggatta a lelkét
kétfele..

Szintúgy csodálatosak a jelzők:

• Hajnal: rózsaujjú, sáfrányköntösű
• Nő: szépszemű, szépövű, nagyuszályú, szépalakú, szépfonatú, mélykeblű
• Zeusz: fellegtorlaszoló, fellegnövelő, villámszerető, sötétfelhőjű, villámsűrítő
• Odüsszeusz: ezercselű, sokattűrt, tarkaeszű, bajnoklelkű, tanácsban Zeusszal egyenlő

Ebben persze Devecseri Gábornak is bőséges szerep jut, illendő ezt megemlíteni.

A szónoklatokban egész versszakok ismétlődnek, mely mai szövegekben azonnal kirína, de egy hőseposzban gyönyörű : a csaták számtalan hírnöke, legyen az Írisz, az istenek hírnöke vagy akár maga Pallasz Athéné, szó szerint ismétlik mindazokat az utasításokat, melyeket az istenek vagy földi uraik adtak.

Egy ponton még mosolyt is előcsalt belőlem a mű, megvallom, egy hőseposztól az ember nem vár olyan szintű csibészséget, mint amikor szóbeli engedélyezésen túl Zeusz még a fejével is int Thétisz isennőnek, Akhilleusz anyjának, cinkosan összekacsintva, jelezendő, hogy megteszi, amit a térdét ölelő istennő kér:

Sőt, ide nézz, hogy nékem higgy, a fejemmel is intek.
Mert ez a nemmúlók közt tőlem a legmagasabb jel:
vissza sosem vonom azt, sosem ámítás, soha nem lesz
teljesületlen, amit fejbólintásom erősít."

A szerző csupán akkor lép előtérbe, amikor a Múzsákat szólítja meg, mint eposzoknál rendesen, Homérosz azonban nem állta meg, hogy ne utaljon saját személyére is, igaz, név nélkül: az eposz szónoklataiban alkalmanként felemlegetik az „ezután születőket” is, akik majd megéneklik mindeme hősies cselekedeteket.

A végére még egy megjegyzés: bár az Iliász varázslatosan régi, még sincs benne egyetlen idejétmúlt gondolat sem, a humanizmus, melynek majd csak sokkal későbbi korok adnak majd nevet, itt természetes közegében, magától értetődően van jelen. S ebbe belefér az emberi gyarlóságok elfogadása is: a gyáva megfutamodást az Iliászban gyakran csupán egy hősi szónoklat akadályozza meg (mindkét oldalon), és az igazmondással is hadilábon állnak némelyek, de az áradó beszéd, az életöröm, a szónoklat dicsősége ideiglenesen felülír minden más erényt.

Háromezer évvel később, mai zűrvazaros világunkban, érdemes megállnunk egy pillanatra, hogy fejet hajtsunk az Iliász előtt.

Képzeljük csak el, milyen lenne, ha mi is képesek lennénk ilyesmiket mondani egymásnak:

Menj hát; később majd kisimítjuk a rossz szavakat, ha
voltak: s isteneink mindezt szórják a szelekbe..

A görög mitológia szórakoztató mesekönyvét olvasva a legelső és mindinkább állandósuló benyomásom az, hogy mindez mennyire emberszabású. A görögök, akik – Szerb Antal szavaival élve – felfedezték az embert, a hitvilágukat is tökéletesen emberi arányúra szabták. A teremtéstörténeti részek ugyan bővelkednek rémisztő, vak, emberfeletti erőkben, de a titánok nemzedéke után következők már teljesen emberiek, ha külsejüket tekintve nem is mindig, cselekedeteik mozgatórugóit tekintve feltétlenül.

Ez igaz még a lépten-nyomon felbukkanó ősvilági szörnyekre is, Polyphemos, a Cyclops, a Gorgonok vagy Minotaurus pontosan úgy gondolkoznak és cselekszenek, mintha emberek volnának, rémisztő külsejük és félelmet keltő tulajdonságaik dacára nem ébresztenek olyan zsigeri, dermesztő félelmet, mint a keleti mitológiák emberfeletti istenségei.

Épeszű halandó nem merte kinevetni a szfinxet vagy gúnyt űzni Anubiszból, a görögök előtt időkben egyedül a feltétlen alázat, rettegés és behódolás volt az egyetlen járt út. Ezzel szemben a görögök szinte tapintható módon mulatnak a saját isteneiken, alkalmanként gúnyt űznek belőlük: feltétlenül jól szórakoznak. Néhány vakmerőbb halandó olykor még arra is vetemedik, hogy ellenszegüljön nekik, vagy kiválóbbnak hirdesse magát bármiben, mely egy bizonyos istenség sajátja vagy fő ismérve. Ez azonban már veszedelmes ötlet, halandó jobban teszi, ha nem dacol velük, nem tartja magát többre semmiben, sőt adottságait tekintve sem múlja felül őket (lásd Psyche esetét, aki szebb volt, mint Aphrodité). Az isteneknek való engedetlenség még a titánok vesztét is könnyen okozhatja: Prométheusz hiába harcolt az olümposzi istenek oldalán a többi titán ellen, nem kerülhette el jogos büntetését, amiért végül az embereket favorizálta az istenek rovására.

A halandók végzetét gyakran okozza a kíváncsiság (Orpheusz hátranéz az alvilág kapujában, követi-e még Eurydiké vö. Lót sóbálvánnyá dermedése, Pandora szelencéje, stb.). Bizonyos íratlan törvények áthágása maga után vonja a felelős isten rosszallását, sőt gyakran büntetését: Héra bünteti a kikapós férjeket (a kikapós asszonyokat nem), Zeusz nem nézi el a vendégjog megsértését, Aphrodité ügyel rá, hogy jobb belátásra térítse a szerelem gondolatát elutasító leánykákat, és így tovább. Jellemzőek a bizarr büntetések is (mint a tüzes keréken az idők végezetéig forgó Ixión vagy a sziklát örökké visszagörgető Szisziphosz).

Emberi mozgatórugók mozgatják az isteni cselekedeteket, az istenek csak hatalmukban és halhatatlanságukban különböznek az emberektől, érzelmeik tökéletesen emberi érzelmek. A legtöbb konfliktus féltékenységből, sértett hiúságból vagy hirtelen fellobbanó szerelemből ered, melynél emberibb tulajdonságok nem is léteznek. Pillanatnyi felindultságukban az istenek hajlamosak aránytalan büntetést mérni szerencsétlen halandókra: Artemisz az őt meztelenül véletlenül megpillantó Actaeónt azonmód szarvassá változtatja, melyet saját kutyafalkája tép ízekre. Képesek azonban megenyhülni s feledni haragjuk, sőt, még bocsánatkérés is előfordul, nem kevesebb, mint maga Zeusz részéről:

…Jupiter maga mentegetőzik lángjaiért,

s könyörög; de király, fenyegetni se restell.

Szórakoztatónak neveztem, helyenként még mulatságos is, de cseppet sem könnyű olvasmány. Akár Apollodórosz Mitológiájának tárgyilagos, akár Ovidius Átváltozásainak túláradóan gazdag stílusában olvasom, erősen kell koncentrálnom, ki kicsoda avagy kit szólít meg illetve ki mit cselekszik s miért. A mitológiát olvasni kissé olyan érzés, mintha az embert egy több száz tagú, áttekinthetetlenül bonyolult kapcsolati hálóval rendelkező családnak mutatnák be. Több különböző mitológiai szereplő is felbukkan azonos néven, illetve fordítva, a legtöbb istennek és félistennek a görög és latin nevén kívül gyakran még van néhány ragadványneve is, mely születési helyére, valamely jellemző tulajdonságára vagy áldozati templomának földrajzi helyére utal. Az idő pedig mintha nem is létezne, az olümposzi istenek egyes unokái részt vettek már a titánokkal folytatott háborúban is az idők kezdetén.

Mindezt tovább bolondítja a lenyűgözően bonyolult latin nyelvi szerkezetek fordításával derekasan birkózó Devecseri Gábor illetve Ovidius burjánzó, féktelen, ékesszóló költői fantáziája. Azt már a kisiskolában megtanultuk mind, hogy a Nap Keleten kél s Nyugaton nyugszik, de le lehet ezt írni az alábbi módon is, a Napot halljuk:

Kezdet-utam meredek, reggel még friss paripáim
nagynehezen járják; közepütt iszonyú a magasság,
honnan a tengerözönt s a mezőt megesik, hogy iszonnyal
szemlélem magam is, riadottan reszket a szívem;
vég-szakaszom zuhanó, ott jól kell fognom a gyeplőt;
még Tethys maga is, ki alant vár rám a habokkal,
félni szokott, fővel lefelé hogy a mélybe ne hulljak.
Add hozzá,hogy az ég fordul száguldva szünetlen,
s csillagokat hordoz csavaros gyors forgatagával.
Szembefeszülve futok, s a heves nagy erő, ami máson
győz, rajtam soha; surran a föld, vele szembeszökellek.

A mitológia döntően meghatározta az antik világ emberének világképét, anélkül, hogy létezett volna egységes, zárt formában szerkesztett, írott változata, mint amilyen a Biblia a keresztény vallás számára. Adódik a kérdés: honnan ismerték a régiek? Ahogyan mi ismerjük, az több különböző szerzőtől maradt ránk, sok évszázados különbséggel, sok ismert forrása egyenesen a római időkben született, messze túl az antik görög világ virágkorán. A mitológiai történetek legjelentősebb forrásai Homérosz és Hésziódosz művei, melyek valóban a legelső írott emlékek egyben, de a mitológiát zárt rendszerbe csupán Apollodórosz állította, aki Krisztus előtt két évszázaddal élt és sok csodálatos történetet egyedül Ovidius mesél el, aki maga - paradox módon - nem hitt az egészből egy szót sem.

Bárhonnan is ismerték illetve bármennyit is ismertek belőle a régiek, ez az elragadó, olykor felemelő s derűs, máskor komor és fenyegető mesegyűjtemény még jellegzetesen ógörög, más szóval emberi léptékű, sőt, a hétköznapok világába illeszkedő. Bárki lehet isten, s az illető szinte bármilyen formában megjelenhet. Persze ebben is Zeusz jár az élen, aki megszámlálhatatlan szerelmi kalandjait a legváltozatosabb álcák mögé bújva ejti meg. A mindennapok történéseibe az istenek is beleszólnak. Minden természeti esemény, legyen az csillagászati vagy időjárási jelenség és minden emberi érzelem megszemélyesítődik a mitológiában, a szelektől a féltékenységig.

Az antik ember világképében természetes az istenek jelenléte, ha valami megmagyarázhatatlant lát, az első meglepetés elmúltával azonnal tudja, honnan fúj a szél.

Odáig nem jutottak el, hogy kimondják, vagy akár sejtésként megfogalmazzák az ember isteni lényegét, messze még a keresztény eszme, még nincs szigorúság, nincsenek parancsok, törvények kőtáblákon, filozófiai viták az egylényegűségről. A mitológia általában véve nem szentírás, nem kérte, hogy változz meg, nem kérte, hogy más (sőt, több) légy, mint ami. Még az is egyéni megítélés dolga volt, hogy az ember hitt-e benne egyáltalán.

Csupán mesegyűjtemény. Némely meséje azonban meghökkentően kegyetlen, igazságtalan, komor, de a meséket eredetileg nem gyermekeknek írták, tele vannak válogatott borzalmakkal (Andersen vagy Hauff meséi nemkülönben).

Szándékosan emlegettem többször is a görög mitológiát. A rómaiak csupán átvették a teljes mitológiai rendszert, latin neveket adva a szereplőknek. Nekik nem volt jól körvonalazott mitológiájuk, csupán praktikus házi isteneik voltak, nem jártak templomba imádkozni vagy áldozatot bemutatni.

Végezetül essék néhány szó kedvenceimről, íme néhány - mitológiai történetekbe szőtt - mélyen emberi pillanat:

• Zeusz bárkit legyőz, az egyetlen, akitől fél, mint a tűztől, az a saját felesége. Héra féltékenységében és megalázott asszonyi mivoltában kiszámíthatatlanul kegyetlen.
• A szerelem mindent leigázó hatalma, szerelembe esni még a szerelem istene is képes (Amor és Psyché), s a szerelem védelmében bármilyen csíny, sőt hazugság megengedhető - „a szerelmesek hazugságai nem bőszítik az isteneket”, mondja Ovidius.
• Narcisszosz még az alvilági folyó vizébe is belenéz, hogy lássa önnön szépségét

• Apolló heves szerelemre gyúlva kergeti Daphnét, de közben kacagtató módon jut gondja másra is:

Mint ahogyan, ha kalásza üres, fellobban a polyva,
s mint a sövény lángol, ha tüzes fáklyával a vándor
hozzáér, vagy hajnaltájt otthagyja tövében,
úgy lobogott teljes szívéből érte az isten,
és e szerelmét hasztalanul táplálta reménnyel.
Mondja nyakára bukó, befonatlan fürtjei láttán:
"Hát még hogyha meg is fésülné!"

…

De a lebke
szélnél száll sebesebben a lány, sose torpan e szóra:
   "Állj meg, Peneos deli lánya: nem ellened űzlek.
Bárány farkastól, az oroszlántól fut a szarvas,
s így menekül remegő szárnnyal sas elől a galambraj;
ellenségtől mind: engem szerelem von utánad.
Jaj nekem! El ne zuhanj; lábad, mit sérteni vétek,
föl ne sebezze tövis; kínod valahogy ne okozzam.
Vad csalitokba szaladsz. Kérlek, fuss óvatosabban,
mérsékeld a futást: mérsékelem én is az űzést.

•  Daphné azonban inkább fává változik, semmint Apollóé legyen

Mint ha a sík ugaron gall eb megered, ha nyulat lát,
s kergeti zsákmányát ez, amaz meg az élete üdvét,
s már-már rajtatapad, hiszi már, hogy megkaparintja,
marni-kinyúlt szájjal kapkodva a lába nyomához,
s hogy fogoly-é, nem tudja a nyúl, míg vad harapásból
szinte s a már lecsapó szájból szökken tova tüstént:
így futtatja reménye az istent, félsze a szűzet.

Ám szerelem-szárnnyal sebesebb mégiscsak az űző,
mert sosem ad pihenést, s most hátát éri kezével,
most a nyakán szétszórt haja fürtjeit éri lehével.
Elsápadt a leány, erejét veszitette a gyötrő
vad rohanásban; a Peneos habjára tekintve,
"Ments meg, apám," így szól, "folyamok, ha van istenerőtök!
Túlsággal tetszem; hát nyílj meg, föld, vagy a testem
változtasd mássá: ez okozza az én veszedelmem."
   Így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste,
zsenge leánykebelét tüstént friss kéreg övezte.
Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá;
s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;
arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.

• Baucis cserépdarabokkal egyenesíti ki az asztal lábát, hogy ne billegjen. Egyáltalán, idős házaspár, a halálig és azon túl is tartó örök szerelem története, hol olvasható ez máshol?

… jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philemon
házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek
együtt, és a szegénységet megvallva viselték
könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük;
ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél:
ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja.

   Hát hogy az égilakók e szerény kicsi házhoz elértek,
és fejüket hajtván alacsony kapuján bekerültek,
már elibük széket hoz az agg, le is ülteti őket;
rá a serény Baucis takarót tesz, durvaszövésűt,
tűzhelye langyosodott hamuját tovasöpri, föléleszt
tegnapi csöpp parazsat, táplálja levéllel a lángot
s száraz kéreggel; lobbantja öreg lehelettel;
fölszelt mézgafenyőt, padlásról hozza a rőzsét,
tördeli szét, s a kis üstnek alá odarakja serényen.

…

Dőlt le a két isten. Nekitűrőzködve, remegve
asztalt ád az anyó: de a háromból rövidebb volt
egy láb: tettek alá cserepet, s eltűnt a különbség,
már egyenes; lapját zöld ménta sikálja simára.

További kedvenceim az a sok finom utalás, mondhatnám összekacsintás, ami a történetekben és a szereplők jellemábrázolásában el van rejtve: Hermész, aki legtöbbször furfangos problémamegoldóként tűnik fel, nem csak a kereskedők istene, hanem a tolvajoké is, ugye...

A mesék zömében egy isten kerget szerelmes hévvel egy gyönyörű nimfát, olykor halandó leányt, egy másik isten bosszul meg egy sértést avagy a hírnevén másképp esett foltot vagy egy félisten mészárolja le a mitológiai állatkert szörnyeit. A bűnösök – és, teszem hozzá, gyakran az ártatlanok vagy csak a gyengébbek – büntetése többnyire az átváltozás valamely nem emberi alakba, sziklaszirttől a denevérig bezárólag: Ovidius nem véletlen adta mitológiai tárgyú művének a Metamorphoses címet.

S mindeközben nincs kegyelem senkinek, barbár kor ez, hullanak az öregek, a gyönge nők, a gyermekek. Vidám mulatozásnak, sőt lakodalomnak induló, ám hirtelen vérfagyasztó mészárlásba torkolló események tanúi lehetünk, zord atyák temettetik el saját lányukat élve, a fuvolaversenyben alulmeredt szatírt Apollo elevenen megnyúzza (az istenek a mitológiában néha még nyerni sem tudnak méltósággal, nemhogy veszíteni), sőt még kannibalizmus is előfordul, igaz, ez utóbbi minden esetben példás büntetést nyer az istenektől.

Ámbár, ha jobban belegondolunk, nincs okunk leereszkedően beszélni az antikvitás koráról. A ruandai vagy a szrebrenyicai mészárlások áldozatai vagy az a sok százezer szerencsétlen polgári személy, akik a szíriai polgárháborúban vesztek oda az elmúlt három évben, alighanem a mi korunkat is túlzottan barbárnak találták.

Váratlan, kellemes felfedezést tettem, miközben elmélyedtem a mitológia rejtelmeiben. A szálak kibogozásához nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a Wikipédia, mely rutinszerűen illusztrálja is a magyarázott tartalmat. Hirtelen Rubens, Raffaello, Tiziano, stb. festményekbe szaladtam bele, melyekről eddig legfeljebb annyit tudtam volna megállapítani, hogy hányan vannak a képen, fogalmam se volt arról, kik láthatók, mit cselekszenek és ezzel mit kívánt kifejezni a kép alkotója. Élénken emlékszem még ifjúkoromból, milyen frusztráló volt, s az ma is, hogy a festészet remekműveinek üzenete tökéletesen megfejthetetlen volt a számomra. Hasonló érzés fog el templomokban is: értők számára tele vannak üzeneteket hordozó jelképekkel, feliratokkal, szimbólumokkal, de számomra legfeljebb az építészeti benyomás megragadható. A festményeken látni néhány alakot, néhány angyalt, eltúlzott érzelmeket, de mit jelent mindez? Nos, a kulcs természetesen a Szentírás. És persze az antik mitológia. Éppen ez kellemes felfedezésem lényege, a festészet jókora szelete hirtelen értelmet nyert, képes vagyok kontextusba helyezni, felismerem az eseményt és a hozzá kapcsolódó érzelmeket, az áhítatot, a bűnbánatot, a kétségbeesést.

Mutatok két példát:

Alább örökös kedvencem, El Greco egyik remekműve.

Kedves Olvasóm, meg tudod mondani, mi történik itt?

 Ugyanaz a téma egy másik festőtől, Paolo de Matteis, a kép a Monta Cassino-i apátság számára készült.

Mit jelképez a fehér liliom?

Nem szégyen, ha nem sikerült.

Íme, a megfejtés:

A katolikus egyház ezen a napon emlékezik az "angyali üdvözletre", vagyis arra a bibliai történetre, hogy Gábor főangyal megvitte Názáretbe Máriának a megtestesülés örömhírét: „… az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: - Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.” (Lukács 1, 26-27).

A fent említett nap egyébként Gyümölcsoltó Boldogasszony napja (március 25). A fehér liliom Mária szűzességét, tisztaságát, romlatlanságát jelképezi.

Egy másik példa, ezúttal már mitológiai tárgyú (Frederic Leighton műve):

Most már tudom, hogy itt Persephoné tér vissza anyjához, Demeter (Ceres) istennőhöz az alvilágból, ahová Hádész ragadta el. Demeter tűvé tette érte az egész földkerekséget: Ovidius szavaival „a föld kerekén folt nincs keresetlen”. És aki hozza, a szárnyas sapkában, az persze nem más, mint az örök kópé, minden csíny kulcsfigurája, Hermes, Zeusz fia, az istenek futára.

Micsoda öröm felismerni, mit látok!!!

Meglepetések is érik az embert.

Nem vártam volna például Lucifert felbukkani az antik mitológiában. Mégis szerepel benne, itt azonban még pozitív szereplőként, ő a hajnalcsillag megszemélyesítője. Alakja majd a keresztény kultúrkörben válik ördögivé.

Az is elgondolkoztatott, honnan tudhatott Ovidius arról, hogy a Földnek két hósapkás sarkvidéke van? A Déli sarkról aligha tudhattak az ókorban. Az Antarktiszig még az európai hajósok is csak a XIX. század elején merészkedtek.

Az a részlet, amikor a tetőkön megcsillanó hajnali fényről szól, számomra kapásból Kínát idézte. De vajon tudtak-e a mediterrán birodalmak Kínáról? Utánanéztem és kiderült, hogy igen, mi több, nevet is adtak a kínaiaknak és országuknak (Sinae illetve Serica), még a Sárga folyót is meg tudták nevezni latinul. Aktívan kereskedtek velük, persze számos közvetítőn keresztül, főleg selyemmel, tudták azt is, hogy az ország a keleti óceánnál ér véget s térképészeik (Ptolemaiosz, Strabo) munkáiban a mai Kína egyes tájegységei is szerepelnek.

Zárszóként egy frivol megjegyzés. Mindig csókkirály akartam lenni, de némi mitológiai kalandozás után - azt hiszem - mégis inkább Zeusz szeretnék lenni.

Miről szól ez a blog?

Harminc évvel ezelőtt kezdődött ez a történet. A gimnáziumba az irodalomtanárom hozta be a Világirodalom történetét Szerb Antaltól és az órán hangosan felolvasta az ókori görög irodalom összefoglalását. Felfigyeltem a tiszta, erőteljes és szenvedélyes fogalmazásmódra, beszereztem kötetet és gyakorlatilag együltőben végigolvastam. Teljesen lenyűgözött, az első szótól az utolsóig. Megigézett. Mintha hirtelen ablakot nyitottak volna a fejemben egy eleddig ismeretlen világra. Ilyet lehet írni? Képes lehet valaki ilyen könnyedén, ilyen szellemesen és mégis komolyan szólni szépirodalmi művekről, szerzőkről és stílusirányzatokról? Létezhet olyasvalaki, aki eredeti nyelven olvassa az európai irodalom összes kincsét? Aki számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy kitűnően, műfordítói szinten tudjon angolul, németül, franciául? Olyannyira magától értetődő, hogy egész versszakokat idéz Schillertől németül anélkül, hogy fordítással vesződne? A már említett irodalomtanár gondosan felhívta a figyelmünket arra, hogy Szerb Antal szellemtörténeti fejtegetései a modern korhoz közeledve egyre inkább vakvágányra siklanak, követvén a két háború közt divatos, ám mára idejétmúlt spengleri kultúrfilozófiai gondolatot, mely az emberi történelmet spirálszerűen, ciklikusan, különböző civilizációk felemelkedésének és bukásának sorozataként értelmezi. De bántam is én! Teljesen a varázslat hatalma alá kerültem. Ezt a varázslatot nevezte Beke Kata a szellem és az erkölcs eleganciájának. (Ő, akit szintén szerencsém volt a gimnáziumban tanáraim közt tudni, fantasztikus műveltséggel és humorérzékkel rendelkezett s két példaképe volt: Morus Tamás és Szerb Antal.)

S ezen az újonnan nyílt ablakon át a tudás, bölcsesség és szépség olyan erővel kezdett beáramlani, hogy beleszédültem. Több ezer év szellemi kincsei, száz generáció minden öröme, bánata, félelme, reménye ott állt előttem s belebámult a lelkembe, felfedezésre, átadásra és átélésre várva.

Tizenhat évesen pedig a határ a csillagos ég, így hát elhatároztam, hogy ezt a világot én is felfedezem magamnak. Megtanulom a főbb európai nyelveket, felteszem a polcra ezt a kétezer kötetet és egy napon belépek ebbe a világba, hadd lássam, mit üzennek az ércnél maradandóbb szerzők a múlt, jelen s jövendő dolgairól, rólam s a világról, melyben élünk s amelyen ők nyomot tudtak hagyni örökre. Szent Ágoston nevét még akkor is ismerni fogja az emberiség, amikor a hiúságnak ezt a vásárát, ami ma körülöttünk örvénylik és lassan elnyeli minden értékünket, energiánkat és büszkeségünket, már régen felmorzsolta az idő.

Nos, ez a blog ezt az utazást hivatott megörökíteni. Feltett szándékom, hogy időrendi sorrendben végigolvasom a teljes klasszikus irodalmat Homérosztól Hemingway-ig és azon is túl. Nevezhetjük ezt a vállalkozást itt olvasónaplónak is. Számomra mégis a napló a legkedvesebb. Az elolvasott művekről nem fogok tartalmi kivonatot adni, ezt bárki egy pillanat alatt megnézheti a Wikipédián, viszont elmondom, mit gondolok róla, miért tetszett vagy miért nem, mennyiben vagy mennyiben nem, kiemelem belőle mindazt, amit örökérvényűnek, a jelenre is hatónak vagy egyszerűen csak szépnek érzek.

Fogalmam sincs, van-e rajtam kívül más olyan hibbant, akit mindez lázba hoz. Ha igen, örülök neki. Lectori salutem! Micsoda utazás lesz! Micsoda kaland!

Tarts velem. Hosszú lesz, de feledhetetlen és a maga nemében páratlan. Ám nem kétséges, hogy gazdagodni fogunk vele. Mindazonáltal lesznek buktatók is. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogyan rágom majd át magam mondjuk a korai egyházatyák majd három évszázadon át tartó terjengős lelkesedésén az új eszme iránt vagy Milton sátáni látomásain, de majd megbirkózunk ezekkel is. Végülis: semmi sem kötelező. Amivel nem bírok, azt majd átugrom. De nem vagyok a meghátrálós fajta. Néha, mondjuk az irodalom és a filozófia határterületein, elképzelhető, hogy döntetlent érünk el, de nem szenvedünk vereséget. Még soha nem jöttem ki mozifilmről sem, a kíváncsiság, hogy vajon mit szeretnének nekem mondani, mindig ott tartott.

A feladat nagysága elborzasztónak tűnik, tudom, de ha összeadnám, hány órát töltöttem el életemben meddő várakozással, értelmetlen iskolai órákon, vasúti peronokon és reptéri várókban, a Néphadsereg egyenruhájában, ostoba TV reklámok előtt ülve vagy más haszontalanságokkal, sokkal rémisztőbb szám jönne ki. A vállalkozás sikerével kapcsolatban igazán csak egy kétségem van: a saját érzékenységemben kételkedem. Nem vagyok se író, se költő, se műfordító, még egy kósza bölcsészdiplomám sincs, hogy jövök én ahhoz, hogy a legnagyobbakat értelmezzem, sőt kritika alá vegyem? Nos, majd meglátjuk. A szellem eleganciájába a csibészség is belefér. Ha Beke Kata még élne, megmosolyogna, rágyújtana és hozna erre három példát az emberiség szellemtörténetének tengeréből.

Miért?

A fentiekben már rávilágítottam a főbb okokra, de néhány gondolatot még hozzáfűznék.

Már sokaknak elmeséltem a nagy ötletemet. Őszinte lelkesedést nem váltott ki senkiből, inkább csak holdkórosnak vagy ütődöttnek sikerült feltüntetnem magam. Sőt, akadt, aki udvariasan megjegyezte, hogy igen, igen, de mire jó ez? Erre akkor mérgesen rávágtam, hogy ha Szerb Antal számára ez nem volt kérdéses, akkor számomra sem az, de az ember, miután lehiggadt, elgondolkozik.

Tényleg, mire jó ez? Tudást, műveltséget, ismereteket ad? Nem vitás.

Létezik ugyanakkor bármilyen gyakorlati haszna? Talán nem, talán igen.

Úgy vélem, rosszul teszem fel a kérdést. Mi mindannyian – fájóan gyakran – rosszul tesszük fel.

Értelmetlen is volna, s ezért nem szokás emlegetnünk a kultúra gyakorlati hasznát. Nehéz lenne számszerűsíteni, forintra-fillérre vagy előnyökre váltani az Aidát, egy Chopin etűdöt vagy Chaplin valamelyik maradandó alkotását. Számomra, a világirodalom iránti lelkesedés és a megismerésébe fektetett idő egyfajta állásfoglalás.

Méghozzá két különböző téren.

Egyrészt, három évtized elmúltával most már nyugodtan kijelenthetem, hogy semmi olyat nem találtam világunkban, ami jobban tetszett volna, ami tisztább fénnyel sugározná be az éjszakát. Pedig igyekeztem. E három évtized alatt széltében-hosszában bejártam és belaktam a világot, a nejemmel vállvetve felneveltem két gyermeket, megjártam a lélek hosszát, megtanultam hat nyelvet, írtam két könyvet és nagyon sok mindent kipróbáltam, mint Rimbaud, a sírásástól a NASA-ig. Láttam az Embert sárkányfog veteménynek és jobb sorsra érdemesnek, hegyen beszélni s lapulni ólnál, kerestem rémisztően sok pénzt, mindenesetre biztosan többet, mint amennyit a magamfajta megérdemelne és lassan fogyatkozó türelemmel végighallgattam millió hazugságot.

Most már nem keresem tovább a Szent Kelyhet. Most már nincs miért visszafogni magam. Megtettem szótlanul, amit várt tőlem a világ, de sose mondtam, hogy egyetértek. Most jött el az ideje annak, hogy kifejezzem: nem kérek belőle többet.

Nem akarom megkötni azt a szerződést, nem akarom halálra dolgozni magam sem a részvényesekért, sem önmagamért, nem akarok olcsón venni és drágábban eladni, tartsd meg az autóid, az előnyös hitelkonstrukcióid és a fogkrémed, nem vagyok kíváncsi egyetlen reklámra vagy televízióműsorra sem, nem kell a hitvány pénzetek és fütyülök rád, cégéres gazember politikus, áfacsaló vagy köztörvényes gengszter, nekem hiába pöffeszkedsz a luxusban, lesz számodra is bugyor a Pokolban.  

Nekem az Iliász van a kezemben. Számomra az az érték.

A másik állásfoglalás még személyesebb, hovatovább filozófiai jellegű. Mint mindenki más, én is fel vagyok húzva az életre és egyszer minden óramű lejár, hallottuk. A hátralévő időmet tölthetném sokféle tevékenységgel, az ember túrázhat, siklóernyőzhet, horgászhat, főzhet pálinkát vagy lejárhat a térre sakkozni, ki-ki a neki tetszőt. Én, bármilyen furcsán hangozzék is, éppen azért választottam ezt az utat, mert semmiféle gyakorlati értelme nincs. Mert csakazértis Krőzus vagyok. Annyi időm van, hogy herdálom. Dacból. Ha már csak veszíthetek az Élet játékában, akkor legalább a szabályokból hadd űzzek gúnyt.

Hogyan?

Pár gyakorlati megjegyzés a végére.

A világirodalom tetemes része olyan nyelveken íródott, melyeket nem ismerek vagy nem ismerek elég jól ahhoz, hogy eredetiben élvezzem. Vegyük csak az antik irodalmat példának. Ógörögül nem tudok, latinul sokat tanultam ugyan, de az a nyelv éppen olyan borzalmasan nehéz, mint amilyen gyönyörű, ezen a nyelven olvasni sajnos nem leszek képes. Az is túl nagy erőfeszítésnek tűnik, hogy megtanuljak Ibsen kedvéért svédül, Camoes kedvéért portugálul vagy a nagy orosz klasszikusok kedvéért újra oroszul. Így ezeket magyarul fogom olvasni. Már amennyiben léteznek magyar nyelvű és elviselhetően modern fordítások. Ha nem, akkor maradnak az angol vagy francia nyelvű fordítások.

A három nagy európai nyelv esetében azonban nem szándékozom kompromisszumokat kötni, ezeket eredetiben kell olvasni. Ez alól csak abban az esetben teszek majd kivételt, ha a szöveg nyelve túlságosan messze áll a mai nyelvi környezettől, mint mondjuk az Edda-dalok vagy a Canterbury mesék esetében. Az angolszász kultúrában ezeket a műveket ma már úgy is árulják, hogy a régi szöveg mellett a modern fordítás is megjelenik. A nyolcszáz éve írott szövegeket ma már nagyon nehéz megérteni. A mi Halotti Beszédünk se egy könnyű olvasmány, első olvasatra csupán két szót értettem meg belőle hiba nélkül, méghozzá ezeket: halálnak halálával. Borzongató volt.

Természetszerűleg minden idegen nyelven olvasott műhöz a legjobb magyar fordítását is mellé fogom olvasni, mintegy összevetve. Egy Arany János vagy Radnóti műfordítás maga is irodalmi mű, mely még emeli is az eredeti alkotás fényét.

A műveket időrendi sorrendben fogom olvasni, kezdve az antik görög és római szerzőkkel, majd tovább a kora középkorra, ahol szétválik sok ágra s innen kezdve párhuzamosan az egyes nemzetek irodalmait, beleértve a természetesen a magyar irodalom alkotásait is.

A Bibliát, a Könyvek Könyvét, nem fogom tárgyalni. Még a csibészségnek is vannak határai. Bár nem vagyok hívő, a Bibliát túlságosan tisztelem ahhoz, hogy véleményt mondjak róla. E tisztelet nem is annyira a mű irodalmi értékének, hiszen az nem számít kiemelkedőnek, hanem a benne megfogalmazott tanításoknak és a lelkekre s ezen keresztül az emberiség történetére gyakorolt felbecsülhetetlen hatásának szól.

Néhány fantasztikusan termékeny szerző esetében óhatatlanul kénytelen leszek korlátozni az olvasni szándékozott terjedelmet. Lope de Vega például több, mint kétezer színművel (!) írta be a nevét a világirodalomba, ez azért sok lenne a jóból. Platón, Balzac vagy éppen Jókai sem fukarkodott a művekkel. E tekintetben is Szerb Antal ízlését használom majd vezérfonalnak. Általában véve, egy dráma-, regény- vagy filozófiai értekezés szerzőtől elegendő lesz annyit elolvasnom, amennyi rávilágít gondolkodásának lényegi elemeire és szellemtörténeti hatásának gyökereire.

Egyes művek élvezetéhez szükség lesz némi háttérinformációra is. Íme egy példa:

Tudja valaki, melyik vidéket hívták régen Boeotiának?

Vagy kik voltak a mürmidónok?

Az antik irodalmat képtelenség mitológiai háttér nélkül értelmezni, így a legelső, amit kézbe veszek, maga a Mitológia lesz.

Végezetül, kedvcsinálóként álljon itt két remekmű, örökös kedvenceim.

Ha azt mondom, gyermekkor vagy szerelem, ki lehet fejezni ennél szebben?

Olyan szeretnék lenni mint azok
kik vad lovakkal szállnak át az éjen
fáklyákkal s hajzatuk szél fújja széjjel,
a vad-vad vágtatás sodorta szél.
Elől én állanék, mint csónak orrán,
nagy lennék s összegöngyölt, mint egy zászló,
és sötét. De fejemen parázsló
aranysisak. S némán mögöttem áll
tíz férfi majd sötéten s jelre vár,
és rajtuk is oly nyugtalan sisak,
mely fénylik olykor s olykor régi, vak.
És mellém dobban egy, ajkán a kürt
villan, rikolt s térséget fú elénk,
fekete, vak magányt fuvall körénk
s mi gyors álomként dúljuk át az űrt:
mögöttünk minden ház féltérdre hull,
nekivágunk a megdőlt utcasornak,
egy tér elugrik: megfogjuk vadul,
és ménjeink mint eső úgy suhognak.

Rilke: A fiú (Radnóti Miklós fordításában)

Hol vagy, ó asszonyom? Derűs szemednek
kit kápráztat mosoly-szép ragyogása?
Kivel csendülsz össze, lágy hangra válva;
legbensőbb, titkos dallamán szívednek?
Füvek, virágok közt heversz-e, lelked
friss szellőn leng, a merengő, a drága?
Vagy testedet ringató, kedves árba,
szenvedélyes, szelíd habokba rejted?
Ó, bárhol is vagy, én gyönyörűségem,
ha fuvalom, hullám válladra csorran
vagy hó-arcod simítja lenge-szépen:
szerelmem az! Egész valómmal érzem,
ott él s Téged les minden szép dologban,
s Téged övez örökös ölelésben.

Giosué Carducci: Szerelem itt az úr (Majtényi Zoltán fordításában)