Az ún. hellenisztikus kor, mely Nagy Sándor hódításainak eredményeként köszöntött az ókori világra, s általában Nagy Sándor halálától (Kr. e. 322) az actium-i csatáig (Kr. e. 31) számítódik, melyet követően Róma leigázta Egyiptomot, a görög szellem, kultúra és műveltség számára egyszerre hozta el a véget és egy újabb, ha lehet, még fényesebb kezdetet.

Nagy Sándor birodalmát évtizedekig tartó háborúskodás, szövetkezések és hitszegések sorozata nyomán végül négy tábornoka osztotta fel maga közt. E négy legsikeresebbike egyértelműen Ptolemaiosz Szótér volt, kinek Egyiptom mérhetetlenül gazdag földje jutott, ahol megalapította a Ptolemaida dinasztiát, melynek tagjai évszázadokon keresztül fáraóként uralkodtak. A dinasztia legutolsó aktív uralkodó tagja Kleopátra volt, kinek öngyilkosságával mind a dinasztia, mind a független Egyiptomi Birodalom léte véget ért.   

A Kr. előtti negyedik század végén erőteljes súlypont áthelyeződés indult meg. Athén és Hellász többi városállama Nagy Sándor utódai alatt fokozatosan jelentéktelenségbe süllyedt. Vezető politikai szerepe megszűnt, a kereskedelmi útvonalak már más csomópontok felé vezettek, a hadiflotta elsorvadt, a város körüli kisbirtokokat már nem maradt, ki megművelje, így hozzácsapták őket a nagybirtokokhoz. A népgyűléseket és a kulturális, vallási és sportfesztiválokat még minden évben megtartották, de már nem léptek a közéleti porondra lánglelkű szónokok, sem vitéz tábornokok vagy világítótoronyként ragyogó irodalmi szerzők. Nem is igen maradt már miről írni vagy szónokolni. Hamarosan megindult az elvándorlás is a kor fényesebb civilizációs központjai felé. A városban lényegében már csupán filozófiai (és a kor felfogásának megfelelően egyben tudományos) iskolák s akadémiák maradtak.   

Mindezek a folyamatok évtizedeken keresztül s egyre gyorsuló ütemben zajlottak. Időbe telik, míg egy ilyen dicső múltú birodalom maradványa ráeszmél, hogy az idő túllépett rajta. De milyen gyötrelmesen nehéz lehet feladni a hajdani dicsőséget! Kiváló példa erre Nagy-Britannia, mely éppen mostanság lőtte magát lábon a Brexit-hez való rövidlátó, konok ragaszkodásával.

A hellenisztikus kor a görög nyelvet, kultúrát és műveltséget az akkor ismert világ határaiig kiterjesztette és szinte egyeduralkodóvá tette. Kis- és Közép-Ázsia végtelen térségeit, India egy részét, Egyiptomot és a Földközi tenger egész keleti medencéjét gazdag és hatalmas kereskedővárosok uralták, Antioch, Tarsus, Szidón, Küréné, stb. melyeket görög identitású elit: helytartók, tisztviselők, helyőrségek és kereskedők kormányoztak.

A görög kultúra, nyelv és irodalom, melyet a görögök eleddig tapasztalati úton sajátítottak el Hellász utcáin, agóráin és színházaiban, most megmerevedett, univerzálissá és klasszikus, tanítható anyaggá vált. Egy birodalom fenntartásához jól és egységesen képzett káderállományra van szükség, így - sok gyakorlati ismeret mellett - Szophoklész és Euripidész is tananyaggá vált Baktriától Makedóniáig. Megszületett a klasszika-filológia, mely a klasszikus művek megőrzéséért, kanonizálásáért és értelmezéséért felelt, s egészen új műfajok is születtek: az útleírás, a regény, az utópia, és a természetes táj után vágyakozó bukolikus pásztori költészet.  

Megindul az a folyamat, melyet mi ma elidegenedésnek nevezünk, bár ennek ők még nem adtak nevet. Az emberek, természetes környezetükből kimozdulva, munka és jobb megélhetés reményében elkezdenek civilizációs központokba áramlani, amire reflektálva a kor irodalmában újfajta, nagyvárosi típusú érzékenység jelenik meg: érdeklődés a részletek, az intimitások s a pszichológiai mozgatórugók iránt. A klasszikusok még csupán dörgedelmesen előadták a mítoszokat, nem vesződtek a motivációkkal. Arra szorítkoztak, ki mit tett, nem firtatták és nem részletezték, miért tette, s miféle vívódások és lelki tusák nyomán jutott idáig.

Kallimakhosz Déloszi himnuszában felejthetetlen, lebilincselő erejű látnunk Létót, amint egyre csüggedtebben és kimerültebben, mindenórásan vonszolja magát városról városra, folyótól folyóig, bérctől bércig s sehol sem merik befogadni, hogy ott végre megszülhesse isteni ikreit, mígnem Délosz szigete - dacolva Héra dühével - menedéket és lehetőséget nyújt számára. A mítoszt eddig is ismerte mindenki, de még soha sem került ennyire emberközelbe. 

A kor szellemi világítótornya a kultúrát támogató I. Ptolemaiosz uralma alatt Alexandria városa lett, egy igazi nagyváros az egyiptomi sivatag és a Földközi-tenger közé ékelődve. Fokozatosan ide áramlottak a tanulni vágyók és a kor legjelesebb elméi. Szimbolikus jelentőségű központi szellemi műhelyévé Alexandria legendás könyvtára vált.

Ptolemaiosz a kor fizikai világítótornyát is megépíttette, mely az ókori világ hét csodájának egyikeként rögzült az emlékezetben. Száz métert meghaladó magasságával egészen a középkori katedrálisok megjelenéséig az emberiség legmagasabbra emelt épülete volt. Sajnos nem érte meg a modern időket, több komoly földrengés romba döntötte s részben a tenger mélyén kötött ki, részben későbbi mameluk szultánok felhasználták az építőköveit várépítésre.

A világítótorony elsüllyedt maradványai

A mai Alexandria város zászlaja

A kor szerzői irodalmi nagyságban már nem voltak képesek felzárkózni a nagy elődökhöz, de így is sokan alkottak figyelemre méltó dolgokat, legtöbben a klasszikusokká merevedett elődök utánzása révén, néhányan egészen új műfajokban és egyesek meghökkentő módon - talán nosztalgiától vezérelve - egészen régiekben. 

Jelen keretek közt három szerzőről fogok beszélni a hellenisztikus kor kapcsán. Az ő nevük és művészetük a mai napig fennmaradt és széles körben ismert. 

Bevallom, rejtély a számomra, hogy ezt a világirodalmi dicsőséget első jeles szerzőnk, Theophrasztosz mivel érdemelte ki. Irodalmi szempontból vett fő műve, a Jellemrajzok, ugyanis szerintem nélkülözi az irodalmiasság alapvető kritériumait, hozzáadott értékről nem is szólva. Ilyesmivel ma már egy kisvárosi amatőr irodalmi pályázaton sem lehetne befutni.

De a korszakot roppant módon érdekelték a jellemek, mint ezt Menandrosz vígjátéki panoptikumában láthattuk. Theophrasztosz műve rövid, szinte katalógusszerű összefoglalása kb. harminc hitvány emberi tulajdonságnak. Az  előszóban még derék és hitvány tulajdonságok bemutatását egyaránt ígéri szerzőnk, de ebből fura módon csak a hitványak maradtak meg végül. Ettől az egész mű furcsán féloldalasra és kissé savanyúra sikerült. 

De hát ki ne olvasna szívesen az emberi jellemek gyarlóságáról? Feltéve persze, hogy harmadik személyben beszélünk, ugye.

Egy-egy jellemrajz, egy hitványság nagyjából két bekezdésben kerül tárgyalásra, így az egész mű húsz perc alatt elolvasható. Megtudhatjuk belőle, milyen a fösvény, a hízelgő, a modortalan, a babonás, stb., ógörög módra...

Nem szaporítom a szót, lássunk egyet:

Ennyi. Nem kivonat. 

Ilyen a többi is.

Mérsékelten szórakoztató s teljes mértékben nélkülözi az irodalmi értékeket.

De elképzelhető, hogy tévedek.

Inkább kordokumentum, ha méltatni akarom. Azt viszont feltétlenül el kell ismerni, hogy az ötlet számos követőre akadt az utókorban, ilyen volt például La Bruyère, aki 1688-ban azzal fejelte meg a jellemek katalogizálását, hogy aktuális, korabeli szereplők tevékenységén keresztül mutatta be az emberi jellemeket (s azok gyarlóságait), amivel egy csapásra sok olvasóra és sok ellenségre tett szert, de erről majd bővebben szólok, ha odaértünk.  

További kifogásaim a művel kapcsolatban a helyzetek elavultsága és a felsorolás ordító hiányosságai.

Ma már senki sem köp a köpenye redői közé, senkit sem fog el babonás félelem a hármas keresztutaktól, ahol az alvilág boszorkánya, Hekaté az úrnő, és azt sem tudja a jámbor kései olvasó, miért otrombaság, ha valaki szögeket ver a sarujába, hogy csak néhány példát említsek.

Ha viszont már egyszer nekiveselkedtünk, hogy tükröt tartsunk a jellembeli fogyatékosságok elé, akkor ne érjük be ennyivel, mennyi még a harminckettő? Halljuk, milyen az irigy, a bigott, a könnyelmű, a számító, a szerencsejátékos, és így tovább, hosszú sorban.

Van pár fogyatékosságunk. Hm.

De igazságtalan lennék derék szerzőnkkel kapcsolatban, ha nem említeném, milyen érdemdús más téren. Például a botanika atyja néven is emlegetik, utalva ezzel úttörő tárgyú műveire e téren. 

Theophrasztosz, aki még Athénban élte életét, amúgy Platón tanítványa volt, annak halála után a másik jeles tanítvány, Arisztotelész mellé szegődött, majd amikor ez utóbbi is száműzetésbe kényszerült (Nagy Sándor tanítója lévén szálka volt ugyanis a makedónellenes tábor szemében), akkor átvette a filozófiai iskola vezetését és ebben a minőségben harminchat éven át működött, jeles érdemeket szerezve a filozófia, a fizika és a botanika terén.

Még egy utolsó érdekesség: a Theophrasztosz szó görögül "isteni kifejezőerejűt" jelent, melyet Arisztotelész ruházott az egyébként Türtamusz nevű szerzőnkre, ám ez évtizedekkel a Jellemrajzok születése előtt történt...

Következő szerzőnk, Kallimakhosz, nem kisebb személyiség volt, mint az alexandriai könyvtár vezető tisztviselője, akadémiai magasságokban trónoló tudósember és könyvtáros, a szellemi élet vezéralakja. Filológus és nyelvész. Irodalomtörténész és esztéta. Költő.

Tudós költő. Ami így már akkoriban is rosszul hangzott. Mert hiszen ez a két szellemi terület hogyan egyeztethető össze? A költészetről minden kornak más volt a felfogása, de mégis: a költő az ihlet, míg a tudós az ismeret világának élharcosa.

Kallimakhoszban szerencsés módon az ismeret magára az ihletre vonatkozott, tárgyi, mesterségbeli tudása pedig vitathatatlan, versmértékei virtuózak, zenéje erőteljes, s íme mindennek az eredménye: gyönyörű, személyes hangvételű, szenvedélyes, olykor tudóshoz illően tudálékos himnuszok az istenekhez, Zeusz, Pallas Athéné, Demeter, Apolló, Artemisz, stb. tiszteletére.

Akárhányszor olvasom őket gyönyörűséggel, minden alkalommal újabb dimenzió tárul elém: családi jelenetek, melyekben az isteneket még gyermekként, sőt magzatként láthatjuk, apró, de nagyon emberi cselekedetek, humorérzék, a költő személyes megjegyzései saját szerettei kapcsán, ihlet és áhítat, stb. Ilyesmiknek a korábbi, elsősorban a mintául szolgáló homéroszi himnuszokban még nyoma sincs.

Aki járatos az ógörög irodalomban, jól tudja, hogy a kor embere számára nem létezett isten, akihez több áhítattal és szeretettel fordultak volna, mint a déloszi ikrek: Apolló és Artemisz. 

Létezett persze Zeusz, hogyne, az istenek ura, akit mondataikba és fogadalmaikba is rutinszerűen beleszőttek, de őt inkább félni kellett, mint szeretni. Ő túlságosan mindenható volt, túlságosan végtelen hatalmú, úr istenek és emberek felett egyaránt. Szakállas vén csirkefogó, aki mennydörgött és büntetett (isteneket is), kevés szerethető vonása volt, lássuk be. Ráadásul morálisan is elég ingoványos volt, a fél görög mitológia az ő változatos szerelmei kalandjainak utóéletével teljes. 

Apolló ellenben szinte mindennek az istene a görögség számára, ráadásul gyönyörű, fiatal, csupa ragyogás, zene, általában véve bőséges áradása mindenféle örömnek. A teljesség igénye nélkül ő volt a Nap, a fény, a zene s tánc, a költészet, a jövendölés, az igazság, a gyógyulás, az íjászat, stb. hivatalos istene és védnöke. Hát ki az, aki a Napot ne szeretné? A Napra az ember még a könnyein keresztül is rámosolyog. Egyben ő volt a delphi jósda védőszentje.

Jelképe a lant. Ma is ott látod a színházak homlokzatán.

Hasonló rajongás övezte ikertestvérét, Artemiszt, a szabad, könnyűléptű, nimfák gyűrűjében kacagó, hegyen-völgyön vadászgató örök szűzet, a fiatalság másik, női jelképét, aki elsősorban a fiatal lányok védőszentje volt. Neki még a kocsiját is szarvasok húzzák.

Jelképe a nyílvessző.

A népszerűségi ranglistán őket követte (Pallasz) Athéné és Demeter. Előbbi a tudás, a bölcsesség, a mesterségek, a városok (mindenek felett az éppen róla elnevezett Athén) és a háborúskodás istennője volt. Utóbbihoz fohászkodtak a jó termés, a gabona, az aratás, szélesebb értelemben véve a termékenység érdekében. Rájuk is égető szüksége volt az emberiségnek, így előkelő helyen szerepeltek a himnuszköltőknél is.

Őket követi a háború (Árész), a szerelem (Aphrodité), a bor (Dionüszosz) és a pásztori élet (Pán) istene, akik szintén megérdemelték, hogy fohászkodjanak hozzájuk.

The usual suspects, ha már himnuszokról beszélünk.

Kallimakhosz is az alábbiakat tisztelte meg egy-egy csodálatos gonddal felépített, mesteri himnusszal: Zeusz, Apolló, Artemisz, Pallasz és Demeter. Ezen kívül ránk maradt egy hatodik, mely érdekes módon magát Délosz szigetét dicsőíti, mely Hellász legszentebb szigete volt, szülőhelye Apollónak és Artemisznek.

Ezek a himnuszok már nem a közösségi áhítat zsoltárai, mint anno a homéroszi himnuszok. Ezek már egyetlen költő művei, egyetlen akarat és teremtő ihlet szüleményei. Mint fentebb említettem, a költő már saját magára is felhívja a felmagasztalt isten (és a nyájas olvasó) figyelmét. Sőt, udvari emberként, Ptolemaiosz kegyeltjeként nem feledkezik meg arról sem, hogy a királyt dicsérje ügyesen elhelyezett nyilvánvaló utalásokkal.

Kedvenceim azok a strófák, ahol egy-egy isten vagy istennő először emberként nyilvánul meg, mielőtt a végső fegyverhez nyúlna s élne isteni hatalmával.

Példaként lássuk Teiresziász esetét, aki balszerencséjére véletlenül megpillantotta Athénét fürdőzés közben, amelyért az istennő azonnal megfosztotta a szeme világától.

...ügyelj, te pelaszg nép,
meg ne tekintsd úrnőd, bár akaratlanul is.
Mert aki városdúló Pallaszt látja mezítelen,
végső pillantást vethet a várra, szegény.
Lépj ki, Athéné úrnő, én meg közbe regélek
nékik; a történet régieké, nem enyém:

(Emlékszünk még talán Ovidius Átváltozásai közül arra, amikor egy hasonló esetet Artemisz is elég gorombán élt meg, s szerencsétlen Aktaiónt azon nyomban őzzé változtatta, melyet aztán saját kutyafalkája tépett szét.)

Itt azonban a fürdős jelenetnél egy harmadik személy is jelen van: egy nimfa, aki nemcsak Athéné kedvese, hanem Teiresziász anyja is, s aki ez utóbbi minőségében azonnal jajveszékelésbe kezd fia megvakítása miatt.

Figyeljük, hogyan hárítja másokra a felelősséget Athéné s egyben engeszteli kedvesét annak szörnyű vesztesége miatt:

Isteni nő, vond vissza, amit mondtál haragodban,
mert vakká nem is én tettem a gyermekedet.
Pallasznak nem öröm sohasem gyermekek szemefényét 
elvenni, Kronosz, az mondta ki ezt a szabályt,
hogyha egy istent megszemlél egy földi halandó,
szörnyű díjat kell adnia néki ezért.
Isteni nő, meg nem történtté nem tehető már
ez, hiszen a Moiráknak fonta eképp fonala
...
Boldognak mond még mindenki, amiért a hegyekből
visszafogadhattad, bár vakon is, fiadat.
Ó társnőm, ne panaszkodj hát, mert tőlem a gyermek
még sok ajándékot kap, hogy örülj ezután.
Én a jövendő jósává teszem őt, kit az ének
zeng és bölcsebbé, mint a sok eddigi jós.
Tudja, milyen madarak hoznak jót, tudja, hiába
mely madarak szállnak s melyek a rosszatvivők,
sokszor jósol még Kadmosznak, a thébaiaknak,
sokszor a nagyhírű Labdakidáknak utóbb.
Hogy lábát jó útra vezesse, derék botot is kap,
és megtoldom még élete éveit is;
ő egyedül marad eszméletnél holtan is, árnyak
közt úgy jár, lent is tiszteli majd a király.

S így is tett, nem véletlenül cseng olyan ismerősen Teiresziász neve: ő volt a legendás thébai jós, aki érti a madarak nyelvét. Találkozhattunk vele már az Antigoné-ban és az Odüsszeiában is. 

Még komolyabb önuralomról tesz tanúbizonyságot Demeter, akinek szent fáját a rettenetes szándékú Erüszikhthón állt neki kivágni. Először még csak egy helyi papnő alakját ölti fel:

És így szólt, intvén a gonosz, szégyentelen embert:

"Gyermekem, itt ki az isten szent fáját hasítod szét,
gyermekem ezt ne csináld, kedves fia jó szüleidnek.
Hagyd, tartsd vissza a szolgákat, hogy meg ne dühödjék
Démétér úrnő, akinek ligetét földúlod."

Ám Erüszikhthón nem a meggyőzhető fajta:

Ám sandán nézett föl rá a fiú, s dühösebben,
mint a vadászra a tmaroszi bércek alatt az oroszlán,
mely most szült, s mondják, hogy legszörnyűbb szeme akkor.

"Hátrább! - szólt - nehogy itt húsodba beverjem a baltám.
Ez fedi majd be a házam, melyben dús lakomákat
rendezek állandóan társaim élvezetére."

Mire Démétér is felhagy a meggyőzés szándékával:

Szólt a fiú. De gonosz szavait Nemeszisz föl is írta.
Szörnyen megdühödött Déó, isten leve újra:
lába a földön volt, s az Olümposzt verte a fejével.
Néhány majd meghalt, miután meglátta az úrnőt, 
s nyomban a tölgy sűrűjébe inalt, eldobva a fejszét.
Hagyta a többieket, hiszen ők csak a gazda parancsát
tették, mert kellett. Hanem így szólt dölyfös urukhoz:
"Rajta tehát, kutya, építsd föl, kutya, házad, amelyben
vendéget látsz: sűrűn fogsz lakomázni ezentúl."

Ezzel örökre életre szóló, leküzdhetetlen éhséggel sújtotta az elkövetőt, melyet Kallimakhosz hosszan, érzékletesen ecsetel. A fenti néhány sorból is érzékelhető, mennyire más hangnembem (és versmértékben) szólnak ezek a himnuszok, mint a példának tekintett homérosziak.

Vigyázzunk gonosz szavainkkal, barátaim.

Nemeszisz felírja őket...

Végül, de annál szívesebben szólok Theokritosz munkásságáról. 

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Ezt természetesen nem Theokritosz írta, hanem Radnóti Miklós, legragyogóbb tehetségű követője, második razglednicájában. Figyeljük meg az első négy sor riadalmára idilli derűvel felelő második négy sort. Nos, ez utóbbi volna Theokritosz művészete, a pásztoridill, az elvágyódás első világirodalmi rangú kifejezése.

A költő sem Theokritosz korában, sem 1944-ben nem akarta tudni, mi az, ami közeledik s már csak kilenc kilométerre van. Inkább elmenekült egy képzelt álomvilágba, melyet angyali derű, fodros birkanyájak és ártatlan pásztorleánykák népesítenek be, szelíd istenek védőszárnyai alatt és részegítő szerelmes játszadozás közepette.

Theokritosz a pásztori (bukolikus) költészet atyja, szicíliai születésű volt, s Kosz szigetét útba ejtve került Alexandriába, Ptolemaiosz udvarába. Szicíliából hozta magával a természet szeretetét is. Műveiben pásztorok kelnek dalversenyekre, ajándékozzák meg egymást vagy éppen civakodnak, szerelmesek üldözik szerelmük imádott tárgyát mindenféle praktikákkal, miközben az ég örökké kék s derű leng a tájon, a tücskök cirpelnek, a fák lágyan susognak vagy gyümölcstől roskadoznak, magától gurul a körte s alma, s a sziklából előtörő forrás csobogását méhek zümmögése festi alá, így.

Bódító álomvilág, melyben nem létezik háború, betegség, nyomor, avagy bárminemű baj, sem bűn, sem büntetés, leszámítva talán a szerelmesek kínlódását: az elképzelt boldogság helyszíne s szereplői megérkeztek a világirodalomba. A cselekményt övező táj, melyet Theokritosz oly szeretettel ábrázol, szintén idilli, árnyas és lágy, képzeljük csak el, miféle lelki vigaszt nyújthattak ezek a strófák Alexandria műveltebb polgárai számára ott, ahol a legutolsó házsorok mögött már a végtelen líbiai sivatag kezdődik s ember nem látott még forrást vagy lankás szőlőhegyet. 

(Szándékosan használtam a műveltebb jelzőt. Theokritosz s általában véve az egész alexandriai iskola költészete nagyon magas rendű műköltészet. Bonyolult felépítésű, szigorú versformákhoz igazodó, tudálékos, földrajzi illetve mitológiai nevektől és utalásoktól hemzsegő művekről beszélünk. Nem a tömegek épülésére szolgált.) 

A költemények népieskedőek, jellemzően két vagy több pásztor párbeszédei, de mindez csupán díszlet, valódi pásztorok nem így beszélnek (érdemes összevetni: Móricz - Barbárok). A szereplők gyakran pásztorjelmezbe bújtatott korabeli figurákat takarnak, kiknek szófordulatai, témái és műveltsége távolabb már nem is lehetne a föld népéétől. 

Theokritosz költészete maga a méz, költészet a legmagasabb fokon, legalábbis azoknak, akik számára a boldogság keresése természetes eleme az ars poetica-nak. Minthogy pedig ilyen akad bőven minden korokban, Theokritosz követőinek száma végtelen, beleértve a legnagyobbakat is, Vergiliustól Radnóti Miklósig. 

Hallgassunk bele, ahogy szoktuk.

Az Aratóünnep két valaha volt pásztor(i költő) találkozását meséli el Kosz szigetén egy régesrég volt napon:

... Ránk mosolyog, széthúzza a száját,
Két szeme is nevet és ajakáról víg szava röppen:
"Símichidás, mi ütött hozzátok e déli melegben?
Lám e verőn elszunnyad a gyík is a tüskebokorban,
Útra pacsirta se kél, nem rezzen a bóbita rajta.
Bő lakomára sietsz-e talán? hol a gazda nem is vár?
Vagy szüretet szagol orrod? Azért száguldasz?
Ahányat lépsz, valamennyi kavics csak
kong-bong végig az úton.

Szóba a szót öltöm: "Lykidasom, amit te felőled
Suttog a hír szava, hogy te fúvod legszebben a sípot
Pásztorok és aratók seregébe', vidítja szivem.
Úgy hiszem, én méltó társad lennék a tilinkón.
Hát, arató-ünnepre megyünk jó embereinkhez,
Dámátér, a drága palástú, ünnepe készül,
Dús áldásáért oltárán ég ma a zsenge,
Mert tele hordta az isten a szérűt szép gabonával.

Áldás és békesség, jókedv s bőség. Hát történhet itt bármi rossz? Az olvasót szinte elfogja a vágyakozás ama régen letűnt nap után, melyen a vidám pásztorok énekelve, fuvolázva indulnak a dús aratóünnepre. S miközben képzeletben ellágyulunk, józan agyféltekénk két dolgot regisztrál: mennyire más volt az a nap, mint egy mai s mennyire nem volt más. Gyönyörű képességünk, a béke, erről beszélek, értse, ki akarja.

A fentiekből következően szívesen ajánlom e műveket a mai nyájas olvasó figyelmébe. Terjedelmükkel sem töltenének meg többet egy vékony verseskötetnél. 

Személyes kedvenceim Polüphémosz, a Küklopsz és Galateia meséje valamint az, melyben két szürakúszai asszony Adónis ünnepére igyekszik eljutni a lármásan tolongó tömegben. Az előbbi elsősorban egy szerelmes érzelmi hullámzására nyújt tündöklő ókori példát, míg a másik filmszerűségével ejt ámulatba.

 A KÜKLÓPSZ

Nem termett más orvossága a szívszerelemnek,
Níkiasz, úgy látom, nincs por, sem balzsam a sebre
más, csak a Píeridák. A daluktól enyhül a fájás,
s édesedik, bár nem könnyen lel rájuk az ember.
Jól tudod ezt nyilván magad is, lévén te is orvos,
s hozzá még a kilenc Múzsának ritka kegyeltje.
Ezt bizonyítja a Küklópszról is a példa, ki nálunk
élt: Polüphémoszról, ki szerette a szép Galateiát
akkoriban, mikor ajka körül s arcán a szakáll nőtt.
S nem piros almával, hajfürttel, rózsacsokorral,
ámde szerette bolond szerelemmel, s másra se gondolt.
Gyakran tért a karámba a nyáj őnélküle vissza
zöld legelőjéről, míg zengve a szép Galateiát
egyre gyötörte magát a hináros tengeri parton,
hajnaltól, hordozva a szörnyü sebet szive mélyén,
melyet a nagy Küprisz nyila ejtett, benneakadva.
Ám meglelte az orvosságot, s egy kimagasló
szirtre leülve ilyen dallal fordult a habokhoz:
„Tündöklő Galateia, szeretlek! Mért utasítsz el?
Tündöklőbb vagy a tejszínnél, szelidebb a gidánál,
borjúnál fürgébb, ragyogóbb, mint zöldhusu szőlő!
Mindig olyankor jössz, mikor álom méze pereg rám,
s tüstént elmenekülsz, ha az álom méze elolvad.
Úgy futsz messzire, mint kese farkast látva a bárány!
Akkor gyúlt fel irántad a szívem, lány, mikor egyszer
eljöttél jácintot szedni anyámmal a rétre,
s én mutogattam, hogy melyik ösvény visz fel a hegyre.
Láttalak aztán később is, s nem múlt el a vágyam,
s nem múlik soha már, - de te ezzel mitse törődöl.
Jól tudom én, gyönyörű lány, mért menekülsz te előlem!
Mert a szemöldököm oly bokros, s átér a fülemtől
homlokomon másik fülemig, hosszú és egyetlen,
s mert szemem egy van csak, s lapos orr hajlik le a számra.
Ámde ezer birkát hajtok ki legelni naponta,
s legsűrűbb tejet én iszom, én fejek itt a vidéken!
Nem vagyok én híjával a sajtnak nyári melegben,
téli viharban sem; színültig telt a cserényem.
S játszani egy Küklópsz se tud úgy, mint én, a szürinxen;
énekelek néked s a magam kedvére is éjjel,
mézizü almácskám! S nevelek tizenegy kicsi szarvast,
holdas homlokut, és négy medvebocsot - neked, édes!
Jőjj ide, jőjj hozzám, nem fog kár érni, igérem!
Hagyd el a kék tengert, hadd verje zubogva a partot;
barlangomban, az oldalamon gyönyörűbb lesz az éjed!
Vannak hajlós ciprusok ott, meg karcsu babérfák,
éjszinü repkény is, meg szőlő mézizü fürtje;
friss víz is van, az erdős Aitna havát oda küldi
énnekem ambroziás italul, hótiszta patakban.
Vajh ki szeretné jobban a tenger habjait ennél?
És ha azért nem tetszem, mert sűrű a bozontom,
tölgyfahasáb is akad nálam, s hamufedte örök tűz;
szívesen adnám tűznek a lelkemet is, ha te kéred,
s egy-szememet, melynél énnékem semmise drágább!
Jaj nekem, édesanyám mért nem szült vízi uszonnyal,
hogy lemerülhessek hozzád, csókolni kezecskéd,
hogyha nem engeded ajkaidat! Hószín liliommal
kedveskednék, s csörgő szirmu piros pipacsokkal, -
ámde az egyik nyáron nyílik, télen a másik,
úgyhogy együtt nem tudnám néked vinni csokorban.
Tüstént megtanulok, kicsi lánykám, úszni, de tüstént!
Hátha hajóján erre jön épp egy távoli vándor,
s megnézhetném, édes-e ott lenn lakni a mélyben?
Jöszte ki hát, Galateia, s ha egyszer kint leszel, ujból
vissza ne térj, ahogy én se kivánok most hazatérni!
Őrizd nyájaimat, fejd sok juhomat velem együtt,
s csípős oltót dobj, hogy sajttá érjen, a tejbe.
Édesanyám volt csak rossz hozzám, rája haragszom:
még soha egy kedves szót sem szólt rólam előtted,
látta pedig, hogy napról napra fehérül az arcom.
Azt mondom neki majd: a fejem szaggat, meg a lábam,
hadd mardossa a gond, ahogy engem mardos a bánat.
Ó Küklópsz, Küklópsz, hova tetted a sütnivalódat!
Inkább fonj kosarat, vagy eredj, szedj zsenge falombot
báránykáidnak, hamarabb megy s több lesz a haszna.
Fejni eléd jönnek mind, hát ne keresd, aki elfut!
Majd csak akad másik Galateiád, tán gyönyörűbb is.
Hány lány hívogat éjjeli hancurozásra naponta,
s mind kacarászik utána, ha meghallgattam a vágyuk!
Lám, én is vagyok ám valaki, s nem akárki a földön!”
Így laktatta szerelmét friss dallal Polüphémosz,
s száz aranyon vett balzsamnál jobb volt a sebére.

Érdemes megfigyelni, hányféle érvet dob be szerencsétlen Polüphémosz a szeretett nimfa meghódítására s miként járja be az érzelmek teljes skáláját a hízelgéstől a könyörgésen át az elutasításig. De mindhiába a világirodalom egyik legszebb szerelmi vallomása: Galateia hajthatatlan, esze ágában sincs feljönni a mélyből a tonhalszagú rokonság köréből azért, hogy éppen egy Küklópsz társa legyen. 

Akinek megütötte a szemét a mű címe avagy a főszereplő neve, az jól gondolja: ez ugyanaz a küklópsz, akit majd Odüsszeusz foszt meg a szeme világától. Lévén ez egy szerelmes tárgyú mítosz, Polüphémosz itt még nem az a rémisztő, társakat felfaló, egyszemű óriás, akit Homérosznál láttunk, hanem egy daliás fiatalember, egy pásztorlegény, akinek történetesen isteni felmenői vannak, de csupán egyetlen szeme a homloka közepén. Mivel ez Galateiának minden könyörgés dacára sem jön be s bájait inkább egy másik délceg pásztorifjúnak tartogatja, így Polüphémosz jogos felháborodásában végül egy mázsás sziklával zúzza halálra szerelmi vetélytársát. 

Annibale Carracci - Polüphémosz haragja

A másik mű, melynek teljes címe Az Adonis ünnepére menő asszonyok olyannyira élő és eleven leírása két életvidám, cserfes és gyakorlatias asszony egy délutánjának, mintha az ember élőben közvetített filmet nézne az ókorból. Lenyűgöző. Nincs itt egyetlen felesleges szónyi képmutatás sem, pergő párbeszédekből áll az egész. Theokritosz férfi létére éles szemmel ragadja meg a női nem olykor elragadóan bájos, máskor bosszantóan kicsinyes vagy kétszínű, gyakorta mulatságos vagy szemtelen, s a könnyen támadó álmélkodást vaskos gyakorlatiassággal ötvöző pillanatait. 

A két asszony Adónisz ünnepére sietve izgatottan készülődik, ugráltatva s jól leteremtve a szolgákat, dicsérve egymás ruháját, miközben alaposan kibeszélik a férjüket, majd végül sok szörnyülködés közepette a szó szoros értelmében közelharcot vívnak, hogy átverekedjék magukat a nyüzsgő tömegen, s így megérkeznek az Adónisz ünnepen tartott művészeti kiállításra és színielőadásra, melyet kedvesen ámulva követnek, de aztán igyekeznek haza, mert "..Mindig zsémbes a férj, de borzasztó, mikor éhes..."

Ha más neveket adunk a szereplőknek s kivesszük a képből a modern kor vívmányait, könnyen belátható, hogy ezek a jelenetek ma is pontosan így játszódnának le.

Üdítő olvasmány, csak ajánlani tudom.

Igazi gyöngyszem még a XIII. idill, mely a Hylas címét viseli. Ez a rövid költemény ismét az aranygyapjú legendakörébe repíti az olvasót, tárgya pedig mi más, mint a szerelem, mely még az Argón hajózó különben győzhetetlen hősöket is leigázza. Már a felütés is gyönyörű:

Nem jól hittük, Erószt egyedül minekünk kettőnknek
Szülte, akárki az anyja a rossz csontnak, Nikiaszom.
Hej biz a szép nemcsak minekünk szép, más is azonmód
Egynapot élő földi lakó, csak a mára vigyázó.

A továbbiakban Héraklész kétségbeesetten keresi égen-földön isteni szépségű ifjú fiúszeretőjét, de mindhiába, mert Hylast elragadták a vízi nimfák, akiknek a jelek szerint szintén nagyon tetszett. A többit most nincs kedvem elárulni. 

Még annyit érdemes megjegyezni, hogy a mítosz eredeti változatában Héraklészt Héra tartja vissza attól, hogy továbbhajózzon az argonautákkal, Theokritosz azonban változtat a forgatókönyvön, s ily módon Héraklész szerelmi elfoglaltságai miatt marad le az Argó továbbindulásáról. Egy a lényeg, a hőstetteket Colchis földjén Iasón viheti majd végbe, nem pedig Héraklész, akinek hőstettekkel amúgy is tele a padlás, másrészt igazán kínos lenne kimaradnia az olyan jó vitézi cselekedetekből, mint a sárkányfog vetemény hadsereg legyőzése. 

Theokritosz, az emberi nyelv és lélek kéjes nagy muzsikusainak egyike, ahogyan Babits nevezte, munkásságával azonnal iskolát teremtett s követőkre lelt már a saját korában is. A hírnév is szárnyra kapta hamar, ám jelleméhez a királyi udvar cselszövései nem illettek, így végül elhagyta Alexandriát s visszatért a hőn szeretett Szicíliába.

Korabeli követői közül Moschosz és Bión érdemelnek említést. Az ő költészetük színvonala, már amennyire a fent maradt töredékekből megállapítható, olyannyira megközelíti a mesterükét, hogy az utókor a mai napig vitatkozik némelyik műről, ki is volt a valódi szerzője.  

.