Plautus esetében még hatványozottabban igaz az, amit már Arisztophanészra is mondtam: ízig-vérig színpadi szerző, akinek a darabjait nézni kell, nem olvasni. Ennek gyakorlati megvalósítása azonban szinte lehetetlen. Plautus 21 ránk maradt művéből a mai színházak legfeljebb a Hetvenkedő katonát és talán még az Amphytrion-t tartják műsoron, a többit soha nem fogjuk látni.

Ilyesformán marad az írott szöveg, melyet némi képzelőerővel feljavítva hű képet kaphatunk Plautus zsenialitásáról. Ezekből is többféle változat lelhető fel, én Csíky Gergely négyszáz aranynyal jutalmazott fordítását olvastam 1885-ből, mely meglepően élvezhető a mai olvasó számára is. Bizonyos szavak és kifejezések száz év múltán már átalakultak vagy teljesen kivesztek a nyelvből, az élődit ma élősdinek mondanánk, míg a rima ma már inkább, hm, legyen örömlány. Ugye, milyen finoman mondtam? Furcsák a régies magyar igealakok, a dupla kettős betűk és a z nélkül soha elő nem merészkedő c betűk sokasága, de mindez szintén hozzáad valami különleges ízt Plautus komédiáinak tagadhatatlan bájához.

Plautus a római vígjáték legjelentősebb, messzi korokra is ható mestere a Római Köztársaság első igazán kemény megpróbáltatásának idején, a pun háborúk korában élt s alkotott. (Megszállott történelem rajongók kedvéért ez a Krisztus előtti harmadik század végére illetve a második század elejére esett.) Az ókor brutalitását már ecseteltem korábban, de érdemes megjegyezni, hogy a két „pun” háború még a maga korában is elborzasztóan véres és elhúzódó küzdelem volt, melyből végül Róma került ki győztesen. Ezt a karthagóiak már csak egy vékony sóréteg alól nézhették...

Plautus darabjainak közönségében ily módon ott ültek azok is, akik számára a harci szekerek és elefántok által eltaposott vagy ízekre tépett, nyíllal kilőtt szemű, az afrikai nap alatt a szomjúságtól könyörögve haldokló súlyosan sebesült bajtársak látványa friss és ismerős élmény volt. S bár meg sem kísérlem magam beleképzelni a lelkivilágukba, egy dologban biztos vagyok: felhőtlen szórakozásra vágytak, nem harcra, nem öldöklésre, nem politikára. Érdemes itt közbeszúrni, hogy a rómaiaktól nem maradtak fenn tragédiák. Láttak ők abból éppen eleget színpadon kívül is.

Gulio Romano : A zamai csata

Továbbá olvasni sem tudtak, tekintve, hogy az antik Rómában még nem volt a mai értelemben vett iskola vagy közoktatás. A gyermekek oktatása a családfő felelőssége volt, de ebbe elemi olvasási és számtani ismereteken túl más nem fért bele. Magasabb szintű képzés kizárólag a módosabbak számára volt elérhető, az is csupán házitanítók révén. Egy átlagos római egészen biztosan nem tudott volna megbirkózni Plautus formabontó nyelvi mutatványaival. Ha belegondolunk, az irodalmi latin nyelv éppen ebben a korban születik, alakul s formálódik, melyben Plautusnak nem kis szerepe van. Az újdonság varázsával hat már maga az a tény is, hogy a színpadon a hétköznapok nyelve ugyan még darabosan, esetlenül, de már formába öntve szólal meg. Heltai Gáspárt sem azért becsüljük, amit írt, hanem inkább azért, mert úttörőként végre magyarul írt. A rómaiak korában ráadásul még nem létezett egyetlen, nemzetek felett álló, igazodási pontként használható szöveg sem, mint a középkorban a Biblia, melynek a helyi nyelvre fordítása minden európai nyelv önállósodásának mérföldköve volt. Latinul egészen a mai napig bezárólag a klasszikus latin szerzők műveiből tanul az ember, de a pun háborúk idején ezek még meg sem születtek.

Számukra tehát fordított volt a helyzet: ők nem tudták elolvasni a darab szövegét, (sokszorosítani sem lehetett), viszont láthatták akár többször is. Színházak, abban a formában, ahogyan a görögök építették őket, Rómában még nem léteztek: ezeket a darabokat a különféle isteneknek szentelt ünnepeken hevenyészve összeácsolt deszkaszínpadokon adták elő fényes nappal. A közönség nem tudott hová ülni, így végig állt, lényegében a színészekkel azonos szemmagasságból követve a cselekményt. (Az első kőszínházat majd a császárok korában építik a szerencsétlen sorsú Pompeii-ben, egy évtizeddel a Vezúv ébredése előtt.)

Ott állunk tehát a nyüzsgő római piacon, a vallási szertartásokkal már végeztek az illetékesek, és a színpadon már készülődnek valamiféle előadásra. Mindenki izgatottan közelebb tülekedik, hogy minél jobban láthasson. Mit fogunk látni?

Természetesen görög darabokat, tekintve, hogy minden kultúrának létezik előzménye s minden ötletet kitalált már valaki. Ugyan honnan máshonnan meríthetne ez az Umbriából származó szerző ihletet és témákat, mint a készen kapott, akkor még alig százötven éves görög vígjátékokból? Mindez annyira természetes, hogy semmiféle szégyellnivaló nincs benne. Óriások vállán állni mindig mámorító. Pontosan így tettek a latin nyelv első szerzői is, akikről az előző fejezetben szóltam. Plautus darabjainak előhangjában korrekt módon, név szerint be is számol róla, melyik régi görög színpadi szerző darabját fogjuk látni. Mintául elsősorban Menandrosz és Philemón darabjai szolgálnak, tehát a görög Új Komédia szerzői a maguk szigorúan politikamentes témáival. A hatalmon lévők bajszát húzogálni Rómában nem volt tanácsos, erről majd az örökre száműzött Ovidius számol be bőven első kézből Keserveiben, így az Ókomédia szóba sem jöhetett.

De kétségtelen, külsőre görög darabot látunk. A szereplők neve görög, az elképzelt helyszínek ismert görög városok. S a nevek nem csupán görögök, hanem gyötrelmesen, kimondhatatlanul hosszúan görögök.  A Hetvenkedő katona például Epheszosz-ban játszódik és a főhősököt így hívják: Pyrgopolynices (ő a hetvenkedő), Periplectomenus (a szomszéd), Philocomasium (a naíva) és így tovább. Ezek annyira bizarrul hosszúak, hogy a modern nyomtatott szövegben rutinszerűen rövidítik őket. Bár egy szót sem tudok ógörögül, de erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy Plautus szándékosan, ha úgy tetszik, merő szórakozásból találta ki ezeket, sőt akár jelenthettek is valamit. Akad olyan női szereplő, akit példul Gymnasium-nak hívnak, ami elég életszerűtlen, lássuk be.  

S azután a darab beindul s minden kétség szempillantás alatt eloszlik: amit itt látunk, az a korabeli Róma, annak népe s mindennapjai. A görögségre tett utalások inkább csak tisztelgések a hagyomány előtt. Elképzelhetetlen, hogy ókori görögök által írt színdarabokban a római jogrendszer figurái jelentek volna meg vagy éppen gúnyolodtak volna a közép-itáliai etruszkok faragatlanságán. (Azt sem tudták, kik azok.) Plautus tehát görög színekkel fest, de különösebben nem is titkolja, hogy minden darabja, minden jelenete utánozhatatlanul, eltéveszthetetlenül római.

A darabok maguk az átverések, szájaskodások, tévedések bővérű vígjátékai. Feszesen pergő cselekmény, jellegzetes, ismétlődő karakterek: éles eszű, gátlástalanul hazudozó, a kártyát vadul keverő rabszolgák s ügyefogyott vagy morálisan ingoványos gazdáik; szerelmes ifjak s leánykák, ez utóbbiak szinte mindig hivatásosak, akik mesterségükhöz hűen csak azon iparkodnak, hogy megkopasszanak mindenkit; kerítők, vagyis a lányok hivatalos gazdái, élősdiek, akik fergeteges dolgokat művelnek azért, hogy vacsorát kapjanak; szerelemre lobbanó vénemberek és így tovább. A nyelvezet a hétköznapok nyelvének bravúrosan, ötletesen feltuningolt, nyelvi leleményektől hemzsegő változata.

Akárhol ütsz fel egy Plautus darabot, azonnal bekerülsz a cselekmény sodrásába, magával ragad, beszippant, szinte cinkossá válsz a jól kitalált beugratásban. Never a dull moment.

Remek szórakozás.

Minthogy azonban nem muszáj csupán két szóban jellemeznem Plautus művészetét, járjuk körbe egy kicsit alaposabban.

A színdarabok jellegzetes motívuma az is, ahogyan a karakteresebb szereplők, tipikusan az ellenérdekelt felek rabszolgái hosszan, színesen ócsárolják egymást. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a legdurvább sértéseket vágják egymást fejéhez és elküldik egymást az összes létező éghajlatra. Ez bizonyára nagyon tetszhetett a korabeli közönségnek, így elmaradhatatlan. Egyben alkalmat adott a szerzőnek is, hogy bőségesen kiélje nyelvi fantáziáját. (A fordítókat pedig kíméletlenül próbára teszi, mert ami elhangzik, lefordíthatatlan, s így lényegében saját koruk nyelvezete és erkölcsei mentén kell újraalkotniuk.) Esetenként valóban szórakoztató, elismerem, főleg, amikor a két legnagyobb csibész találkozik össze, ugyanakkor az egészben van valamiféle olcsó, vásári cirkuszolás. A sértéseket egyik fél sem veszi fel s erőszakra sem kerül sor, pedig a római darabokban lényegesen több verést osztanak ki, mint a csupán szavakkal bántó görög elődöknél láttuk. Mai türelmetlen, feszült, mélyen frusztrált világunkban, ahol egy road rage epizód vagy egy egyszerű összeszólalkozás is könnyen vérontásba torkollik, nem is igazán értjük, miért nem reagálnak súlyos sértésekre még súlyosabb megsértődéssel. Ez is Plautus egyik titka, hogyan lehet nyíltszívűen, de rosszindulat nélkül, szinte mosolyogva, súlytalanul gyalázni.

Vitán felül a helyzetkomikumok kihasználásában rejlik Plautus igazi varázsa. Ma már nem tudhatjuk, hogy ezek az ötletek sajátjai voltak-e avagy ma már elveszett görög darabokból importálta őket, de igazából nem is fontos, kié az ötlet, ha nagyszerű. Igazán emlékezetes marad számomra néhány jelenete. Például az, amelyben aggastyán és fia, közvetítőik révén ugyanarra a lányra licitálnak. A néző eleinte csupán kaján mosollyal figyeli a kibontakozó párbeszédet, ám észrevétlenül, lassan végül a két szereplő is felismeri a helyzetet s mondanivalójukat ennek függvényében alakítják tovább, roppant mulatságosan.

Az emberi gyarlóságok rajza néha szándékosan elnagyolt, sőt olykor egészen groteszk méreteket ölt, mint amikor a hetvenkedő katona azzal kérkedik, hogy egy csatában egymaga hetvenezer ellenséges katonát ölt meg.  A darab végkifejlete így az első pillanattól fogva nem lehet kérdéses. A vállalhatatlan jellemek annak-rendje és módja szerint meg is szégyenülnek, de ez semmiféle katarzissal nem jár a mai néző számára.

Feltűnő továbbá az emberfeletti motívumok hiánya is, még csak egy jelenés erejéig sem mutatkoznak. Az eleve mitológiai tárgyú Amphytrion-t leszámítva sehol egy isten vagy akár csak nimfa, jóslatokra senki sem hallgat s ha az istenek mégis szóba kerülnek, kapnak bőven hideg-meleget. Minden szereplő hétköznapi ember, aki saját érdekeinek erővonalai mentén cselekszik, méghozzá felvállaltan. Méltó és jogos, hogy minden ember önhasznát keresse..., hangzik el a Szamárvásárban.

Ha az ember képes kiszakadni a cselekmény sodrából s egy pillanatra kimerevíteni a jelenetet, akkor kénytelen elismerően megállapítani, hogy a jellemek és azok ordító hiányosságai bizony tökéletes pontossággal vannak megrajzolva, sőt, ami még kínosabb, kortalanok, időtlenek. Gotcha. Manapság éppen így vagyunk kicsinyesek, élvhajhászóak, kapzsik. Az ember egy pillanatra belegondol, ahogyan ez a színpadépítőből vígjáték szerzővé avanzsált római közember rója egymás alá a sorokat egy fáklya lángjánál, közben még azt sem tudjuk, mivel írt és mire, de kénytelenek vagyunk beismerni, hogy minden emberi gyengeséget látó szemei elől nincs hová bújnunk, sem a kortársaknak, sem nekünk, felfuvalkodott utókornak.

Ez a zsenialitás.

Ahogyan a színpadon egy-egy - ma már értelmezhetetlen, de az antik Rómában még életszerű - figura lefegyverzően hű tükröt tart elénk, melyben magunkra ismerünk. Ahogyan az arctalan szerző, akinek nemhogy az életéről nem tudunk szinte semmit, de még az igazi nevét sem ismerjük, darabjai mögül mosolyogva szemléli az emberiség nagy állatkertjét. Jó ember jól fest rossz erkölcsöket, mondja egy szereplő s ez éppen a szerzőre áll leginkább.

Azzal együtt e darabok színvonala és élvezeti értéke hullámzó. A rabszolga gyakran annyira okos és szemtelen, hogy az már fáj. Vagy az átverés annyira átlátszó, hogy kínosan érezzük magunkat, ilyesminek egy óvodás sem dőlne be. Egyes darabok hirtelen, kurtán-furcsán érnek véget. Mintha a szerzőből egy adott ponton elpárolgott volna az ihlet. Márpedig a korabeli közönség meglehetősen robbanékony elegy lehetett: ha nem tetszett nekik a darab vagy az, ahogyan előadták, akkor gyakran a színészeken vettek elégtételt, a férfiakat jól eltángálták s elkergették, a nőket pedig meztelenre vetkőztették, így egy-egy Plautus darab előadása a színészeknek is élesben ment...

A színdarabok irodalmi értéke csekély. Plautus a maga korában ugyan rendkívül népszerű volt, az utcák népének szóló és őket felvonultató darabjaival kétszer is komoly vagyonra tett szert (mert egyszer közben eljátszotta, hahaha), de a császárkori Róma, a klasszikus római arcél számára ez már nem volt elég kifinomult: Horatius lekicsinylően nyilatkozik Plautus műveiről, Terentius a szemére veti, milyen csapnivaló fordító, aki egész jeleneteket kihagy az eredeti darabokból. Nyelvi bravúrjait ugyanakkor nem kisebb név, mint maga Cicero is nagyra tartja. A sivatagban élő Szent Jeromos ötszáz évvel Plautus után nem tartja egyházatyai méltóságán alulinak megemlíteni, hogy egy igazán fárasztó nap után kikapcsolódásul néha Plautust szokott olvasni... Igazi reneszánszát majd a késői középkorban éli meg, nem kisebb neveket megihletve, mint Molière vagy Shakespeare. A Tévedések vígjátéka aligha születhetett volna meg a Menaechmi (Ikrek) nélkül, míg Molière Fösvényének egyértelmű ősképe az Aulularia. Plautust a mai napig játsszák a modern idők színházai.

A fentiek nagyjából fedik mindazt, ahogyan a korabeli közönség s az utókor reagált Plautus darabjaira. Végezetül hadd mondjam el még azt, számomra mi volt bennük a legérdekesebb illetve legszórakoztatóbb, egyben felhívom a figyelmet néhány másféle nézőpontra is.

A nagybetűs Szerző, a szellem embere, aki tömegekhez szól s ennélfogva felelőssége és hatása is megsokszorozódik, szinte sohasem képes elkerülni a kísértést, hogy moralizáljon s véleményt nyilvánítson saját világáról, hiszen így adódik igazán alkalma népét nem középiskolás fokon taní-tani. Ez alól az axióma alól még a helyzetkomikumok óriása, Plautus sem volt képes kivonni magát, s a darabok narrátor szereplői néha igazán megragadó sorokban összegzik koruk tanulságait.

Érdemes figyelmesebben meghallgatni például ezt:

Az ég s a föld királya, Jupiter,
Szétküld a népek közt mindenfelé,
Vizsgálni a halandók tetteit,
Erkölcseit, kegyességét, hitét,
S hogyan válik javukra a vagyon.
Kik jogtalan pert indítnak hamis
Bizonyságokkal, kik elesküszik
Törvény előtt tartozásukat:
Azok nevét felírjuk s Jupiter
Elé visszük. Mindennap tudja, ki
Forral szívében rosszat. A ki itt
Perét megnyerni csalfa esküvel
Akarja s jogtalan vagyont szerez:
Annak dolgában új ítéletet tart,
És súlyosabb bírsággal sújtja, mint
A perből haszna volt. A jók nevét
Más könyvbe írja fel. A gonoszok
Azt vélik, hogy megengesztelhetik
Zeust áldozattal és ajándékokkal:
S költségük, fáradságuk kárba vész;
Mert nem találja kedvét hitszegők
Imáiban. Ha jámbor esdekel
Az istenekhez, könnyebben talál
Meghallgatást, mint a gonosztevő.
Azért hát intelek, jó emberek,
Kik áhítatban és hűségben éltek:
Maradjatok meg ebben, hogy utóbb
Örvendjetek.

Az Újszövetséget a zsidók állították össze, ez nem vitás, de a benne szereplő eszmék, elvek, értékek nem tőlük származnak, hanem már évezredek óta értek a köztudatban. A Messiás eljövetelét például már - az ókorban káldeusnak nevezett - sumérok megjövendölték s az egyetlen Istent ismerő hit is réges-régen jelen volt. A fenti sorokba is észrevétlenül belesimulna az a passzus, hogy könnyebb egy tevének átjutnia a tű fokán, mint egy gazdag embernek bejutnia a mennyek országába...

Az örök kérdés és a rá adott jellegzetesen ókori válasz:

Szívemben nagyon sok dolog forgolódik,
s ha gondolkodom, csak kesergek miatta:
epesztem magam, sorvadok gyötrelemben:
a lelkem kifáraszt, tornáztat kegyetlen.
De mégsem tudom még eléggé, mitévő
legyek, hogy melyik elvet kövessem vezérül,
e két életelv közül melyik lesz szilárdabb:
szeressek vajon, vagy vagyont gyűjtsek inkább.
Az életörömből melyikben találom
a többet. Melyik jobb,
még nem tudom, de gondolom, hogy mit kell tennem:
e kettőt úgy vizsgálnom, hogy
én legyek a bíró és a vádlott.

Ez a legjobb, ezt teszem. És legelőbb
Amor mesterkedéseit mondom el: milyenek.
Sohasem csal Amor hálóba olyant,
aki nem kíván belehullni,
de a vágyakozót űzőbe veszi,
ravaszul hízeleg neki, rosszra viszi,
nyájasszavú, ámde mohó, hazug és
falánk, fanyalgó, kapzsi is, szörnyű zsivány, ki
kocsmába taszítja az embereket,
hízelegve kicsalja a rejtegetett
pénzt. Mert a heves szeretőnek, amint
leterítik a csókok gyors nyilai,
nyomban a pénze hull s elfolyik, szétesik.
"Adj nekem, édesem, ha szeretsz, ezt, azt."
S a bolond mit felel?: "Óh, szememfénye,
megkapod s ha még valami kell, csak szólj."
A férfi függ, a lány üti: többet akar már:
s ez bizony semmi még, a java most jön,
mit zabál! hogy vedel! mennyi pénzt szétszór!
Egy éjszakáért egész pereputtya eljön:
Vasalónők, dögönyözők, pénz- s legyezőőrzők, cipőfényesítők,
énekesnők, ládaőrzők, hírvivők és hírhozók,
az éléskamrapusztítók,
kiket szerelmesünk etet és magát kifosztja.

Lelkemben ezért megfontolom én,
hogy mennyire megvetik azt, ki szegény:
nem tetszel, Amor, nem kellesz, eredj.
Bármennyire édes is enni meg inni,
Amor keservessé teszi. Bánatosan fut
a fórumról, elűzi rokonait,
maga is menekül már maga elől,
s nem akarja barátjának senki.
Csak ezerszeresen fordítsd szemed el,
tarts távolt Amort és messzekerüld
Mert az, ki magát szerelembeveti,
szirtről ha leugrik, jobban jár;
menj, csak maradj magadnak, Amor,
ne légy te barátom, Amor, sohasem.
Marad éppen elég nyomorult, azokat
kínozd, akiket leigáztál.

A derék életre terelem lelkemet,
így teszek, bár nehéz munka lesz ez.
Erre tör mind a jó: hírre, vagyonra;
becsület, tisztelet a jók jutalma.
És éppen ezért inkább legyenek
vélem derekak, ne gonosz fecsegők.

Amiben Plautus a legmaradandóbbat alkotta számomra, azok a lefegyverző, esetenként bántóan cinikus, de zseniálisan tömör és bölcs riposztok, melyekkel egy-egy szereplő  néha elvágja a beszélgetés fonalát. Hasonlóan megragadóak a gyarlók józan önigazolásai.

Hadd mutassak néhányat.

(A ládika)
Adják az istenek!!
Az istenek itt semmit sem tehetnek nélküled.

(A hetvenkedő katona)
Emlékező tehetséged kitűnő.
Gyomrom tanítja.

(Szamárvásár)
Ki sem mondtad még, máris elhivém.

(Epidicus)
Én találva fáradtam el, ti meg keresve.

Az iszákos: hol van az a folyó, mit a tenger magába nem fogad?

A habókos: bolond beszéd könnyíti éltemet. Hát aztán?

Az örömlányok szirén éneke:

(Szamárvásár)
Mert hozzánk vagy csatolva Cupido láncával;
fuss csak, menekülj előlünk,
feszüljön meg vitorlád s eveződ:
Akármily messze jutsz a tengeren,
A révbe ismét visszahajt az ár.

 (Zsizsik)
Hová indulsz, ...?
Hová Venus, Cupido hív; oda,
hová a szerelem von. Éjfelen
vagy alkonyatkor, vagy törvény napon,
Midőn az ellenféllel pörbe szállunk.
Akármikor, bár kedvünk ellen is,
Utána kell mennünk.

A darabok közül személyes kedvencem a Rudens (Hajókötél), mely egzotikus (líbiai) hátterével és ötletes dramaturgiájával felsorakoztatja mindazokat az erényeket, melyek Plautus-t örök barátunkká és halhatatlan komédiaszerzővé tették. Midőn meghalt, a színházi  élet gyászba borult:

Lám, amióta halott Plautus, Comoedia gyászol,
a színpad elárvult; nevetés, játék meg a tréfa,
sőt, a sok ékes vers is, mind-mind sírva fakadtak.

Következik: Terentius