Iskolarendszerünk a szépirodalmat jellemzően már kisiskolás korában megutáltatja az emberrel azzal az egyszerű, ám hatásos módszerrel, hogy a hangsúlyt magukról a művekről áthelyezi az elemzésre: megismerhetjük a történelmi és személyi hátteret, a kort, melyben a mű született, az alkotó születési idejét, helyét, anyja nevét és személyi számát, besoroljuk a megfelelő műfajba, számolgatjuk a rímek szótagjait és ha még bírjuk cérnával, nálunk sokkal okosabbak tollából az is kiderül, mit gondolt a költő és milyen stíluseszközökkel élt gondolatai átadására.      

Pedig elég lenne csak elolvasni... 

Így ömlik ki a gyerek a fürdővízzel. 

Milyen szomorú! Hiszen a fiatal, különösen a tizenéves lélek még fogékony a költészetre s az emberiség majd háromezer évnyi szépirodalma végtelen mennyiségű szépséggel, ötlettel, tanulsággal bír és az érzelmek teljes skáláját felöleli. Lenne mit tanulni belőle. A mai fiatalok oroszlánrészét a mobiltelefonja persze sokkal jobban leköti, de a történeti hűség kedvéért illő megjegyeznem, hogy mi sem voltunk különbek.

Amiért az iskola eszembe jutott, az egy furcsa szó: műnem.

Emlékszel még rá?

Segítek: az irodalmi művek három műnembe sorolhatók, úgymint líra, epika és dráma. Ugye, hogy ismerős?

Nos, Hellasz dicső századából az előzőekben már megismertünk számtalan lírai és drámai művet, sőt Homérosz jóvoltából az epika királya, az eposz is megvolt. Egy valami azonban minden eddig olvasott műben közös volt: verses formában íródtak.

Ideje feltalálni a prózát. Végülis nem mindenki alkalmas arra, hogy szigorúan kötött versmértékben fejezze ki önmagát. Avagy arra, hogy ezt elolvassa és értékelje.

A görögök nagy századának első ránk maradt prózaírója egy történetíró, aki mindjárt a halhatatlanok közé emelkedett művével. Ő Hérodotosz, akit Cicero nyomán szokás a történetírás atyjának is nevezni.

A mítosz nála még mindenütt jelenvaló, sőt rendező elv, de minden kezdet buktatókkal teli. Az istenek és félistenek léte még megkérdőjelezhetetlen, egyetlen önmagára bármit is adó városállam, király vagy hadvezér sem tesz egy lépést sem anélkül, hogy ki ne kérné a neves jósdák olykor homályos, máskor azonban lézer pontosságú jóslatait.

De az istenek nála már nem jelennek meg személyesen, ez itt történetírás, nem holmi fikció. Egy-egy drámai pillanatban érkező csodajel, villámcsapás, földrengés, szörnyű vihar még be-becsúszik, de Hérodotosz erősen igyekszik hiteles maradni. A hiszékenysége és naivitása mai szemmel nagyon szórakoztató, de nem habozik kijelenteni, ha valamit nem hisz el, amit hall: attól még leírja. Ha forrásai több ellentétes magyarázattal szolgálnak, akkor mindet leírja s a döntést az olvasóra bízza.

Nagyon szigorúan tartózkodik az állásfoglalástól is. A preferenciái a mű egészéből világosan kikövetkeztethetőek, de sohasem minősíti sem a szereplőket, sem a cselekedeteket, legyenek azok vérfagyasztóan barbárok avagy megénekelnivalóan hősiesek. Hérodotosz nem használ jelzőket: az ő dolga hitelesen beszámolni. A hitelesség az ő esetében úgy értendő, hogy híven tolmácsolja mindazt, amit hallott, anélkül, hogy ismerné a valóságtartalmát. Ezt gyakran maga is hangsúlyozza.  

Mindjárt műve legelején le is szögezi alapelveit: pártatlanság és hitelességre való törekvés, kíváncsiság és kutató szenvedély, s ezekhez dicséretes igyekezettel tartja is magát.

Vele számtalan újdonság jelenik meg egyszerre: prózában ír, ión (tehát nem attikai - athéni) dialektusban, művét olvasásra s nem előadásra szánja, s ami a legfontosabb, úttörő jelentőségű újítás: tudományos igényességgel áll a témához, anyagot gyűjt, rendszerez, forrásokat kutat fel, összehasonlít, elemez és kiértékel. Széltében-hosszában beutazza az akkor ismert világot, s mindenkit kifaggat, perzsa halászoktól Felső-Egyiptom papjaiig.

Egyetlen műve maradt ránk, a Történelem, mely magyarul A görög - perzsa háború címmel látott napvilágot. 

A História szépirodalmi műnek csak erős jóindulattal nevezhető, inkább tűnt a számomra enciklopédikus, tudományos igényű munkának. Szándékait tekintve feltétlenül, az eredmény azonban még nem az lett, amit manapság egy higgadt, bölcs elemzőtől várnánk. Ám éppen ebben rejlik ragyogása, örök időkre elévülhetetlen érdeme: Hérodotosz szórakoztató.

Lebilincselő, sodró lendületű mese: hófehér szakállú nagyapánk ölében ülünk s hallgatjuk, mint a nagyvezír Seherezádét. S ő csak mesél, mesél, rendületlenül, dörgő hangon - örökké elhallgatnánk.

Népek, királyok, fáraók, hadvezérek, hősök és árulók kavarognak, hódítanak s legyőzetnek, ármánykodnak hatalomért, kincsekért és szerelemért, védik a hazájukat, asszonyaikat, gyermekeiket vagy éppen űzi őket a végtelen gőg az egész ismert világ leigázása felé; hol a nyers erő, hol a ravaszság, olykor az isteni gondviselés kerekedik felül. Történelem ez a legjavából, fajtánk közös emlékezete, az örök emberi tabló ezer szálból szőtt tarka szőttese.

S micsoda szálakból! Hérodotosz utazásai során még személyesen látta a fáraók utolsó dinasztiáját, a szfinxeket és piramisokat eredeti pompájukban. Lélegzetelállító élmény olyan útibeszámolót olvasni, mely az ó-egyiptomi kultúráról elsőkézből, szemtanúként számol be. (Nincs is több ilyen, milyen sajnálatos!) Mit nem adnék egy ilyen lehetőségért!! Egyiptomot én már csak a homok alól kiásott, széttöredezett, megfakult állapotában láthattam, a tőle tökéletesen idegen egyistenhitű arab kultúra fojtogató kulisszái között s még így is elmondhatatlan áhítattal töltött el.

Mennyi elveszett, eltemetett, elfeledett kincs! Az az alkotókedv, az a jelképrendszer, az a monumentális,  transzcendentális kifejezésmód, hiába keresem rá a méltó szavakat.

Ha  pedig már így jártam, át is adom a szót szerzőnknek.

Rémusz bácsit halljuk itt az ókor legmélyéről.  

(Egyiptom, Krisztus előtti hatodik évszázad)

Így érte el hát a végzet Apriészt, s utána Amaszisz lett a király, aki Sziuph városában született. Amasziszt az egyiptomiak kezdetben lenézték és nem nagyon tisztelték, hiszen azelőtt közönséges polgár volt, nem származott előkelő családból. Később azonban bölcs és mérsékelt viselkedésével elnyerte népe jóindulatát. Számtalan kincse közt volt egy arany lábmosó edénye, amelyben maga és lakomavendégei mindig lábat mostak. Hát ezt az edényt Amaszisz összetörette, istenszobrot készíttetett belőle, és a legalkalmasabbnak látszó helyen felállíttatta, az egyiptomiak pedig nagy tisztelettel közelítettek a szoborhoz. Mikor Amaszisz hírét vette a dolognak, összehívta az egyiptomiakat, és elmondta nekik, hogy a szobor, amelyet annyira tisztelnek, lábmosó edényből készült,amelybe beleköptek, belevizeltek. Nos hát, jelentette ki, vele magával, aki azelőtt egyszerű polgártársuk volt, most pedig királyuk lett, sem más a helyzet, mint a lábmosó edénnyel, így hát őt is tiszteletben és megbecsülésben kellene részesíteniük. Így szerezte meg az egyiptomiak jóindulatát, akik ettől fogva készséges alattvalói voltak. Idejét a következőképpen osztotta be. Kora reggeltől addig, amíg a piac meg nem telt, szorgalmasan intézte az elébe terjesztett ügyeket, utána azonban iddogálni kezdett, ingerkedett ivótársaival, haszontalanságokkal és bolondozással mulatozott. Nem tetszett ez barátainak, s a következő szavakkal figyelmeztették: "Ó, király, nem méltó hozzád ez a léha, könnyelmű életmód. Neked, fenségedhez illően, egész álló nap fényes trónusodról kellene intézned az ügyeket, mert akkor az egyiptomiak látnák, milyen kiváló ember az uralkodójuk, s mindjárt jobban vélekednének rólad. Mert most semmiképpen sem viselkedsz királyhoz méltán!" Ő azonban így válaszolt nekik: "Akinek íja van, akkor ajzza fel, amikor szüksége van rá, különben nem, mert ha mindig felajzva tartaná, eltörne, s nem tudná hasznát venni, amikor kell. Nos, ilyenforma az emberi természet is. Ha szüntelenül csak komoly dolgokkal foglalkozna,  és  nem  mulatozna  olykor  könnyeden,  észrevétlenül,  megőrülne  vagy  eltompulna. Minthogy én ezt tudom, mindkettőt megteszem." Ezt felelte hát barátainak.

Arnasziszról különben azt beszélik, hogy mielőtt király lett volna, már akkor is csípős nyelvű, iszákos és gátlástalan ember volt. Mikor kifogyott a pénzből, ami a mulatozásaihoz és ivászataihoz kellett, lopni se átallott. Azok, akik azt mondták, hogy eltulajdonította értékeiket – ő pedig tagadta –, nemegyszer elvitték egy-egy közeli jóshelyre, s a jósdák olykor bűnösnek találták, olykor ártatlannak. Amikor pedig király lett, így tett. Azokkal az istenekkel, akiknek szentélyeiben felmentették a lopás vádja alól, nem törődött, templomaik fenntartásához nem adott pénzt, áldozatot nem mutatott be nekik: nem érdemlik  meg,  mondogatta, mert valótlan jóslatot adtak. Azoknak az isteneknek a templomait viszont, akik rábizonyították a tolvajlást, bőkezűen támogatta, mert úgy tartotta, hogy azok az igazi istenek, akik nem adnak hazug jóslatot.

(Lydia, Kis-Ázsia, Krisztus előtti hetedik évszázad)

Ez a Kandaulész rajongva szerette feleségét, s szerelmében szentül hitte, hogy az ő felesége  a  világ  legszebb  asszonya.  Minthogy  ez  meggyőződése  volt,  egyik  testőre,  Gügész, Daszkülosz fia előtt, akit a legjobban kedvelt s akivel legfontosabb titkait is mindig megosztotta, dicsekedve magasztalta felesége szépségét. Nem sok idő múltán Kandaulész, akire fenyegető sors várt, így szólt Gügészhez: "Gügész, úgy érzem, nem hiszed el, amit feleségem szépségéről mondtam neked! Hanem mert általában a halandók kevésbé hisznek a fülüknek, mint a szemüknek, ejtsd szerét, hogy egyszer meztelenül láthasd. "Gügész azonban felkiáltott, s így válaszolt: "Uram, milyen feslett dolgot javasolsz nekem, arra biztatván, hogy meztelenül nézzem meg úrnőmet? Abban a pillanatban, amikor egy nő leteszi ruháját, szemérmességét is leteszi. Sok bölcs szabályt megfogalmaztak a régiek, amelyeket jó, ha megszívlelünk. Az is ilyen, hogy ki-ki csak arra nézzen, ami az övé. Én készségesen elhiszem, hogy valóban ő a legszebb valamennyi nő között, de könyörögve kérlek, ne kívánj tőlem olyasmit, ami tisztességtelen!" E szavakkal próbálta Gügész a királyt javaslatától eltéríteni, mert félt, hogy baja származhat belőle. De Kandaulész így válaszolt: "Bátorság, Gügész! Ne félj tőlem, mert nem akarlak én téged próbára tenni, és attól se félj, hogy a feleségemtől érhet valamifélebántalom. Elrendezem én a dolgot, és ő észre sem fogja venni, hogy te meglested. Abban a szobában ugyanis, amelyben alszunk, majd a nyitott ajtó mögé állítalak. Ha én beléptem, utánam a feleségem is megjelenik, és odamegy az ágyához. A bejárat mellett van egy szék. Erre rakja a ruháit, szép sorban, ahogy levetette őket, egyiket a másik után, s azalatt nyugodtan megnézheted. Amikor pedig a széktől az ágyhoz megy, s hátat fordít neked, módod lesz rá, hogy távozz az ajtón, és ő ne vegyen észre."

Gügész sehogyan sem tudott kitérni a kérés elől, így hát beleegyezett. Kandaulész pedig, mikor úgy találta, hogy elérkezett a lefekvés ideje, bevezette Gügészt a szobába, ahová aztán a királynő is belépett. Gügész itt végignézhette, amint az asszony megjelenik és ruháit lerakja a székre, majd amikor a nő háttal neki odament az ágyhoz, ő titokban kilopózott. Az asszony azonban észrevette, amikor kisurrant. Mikor látta, hogy a férje ily módon kiszolgáltatta őt, szégyenében nem sikoltott fel, hanem úgy viselkedett, mintha semmit nem vett volna észre, de feltette magában, hogy bosszút áll Kandaulészon. A lüdek körében ugyanis, mint általában a barbár népeknél, még egy férfi is rendkívüli szégyennek tartja, ha meztelenül látják. Ekkor azonban az asszony nem adta jelét haragjának, s megőrizte nyugalmát. Reggelre kelvén odarendelte magához leghűségesebb szolgáit, majd üzent Gügészért. Gügész, abban a hiszemben, hogy az asszony mit sem tud a történtekről, megjelent, mint szokás szerint mindig, ha a királyné hívatta. Most azonban, mikor belépett, az asszony a következőket mondta: "Most, Gügész, két lehetőség áll előtted, s rád bízom a döntést, hogy a kettő közül melyiket választod. Vagy megölöd a királyt, s aztán a tiéd leszek én és a lüd királyság is, vagy pedig neked kell itt meghalnod nyomban, nehogy Kandaulésznak mindenben engedelmeskedve, ezután is olyasmit láss, amit nem szabad meglátnod. Vagy neki kell tehát meghalnia, aki ezt tanácsolta, vagy neked, aki meztelenül láttál engem, s ezzel olyasmit cselekedtél, amihez nem volt jogod. Gügész e szavakra egy ideig döbbenten hallgatott, majd könyörögve kérte a királynét, ne kényszerítse őt ilyen helyzetbe, ne állítsa ilyen választás elé. De hasztalan próbálkozott, s végül belátván, hogy kénytelen-kelletlen választania kell: vagy ő öli meg urát, vagy vele végeznek mások, úgy döntött, hogy ragaszkodik a maga életéhez, s a következő szavakat mondta úrnőjének: "Ha már arra kényszerítesz, hogy végezzek férjeddel, mondd meg, miképp keríthetjük őt hatalmunkba." Az asszony így válaszolt: "Arról a helyről kell majd rátörnöd, ahonnan az ő biztatására meglestél engem, s amikor elaludt, a te kezedtől kell meghalnia!"

Az asszony tehát ezt javasolta. Gügészt, akit mindaddig nem engedtek szabadon, s nem volt más választása, mert vagy neki, vagy a királynak meg kellett halnia, az asszony bevezette a szobába, s a mögé az ajtó mögé állította, és a kezébe tőrt adott. Mikor pedig Kandaulész nyugalomra tért, Gügész előrohant, megölte a királyt, s így az övé lett az asszony és a királyság. Ezt az eseményt az akkor élt paroszi Arkhilokhosz is megemlítette iambikus trimeterekben írt költeményében.

Így hát Gügész elnyerte a hatalmat, amelyben egy Delphoiban elhangzott jóslat is megerősítette. Mert, amikor a lüdek Kandaulész halála miatt haragjukban fegyvert fogtak, Gügész hívei a többi lüddel abban állapodtak meg, hogy akkor legyen Gügész a király, ha Delphoiban a  jósda  is  királlyá  nyilvánítja,  ha  pedig  nem  így  történik,  vissza  kell  adnia  az  uralmat  a Hérakleidáknak. A jósda megerősítette Gügészt hatalmában, s így ő lett a király. A Püthia csak annyit tett a jóslathoz, hogy a Hérakleidák majd még bosszút állnak Gügész ötödik utódján. Ezzel a jóslattal azonban sem a lüdek, sem királyaik nem törődtek mindaddig, amíg az valóban be nem teljesedett.

(Egyiptom, Krisztus előtti tizenkettedik évszázad)

Próteusztól, úgy mondják, Rhampszinitosz vette át a királyságot, aki Héphaisztosz templomának nyugatra néző csarnokát hagyta emlékül maga után. Vele szemben két, egyaránt tizenegy méter magas szobrot állíttatott fel. Közülük az északra állónak a Nyár, a délre állónak a Tél nevet adták az egyiptomiak. A Nyár szobra előtt leborulnak, és tisztelettel veszik körül, a Télnek szobrával viszont mindennek az ellenkezőjét teszik.

A hír szerint ez a király oly gazdag volt, hogy ebben egyetlen utána következő uralkodó sem felülmúlni, sem megközelíteni nem tudta. Mivel kincseit szerette volna biztonságos helyen őrizni, kőházat építtetett, amelynek egyik fala az ő palotája külső falával érintkezett. De az építész cselhez folyamodott. A falban egy követ úgy helyezett el, hogy egy vagy két ember könnyen kimozdíthatta. Ahogy a ház elkészült, a király ide hordatta kincseit. Idő múltán az építész, mára halálos ágyán, magához hívatta két fiát, s felfedte előttük, hogyan gondoskodott jómódjukról, s milyen cselhez folyamodott a királyi kincsesház építésénél. Pontosan elmagyarázta nekik, hogyan kell a követ kiemelni, megadta a méreteket, s megmondta, hogy ha utasításait pontosan követik, úgy gazdálkodnak a király kincseivel, ahogy akarnak. Az építész meghalt, s fiai nem vártak sokat, hanem munkához láttak. Éjszaka behatoltak a király épületébe, könnyen rábukkantak a kőre, kiemelték, és sok kincset elvittek. Egyszer  aztán felnyittatta a király a kincstárt, és meghökkenve látta, hogy az edényekben kevesebb a kincs. De nem volt kit gyanúsítani, mert a pecsétek sértetlenek voltak, s az épület zárva. Mikor aztán, másod-és harmadízben felnyitván a házat, újra csak azt látta, hogy a kincs egyre fogyatkozik (a tolvajok ugyanis kitartóan folytatták a lopást), a következőket eszelte ki. Hálókat készíttetett, s ezeket a kincseket tartó edények körül helyeztette el. Mikor a tolvajok szokás szerint ismét eljöttek, egyiküket, mikor az egyik edényhez osont, megfogta a csapda. Átlátta, hogy milyen bajba jutott, azonnal odahívta testvérét, hogy lopózzék hozzá és vágja le a fejét, nehogy felismerjék, mert az a másiknak is a vesztét okozná.

Fivére igazat adott neki, engedelmeskedett, majd a követ a helyére tette, s magával vitte testvére fejét. A király másnap reggel bement a kincstárba, és rémülten fedezte fel a tolvaj fej nélküli testét, holott az épület sértetlen volt, és sem a be-, sem a kivezető nyílást nem lehetett látni. Ezt nem tudta mire vélni, hát a következőt eszelte ki. A tolvaj tetemét kifüggesztette a várfalra, őröket állított mellé, és megparancsolta nekik, hogy ha valakit ott sírni vagy gyászolni látnak, azt fogják el és vezessék elébe.

A tolvajok anyjának nagy szomorúságot okozott, hogy kint függött gyermeke teste. Életben maradt fiához fordult hát, és azt követelte tőle: találja ki, hogyan vehetné le és vihetné haza testvére holttestét. Megfenyegette, hogy ha nem tesz eleget kérésének, elmegy a királyhoz, és feljelenti, hogy nála vannak a kincsek. Az életben maradt fiú, miután anyja így megfenyegette, és semmi rábeszélésre nem engedett, a következő ravasz tervet gondolta ki. Szamarait felszerszámozta, hátukra borral telt tömlőket rakott, s elindult velük. Mikor a kifüggesztett holttest mellett álló őrökhöz ért, észrevétlenül kihúzta két vagy három tömlő lecsüngő végéből a dugaszt, a bor folyni kezdett, az ember meg fejét verte és nagyokat ordított, mintha nem tudná, hogy melyik szamárhoz rohanjon előbb. Mikor az őrök látták, hogy ömlik a bor, edényeket ragadva rohantak az útra, hogy hasznuk legyen a dologból, s valamit megmentsenek a borból. Az ember, haragot színlelve, rájuk förmedt, s amikor az őrök vigasztalni kezdték, úgy tett, mintha megnyugodott volna, szamarait az út szélére terelte és rendbe hozta terhüket. Mikor azután az őrök hosszabb beszélgetésbe elegyedtek vele, és az egyikük tréfás szavaival még meg is nevettette, nekik ajándékozott egy tömlőt. Erre az őrök letelepedtek, nekifogtak az iddogálásnak, s őt is noszogatták, hogy maradjon és igyék velük. Mikor pedig ivás közben barátságosan tovább beszélgettek vele, egy másik tömlőt is felajánlott nekik. Az őrök a bor bőséges élvezetében teljesen megrészegedtek, s ott, ahol ittak, elaludtak. Ő aztán éjszaka leoldotta testvére holttestét.

Megszégyenítésül még levágta minden őr szakállának jobb oldalát, s a testet az egyik szamárra téve hazatért, ekként teljesítve anyja óhaját. A király szörnyű haragra gerjedt a hírre, hogy ellopták a holttestet, de mert mindenképpen szerette volna tudni, ki volt ennek a tervnek a szülője, a következő dolgot találta ki, amit én különben nemigen hiszek. Leányát egy bordélyházba adta, és ráparancsolt, hogy mindenkihez egyformán legyen szívélyes, de mielőtt magához engedne valakit, bírja rá, hogy mesélje el, mi volt élete legbölcsebb, illetve legelvetemültebb cselekedete. Aki aztán azt meséli el, amit a tolvaj tett, azt fogja meg és ne engedje ki. A leány teljesítette apja parancsát, a tolvaj azonban megtudta, hogy miért cselekszik így, és hogy túljárjon a király eszén, a következőt vitte végbe. Tőből levágta egy éppen meghalt ember karját, s köpenye alá rejtve magával vitte. Amikor bement a király leányához, és az őt is, akárcsak a többieket, kikérdezte, elmesélte, hogy legistentelenebb tette az volt, mikor csapdába került testvérének a fejét a király kincstárában levágta, legbölcsebb cselekedete viszont az, hogy az őröket lerészegítette és a felfüggesztett holttestet leoldotta. A leány e szavak hallatára meg akarta fogni a tolvajt. De az a sötétben a halott kezét nyújtotta oda, s a leány azt ragadta meg, abban a hiszemben, hogy a tolvaj kezét kapta el. A tolvaj pedig, otthagyván a leányt, kiszaladt az ajtón. Mikor a királynak ezt is jelentették, elszörnyülködött ennek az embernek okosságán és vakmerőségén. Végül követeket küldött minden városba, és közhírré tette, hogy az illető büntetlen marad és nagy ajándékot kap, ha megjelenik előtte. A tolvaj, bízva az ígéretben, meg is jelent a király előtt. Rhampszinitosz nagyon megcsodálta őt, s mint legokosabb embernek feleségül adta neki a leányát, mert úgy vélte, hogy bár az egyiptomiak amúgy kiválóbbak minden más népnél, ez a férfi még az egyiptomiak között is a legkülönb.

Hát ez volna Hérodotosz varázsa. Magával ragadó meseszövés, mint az Ezeregyéjszaka történeteiben. Ha a boldogtalan olvasó nem lenne kénytelen végig kimondhatatlanul és megjegyezhetetlenül hosszú ógörög és óperzsa nevekkel birkózni, akkor szinte egy szuszra el lehetne olvasni az egészet.

A műnek adott magyar cím, A görög-perzsa háború, eléggé megtévesztő. A műben, melyet az utókor kilenc könyvre osztott, lényegében csak az utolsó kettő foglalkozik e háború eseményeivel. Az első szárazföldi ütközet, a thermopülai csata leírásához a hetedik könyv utolsó oldalán érkezünk meg.

Ez a mű sokkal nagyobb lélegzetű, sokkal ambíciózusabb, térben és időben messze túlterjed a görög-perzsa háborúk alig pár évre és egyetlen tájegységre kiterjedő históriáján. Lényegében az akkor ismert világ átfogó néprajzi és történeti összefoglalása kíván lenni.

Márpedig ilyen volumenű alkotáshoz szigorú alapelveket kell követni: már említettem fentebb Hérodotosz ars poeticáját. Frivol módon gyakran azok a pillanatai a legszórakoztatóbbak, amikor megszegi saját szabályait és kiszól a szövegből avagy találgatásokba kezd.

A kiszólások némelyike egészen mulattató, többször közli például, hogy ezt most nincs kedve elmondani (sic!), illetve tudja, miről van szó, de nem mondhatja el (köti a történetírói titoktartás, mint az orvosokat, ügyvédeket?). A legjobbat azon kacagtam, amikor kijelenti, hogy Khefrén piramisa bizony kisebb Kheopszénál, tudja, mert megmérte. Nos, aki járt Gizában, az jól tudja, hogy az előbbi ránézésre kisebb az utóbbinál, úgyhogy a tény nyilvánvaló, de ez is része Hérodotosz bájának. Ő nem volt rest: megmérte.

Mivel az ókorban fogalmuk sem volt róla, hol ered a Nílus, így nem találtak magyarázatot a folyó évenkénti áradására sem. Ez Hérodotosznak is szöget ütött a fejébe. Ő úgy okoskodott, hogy a folyó úgy viselkedik, mintha a hóolvadás duzzasztaná fel a vizét minden évben. Ez azonban lehetetlen, fűzte tovább, mert a Nílus Délről folyik Északra s minél délebbre merészkedik az ember, annál melegebb van, hogyan lehetne hát hó Dél felé? Ezzel a kérdés nyitva is maradt.

Vegyük szemügyre az általa ismert világ térképét egy pillanatra.

A Földközi-tenger a hellének által is alaposan bejárt vidékét elhagyva a térkép jól láthatóan egyre elnagyoltabbá válik és a szélei már merő találgatásból erednek. A Nílus például egy bravúros kanyarral az Atlasz hegységből ered. A Dunától (Isztrosz) Északra, Indiától Keletre és Etiópiától Délre járhatatlan, lakhatatlan vidékek terülnek el.

Érdekes tény, hogy a kontinenst, amit ma Afrikának hívunk, Hérodotosz korában még Líbiának hívták (mint ma az országot). Mai nevét a rómaiaktól kapta.

Visszatérve a korábbi mondanivalónkhoz, Hérodotosz Históriája történelmi szempontból négy perzsa dinasztia története. A mű nyomon követi a dinasztiák hódítási kísérleteit is az akkor ismert világ végső határaiig s Hérodotosz, ha már úgyis a témánál jár, kimerítően alapos leírást nyújt az ott élő népek számáról, nevéről, szokásairól, fegyverzetéről és így tovább.

Néprajzi és tájleírásokat valamint egyes történelmi epizódokat krónikás jelleggel természetesen már Hérodotosz előtt is írtak ma már elfeledett szerzők. Az ő érdeme a rendszerezés és az összefoglalás egyetlen nagy lélegzetű műbe. Ahol elbeszélései eljutottak az akkor ismert világ földrajzi és kulturális határaihoz, ott kénytelen volt mende-mondákra és egészen fantasztikus állításokra hivatkozni, de mellette szól, hogy becsületesen megmondta, ha szerinte is túlment a hihetőség határain és szigorúan súlyozta az általa személyesen megtapasztalt illetve csupán hallomásból megismert információkat. Még arra is képes volt, hogy kritikus szemmel, mitöbb ironikusan kezelje egyes forrásait. Vele már kezd körvonalazódni az is, amit a modern történettudomány forráskritikának nevez.  

Hérodotosz munkássága vegyes fogadtatásra talált már saját korában is. Kortársainak zöme, különösen a kedvező színben feltüntetett Athén polgárai nagy tisztelettel és elismeréssel övezték, életét - mai fogalmakat használva - felolvasókörutakkal fejezte be, ám néhány nyilvánvalóan fantasztikus kijelentése miatt támadások is érték bőven. Paradox módon éppen az utókor bizonyította némely állításának helyességét. Az ókorban senki sem hitte el neki, hogy egy nyugati irányban haladó hajó jobbra láthatja a Napot, de a déli féltekén pontosan ez történik, így ez a korabeli főníciai hajósoktól beszerzett információ egyértelműen igazolja Hérodotosz állítását, miszerint a föníciaiak körbehajózták Afrikát.

Marco Polo-nak sem hisznek majd velencei kortársai 1700 évvel később, amikor hazatérve arról mesél, hogy Perzsiában örökké égő kutakat látott, Kínában pedig az emberek kövekkel fűtenek. Ki hinne el ekkora sületlenségeket? Ma már tudjuk, hogy  Európa ezen beszámolók révén hallott először a kőolajról és a kőszénről.  

Hérodotoszt olvasva olykor hiányérzete is támad az embernek. Különös például, mennyire fogalma sem volt az ókori Hellásznak Európa északabbra lakó népeiről. Közvetítőkön keresztül kereskedtek még a brit szigetek lakóival is, de semmit sem tudtak róluk. A Kárpát-medence Dunán inneni területeiről, ami az ő nézőpontjukból a Dunán (Isztroszon) túl volt, Hérodotosz csak annyit közöl szárazon, hogy azok lakatlan és lakhatatlan pusztaságok. Megengedem, az Alföld a történelmi korokban járhatatlan mocsárvilág volt (hányszor mentett ez bennünket a tatártól, töröktől!), de az északi hegyláncok nem voltak átjárhatatlanabbak mondjuk a Kaukázusnál. Mi csupán harminc napi járóföldre vagyunk Hellásztól, Hérodotosz ennél sokkal távolabbi tájakat, például Indiát is részletesen ismerteti. Pedig érdekes lenne hallani a Kárpát-medence lakóiról abban a nagyon távoli korban, ahol például az arabok még több istennek áldoznak, tekintve, hogy Allah prófétája, Mohamed, csupán ezer évvel Hérodotosz után születik.  

A másik kényelmetlen benyomásom, ha mondhatom így, a jellemet hiányolja. Az egymással harcban álló felek összes jeles személyisége, királya, hadvezére, türannosza, legyen az perzsa, görög, lűd, asszír, egyiptomi, főníciai, babiloni, ión, dór, spártai, stb. erkölcsi hulla: a legváltozatosabb felállásban árulja el egymást illetve tart több vasat a tűzben, még a Szalamisznál győztes Themisztoklész is külön futárral üzengeti szándékait a perzsa hadaknak. Sehol egy római jellem, akire felnézhetnénk, aki megalkuvás nélkül képviselné nemes elveit. Hérodotosz természetesen nem mondja ki a fentieket, de a nagyszakállú mesélő néha mintha belebámulna a lelkünkbe s nem mindig álljuk ezt a tekintetet. A görögök pláne élen járnak abban, hogy képtelenek közös nevezőre jutni egymással, még a közös haza, Hellász megmentése sem elég nemes indok ahhoz, hogy félretegyék sérelmeiket és összefogjanak. (Nem ismerős ez valahonnan?) A lakedaimóniak (spártaik), argosziak, korinthosziak, boiótiaiak, athéniak, thébaiak valamelyike, néha többek is, mindig a perzsa oldalon harcolnak.

Ellenpélda is akad, de elszomorítóan ritka. Leónidász és a háromszáz spártai vitathatatlan hősiességét is Hérodotosz hagyományozta az utókorra. Ezt a halálig tartó önfeláldozást azután a történelem folyamán még sokan, sokszor megismételték, Szigetvártól a texasi Alamo-n át a varsói gettó védőiig.

Néha azért a görögök is összekapják magukat:

Az athéniak pedig a következő választ adták Alexandrosznak:

Végezetül még egy kifogás, de ez már teljességgel személyes. Ellenvéleménynek is helyt adok.

Leteszem Hérodotoszt, becsukom a könyvet az utolsó oldalnál és azt kérdezem: ebből állna a történelem? Címeres gazember hatalmasok és hatalmasságra törekvő senkik szakadatlan, jellemtelen, gyalázatos kavarásából?

Hol vagyunk mi? Mennyit érünk mi, Te meg Én?

Próbáljuk ki, csak így papíron. Vegyük mondja szemügyre a XXI. század első évtizedének magyarországi történelmét. Mindehhez ugorjunk előre hérodotoszi messzeségbe, jelesül a XLVII. (negyvenhetedik, ha jól írtam) századba. Mit fognak tudni késői utódaink arról, mi történt 2001 és 2010 közt Magyaroszágon?

Hérodotosz optikáját használva, miről szólt ez az évtized? A két eszelős küzdelméről? Egyik oldalon a korlátolt, képmutató, még kimosakodni is képtelen parasztlegényről, aki néhány agyafúrt jogász szakkollégista társával - a szervezett bűnözés támogatását élvezve - foglyul ejtette a magyar államot és törvényhozást? A túloldalon a túlmozgásos, hibbant politikai kalandorról? Róluk szólt?

Ez marad majd az annalesekben? Mi pedig csak asszisztáltunk a színjátékhoz?

(Pedig csak fel kellett volna húzni ezt a kettőt. Egymás mellé.)

Kikérem magamnak. 

Ez az évtized azokról szólt, akik magyar létükre kidolgozták a lelküket, hogy a bögre ne a mélyéről párologjon, hogy a kórház akkor is ellásson, ha már szinte fizikai képtelenség, azokról, akik már nem tudtak hová hátrálni tovább, majd összenéztek egy fázós reggelen: Megyünk? és akiket ezzel örökre elvesztett a nemzetünk, még ha őket talán nem is, de a gyermekeiket egészen bizonyosan, azokról, akik nemzeti jelképeink mögé rejtőzve azt hiszik, így majd nem látszanak gyávának, képzetlennek, Ugocsa továbbra sem coronat.

Tudom, hogy a történetírás nem vállalkozhat a kisember perspektívájának megjelenítésére, de bánt.

Na de fel a fejjel, Hérodotoszról beszélünk, aki nem csupán hatalmas, sok tekintetben páratlan ismeretanyagot hagyományozott ránk egy nagyon régen letűnt világról, hanem megnyitotta az utat más jeles, esetenként jelesebb krónikások előtt s ezen az úton azóta is járunk s fogunk is, míg az emberiség fennmarad.