Mielőtt belecsapnék következő két szerzőnk méltatásába, el kell árulnom valamit, ami meglepetéssel szolgált a számomra. Azt tapasztalom, hogy ha az embernek beszámolót kell írnia egy szerző munkásságáról, akkor óhatatlanul is kénytelen a gondolatait mederbe terelni s a felötlő benyomások, ötletek és kritikák tengeréből kiemelni a legfontosabbakat, melyeket azután érthető formába gyúrva kell leírni. Ez a kívánalom új mérlegelési szempontokkal bővíti az olvasás és a műélvezet gyakorlatát. Olvasás közben meg kell jelölnöm a szerzőről legtöbbet eláruló s az értékítéletemet leginkább alátámasztó idézeteket, képeket kell keresnem a témához, utána kell néznem egyes forrásoknak, stb., melyek ugyan további erőfeszítéseket igényelnek, egyben azonban elmélyítik a megértés folyamatát, mind a kor, mind a szerző, mind a mű tekintetében. Mindez a maga módján örvendetes meglepetés volt a számomra.

További előnye a blognak, hogy megőrzi az emlékeimet, kristályos formába rögzítve a szerzőre és műveire adott végleges osztályzataimat. Maga a véglegesség ténye szomorú ugyan, de nincs mit tenni. A klasszikusokat végigolvasni éppen csak elég egy élet, kétszer már nincs rá lehetőség. Szerb Antal sem olvasta végig az összes művet, melyekről írt, ebben ma már teljesen bizonyos vagyok, az egyszerűség és a hatékonyság kedvéért alkalmanként inkább azokat a szerzőket olvasta, akik e műveket méltatták, kortársként avagy utókorként, bármilyen előjellel is. Versesköteteket bárhol, bármikor fel lehet ütni és elbűvölve sodródni a szerző hullámhosszán, ezt a jövőben is így fogom tenni, de a terjedelmes prózai művekre még egyszer nem jut időm többé.

Most először Iszokratészről fogok beszélni, akinek, bevallom férfiasan, korábban még a nevét sem hallottam soha. Te sem, úgy hiszem. De semmi baj, nyissuk meg az elménket egy pillanatra.

Iszokratész a szónoklattan egyik legkorábbi és mindjárt oszlopos figurája volt a Krisztus előtti negyedik évszadban. Ironikus módon személyes tulajdonságai nem tették alkalmassá arra, hogy a szónoklatait hallgatóság előtt mondja el, tekintve, hogy ehhez hiányzott mind a hangereje, mind az önbizalma. Így hát ő csupán írta ezeket a szónoklatokat, mások olvasták fel, ha arra került a sor. Ezen túlmenően filozófus és messze földön híres szónoklat tanító is volt. A korabeli Athénban még nem létezett felsőoktatás, aki tovább kívánta pallérozni elméjét, az a szofisták segítségével tehette meg. Ez utóbbi vándortanító-filozófusok rendkívül heterogén csoportjának gyűjtőneve volt. 

Iszokratész alapította Hellász első szónoklattani iskoláját, melybe az akkor ismert világból tülekedtek a legjobb nevelésre áhítozó fiatalok. Ezek közül is csupán a legjobb módúak, mivel Iszokratész csupán néhány tanítvánnyal volt hajlandó foglalkozni, busás összegért. Ezzel tetemes vagyont halmozott fel, ami rá is fért, mert az atyai örökséget elvitték a háborús évek viszontagságai.

Vele megjelenik az utolsó komoly, eddig még nem tárgyalt irodalmi műfaj, a szónoklat. E műfaj óriási megbecsülésnek örvendett az antik világban, csúcspontját majd Quintilianus és Cicero munkásságában éri el. Modern időkbeli művelőit legszívesebben elfelejtenénk, ha tehetnénk, ki ne emlékezne Hitler eszelős tirádáira vagy Fidel Castro nyolc órás beszédeire? A szónoklattan vonzerejének és antik időkben élvezett tekintélyének azonban nem az a veleje, hogy bárki csak úgy feláll a pulpitusra és szónokol, amiről kedve tartja. A szónoklat fogadtatása is másodlagos, őrjöngő tömegek sem emelnek értékessé egy szónoklatot, erre megint csak a Harmadik Birodalom vagy a Ceacescu szónoklatait követő ováció nyújtják a legjobb példát. A szónoklat értékét a nemes tartalom és a bravúros forma tökéletes egysége adja. Ehhez még az sem szükséges, hogy elhangozzék, erre éppen Iszokratész a legjobb példa, akinek számos művét soha nem olvasták fel hangosan. Amit az ő egyes írott beszédei megvalósítottak, azt manapság vezető külpolitikai tanácsadók-újságírók művelik.

Mindent egybevetve, szerzőnk első megközelítésre nem tűnt sziporkázóan izgalmas témának, főleg e blog számára. Némely műve émelyítően, ásítóan gyötrelmes, főleg azok, melyekben kora fiatalságát igyekszik az erkölcs útjára terelni. (Nem is sikerült.) Hosszú, rendkívül bonyolult körmondataiból nem lehet idézeteket kiragadni és képanyaggal sem tudom illusztrálni a tartalmat. Egy képet mégis beszúrok alább, pusztán azért, mert tetszik benne, amit sugall: íme, ennyi marad az eredetileg leírt szövegekből húsz évszázad múltán:

A Trapeziticus egy példánya Trajanus császár korából, öt évszázaddal Iszokratész utánról

De lássuk szépen sorban. Az ígéretes fiatalembert atyja a kor legjelesebb elméivel taníttatja. Ezek közül is kiemelkedik Gorgiász, a szicíliai, az egyik legjelesebb szofista, aki bravúros, eksztatikus, brilliánsan komplikált szónoklataival azt valósítja meg retorikai téren, amit Pindarosz a lírában. Iszokratészről maga Szókratész is elismerően nyilatkozik Platón Phaedrosz-ában. Milyen különös ezekre az évezredek óta elporladt, klasszikusokká nemesült figurákra úgy gondolni, mint egy csapat fiatal emberre, akik jól ismerik egymást. Pedig volt ilyen. Ha nem lenne határos a szentségtöréssel, még azt is el tudom képzelni, hogy görbe éjszakáik is voltak, hiányosan öltözött nőszemélyek társaságában.

Iszokratész karrierje törvényszéki beszédek írásával kezdődik, mások megbízására. Ezekben már helyenként megcsillannak rétori képességei, ékesszólása, hatásos érvelése, de még nem az igazi. A mester a későbbiekben igyekszik is elhatárolni magát ezektől.

Az ambíciózus fiatalember számára ezek a jelentéktelen tyúkperek, melyekben a peres felek minden hájjal megkent gazemberek, láthatóan kevesek. Ő egész népét akarja nem középiskolás fokon tanítani. Szeme előtt sokkal magasztosabb célok lebegnek: Athén, sőt az egész pánhellén világ sorsa. Érdeklődése hamar emelkedettebb témák felé fordul és lépésről lépésre ars poeticája is kikristályosodik, ha szabad használnom ezt a kifejezést egy szónok-filozófusra:

• Athén és Spárta, de leginkább Athén egyedül alkalmas arra, hogy a görögség vezetője legyen
• A hellén világ, kultúra és civilizáció igazi ellensége Ázsia, vagyis a perzsa király, a görögöknek őt kell egyesült erővel legyűrniük
• A szónoklás művészete tehetséget, szorgalmat, és improvizatív elmét igényel, így nem tanítható meg bárki számára
• Az elme pallérozása fontosabb a testedzésnél
• Az igazi bölcs mércéje az erény és a tudás, s távol tartja magát az elaljasodott közélettől, a poitikai csatározásoktól és a bírósági színjátékoktól.
• A tudományoknak és filozófiának csak akkor van értelme, ha gyakorlati haszon származik belőlük, a spekulatív filozófia haszontalan és káros, míg a csillagászat és a geometria legfeljebb az elme pallérozására alkalmas, mintegy bevezetésként az emelkedettebb tudományokhoz, de a későbbiekben túl kell lépni rajta. 

Iszokratész nagyon hosszú életet élt, majdnem megérte a százat s végig aktív szerző maradt. A Panathenaikosz-t például 97 évesen írta. Lassan, nehezen, önmagát újra és újra átjavítva írt, a hagyomány szerint volt olyan szónoki műve, melyet tíz év alatt alakított végső formájára.

Hosszú életének cselekedetei és műveinek mondanivalója egyenesen levezethetők a fenti ars poeticából, mely alapvetően jól célra tart, bár a matematika lebecsülése kissé meghökkentő. Szegénykém, biztos elakadt az emeletes törteknél. Templomokat és boltíveket még csak lehet építeni gyakorlati tapasztalatok alapján, geometria nélkül, de a piramisok építéséhez és a csillagászathoz már pokoli matematika kell. Továbbá a csillagászat meghatározó szerepet játszik a ciklikus tevékenységek, az évszakok körforgása és az árapály ciklusok előrejelzésében, így gyakorlati haszna is van szerintem, de nem muszáj mindenben egyetértenünk...

Kr. előtt 392-ben megnyitja szónoki iskoláját Athénban, mely az első a maga nemében. Válaszul Platon is megnyitja a sajátját és megindul a rivalizálás a kortársak lelkéért és pénztárcájáért. Iszokratész ugyan nem versenyezhetett Szókratész, Platon és Arisztotelész intellektusával, de megvoltak a maga pillanatai.

Iszokratész hírnevét a 380-ban írt Panegyricus alapozza meg, melyben legfőbb üzenetét fogalmazza meg. Határozottan, megingás nélkül érvel bonyolult felépítésű, mégis teljesen világos és okos körmondataiban: Spárta és Athén történelmi feladata a rivalizálás és a haszontalan testvérháborúskodás helyett az összefogás, a hellén világ élére állás és az egyetlen igazi ellenség, Perzsia legyőzése. 

Hirtelen megszólalt egy erős, határozott hang, melyre érdemes hallgatni. Ráadásul micsoda páratlan kicsiszolt stílusban!! A Panegyricus egy csapásra ismertté és elismertté teszi Iszokratész nevét, szónoki iskolájába csak úgy tódulnak a magasabb képzésre vágyó fiatalok. Az athéniaktól még csak fizetséget sem fogad el, a távolabbi tartományokból érkezőknek ellenben alaposan a zsebükbe kell nyúlniuk. Iszokratész busás tandíjaiból a város leggazdagabb polgárai közé emelkedik.

Egy pillanatra álljunk meg a kicsiszolt stílusnál. Körmondatot szerkeszteni bárki tud, és sajnos sokan meg is próbálják, de az alá-, felé- és mellérendelések halmaza fegyelmezett elme és stíluskészség híján csupán az marad, ami: egy hosszadalmas, bonyolult és fárasztó zagyvaság. A rendszerváltás környékén fordításokból éltem évekig, láttam éppen elég szörnyeteget e téren. Iszokratész körmondatai nagyon hosszúak, néha oldalakon átnyúlóan, de ha olvasod, szinte érzed a rendező elveket, a mondatrészek egymással harmonizálnak vagy feleselnek, ellent mondanak vagy megerősítenek, de soha egyetlen félmondat nem lóg a levegőben, egyetlen szál sem marad elvarratlan. 

A kulcsszó a ritmus. A lüktetés. Ez Iszokratész nagy újítása és párját ritkító öröksége.

Hadd mutassak egy példát.

A Panegyricus az alábbi mondattal kezdődik: 

Many times have I wondered at those who first convoked the national assemblies and established the athletic games, amazed that they should have thought the prowess of men's bodies to be deserving of so great bounties, while to those who had toiled in private for the public good and trained their own minds so as to be able to help also their fellow-men they apportioned no reward whatsoever, when, in all reason, they ought rather to have made provision for the latter; for if all the athletes should acquire twice the strength which they now possess, the rest of the world would be no better off; but let a single man attain to wisdom, and all men will reap the benefit who are willing to share his insight.

Elsőre elolvasod. Legkésőbb második olvasásra megérted. Ötödjére megérzed a ritmusát. Tizedjére már hangosan olvasod és a szavak lüktetnek, zúgnak a füledben. Ez művészet. Az antik világban feltétlenül annak is tartották. 

Művészet, melyben egyben veszedelmes fegyver is, ezt ösztönösen érzi az olvasó. Forgatható bármely irányban, a brilliáns érvelés technikája bármire alkalmazható pro és kontra, a szerző pillanatnyi szándékától és politikai beállítottságától függően. Eszköz, mely bármely célt képes szentesíteni, gyújtó szónoklatok formájában.

Igazán kár, hogy a fellelhető fordítások kifejezetten archaikusak. A mai angolt beszélők már csak a fejüket vakarják az ilyen gyöngyszemek láttán, mint mondjuk encomium, simpleton, prolixity, garrulous, stb. Ez nem könnyíti meg az ember dolgát.  

Végül, de nem utolsó sorban, ez a mondat színtiszta provokáció. Kell ennél jobb felütés, hogy a hellén világ műveltebb része felfigyeljen szerzőnkre? Amit állít, az nem kevesebb, mint hogy a szellem emberei sokkal hasznosabbak a sportolóknál. (Így igaz.)

Az ókori görög világ legalább akkora tisztelettel övezte a saját olimpiai, némeai, stb., játékait, mint a modern koriakat szokás manapság. Már említettem, hogy a játékok idejére még a háborúk is elnémultak Hellászban. A győztes sportolók nemzeti hősök voltak, ikonok, mint manapság C. Ronaldo vagy Messi, akik csodálatos focisták, de olyan buták, hogy a Negro világít a szájukban. A győzteseket babérkoszorú illette, életfogytiglani juttatások és el nem múló dicsőséget szereztek városuknak. A legjelesebb győzelmeket külön erre szakosodott költők énekelték meg. Ilyen volt Pindarosz is, aki azonban hamar kinőtte a rászabott szűkös kereteket és a harmadik strófától kezdve már egészen másról énekelt. De hát mit lehet azon versben lelkendezni, hogy az egyik fajankó gyorsabban fut, mint a másik?

A klasszikus olimpiai számok, mint a futás (teljes fegyverzetben is!), a birkózás, a gerelyhajítás, diszkoszvetés egyértelműen hasznos képességek voltak azokban a régen letűnt időkben. Minden csatában jól jöttek (főleg a futás, hahaha). Kevesen tudják, de a diszkosz veszedelmes hajítófegyver volt. Az ókori olimpiákon a diszkoszvetés még nem csak távolságra ment, hanem pontosságra is.

De manapság? Megy a világ előrébb azáltal, hogy egy kajakos gyorsabban lapátol, mint a többi? Hogy Magyarországnak még eggyel több érme van? Komolyan elhiszed, hogy bárkit is érdekel ez a világon? A magyarok megítélése ettől javul? Ugyan már. Kételkedőknek javaslom, kérdezzenek meg egy derék londoni polgárt, mi a véleménye a magyarokról.

A fenti kétségeimmel manapság nem tanácsos nyilvánosság elé állni Magyarországon. Képzeld el azt a gyűlölet-, kioktatás- és fenyegetésözönt, amit egy ilyen lépés kiváltana.

De Iszokratész kiállt vele. Ki mert vele állni.

Ez a megingathatatlan hit csak a legnagyobbakra valamint a holdkórosokra jellemző. Luther kiszögezte a maga 95 hittételét a templom ajtajára s ezzel kezdetét vette a Reformáció, mely alapjaiban változtatta meg Európát, sőt a világot azon túl is, ám fikarcnyit se törődött vele, ki ért vele egyet, ki nem, kiátkozza-e a pápa és utolsó leheletéig harcolt mindenért, amiben hitt.

Visszatérve az idővonalhoz, a Panegyricus nagyot szólt, csak éppen a célját nem érte el. A városállamok tovább folytatták haszontalan, ostoba, hitszegő háborúságaikat. Iszokratész azonban nem adta fel, ha a kollektívákat nem volt képes a jó irányba terelni, megpróbálkozott a szépreményű egyénekkel, politikusokkal, hadvezérekkel, királyokkal, de végül egyikük sem nőtt fel a herkulesi feladathoz, hogy egyesítse a görögöket a perzsák ellen.

Végül rálelt az emberére, lásd Fülöphöz címzett beszédét, de ebből első körben súlyos bonyodalmak adódtak. Ironikus módon a későbbiekben megvalósult szerzőnk nagy álma, de olyan elsöprő változások keretében, hogy ezt maga sem hitte volna. Ha megéri. 

Az erős ember ugyanis, aki végül kiemelkedett a korszak politikai és katonai csatározásaiból s gyorsan mindenki fölé nőtt, II. Fülöp macedón király volt. A macedón a görögség egy távoli szárnya és az ebből adódó feszültségek a mai napig tapinthatóak. A legdélibb volt jugoszláv tagköztársaságnak a Görög Köztársaság mindeddig megtiltotta, hogy felvegye a Macedónia nevet, mert arra ők formáltak igényt történelmi okokból valamint nekik is van éppen ott egy Makedónia nevezetű tartományuk. Az előbbi éppen a napokban nevezte át önmagát hivatalosan Észak-Macedóniára. 

Athén és a többi görög városállam számára Fülöp ilyesformán elsősorban macedón volt és csak másodsorban görög, így nem haboztak ellenségükké nyilvánítani, ebben a következőkben tárgyalt Démoszthenész vállalt oroszlánrészt. 

Iszokratész azonban a görögség megmentőjeként tekintett Fülöpre és soron következő veretes művében neki címezte naív álmait a görögség egyesítéséről és az arcátlan Perzsia leveréséről. 

Fülöp meg is valósította mindezt, némi kacskaringóval. A görögök egyesítését úgy oldotta meg, hogy tönkreverte az egyesült görög seregeket Chairóneiánál és ezzel hivatalosan is uralma alá hajtotta egész Hellászt. (A hagyomány szerint Iszokratész ekkor csalódottságában halálra éheztette magát.) Az ily módon immáron megvalósult pánhellén egység birtokában valóban neki is ugrott Perzsiának, ám a halál egy orgyilkos keze által váratlanul elragadta. Művét fia, Alexandrosz, vagy ahogyan mi ismerjük, Nagy Sándor, az írott történelem egyik legragyogóbb képességű és legenigmatikusabb figurája tetőzte be, aki hihetetlen sebességgel leigázta egész Közép-Ázsiát és ennek nyomdokain a hellén kultúrát és civilizációt kiterjesztette az akkor ismert egész világra.

A soron következő korszak a görög nyelv és kultúra olyan lehengerlő fölényét hozta Szicíliától Indiáig, hogy a történészek ezt a periódust hellenisztikus korszaknak nevezik. Meglepő módon, és ennek Iszokratész a legkevésbé sem örült volna, a görög gondolat, műveltség és civilizáció annyira túlnyerte magát, olyan egyetemessé vált, hogy irányítása kicsúszott Athén, Spárta és a többi klasszikus városállam kezéből s az egyiptomi Alexandriába helyeződött át. Athén, Spárta, Théba és a többiek történelmi szerepe és nagysága ezzel örökre végetért, többé nem hallunk róluk. Athént azóta is folyamatosan lakják a görögök, de ma már csak egy a zajos, szmogos, kaotikus mediterrán nagyvárosok közül.

Iszokratész öröksége az utókor számára a páratlanul kicsiszolt szónoklatok egész sora, a logika, a nyelv és a ritmus lenyűgöző ötvözete, melyre modern korunk a jelek szerint sem nem képes, se nem vevő. Érdeklődőknek három művét különösen ajánlom: a Békéről szóló értekezést, mely témája és szívenütő meggyőződése folytán számomra különösen kedves, az Antidosis néven ránk maradt monumentális értekezést, mely egy képzelt bírósági tárgyalás s védőbeszéd formájában öleli fel szerzőnk életművét s filozófiáját egészen brilliáns módon valamint a Plataicus nevű szónoklatot, melyben egy tönkrevert, rabszolgaságba döntött város lakossága folyamodik Athén segítségéért ékesszóló módon.  A műben Iszokratész nem kevesebb, mint 17 érvet hoz fel amellett, miért áll Athén érdekében segíteni az oltalomkeresőkön. Talán emlékszünk, ez a fajta könyörgés jellegzetesen antik műfaj, Aiszkhülosz és Euripidész munkásságában is találkoztunk oltalomkeresőkkel. Mindenesetre nehezen tudom elképzelni, hogy bármelyikünk képes lenne manapság 17 érvet felhozni bármi mellett.

Másik szerzőnk, Demoszthenész, jeles kortárs, szónok és poltikus, éppen ellenkező életutat választott. Röviden összefoglalva: minden létező módon s nem is teljesen sikertelenül ellenállt Macedón Fülöp térhódításának. Teljes mellszélességgel kiállt a macedón király ellen, tüzes szónoklatokban buzdította az athéniakat, szövetségeket kovácsolt, politikai tisztségeket viselt, rendeleteket fogadtatott el és szívvel-lélekkel küzdött a görögség ügyéért (melyben osztozott Iszokratésszel), ám a Gondviselés végül másképpen határozott és bukása elkerülhetetlenül bekövetkezett. 

Démoszthenész az első pillanattól fogva esküdt ellensége volt II. Fülöp macedón királynak és mindannak, amit képviselt. Csalhatatlan politikai szimata azonnal felismerte Fülöp világhatalmi ambícióit s a halálos veszélyt, melyet uralma az athéni demokráciára jelentett. Jeles szónokunk szemszögéből nézve Fülöp legalább akkora veszélyt jelentett az athéni városállamára és a demokráciára, mint a perzsa király, Hellász másik nemezise. Emiatt Fülöp politikai porondra lépésének pillanatától fogva szüntelenül figyelmeztette, ostorozta és buzdította honfitársait, hogy vegyék komolyan a macedón királyt és egyeduralmi törekvéseit. Amint ez utóbbiak egyre nyilvánvalóbb fenyegetést jelentettek Athén számára, úgy nőtt Démoszthenész befolyása és emelkedett csillaga mind magasabbra. Kettejük küzdelme egyike a történelem nagy párharcainak. Démoszthenész megalkuvás nélküli támadásokkal, gyújtó hatású szónoklatokkal, diplomáciai cselfogásokkal, törvényjavaslatokkal, majd végül - ha közvetve is - seregekkel küzdött Fülöp hegemónia törekvései ellen.

Két szerzőnk életútja szinte kiált az összehasonlításért. A részleteket most nagyvonalúan félretéve könnyen belátható, hogy ők ketten szinte megtestesítették a közszereplők, a közszereplésre áhítozók, az értelmiség és a közügyek iránt fogékony művészek örök dilemmáját: hogyan lehetünk nagyobb hasznára a világnak: a partvonalon kívülről kiabálva, bölcs, ám gyakorlati téren kevéssé hasznos gondolatokkal avagy fejest ugorva a közélet és a politika küzdelmeibe szítani a tüzet s esetleg, mint oly sokan, elhamvadni általa? Vörösmarty vagy Petőfi legyünk? Elefántcsonttorony vagy csatatér?