Ó Hellász erkölcseinek festője! Merész, nagy
kómikus! Eggyé-vált gúnyözön és kacagás!

Antipatrosz: Arisztophanész dicsérete (részlet)

Az ógörög tragédiák hosszú sorától kissé meggyötört lélekkel vártam az egyetlen érdemben fennmaradt vígjáték szerző, Arisztophanész darabjait. Mostanára éppen elég volt az árulás, a bosszú, az embertelenség s a háború borzalmaiból, jöjjön hát végre a könnyedebb műfaj, a tragédiák ellenpontja és pimasz kistestvére, a komédia, mely éppen annyira, ha nem inkább tükre az antik görög léleknek, ugyanakkor  nagyságrendekkel pontosabb képet nyújt az antikvitás hétköznapjairól.

A lelkesedésem azonban mindjárt a legelső darabnál komolyan lelohadt. Arisztophanész szinte olvashatatlan, ennek okaira mindjárt rátérek. De ki mondta, hogy olvasni kell? Arisztophanész színpadi szerző, elsősorban az. A tragédiák cselszövésein, morális hátterén és szárnyaló költészetén még csak elborong a kései jámbor olvasó, újra s újra elolvasva egyes sikerültebb versszakokat, de a vígjátékokat látni kell, érezni őket, együtt lüktetni velük, hahotázni tele torokból. Arisztophanész jelesebb darabjai, némi korszerűsítéssel, máig jelen vannak a színházak repertoárján, arra azonban semmiféle esély nem kínálkozik, hogy a teljes életművet élőben láthassuk. Ez különösen itt a Szilícium-völgyben bajos, ahol mindent tudnak a profitról és a technológiáról, de a színházi élet, hogy finoman mondjam, halkabb húrokat penget.

Így hát kénytelen vagyok olvasni. Ezzel pedig mindjárt több probléma is adódik.

Először is, Arisztophanész fütyült az utókorra, vígjátékai a mának íródtak, a kétezerötszáz évvel ezelőtti mának, vaskosan vulgáris hétköznapi szóhasználattal és erősen építettek arra, hogy a néző tisztában van vele, kik a gúny tárgyai és miért. Ezen a ponton a mai olvasó szükségszerűen elvérzik, mert a görög mitológiát némi erőfeszítéssel még csak lehet követni, de azt tudni, hogy Krisztus előtt 417 évvel Athénban név szerint ki volt hordószónok, hímringyó, hadvezér, szikofanta (hivatásos besúgó) vagy éppen filozófus, esélytelen. Az Osiris Klasszikusok vaskos kötete, mely társamul szegődött újabban, igazán mindent megtesz annak érdekében, hogy kibontsa a talányokat, de ezzel csupán ront a helyzeten: a szöveg gyakorlatilag rommá van kommentelve. Képtelenség úgy olvasni bármiféle klasszikus verset, hogy minden harmadik szavához féloldalnyi magyarázat tartozik. A korabeli nézők persze pontosan tudták, kiket tett a szerző nevetség és gúny tárgyává, mivel közéleti szereplőkről volt szó. Sőt, néha ők maguk is ott ültek a nézőtéren s alighanem jókat kacagtak saját rovásukra is. Egyes darabokban a színészek szó szerint szemtelenkedtek a nagyérdemű egyes tagjaival.

További gyötrelmek forrása, hogy Arisztophanész és közönsége imádta a szójátékokat és áthallásokat, néha három-négyrendben is, ami csak eredeti nyelven volt élvezhető, fordítani gyakorlatilag lehetetlenség.

Harmadjára, e vígjátékok telis-tele vannak korabeli más szerzők, főként Euripidész műveinek paródiáival, néha szó szerint átvéve tőlük egész passzusokat, melyek más szövegösszefüggésben mulatságosan hatnak, de ma már nem ismerjük az eredeti műveket, hiszen még Euripidész munkásságának is csak töredéke maradt az utókorra. Arisztophanész azonban nagyon is jól ismerte, láthatóan sorról-sorra s vele közönsége is, mi több, könyvből, nem csupán hallomásból. A Békák című művében például Aiszkhülösz és Euripidész mérkőzik meg egymással az Alvilágban, mely - amúgy vígjátékhoz illően - félig költészeti verseny, félig egymás műveinek ócsárolása formáját ölti. Mivel semmiféle kényszer nem hajt, hogy mindentudónak vagy pártatlannak tüntessem fel magam, megkockáztatom azt a feltevést, hogy Arisztophanész Euripidész munkásságán való szüntelen gúnyolódása voltaképpen közönséges irigységet rejt. A zsenit gúnyolni könnyű, utánozni sokkal nehezebb.  

Kacérkodtam a gondolattal, hogy mindezekre hozok néhány példát a bőséges kínálatból, de talán egy is bőven elég lesz.

Megszólal például egy helyütt a Kar, jelesül a Madarak kórusa (Arisztophanész darabjai többnyire a kórus tagjainak külseje, pontosabban jelmeze után nyerik címüket, úgymint, Darázsok, Békák, Felhők, stb.) és ezt találja mondani:

Van az Árnyéktalpuaknál egy tó, hol mosdatlan
Sokrates szellemet idéz:
Oda ment Pisander is, hogy lássa önnön szellemét,
Mely még éltében elhagyá,
S áldozatkép egy tevének a bárányát ölve le
Távozék, mint egy Odysseus; és feljött az alvilágból
Vérszagára a tevének Chairephón, a bőregér.

What??? A mai olvasó, hacsak nem megrögzött rejtvényfejtő avagy hardcore klasszika-filológus, csupán a fejét vakarja, mert fogalma sincs, miről beszél Arisztophanész. De ezzel nyilván így volt az utókor összes olvasója, mind egy szálig.

Mi hát a titka Arisztophanész nem múló népszerűségének és egyetemes érvényének?

Arisztophanész negyven darabra rúgó munkásságából tizenegy maradt az utókorra, ezek magyarra ültetésének monumentális teljesítményét Arany Jánosnak köszönhetjük, aki a Világos után években menekült a borús valóság elől az antik szókimondás és malackodás régen letűnt világába. Noha Arany nem tartozik kedvenceim közé s manapság már ő is őskövületnek számít, el kell ismerni, hogy nagyszerű és igen alapos munkát végzett.

Kivéve akkor, amikor a szemérem határait kellett (volna) feszegetnie. De hát e téren a tabukat nem ismerő antik görög világot és a szigorú erkölcsű viktoriánus kort nem lehet egy napon emlegetni. Arany János korában egy pillanatra kivillanó női boka már vad szexuális izgalmat keltett, gondoljunk talán csak a legutóbbi századforduló nyakig érő fürdőruháira vagy a női alsóneműt közszemlére engedő kán-kán botrányosan romlott hírére. Ehhez képest Arisztophanész darabjai mindenféle megilletődöttség nélkül és zavarbaejtő gyakorisággal néven nevezik a nemi szerveket, az anális szex gyakorlatát és mindenféle alantas testi funkciókat. Szegény Arany János derekasan birkózott, hogy szalonképessé tegye az obszcén fordulatokat, de az olvasó olykor csak nehezen állja meg, hogy ne vigyorogjon kajánul. Ugyanakkor ez fokozza a műélvezetet…

Mindezt maga Arany János sem titkolja:

..Ugyanis az oly szép görög életnek nagyon rút oldalai is voltak, s ezek épen az ős-komoediában fordúlnak leginkább kifelé. Általában a mai és kivált a magyar közönség nincs szokva ilyeneket olvasni könyvben. A hol ugyan csak szóban volt a dísztelenség, azon igyekeztem valamely népies euphemismussal (melyet úgy sem ért mindenki) segíteni vagy legalább kétértelművé tenni a nagyon is egyértelmű kifejezést. De mikor egész jelenetek, sőt úgy szólván egész darabok (a Nők ünnepe s általában mind a három női darab) fordúlnak meg ily obscenumon: mit tegyen velök a szegény fordító?

Így lett a „basznék a sötétben” Arany János átiratában „enyeleghetnék”, a saját csapdájába eső Lüszisztraté által kibökött „dugás kéne” a műfordításban „férfi kéne” és lépten-nyomon hasonlók. Ahol a fordító nem merte leírni, amit értett, ott gyakran maga ötlött ki kétértelmű kifejezéseket, ilyen például a férfiszerelmet gyakorló szereplőkkel kapcsolatban sokszor előforduló „táglikú” kifejezés, melynek az eredetijét talán én sem írnám le itt és most.

A darabokat olvasva néha komolyan eltűnődtem azon, hogyan sikerült Arany Jánosnak a görög klasszikusok közül éppen Arisztophanészt választania s vajon kuncogott-e magában? (Efelől nincs kétségem. LOL.) Ám Arany János neve számunkra egészen másfajta témákat és attitűdöket jelez.

Csendben, de határozottan úgy vélem, with all due respect, hogy ideje lenne Arisztophanész munkásságát újrafordítani, mai magyar nyelvre. 

Mert Arisztophanész nem fogja vissza magát: amire létezett szó, ő nem habozott kimondatni, sőt újakat, merészebbeket alkotni. Amikor Arisztophanész egy figurája egyedül marad a színpadon, azonnal elkezd böfögni, fingani, az orrát túrni, stb., sőt, mindezekre felhívja a közönség figyelmét is. Lehangolóan alantas is tud lenni jeles vígjáték szerzőnk.  

De térjünk talán vissza emelkedettebb síkokra.

Mielőtt érdemben szólnék Arisztophanész műveiről, jelentőségéről s hatásáról, érdemes rövid pillantást vetni a történelmi háttérre. Krisztus előtt 420 évvel járunk, kaotikus időszak ez Athén életében, a folytonos háborúzás sötét évei. A három hatalmi központ, Athén, Spárta és a perzsák valamint a fentiek valamelyikével éppen szövetséges több száz kis városállam váltakozó felállásban, gyakorlatilag szünet nélkül vívja háborúit. Szövetségek kovácsoltatnak és hullanak szét évről-évre. Az Athénnel szövetkező kis városállamok katonák helyett pénzzel támogatják a háborúskodást, magyarán szólva súlyos adókat rónak le, melyeket felemészt a szakadatlan háborúskodás. Illetve, minthogy nincs új a Nap alatt, az adók egy része villámgyorsan elveszíti közpénz jellegét.

Bizonytalanság uralkodik a városban és környékén. A hadak néha még magába a városba is becsapnak, senki sincs többé biztonságban. A földművesek is bekényszerülnek a falak közé és szükségszerűen megjelenik az élősködő, parazita életformák egész skálája, ezek egyike a közpénzen történő bíráskodás, melyről még lesz szó a későbbiekben. A közéletet demagóg, populista szónokok, hadvezérek és gyorsan váltakozó tyrannoszok avagy diktatórikus jellegű testületek uralják. A várost hol egy, hol harminc, hol négyszáz ember irányítja, az arisztokratikus és népuralmi formációk gyorsan és véresen váltogatják egymást. A mai értelemben vett alkotmány fogalmát Pallasz Athéné városa még nem ismerte, politikai értelemben az egész korszak egyetlen nagy vajúdás.

A fejek gyors ütemben hullanak a városban és a csatatéren egyaránt. A szűnni nem akaró háborúskodás azonban business as usual, az ókor első ízben majd a Pax Romana vasökle alatt ismeri meg a tartós béke fogalmát, négy évszázaddal később. Így a kultúra sem zavartatja magát, továbbra is minden évben megrendezik a költői versenyeket, színházi fesztiválokat, vallásos ünnepségeket. Állami pénz azonban már nem kerül a kultúrára és a vagyonos támogatók száma, akik képesek finanszírozni egy színpadi előadás tetemes költségeit, is erősen megcsappan. Ebbe a forrongó, bizonytalan, zavaros világba lép be Arisztophanész a század húszas éveinek közepén, s fémjelzi majd nevével a görög ókomédia korszakát, mely alig húsz évet ölelt fel, míg nem eljön a végső bukás.

A korra jellemző védekezési mechanizmushoz hűen először még ő is más neve alatt adatja elő műveit, de az értő közönség pontosan tudta, kiről van szó.

Ha néhány szóba próbálnám sűríteni Arisztophanész erényeit, vonzerejét, máig ható varázsát, ezek ötlenének az eszembe: kíméletlen, félelmet nem ismerő gúny, paródia, kacagás, fantázia, obszcenitás és keserűség. Ütős mix, meg kell hagyni.

Magáról Arisztophanészról lényegében semmit se tudunk. Amit mégis, azt tőle magától. Hallgassuk, hogyan méltatja saját munkásságát:

....Ő, megszüntetve
az ilyen otromba modort, pór tréfákat és
oltárlesi nemtelen élcet,
fölemelte művészeti águnkat s a falait tornyozta magassá
nagyszerű nyelvvel, nemes eszmékkel,
s nem köznapi és kofa gúnnyal,
nem holmi magán emberkéket játszván ki,
sem asszonyi népet,
hanem a legnagyját fogta elé mintegy héraklesi dühvel...

Arisztophanész minden komédiája egy bizarr, sőt abszurd, olykor egészen fantasztikus ötletre épül, melyhez minden szereplő szenvedélyesen, a pillanat hevének engedve, magától értetődő természetességgel asszisztál. Ezen ötletek némelyike vonzó, mint az ellenséggel különbékét kötő athéni polgár esete az Acharnabéliek-ben, néha kajánul mulatságos, mint a férfiaktól a szexet mindaddig megtagadó asszonyok esete a Lüszisztraté-ben, míg azok be nem fejezik végre az esztelen háborúskodást, néha viszont taszító, mint a másik athéni polgár esete, aki azért jelentkezik a nagyon is kortárs Szókratész filozófiai iskolájába, hogy ott elsajátítsa az igazság relativizálásának művészetét és ezzel képes legyen lerázni magáról az adósságait. De mondhatnánk úgy is, hogy kidumálni magát belőlük, ez jobban illik Arisztophanész szellemiségéhez. Alapötleteit tekintve elmondhatjuk, hogy az isteni, emberi és fizikai törvények Arisztophanészt nem zavarták különösebben.

Ami minden darabban közös, az a félelmet és megalkuvást nem ismerő gúnyolódás, mely céltáblává tesz minden politikai, filozófiai, vallási és emberi gyarlóságot, mely a korabeli Athénban csak tetten érhető volt, nem tisztel senkit és semmit, önmagát sem, kíméletlenül odamondogat bárkinek, beleértve a legintimebb szféra szennyesének kiteregetését s a nézők a térdüket csapkodva kacagnak a jól ismert közéleti figurákon. És egy kicsit önmagukon is, mindannyiukon. S ebben van valami szerethető. Voltaire lesz majd ilyen kíméletlen gúnyolódó egy másik, nem kevésbé veszélyes korban, de Arisztophanész bátorsága világítótorony minden későbbi korok számára is. Ő habozás és megalkuvás nélkül támadta és gúnyolta az éppen hatalmon lévő tyrannoszt is (Kleón személyében), aki néha jól megverette, de műveinek előadását soha nem jutott eszébe (vagy nem merte) betiltani.

Ezt nagyon irigyeljük Arisztophanésztől, mi későbbi korok, kivétel nélkül. Már említettem Arany János kapcsán a szabadságharc leverése utáni sötét esztendőket, melyekben Arisztophanész munkássága, az antik derű és kacagás üdítőként hathatott. De ma sem állunk sokkal jobban, sajnos. Próbálj meg előadatni egy olyan színdarabot, melyben a leghülyébb piaci kofát indítod a regnáló államfő ellen, méghozzá sikerrel, a vita hevében lepolitikusbűnözőzve az utóbbit, mondjuk Putyin Oroszországában vagy Erdogan Törökországában, de előtte már ne vegyél bérletet. Pedig éppen ez történik a Lovagok-ban.

Teszi mindezeket jeles komédiaszerzőnk valami olyan utánozhatatlanul mulatságos és könnyed stílusban, hogy egyszerűen képtelenség haragudni rá. Az egész egy szélesvásznú, vidám bolondozás.

Nézzük például a Madarakat.

A darabban egy derék athéni polgár és ütődött kísérője, akik már torkig vannak a törvények és a társadalom béklyóival, rábeszélik a madarak ezerszínű népét arra, hogy a levegőegekben alapítsák meg Felhőkakukkvár városát, mely az emberek és istenek világa közé beépülve ügyesen kamatoztatja közvetítő jellegét: az isteneket térdre kényszeríti, mert nem jut el hozzájuk a szent áldozatok füstje, továbbá nem tudnak lejárni az emberek közé ****ni (így, néven nevezve), az emberek pedig imádhatják a madarakat felsőbb hatalomként. A derék athéni polgárnak, akinek kimondhatatlan ógörög neve van, és aki az egész koncepció megálmodója (architect), senki sem mondja a szemébe, hogy sültbolond vagy, aranyapám. Ellenkezőleg, mindenki sürög-forog és Felhőkakukkvár hamarosan áll s az ilyesformán egymástól elzárt felek hosszú sorban érkeznek derék polgárunk elébe hódolatukat tenni.

Arisztophanész pedig nem habozik minden létező tiszteletlenséget kihozni ebből a helyzetből: az istenek szánalmas, kicsinyes figurák, a mitológiai szörnyeket puszta kézzel legyőző, Alkésztiszt az alvilágból csak úgy visszavevő Herkules csupán egy nemtörődöm haspók, akit polgárunk csak foghegyről odavetve üdvözöl. Prométheusznak, aki Aiszkhülosznál még larger than life, s aki felemlegeti, mennyire szereti az emberiséget (hiszen a tüzet is ő lopta el nekünk), furfangos polgárunk csak annyit vet oda, hogy ..Bizony, még halat se sütnénk nélküled…, míg Íriszt, Zeusz hírnökét egyenesen nemi erőszakkal fenyegeti: a mítoszoknak, melyekre az ógörög irodalom eddig épült, ezzel végképp befellegzett.

Az isteneknél már csak az új hatalmi helyzetben helyezkedni próbáló emberek szánandóbbak és kicsinyesebbek. Arisztophanész, jó szokásához híven, fellépteti az antik görög társadalom legképtelenebb figuráit, főleg mesterségüket gúnyolva és egyikük sem ússza meg a verést. (A Darázsok például teljes egészében a mérhetetlenül elharapózott és olcsó megélhetéssé vált bíráskodási gyakorlatot teszi nevetség tárgyává.) A derék athéni polgár ezzel át is veszi az uralmat mindenek felett és innen kezdve éppen olyan zsarnoki uralmat gyakorol, mint ami kezdetben őt magát is távozásra bírta. Gyakori dilemmája ez az ógörög történelemnek s irodalomnak.  

Hát ki tudna haragudni mindezért? Hiszen az egész olyan komolytalan. A Megara-béli ember malacnak öltöztetve adja el a lányait? Szókratész egy tyúkkosárban üldögél a mennyezet alatt?

S a főszereplők szinte bármit megengednek maguknak, büntetlenül. A Felhőkben a Szókratészre a házat rágyújtó feldühödött athéni polgár avagy a másik, aki az Acharnabéliek-ben saját szakállára békét köt az ellenséggel, ma gyújtogatás és garázdaság illetve hazaárulás bűnében találtatnának vétkesnek.

Kinek jutna eszébe háborús időkben különbékét kötni az ellenséggel?

Gondolj 1914 kora őszére. A frontra induló katonavonatokat lelkes tömeg búcsúztatja a pályaudvarokon. A katonaládákon piros-fehér-zöld pántlikák, indulók harsognak, a frontra induló fiatal férfiak szeme magabiztosan csillog, megállj, megállj, kutya Szerbia! Édes a háború azoknak, kik még nem tapasztalták, figyelmeztet Pindarosz az idők mélyéről, de rá sem hederít senki. Lombhullásra különben is itthon lesznek a fiúk, megígérte a Ferencjóska. Hiszen ő mindent megfontolt, mindent átgondolt. Ez ugyanaz a Ferencjóska, aki fiatal uralkodóként orosz segítséggel vérbe fojtotta a szabadságharcot, de az elmúlt évtizedek szédítő ütemű technikai, gazdasági és társadalmi fejlődése ezt majdnem képes volt feledtetni. Az agg császár, aki minden ellenfelét évtizedekkel túlélte és a XX. század első évtizedeire teljesen elveszítette kapcsolatát a valósággal, utolsó tettével feláldoz még egy magyar generációt a háború szörnyű malmában. De ki merne ez ellen szólni 1914 őszén? A pacifisták zavartan és rosszat sejtve hallgatnak, aki szólni mer, arra rásütik, hogy kém, szabotőr, hazaáruló és irány a börtön. Egyedül az amúgy is kevéssé visszafogott Ady tiltakozik azonnal fennhangon, Isten-várón emlékezve egy különös, különös nyáréjszakára.

Másfél évnek kell eltelnie, s közben a város utcáin megjelennie több ezer megnyomorított, torz, végtag nélküli, süket, béna, légnyomást kapott, harci gázoktól szétmart tüdejű fiatal embernek, szemükben a géphalál iszonyatával, mire a csodálatos Babits Mihály kiszakadó tüdővel, hangosan követelni kezdi a békét, Húsvét előtt. Majd őt követik Móricz, Kaffka, Kosztolányi és a Nyugatosok szinte mind, egyre bátrabban szembeszállva a háborús uszításban bűnös konzervatív sajtóval.

Na de különbékét kötni az ellenséggel? Ezt csak Arisztophanész merhette.    

Arisztophanész pedig mindent belead, az egészen aljas poénoktól Euripidész szövegkörnyezetből kiemelt és ezzel paródia tárgyává tett soraiig. Mindez persze feltételezte, hogy a közönség ismeri a szóban forgó sorokat. Jellegzetes arisztophanészi fogás még a színpadi illúzió megtörése is. Arra mai darabokban sem akad példa, hogy a színész a színpadtechnikushoz szóljon, gondoljunk csak bele, milyen illúzióromboló lenne, ha mondjuk Kern András egy monológ közepén kiszólna a színpadgépésznek, hogy húzza már feljebb a függönyt. A Béke címet viselő darabban, melyben egy háborút megelégelt másik athéni polgár egy ganajtúró bogáron emelkedik az égbe (ez is micsoda ötlet egy színpadon!), hogy számon kérje Zeuszon, hová tüntette a Békét, mely az antik mitológia szabályai szerint megszemélyesített fogalom, a visszatérőben lévő derék polgár nemes egyszerűséggel közli a nézőkkel, hogy már felülről is gonosznak látszottak, de közéjük visszaereszkedve aztán végképp…

Mai ésszel nem is könnyű elképzelnünk ezeket az előadásokat. Olyannyira mások voltak. A színészek közéleti szereplők vagy istenek maszkjait viselték, a női szerepeket is férfiak játszották, a színdarabokat fényes nappal adták elő, sorban egymás mögé fűzve, s némelyik színház inkább stadion méretű volt, akadt olyan, melyben tizennégyezer néző tudott helyet foglalni. Vajon, hogyan hallhatták a darabot az elektromosság és a hangosítás előtti korban? Az akusztika döntő fontosságú lehetett. Epidauroszban manapság az idegenvezetők ezt azzal illuszrálják, hogy egy gyufát gyújtanak meg a színpad közepén s ezt a turistacsoport minden tagja jól hallja, üljön bárhol is.

Örök kérdés azonban, hogy a nagy nevettető vajon nevetett-e maga is? Gondoljunk talán a Nagyvárosi Fényekre, Chaplin-től. Aki azt a filmet látta, nem felejti el. A kisember mulatságos, groteszk figurája mögött igazi fájdalom, valódi kiszolgáltatottság magasodik fel. Milyen jó lenne, ha az élet hosszabb lenne a magánynál! (Bornai Tibornak köszönöm ezt a gondolatot.) 

Mint már jeleztem, magáról a szerzőről az utókor szinte semmit sem tud, kivéve azt a pár szegényes adalékot, melyet a szigorú pontossággal strukturált darabok kellős közepén mondat el a karral saját magáról. Ezt a részt nevezi a klasszika-filológia hervasztóan unalmas tudománya parabasis-nak.

Ha jól figyelünk, az athéni közélet megannyi visszásságát örök időkre kigúnyoló Arisztophanészből is kivillan néha a keserűség. Mert mindaz, amit ő gúny és maró élcelődés fegyvereivel támad, nagyonis valóságos és romboló, a háború pedig – természetéhez hűen - senkit és semmit sem kímél. A demagóg szónokok addig tántorítgatják el a népet a Spártával való békekötéstől, míg Spárta végül felülkerekedik s elfoglalja magát Athént is, ezzel véget vetve a görög ókomédia alig húsz évig tartó korszakának, s vele letűnik az a szabadszájú s szabadlelkű, pimasz, vitriolosan gúnyos műfaj, melyet Arisztophanész műveiben tisztelhet az utókor.       

A római időkben más jeles görög szerzőkhöz hasonlóan Arisztophanész is élő klasszikus volt. Műveit a bizánciak mentették meg a kései utókor számára azzal, hogy klasszikusként tisztelték és másolták évszázadokon keresztül. Három vígjátéka még a bizánci Súda lexikonba is bekerült a tizedik században, így átvészelte a tudatlanság évszázadait s a kora középkorban átfordították latinra, mellyel elérhetővé vált az egész akkori művelt Európa számára. Más ókomédia szerzőktől alig maradt fenn pár sor, noha versenytársai akadtak bőven.

Érdemes itt megállni egy percre és elmerengeni azon, mekkora szerepe volt a Bizánci Birodalomnak az antik kultúra értékeinek továbbhagyományozásában. Nélkülük a régi szövegek aligha érték volna meg a reneszánsz korabeli Európát, hiszen a Nyugat-Római Birodalom bukása és a XV. században újjáéledő humanista érdeklődés közt majd tíz évszázad el telt el. Bizánc azonban szorgalmasan tanulmányozta, másolta és őrizte a kódexeit egészen saját 1453-ben bekövetkezett végzetéig. Ugyanakkor az átörökítési folyamat szelektív volt. Amely antik szerzőt nem tartottak érdemesnek másolni - s e téren az ortodox keresztény Bizánc és a szabadszájú, pogány antikvitás értékítélete szembeötlően eltér - annak művei örökre elvesztek.

Ily módon esett áldozatul a pogány zene is, mely Arisztophanész darabjaiban és általában az ógörög komédiákban még jelentős szerephez jutott. Ma már azonban csak a hangszereket ismerjük a történelmi korokból, egyszerűen fogalmunk sincs, hogyan szólhattak és miféle dallamokat játszhattak rajtuk Ó-Egyiptomban vagy a korabeli Athénban.     

Arisztophanész hatása szinte felmérhetetlen a dráma és vígjáték szerzők egész sorára, a modern időkig bezárólag. Talán elég, ha Goethe-t említem, aki saját műveiben szívesen támaszkodott a pogány színiírók, főként Plautus és Arisztophanész munkásságára.