Az a pillanat, melyben az ember először vesz kézbe egy klasszikust, mindig kíváncsisággal és várakozással teljes, ünnep a magamfajta megszállottak számára. Ha ez még azzal is párosul, hogy egy teljesen ismeretlen szerző művéről van szó, akihez semmiféle előismeret vagy előítélet sem kapcsolható, akkor a dolog még izgalmasabbá válik. Ugrás a sötétbe, melyből bármi kisülhet.

Nos, Lucretius esetében az ember első reakciója a jókora megrökönyödés. Ez a jóember ugyanis a költészet fősodrától igen távol eső témát választott magának.  

Lucretius egyetlen fennmaradt művét, melynek címe De rerum natura (A dolgok természetéről), csak az igazán hardcore mélyirodalom rajongóknak ajánlom. Nekik viszont annál inkább, mert figyelemre méltó munka. Nagyon tetszett. Igazi szellemi gyönyörűség volt napról napra felütni s követni az ékesszóló érvelést. Elismerem készséggel, hogy nem mindenütt vágtam a gondolatmenetét, de a tálalása gyönyörű volt.

Derék szerzőnk azt vette a fejébe, hogy Epikurosz természetfilozófiáját önti hexaméterekbe, amely viszont jórészt Demokritosz atomelméletén alapul, s azt tanítja, hogy a világon minden szüntelenül mozgó, ütköző atomokból áll, e mozgásból jön létre s múlik el végül minden, beleértve az egyes embereket, az emberiséget s az általunk ismert világot úgy általában. Semmi sem örök, sem a test, sem a lélek, így a lélek vándorlását és a túlvilági életet hirdető tanok sületlenségek. Az istenek létét Lucretius sem vitatja, de kívül helyezi őket az általunk lakott szférákon, s azt vallja, hogy örök boldogságban élve fütyülnek az emberiségre.

Mindennek igazolására hat könyvből álló munkásságában, melyek összefoglaló címe De rerum natura, sorban górcső alá veszi az ismert természeti jelenségeket és megkísérel a korabeli tudomány színvonalán és szigorúan Epikurosz nyomdokain világos, összeszedett, racionális és materialista magyarázatot adni a jelenségek okaira. Elsősorban természeti jelenségekről van szó, tehát például az emberi jellemek elemzésébe nem bocsátkozik. Így is parádésan sokoldalúra sikeredett a mű, melyben magyarázatot nyújt szinte mindenre: fizikai jelenségekre a földrengéstől a villámlásig, a szivárványtól az árnyékig, a mágnesességtől az optikáig, de terítékre kerülnek olyan témák is, mint a létező világ, sőt az élet keletkezése s majdani elmúlása, a babonaságok természete, egyes vallási tanítások oktalansága, sőt az igaz szerelem természete, a prostituáltak fogamzás elleni technikáiig bezárólag. És sorolhatnám. Kimeríthetetlen, szenvedélyes, bámulatosan éleseszű és nem ismer lehetetlent, ha ostoba, babonás vagy csupán szerinte téves tanokat kell cáfolnia.

Igen ám, de az Olvasó ezen a ponton teljes joggal kérdezi, hogy ki az ördög akar versbe szedve olvasni mondjuk arról, miként viselkedik a vasreszelék, ha mozgatjuk a mágnest??? Az ilyesmik a legritkább esetben sem tárgyai a költészetnek. Lucretius nem mesél történeteket, nem üt meg lírai hangot, nem vetíti bele fantáziáját művébe. Ellenkezőleg, egészen lenyűgöző lendülettel és lelkesedéssel ismerteti a létező dolgok természetét, hosszan sorolva az érveket s cáfolva az ellenérveket.

Pontosan. Ez inkább a Természettudományi Közlönyben érdemelne helyet.

Csakhogy van egy bökkenő: ez a drága bolond csodálatos költő volt. 

Így hát, sokadszor, az ember azon tűnődik, mire vihette volna, ha költőibb témát választ magának annál, mint hogy versbe szedje a telekkönyvi nyilvántartást.

De mielőtt belevágnánk, rajzoljuk fel a történelmi hátteret. Ismét ugrottunk előre egy évszázadot, ez a Krisztus születése előtti utolsó évszázad. Karthago már régen elporlott, mostanára Róma leigázta a világot, s mérhetetlenül meggazdagodott. Cserébe a világ is beáramlott Rómába, első körben mint a behódolt népekből fogolyként behurcolt rabszolgák sokasága, de később, ahogyan az idegenek száma egyre nő, úgy nő a római lélekre gyakorolt hatásuk is: megjelennek a legfurcsább eszméket valló és tanító, elsősorban keleti eredetű vallások, kultuszok, rítusok.

A hivatalos római világi és vallási hatóságok gyanakvással fogadják ezek többségét, de robbanásszerű terjedésük ellen nincs valódi ellenszerük. Hatalmi szóval legfeljebb az igazán notórius kultuszokat, például a bacchanáliák gyakorlatát tiltják be. A népnek azonban lelki gyógyírre van szüksége, hogy menedéket s feledést nyerjen a kor baljós viszonyai elől. A kis városállamra szabott római erkölcs és intézmények már régen nem képesek keretek közé szorítani a hatalom birtoklásáért folyó egyre brutálisabb küzdelmet: ez a polgárháborúk kora. Ekkora birodalmat már nem lehet egy választott testület szüntelen belső alkudozásaira bízni.

(Ezen elgondolkozhatna az Európai Unió is manapság, vajon mennyire hatékony 28 tagország egybehangzó szavazatára várni halasztást nem tűrő ügyekben, véget nem érő alkudozásokkal próbálva elérni a teljes egyetértést s közben eltűrni, hogy saját pecsenyéjüket sütögető opportunisták - például a magát kiemelkedő államférfinak képzelő felcsúti paraszt - arcátlanul visszaéljenek vétójogukkal.)

Miután leigázta a föld népeit, római a római ellen fordul s majd egy évszázadon keresztül testvérharcot vív, míg e véres vajúdásból végül megszületik az új kormányzati forma, az abszolút egyeduralom s beköszönt a császárság kora, a Pax Romana, új szintézisbe vonva az ezernépű s fajú Római Birodalom igazgatását.  

A régi istenek sem elegendőek már, rohamosan terjednek az új, furcsábbnál furcsább vallási szekták és kultuszok, ilyen lesz majd a kereszténység is hamarosan, melyek elsősorban a halál utáni élet mézesmadzagjával öntenek lelket a szűnni nem akaró polgárháborútól elcsüggedt híveikbe.  

Nem mindenki volt vevő azonban a sületlenségekre.

Íme, már jön is szembe Lucretius s ezt mondja:

Ember még nem járta vidékét járom a Múzsák
Berkeinek, s vágyom szűz forrásokra találni,
S merni belőlük; s vágyom tépni virágot is, újat,
Hogy díszes koszorút készítsek a főmre belőle,
Mellyel a Múzsák nem koszorúzták senki fejét még,
Mert nagy dolgokról éneklek, s arra igyekszem,
Hogy megmentsem a lelket a vallás szűk kötelétől,
Aztán: mert e homályos tárgyról oly ragyogó dalt
Zengek, a Múzsáktól nyert bájjal vonva be mindent.

S aki még ebből sem ért, majd ebből fog:

Fontos hát, hogy a lélek rémét, eme homályát
Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak
Kergessék, de a természetnek a képe és az ész is.

Lucretius a maga nyílt módján meg is nevezi a bajok gyökerét:

Mert válságos időben kell megügyelni az embert,
És csak a balsorsban látszik meg, hogy mi valóban,
Mert az igazság ekkor tör csak elő a szívéből,
Ekkor hull le az álarc, s tűnik elő a valóság.
Végül a gazdagodás meg a nagyratörésnek a vágya,
Melyek a gyarló embereket túlűzik a jognak
Mezsgyéjén is, hogy mint bűnök részese, társa,
Törjenek egyre a nagyság csúcsa felé, napot, éjet
Eggyé téve a harcban, - az élet e két sebe szintén
Jó részben a halál félelmétől nyeri tápját.

Mindez azonban nem csekély vállalás. A latin nyelv még mindig nem érte azt a fejlettségi szintet, mellyel tetszőleges témát, jelen esetben természetfilozófiai fejtegetéseket képes lenne szavakba foglalni. Így hát az első Könyv mindjárt ezzel a felütéssel kezdődik:

Jól tudom én, mily nagy feladat versben kifejezni
Bölcs görögök mélytitkú eszméit latin ajkkal,
Főleg mert új szókkal kell elmondani egy s mást,
Nyelvünk szűkös volta s a tárgy újsága miatt is.
Engem azonban erényed s kedves kapcsolatunknak
Drága ajándoka képessé tesz mind e nehézség
Hordására, azontúl arra vezet, hogy a csöndes
Éjeket átvirrasztva találó, bölcs szavakat szép
Versekké formáljak, hogy fényt gyújtsak agyadban,
Melynél legmélyebb titkát is lásd a tudásnak.

Máshol:

Ember még nem járta vidékét járom a Múzsák
Berkeinek, s vágyom szűz forrásokra találni,
S merni belőlük; s vágyom tépni virágot is, újat,
Hogy díszes koszorút készítsek a főmre belőle,
Mellyel a Múzsák nem koszorúzták senki fejét még

Minderre mégis inkább kihívásként, sőt megtiszteltetésként tekint:

S az sem rég történt, hogy e természettani rendszert
Alkották, s így engemet ért az a drága szerencse,
Hogy nyelvünkre legelsőként ültethetem által.

Klasszikus költő módjára s korának szellemiségével összhangban Lucretius sem habozik megjelölni, mi több, dicsőíteni filozófiai forrásait. Nyíltan vallja magát Epikurosz hívének s így indítja III. Könyvét:

Óh, Te, ki elsőként ily fényt tudtál a sötétből
Kelteni, fényre derítve az élet kellemes útját,
Lépteidet követem, Te, görög nép dísze, virága,
Lábam nyomdokait nyomaidba helyezve, szilárdul,
Nem versengni kívánva veled, pusztán ama vágyból,
Hogy vezetőm légy mindenben; hisz mit vetekednék
Fecske a hattyúval vagy a reszketeg ínú gidácska
Bírna-e versenyt futni a szívós izomzatú lóval?
Mert Te, atyánk, vagy a természetnek a felfedezője,
És atyaként oktatsz minket, mi pedig műveidből,
Mint a virágtermő erdőben a méhek a mézet,
Úgy szedegetjük aranytérő mondásaid össze,
Hisz valamennyije méltó arra, hogy éljen örökké.

Majd belevág a sűrűjébe. 

Természettudományos magyarázatainak zöme mai ésszel nyilván legalábbis ingoványos. De az elektromosság ismerete híján elég nehéz mondjuk a villámlás természetét leírni, hogy csak egyetlen példát említsek. Mindez nagyjából igaz a többi tételes jelenség magyarázatára is. A műnek nem is ezek a legmaradandóbb és legkiemelkedőbb részei, hanem azok a strófák, hol általános filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik élet, halál, lélek, szellem, s hasonlók tárgykörében.

Magával ragadó az az önbizalom és szilárd meggyőződés, mellyel érvek tucatjait, s ez nem túlzás!, hozza fel állításai bizonyítására. Mindent megvizsgál az ész fényében, minden sarokba bevilágít a felvilágosult materializmus lámpásával és következtetései gyakran, bár néha meglepő módon, összhangban vannak a tudomány mai álláspontjával. Lévén költő, megfigyeléseit és állításait inkább a tiszta ész, semmint kísérleti eredmények révén szűri le.

Még ha gyakorta tévutakon jár is, az olvasó óhatatlanul rokonszenvezik azzal a szenvedéllyel, mellyel meggyőzni, megcáfolni s egyben tanítani igyekszik. A megszállottságnak különös hatalma van a hallgatói lélek felett.  

De még ha téved is, ki bánja ezt ma már, ha így teszi:

Mert ott van mindenben az űr, vele egybevegyülten,
És nincsen csupa űr sem, mert ott vannak a dolgok,
Melyek a végetlen térből fölkelve a tárgyak
Összességét szertezilálnák vad viharukkal,
Vagy hozhatnának rájuk másféle veszélyt is.
S nem hiányzik a hely vagy a mélységnek tere sem, hogy
Abba szakadjon a mindenség bástyája ledőlve,
Vagy hová más bajtól sújtatván, veszni merülhet.
Így hát nincs nincs sem az ég, sem a nap, sem a föld, sem a tenger
Mély hulláma előtt a halál ajtaja bezárva.
Sőt ottan tátong iszonyú torkával előttük.
Róluk is el kell ismerned hát, hogy születettek,
És mi halandó testtel bír, nem képes örökké
Távoli kezdettől szakadatlan szembeszegülni
Oly sok erős erős rohamával a végtelenül nagy időnek.

Hát nem gyönyörű? Ebben a tálalásban még az apokalipszis is megszelídül:

Egy nap vet majd véget, Memmiusom, s a világnak
Roppant gépezetét egy nap rombolja halomra.
Jól tudom azt, hogy eszed milyen furcsának, milyen újnak
Látja az ég és föld e jövendő végveszedelmét,
S mily nehezen fogom azt hihetővé szavaimmal,
Mint az lenni szokott, ha szokatlant hall a fülünk, és
Azt nem tudjuk a szem számára is adni, s esetleg
Kézbe helyezni, miken legkönnyebb s legközelebbi
Útja a hitnek nyílik a szívünkhöz és az eszünkhöz.
Elmondom mégis. S szavaimnak némi hitelt nyújt
Az, ha talán földrengéseknél látod, amint mind
Percek alatt mélyen megrendül s szinte elomlik.
Tartsa azonban távol tőlünk ezt a vezérlő
Sors, s inkább csak az ész, mint tény bizonyítsa be azt, hogy
Egyszer a mindenség szönyű zajjal leomolhat.

Tulajdonképpen igazat beszél, ha már itt járunk. A csillagászok szerint a Nap néhány milliárd év múlva, életciklusa végére érve, szupernova robbanással jelenlegi átmérője sokszorosára hízik, a Mars pályájáig bezárólag bekebelezve a belső Naprendszert, majd ezt követően fehér törpe csillaggá roskad össze. Az nehéz nap lesz a földgolyón mindenki számára, aki rosszul bírja a tizenötezer Celsius fokot.

 Kortársként Lucretius sem állhatja meg, hogy oda ne szúrjon:

Hasztalan küzd hát s gyötrődik az emberi nemzet
Mindig, s hiú gondok közt pusztítja magát el,
Mert nem tudja, a bírásnak hogy hol van a vége,
És meddig terjed birodalma a tiszta gyönyörnek:
Lassanként ez vitte a mély tengerre az embert,
És ez hozta a szörnyű harcok fergetegét rá.

HOL VAN A VÉGE A BÍRÁSNAK?

Ma is ugyanezt kérdezem, miközben Ukrajnára hullanak a bombák.  

A De rerum natura legszebb, legemlékezetesebb részei azok, melyben a szerző levezeti, mennyire hiábavaló a halálfélelem s hitványak a babonák:

Mert hisz akár a gyerek mindentől reszket a vaksi
Éji sötét idején, akként félünk mi a nappal
Fényénél is olyantól, mely nem félnivalóbb, mint
Az, mit a gyermek képzel, s félőn lát a homályban.
Fontos hát, hogy a lélek rémét, az elme homályát
Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak
Kergessék, de a természetnek képe s az ész is,
Hogy szabadabban szőhessem művem, mibe kezdtem.

Már csak azért sem, mert az istenektől nincs mit félni:

Isteneink természete azzal jár ugyanis, hogy
Életüket békés nyugalomban töltik örökké,
Emberi dolgoktól végképpen visszavonulva,
Menten minden bajtól, nem fenyegetve veszélytől,
Bízva saját erejükben, mit se törődve mivélünk.
Nem bánják bűnünk s nem nézik az érdemeinket.
Ám, ha akad, ki a tengert Neptunusnak idézi,
És a Ceres nevet adja a gabnának, míg a bornak
Nedvét inkább Bacchus névvel szokta nevezni,
Engedjük, hogy a föld kerekét is hívja, ha tetszik,
Istenek anyjának, míg megkíméli igazság
Dolgában lelkünket a vallásos babonáktól. 

A mű egyik csúcspontja feltélenül az a szenvedélyes érvelés, melyben a lélek halhatatlanságát cáfolja. Érvek garmadáját hozza fel tétele bizonyítására. Ezek közül számomra különösen megragadó volt az a nyílt gúnyolódásba hajló jelenet, melyben Lucretius lefesti, miként vívnak szabályos közelharcot az éppen testetlen lelkek azért, hogy melyikük költözhessen bele egy újonnan született testbe....

Lucretius természetesen visszhangtalan maradt a saját korában. Ezzel a címmel s tartalommal ezen nincs is mit csodálkozni. A tömegek nem olvasnak verseket, kiváltképp polgárháborús időben nem, ráadásul a fogalmak latin nyelven teljesen újak voltak. A versek közönségét pedig hidegen hagyja a vasreszelék viselkedése, mégoly szép hexaméterekben elbeszélve is.

A költők azonban természetesen azonnal felfigyeltek Lucretius művére s legjelesebb alkotók méltatták. A zsenik mindig felismerik a zseniket. A kortárs Cicero-t saját szavai szerint "elbűvölték" Lucretius strófái, s az aranykor nagyjai, Vergilius és Ovidius is páratlan elismeréssel nyilatkoztak munkásságáról. Hasonlóan tett maga Szt. Ágoston is, ám a kereszténység elkövetkező évszázadai természetesen nem álltak azonos szellemi platformon a materialista költővel.

Igazi szellemi utódait természesetesen majd a Felvilágosodás korában termékenyíti meg, amikor a vallás, a babonaságok és általában az Egyház a kor szerzőinek első számú céltáblájává váltak.

Magyarországon majd hetven éve nem készült friss fordítás Lucretius művéből.

Következik: Catullus