A görög mitológia szórakoztató mesekönyvét olvasva a legelső és mindinkább állandósuló benyomásom az, hogy mindez mennyire emberszabású. A görögök, akik – Szerb Antal szavaival élve – felfedezték az embert, a hitvilágukat is tökéletesen emberi arányúra szabták. A teremtéstörténeti részek ugyan bővelkednek rémisztő, vak, emberfeletti erőkben, de a titánok nemzedéke után következők már teljesen emberiek, ha külsejüket tekintve nem is mindig, cselekedeteik mozgatórugóit tekintve feltétlenül.

Ez igaz még a lépten-nyomon felbukkanó ősvilági szörnyekre is, Polyphemos, a Cyclops, a Gorgonok vagy Minotaurus pontosan úgy gondolkoznak és cselekszenek, mintha emberek volnának, rémisztő külsejük és félelmet keltő tulajdonságaik dacára nem ébresztenek olyan zsigeri, dermesztő félelmet, mint a keleti mitológiák emberfeletti istenségei.

Épeszű halandó nem merte kinevetni a szfinxet vagy gúnyt űzni Anubiszból, a görögök előtt időkben egyedül a feltétlen alázat, rettegés és behódolás volt az egyetlen járt út. Ezzel szemben a görögök szinte tapintható módon mulatnak a saját isteneiken, alkalmanként gúnyt űznek belőlük: feltétlenül jól szórakoznak. Néhány vakmerőbb halandó olykor még arra is vetemedik, hogy ellenszegüljön nekik, vagy kiválóbbnak hirdesse magát bármiben, mely egy bizonyos istenség sajátja vagy fő ismérve. Ez azonban már veszedelmes ötlet, halandó jobban teszi, ha nem dacol velük, nem tartja magát többre semmiben, sőt adottságait tekintve sem múlja felül őket (lásd Psyche esetét, aki szebb volt, mint Aphrodité). Az isteneknek való engedetlenség még a titánok vesztét is könnyen okozhatja: Prométheusz hiába harcolt az olümposzi istenek oldalán a többi titán ellen, nem kerülhette el jogos büntetését, amiért végül az embereket favorizálta az istenek rovására.

A halandók végzetét gyakran okozza a kíváncsiság (Orpheusz hátranéz az alvilág kapujában, követi-e még Eurydiké vö. Lót sóbálvánnyá dermedése, Pandora szelencéje, stb.). Bizonyos íratlan törvények áthágása maga után vonja a felelős isten rosszallását, sőt gyakran büntetését: Héra bünteti a kikapós férjeket (a kikapós asszonyokat nem), Zeusz nem nézi el a vendégjog megsértését, Aphrodité ügyel rá, hogy jobb belátásra térítse a szerelem gondolatát elutasító leánykákat, és így tovább. Jellemzőek a bizarr büntetések is (mint a tüzes keréken az idők végezetéig forgó Ixión vagy a sziklát örökké visszagörgető Szisziphosz).

Emberi mozgatórugók mozgatják az isteni cselekedeteket, az istenek csak hatalmukban és halhatatlanságukban különböznek az emberektől, érzelmeik tökéletesen emberi érzelmek. A legtöbb konfliktus féltékenységből, sértett hiúságból vagy hirtelen fellobbanó szerelemből ered, melynél emberibb tulajdonságok nem is léteznek. Pillanatnyi felindultságukban az istenek hajlamosak aránytalan büntetést mérni szerencsétlen halandókra: Artemisz az őt meztelenül véletlenül megpillantó Actaeónt azonmód szarvassá változtatja, melyet saját kutyafalkája tép ízekre. Képesek azonban megenyhülni s feledni haragjuk, sőt, még bocsánatkérés is előfordul, nem kevesebb, mint maga Zeusz részéről:

…Jupiter maga mentegetőzik lángjaiért,

s könyörög; de király, fenyegetni se restell.

Szórakoztatónak neveztem, helyenként még mulatságos is, de cseppet sem könnyű olvasmány. Akár Apollodórosz Mitológiájának tárgyilagos, akár Ovidius Átváltozásainak túláradóan gazdag stílusában olvasom, erősen kell koncentrálnom, ki kicsoda avagy kit szólít meg illetve ki mit cselekszik s miért. A mitológiát olvasni kissé olyan érzés, mintha az embert egy több száz tagú, áttekinthetetlenül bonyolult kapcsolati hálóval rendelkező családnak mutatnák be. Több különböző mitológiai szereplő is felbukkan azonos néven, illetve fordítva, a legtöbb istennek és félistennek a görög és latin nevén kívül gyakran még van néhány ragadványneve is, mely születési helyére, valamely jellemző tulajdonságára vagy áldozati templomának földrajzi helyére utal. Az idő pedig mintha nem is létezne, az olümposzi istenek egyes unokái részt vettek már a titánokkal folytatott háborúban is az idők kezdetén.

Mindezt tovább bolondítja a lenyűgözően bonyolult latin nyelvi szerkezetek fordításával derekasan birkózó Devecseri Gábor illetve Ovidius burjánzó, féktelen, ékesszóló költői fantáziája. Azt már a kisiskolában megtanultuk mind, hogy a Nap Keleten kél s Nyugaton nyugszik, de le lehet ezt írni az alábbi módon is, a Napot halljuk:

Kezdet-utam meredek, reggel még friss paripáim
nagynehezen járják; közepütt iszonyú a magasság,
honnan a tengerözönt s a mezőt megesik, hogy iszonnyal
szemlélem magam is, riadottan reszket a szívem;
vég-szakaszom zuhanó, ott jól kell fognom a gyeplőt;
még Tethys maga is, ki alant vár rám a habokkal,
félni szokott, fővel lefelé hogy a mélybe ne hulljak.
Add hozzá,hogy az ég fordul száguldva szünetlen,
s csillagokat hordoz csavaros gyors forgatagával.
Szembefeszülve futok, s a heves nagy erő, ami máson
győz, rajtam soha; surran a föld, vele szembeszökellek.

A mitológia döntően meghatározta az antik világ emberének világképét, anélkül, hogy létezett volna egységes, zárt formában szerkesztett, írott változata, mint amilyen a Biblia a keresztény vallás számára. Adódik a kérdés: honnan ismerték a régiek? Ahogyan mi ismerjük, az több különböző szerzőtől maradt ránk, sok évszázados különbséggel, sok ismert forrása egyenesen a római időkben született, messze túl az antik görög világ virágkorán. A mitológiai történetek legjelentősebb forrásai Homérosz és Hésziódosz művei, melyek valóban a legelső írott emlékek egyben, de a mitológiát zárt rendszerbe csupán Apollodórosz állította, aki Krisztus előtt két évszázaddal élt és sok csodálatos történetet egyedül Ovidius mesél el, aki maga - paradox módon - nem hitt az egészből egy szót sem.

Bárhonnan is ismerték illetve bármennyit is ismertek belőle a régiek, ez az elragadó, olykor felemelő s derűs, máskor komor és fenyegető mesegyűjtemény még jellegzetesen ógörög, más szóval emberi léptékű, sőt, a hétköznapok világába illeszkedő. Bárki lehet isten, s az illető szinte bármilyen formában megjelenhet. Persze ebben is Zeusz jár az élen, aki megszámlálhatatlan szerelmi kalandjait a legváltozatosabb álcák mögé bújva ejti meg. A mindennapok történéseibe az istenek is beleszólnak. Minden természeti esemény, legyen az csillagászati vagy időjárási jelenség és minden emberi érzelem megszemélyesítődik a mitológiában, a szelektől a féltékenységig.

Az antik ember világképében természetes az istenek jelenléte, ha valami megmagyarázhatatlant lát, az első meglepetés elmúltával azonnal tudja, honnan fúj a szél.

Odáig nem jutottak el, hogy kimondják, vagy akár sejtésként megfogalmazzák az ember isteni lényegét, messze még a keresztény eszme, még nincs szigorúság, nincsenek parancsok, törvények kőtáblákon, filozófiai viták az egylényegűségről. A mitológia általában véve nem szentírás, nem kérte, hogy változz meg, nem kérte, hogy más (sőt, több) légy, mint ami. Még az is egyéni megítélés dolga volt, hogy az ember hitt-e benne egyáltalán.

Csupán mesegyűjtemény. Némely meséje azonban meghökkentően kegyetlen, igazságtalan, komor, de a meséket eredetileg nem gyermekeknek írták, tele vannak válogatott borzalmakkal (Andersen vagy Hauff meséi nemkülönben).

Szándékosan emlegettem többször is a görög mitológiát. A rómaiak csupán átvették a teljes mitológiai rendszert, latin neveket adva a szereplőknek. Nekik nem volt jól körvonalazott mitológiájuk, csupán praktikus házi isteneik voltak, nem jártak templomba imádkozni vagy áldozatot bemutatni.

Végezetül essék néhány szó kedvenceimről, íme néhány - mitológiai történetekbe szőtt - mélyen emberi pillanat:

• Zeusz bárkit legyőz, az egyetlen, akitől fél, mint a tűztől, az a saját felesége. Héra féltékenységében és megalázott asszonyi mivoltában kiszámíthatatlanul kegyetlen.
• A szerelem mindent leigázó hatalma, szerelembe esni még a szerelem istene is képes (Amor és Psyché), s a szerelem védelmében bármilyen csíny, sőt hazugság megengedhető - „a szerelmesek hazugságai nem bőszítik az isteneket”, mondja Ovidius.
• Narcisszosz még az alvilági folyó vizébe is belenéz, hogy lássa önnön szépségét

• Apolló heves szerelemre gyúlva kergeti Daphnét, de közben kacagtató módon jut gondja másra is:

Mint ahogyan, ha kalásza üres, fellobban a polyva,
s mint a sövény lángol, ha tüzes fáklyával a vándor
hozzáér, vagy hajnaltájt otthagyja tövében,
úgy lobogott teljes szívéből érte az isten,
és e szerelmét hasztalanul táplálta reménnyel.
Mondja nyakára bukó, befonatlan fürtjei láttán:
"Hát még hogyha meg is fésülné!"

…

De a lebke
szélnél száll sebesebben a lány, sose torpan e szóra:
   "Állj meg, Peneos deli lánya: nem ellened űzlek.
Bárány farkastól, az oroszlántól fut a szarvas,
s így menekül remegő szárnnyal sas elől a galambraj;
ellenségtől mind: engem szerelem von utánad.
Jaj nekem! El ne zuhanj; lábad, mit sérteni vétek,
föl ne sebezze tövis; kínod valahogy ne okozzam.
Vad csalitokba szaladsz. Kérlek, fuss óvatosabban,
mérsékeld a futást: mérsékelem én is az űzést.

•  Daphné azonban inkább fává változik, semmint Apollóé legyen

Mint ha a sík ugaron gall eb megered, ha nyulat lát,
s kergeti zsákmányát ez, amaz meg az élete üdvét,
s már-már rajtatapad, hiszi már, hogy megkaparintja,
marni-kinyúlt szájjal kapkodva a lába nyomához,
s hogy fogoly-é, nem tudja a nyúl, míg vad harapásból
szinte s a már lecsapó szájból szökken tova tüstént:
így futtatja reménye az istent, félsze a szűzet.

Ám szerelem-szárnnyal sebesebb mégiscsak az űző,
mert sosem ad pihenést, s most hátát éri kezével,
most a nyakán szétszórt haja fürtjeit éri lehével.
Elsápadt a leány, erejét veszitette a gyötrő
vad rohanásban; a Peneos habjára tekintve,
"Ments meg, apám," így szól, "folyamok, ha van istenerőtök!
Túlsággal tetszem; hát nyílj meg, föld, vagy a testem
változtasd mássá: ez okozza az én veszedelmem."
   Így csak alig szólt esdve, merev lett máris a teste,
zsenge leánykebelét tüstént friss kéreg övezte.
Fürtjei lombokká, fordult két karja faággá;
s lába, imént oly gyors, végződik lomha gyökérben;
arcát lomb fedi már, egyedül szép fénye a régi.

• Baucis cserépdarabokkal egyenesíti ki az asztal lábát, hogy ne billegjen. Egyáltalán, idős házaspár, a halálig és azon túl is tartó örök szerelem története, hol olvasható ez máshol?

… jó Baucis anyó s vele egykoru férje Philemon
házasok ott lettek még ifjan, s ott öregedtek
együtt, és a szegénységet megvallva viselték
könnyen e kunyhóban, sose lázadt ellene lelkük;
ott urat és szolgát, vendég, be hiába keresnél:
ők az egész háznép, s a parancsot az adja, ki kapja.

   Hát hogy az égilakók e szerény kicsi házhoz elértek,
és fejüket hajtván alacsony kapuján bekerültek,
már elibük széket hoz az agg, le is ülteti őket;
rá a serény Baucis takarót tesz, durvaszövésűt,
tűzhelye langyosodott hamuját tovasöpri, föléleszt
tegnapi csöpp parazsat, táplálja levéllel a lángot
s száraz kéreggel; lobbantja öreg lehelettel;
fölszelt mézgafenyőt, padlásról hozza a rőzsét,
tördeli szét, s a kis üstnek alá odarakja serényen.

…

Dőlt le a két isten. Nekitűrőzködve, remegve
asztalt ád az anyó: de a háromból rövidebb volt
egy láb: tettek alá cserepet, s eltűnt a különbség,
már egyenes; lapját zöld ménta sikálja simára.

További kedvenceim az a sok finom utalás, mondhatnám összekacsintás, ami a történetekben és a szereplők jellemábrázolásában el van rejtve: Hermész, aki legtöbbször furfangos problémamegoldóként tűnik fel, nem csak a kereskedők istene, hanem a tolvajoké is, ugye...

A mesék zömében egy isten kerget szerelmes hévvel egy gyönyörű nimfát, olykor halandó leányt, egy másik isten bosszul meg egy sértést avagy a hírnevén másképp esett foltot vagy egy félisten mészárolja le a mitológiai állatkert szörnyeit. A bűnösök – és, teszem hozzá, gyakran az ártatlanok vagy csak a gyengébbek – büntetése többnyire az átváltozás valamely nem emberi alakba, sziklaszirttől a denevérig bezárólag: Ovidius nem véletlen adta mitológiai tárgyú művének a Metamorphoses címet.

S mindeközben nincs kegyelem senkinek, barbár kor ez, hullanak az öregek, a gyönge nők, a gyermekek. Vidám mulatozásnak, sőt lakodalomnak induló, ám hirtelen vérfagyasztó mészárlásba torkolló események tanúi lehetünk, zord atyák temettetik el saját lányukat élve, a fuvolaversenyben alulmeredt szatírt Apollo elevenen megnyúzza (az istenek a mitológiában néha még nyerni sem tudnak méltósággal, nemhogy veszíteni), sőt még kannibalizmus is előfordul, igaz, ez utóbbi minden esetben példás büntetést nyer az istenektől.

Ámbár, ha jobban belegondolunk, nincs okunk leereszkedően beszélni az antikvitás koráról. A ruandai vagy a szrebrenyicai mészárlások áldozatai vagy az a sok százezer szerencsétlen polgári személy, akik a szíriai polgárháborúban vesztek oda az elmúlt három évben, alighanem a mi korunkat is túlzottan barbárnak találták.

Váratlan, kellemes felfedezést tettem, miközben elmélyedtem a mitológia rejtelmeiben. A szálak kibogozásához nélkülözhetetlen segítséget nyújtott a Wikipédia, mely rutinszerűen illusztrálja is a magyarázott tartalmat. Hirtelen Rubens, Raffaello, Tiziano, stb. festményekbe szaladtam bele, melyekről eddig legfeljebb annyit tudtam volna megállapítani, hogy hányan vannak a képen, fogalmam se volt arról, kik láthatók, mit cselekszenek és ezzel mit kívánt kifejezni a kép alkotója. Élénken emlékszem még ifjúkoromból, milyen frusztráló volt, s az ma is, hogy a festészet remekműveinek üzenete tökéletesen megfejthetetlen volt a számomra. Hasonló érzés fog el templomokban is: értők számára tele vannak üzeneteket hordozó jelképekkel, feliratokkal, szimbólumokkal, de számomra legfeljebb az építészeti benyomás megragadható. A festményeken látni néhány alakot, néhány angyalt, eltúlzott érzelmeket, de mit jelent mindez? Nos, a kulcs természetesen a Szentírás. És persze az antik mitológia. Éppen ez kellemes felfedezésem lényege, a festészet jókora szelete hirtelen értelmet nyert, képes vagyok kontextusba helyezni, felismerem az eseményt és a hozzá kapcsolódó érzelmeket, az áhítatot, a bűnbánatot, a kétségbeesést.

Mutatok két példát:

Alább örökös kedvencem, El Greco egyik remekműve.

Kedves Olvasóm, meg tudod mondani, mi történik itt?

 Ugyanaz a téma egy másik festőtől, Paolo de Matteis, a kép a Monta Cassino-i apátság számára készült.

Mit jelképez a fehér liliom?

Nem szégyen, ha nem sikerült.

Íme, a megfejtés:

A katolikus egyház ezen a napon emlékezik az "angyali üdvözletre", vagyis arra a bibliai történetre, hogy Gábor főangyal megvitte Názáretbe Máriának a megtestesülés örömhírét: „… az Isten elküldte Gábor angyalt Galilea Názáret nevű városába egy szűzhöz, aki egy Dávid házából való férfinak, Józsefnek volt a jegyese, és Máriának hívták. Az angyal belépett hozzá és megszólította: - Üdvözlégy, kegyelemmel teljes! Veled van az Úr! Áldottabb vagy minden asszonynál.” (Lukács 1, 26-27).

A fent említett nap egyébként Gyümölcsoltó Boldogasszony napja (március 25). A fehér liliom Mária szűzességét, tisztaságát, romlatlanságát jelképezi.

Egy másik példa, ezúttal már mitológiai tárgyú (Frederic Leighton műve):

Most már tudom, hogy itt Persephoné tér vissza anyjához, Demeter (Ceres) istennőhöz az alvilágból, ahová Hádész ragadta el. Demeter tűvé tette érte az egész földkerekséget: Ovidius szavaival „a föld kerekén folt nincs keresetlen”. És aki hozza, a szárnyas sapkában, az persze nem más, mint az örök kópé, minden csíny kulcsfigurája, Hermes, Zeusz fia, az istenek futára.

Micsoda öröm felismerni, mit látok!!!

Meglepetések is érik az embert.

Nem vártam volna például Lucifert felbukkani az antik mitológiában. Mégis szerepel benne, itt azonban még pozitív szereplőként, ő a hajnalcsillag megszemélyesítője. Alakja majd a keresztény kultúrkörben válik ördögivé.

Az is elgondolkoztatott, honnan tudhatott Ovidius arról, hogy a Földnek két hósapkás sarkvidéke van? A Déli sarkról aligha tudhattak az ókorban. Az Antarktiszig még az európai hajósok is csak a XIX. század elején merészkedtek.

Az a részlet, amikor a tetőkön megcsillanó hajnali fényről szól, számomra kapásból Kínát idézte. De vajon tudtak-e a mediterrán birodalmak Kínáról? Utánanéztem és kiderült, hogy igen, mi több, nevet is adtak a kínaiaknak és országuknak (Sinae illetve Serica), még a Sárga folyót is meg tudták nevezni latinul. Aktívan kereskedtek velük, persze számos közvetítőn keresztül, főleg selyemmel, tudták azt is, hogy az ország a keleti óceánnál ér véget s térképészeik (Ptolemaiosz, Strabo) munkáiban a mai Kína egyes tájegységei is szerepelnek.

Zárszóként egy frivol megjegyzés. Mindig csókkirály akartam lenni, de némi mitológiai kalandozás után - azt hiszem - mégis inkább Zeusz szeretnék lenni.