Aiszkhülosszal meg is érkeztünk a görög tragédiák világához. E tragédiák jellegzetes kelléke a kórus, mely már korábban is felbukkant egyes lírikusok, mint például Bakkhülidész költészetében, de az igazi kiteljesedést a színpadon előadott tragédiák hozták el. Jellegzetes ógörög színpadi vívmány ez, melyet már a rómaiak sem követtek saját színházaikban, azután évezredekig szunnyadt, majd csak a modern kori német drámaírók támasztják fel, igaz, ott már más szerepet tölt be. De valódi ógörög tragédia el sem képzelhető kórus nélkül. A kórus a színdarab egyik legfontosabb szereplője, lényegében maga is „színész”, mint Arisztotelész mondja, egy csapat szakállas öregember vagy süldő lányka a darab hangulatához illő felállásban, néha maszkot öltve, akik az antik időkben még nem csupán szavaltak, hanem énekeltek, sőt táncoltak is. Erre manapság már nem vállalkoznak komoly színházakban, amúgy is elég bosszantó, olykor mulatságos a mai néző számára, hogy az idétlen kórus állandóan belebeszél a cselekménybe. De valójában éppen ez a feladata, sőt, a kórus jelenléte és mondandója segíti a darab értelmezését a nézők számára, mintegy megelőlegezi, mit is kellene a nézőnek gondolnia a látottakról, ritkábban még a cselekménynek is részesei.

A korai görög tragédiákban egyetlen színész feleselt a kórussal, aki maga is több különböző szerepet játszott a darabban, így a kórusnak dramaturgiai szempontból is jutott szerep: amíg a színész átöltözött, addig ők beszéltek. Az egész darab ilyesformán egy non-stop produkció volt, a felvonásokat a római korban találták ki, mi már csak a függönyt tettük hozzá. További fontos szempont, hogy a maiaktól eltérően az ókori néző pontosan ismerte a tragédia kimenetelét, elő- és utójátékát, tekintve, hogy a darabok számára jól ismert mitológia témákat dolgoztak fel. Így nem is az volt a lényeg, mi fog történni, hanem hogy miként értelmezik a történéseket a tragédia szereplői, s itt ismét csak vissza kell utalnom a kórus értelmező szerepére. A kórus tevékenysége mai ízlés számára néha kissé túllő a célon, egyes tragédiákban nyugodtan le lehetne őket cserélni egy csapat siratóasszonyra, máskor viszont éppen ők mozgatják a cselekményt azáltal, hogy a színészekkel vitába keverednek.

Aiszkhülosz, aki az ógörög aranykor hajnalán élt Athénban, az első jelentős drámaszerzőnek számít. Többnyire meg is nyerte az éves költészeti versenyeket, melyeken három, tematikájában összefüggő drámával és egy szatírjátékkal kellett indulni. Több mint kilencven művéből sajnos csupán hét maradt az utókorra. Ezeket viszont, megvallom, nagyon élveztem. A korabeli Hellász többre értékelte az Aiszkhüloszt a költészet trónján követő Szophoklész műveit, majd a thyrsos végül Euripidészre szállt, aki hármuk közül a legfiatalabb volt, az ő művészete azonban már dekadenciába hajlott, mindez azonban semmit sem von le Aiszkhülösz költői nagyságából. Színháztörténeti szempontból mérföldkőnek számított egy újabb, második színész szerepeltetése, mely meghatványozta a színpadi lehetőségeket, ez is az ő érdeme.

I. Perzsák

A darab a szalamiszi csatában tönkrevert és szétzilálódott perzsa hadsereg otthoni fogadtatásáról szól, s érdekes dramaturgiai fordulattal élve az ellenség főhadiszállásán játszódik (és egyetlen görög szereplője sincs), mintha azt mondaná, nézd, hogy lezúztuk őket, az ellenség pusztulása a mi diadalunk. Ez a helyzetbeállítás akkor lett először gyanús a számomra, amikor a perzsák kórusa önmagukra barbárokként hivatkozik. Ezen megakadtam egy pillanatra: soha egyetlen civilizált nép sem tartotta önmagát barbárnak, ez a titulus mindig az ellenségeknek járt.

Azután tovább haladva az írói szándék mind nyilvánvalóbbá válik, ám feltétlenül a javára írandó, hogy az ellenség veszteségét és pusztulását is együttérzéssel szólaltatja meg, noha a pusztításuk emléke még elevenen izzik:

"Ott vár reájuk legkeményebb szenvedés
istentelen tettekre, dölyfre bosszúként:
Hellész földére törve istenszobrokat
mertek eldúlni, elperzselni templomot;
oltárok dőltek, istenek szentélyeit
alapjukból hányták tövestül ég felé."

Aiszkhülösz maga is harcolt a fényes görög diadallal végződő szalamiszi tengeri csatában, melyben a jelentős erőfölényben lévő perzsa hadiflottát becsalták a szalamiszi szorosba, ahol a sok perzsa hajó egymást öklelte fel illetve egymás sorevezőit törték ripityára, így könnyű prédát nyújtottak az elszánt, hősies, hazájukat védő hellén hajóknak. Ezzel húsz éven belül Marathon után másodszor is megfutamították a perzsák ármádiáját, és megőrizték a görög föld függetlenségét, a demokrácia fennsőbbrendűségét a keleti despotizmus felett.

Mindez történelmi tény. Ha a perzsák nem követik el ezt a stratégiai baklövést, hanem sikerül leigázniuk Hellászt, akkor a görög városállamok aranykora bizonyára kimaradt volna a történelemből. Mondják, nem szabad túl sokat gondolni a „Mi lett volna, ha...” szcenáriókra, de néha érdekes eljátszadozni a gondolattal. Ha a nyomasztó erőfölényben lévő spanyol Armadát nem szórja szét a váratlan vihar a Csatornán, akkor ma Amerika aligha beszélne angolul és a világot nem tartaná gúzsban a fantáziátlan, örökké csak a hasznot számolgató angolszász népek gazdasági és kulturális hegemóniája.

A görögök győzelmeinek ilyesformán joggal örülhetünk, bátor kis nép volt, nagy tettekre képes. Mai utódaikból az ötszáz évig tartó török uralom nyomán mintha már kiveszett volna ez a tűz. Pedig nyomasztó túlerővel álltak szemben mindkét csatában. A perzsák mindent elözönlő ármádiája szerkezetét tekintve hasonló volt ahhoz a végeláthatatlan, de szedett-vedett török hadhoz, melyet Mohácsnál próbáltunk feltartóztatni, sajnos jóval kevesebb sikerrel. A százezres török hadból csupán harmincezer szpáhi volt képzett, hadviselésben jártas katona és néhány ezernyi janicsár alkotta az elitegységet, a többi egyszerűen anatóliai vagy a hódoltsági területekről jött paraszt volt, egyszerű szántó-vető, akit erőszakkal besoroztak és jött a hitetlen magyar ellen mezítláb, cséphadaróval. Csak sajnos tengernyien voltak.

De térjünk vissza Perzsiába. A perzsa kórus már előre rosszat sejt, amikor azonban a hírnök megérkezik és közli a katonai összeomlás részleteit, akkor kitör a hosszas jajveszékelés. Hosszú strófákon keresztül siratják a perzsa ifjúság színe-virágát, a magukra maradott özvegyeket, az egész birodalmat, a királyi udvart, sőt még az államszervezetet is, de itt Aiszkhülösz nem állja meg, hogy oda ne szúrjon a keleti zsarnokságnak: „roncs az erőszak igája", jajgatja a kórus egy helyen.

Zsarnoksághoz illően a felelősségről persze egy hang sem esik, pedig a hírnök szavaiból egyértelmű, hogy Xerxészt, a perzsa birodalom urát, Szalamisz vesztesét lépre csalták a ravasz görög hajósok. Ekkor azonban megjelenik a színen az egyetlen személy, aki verdiktet mondhat még Xerxész felett is, s ez nem más, mint Dáriosz király, Xerxész atyja, a marathoni csata vesztese, aki egyenesen az alvilágból látogat fel egy jelenés erejéig. Ő aztán nem is fogja vissza magát, s a szájából már a görög hazafi beszél: a perzsa bukás valódi oka a gőg, az elbizakodottság volt, a hübrisz, mely olyan jellemző volt Xerxészre, egyben ezt érzem a tragédia legfőbb, örök időkre érvényes üzenetének. Hérodotosz beszámolója szerint, amikor a perzsa had pontonhidat ácsolt a Hellészpontoszon (ma Dardanellák) és azt egy hirtelen jött vihar tönkretette, akkor Xerxész isteni lényhez méltó parttalan dühében megkorbácsoltatta a tengert... Ennél jobb példát talán nem is tudnék mondani a történelem sűrűjéből a fennhéjazó ostobaságra.

A színen végül megjelenik maga a legyőzött, összetört Xerxész is, számot vet birodalma roncsai felett és ezzel be is teljesedik a perzsák tragédiája.

Heten Theba ellen

A mesternek ez a tragédiája, mint a Perszákat leszámítva az összes többi is, mitológiai alapokra építkezik, mégpedig Oidipusz thébai király történetére, mely olyan sűrűn terhelt mindenféle emberi bűnökkel, hogy szerzők egész sorát ihlette meg, Szophoklésztől Voltaire-n át Alfonzóig. Freud egész karriert épített a történetre. Szophoklész ennek a témának szentelte leghíresebb drámai trilógiáját, mely hamarosan következik e lapokon.

Hadd foglaljam össze gyorsan a lényeget, a görög drámákhoz elengedhetetlen ismerni ezt a mítoszt. Oidipusz király családját kegyetlen átkok sújtják kezdettől fogva. Az első mindjárt az a jövendölés, mely szerint Laiusz királyt saját fia fogja megölni. Ezt megelőzendő, a király újszülött fiát kiteteti a farkasoknak a hegyekben, azonban annak sikerül túlélnie, felcseperedik Oidipusz néven, és - akaratán és tudtán kívül - valóra váltja a borzalmas jövendölést, megöli a saját apját és frigyre lép az anyjával. Nászukból négy gyermek születik, két fivér és két nővér. (Ez utóbbiak egyike Antigoné.) Amikor az igazságra fény derül, a királynő felakasztja magát, Oidipusz király pedig kiszúrja a saját szemeit és hátralévő életét vakon tengeti.

Arra azonban vakon is futja tőle, hogy újabb rettenetes átokkal sújtsa az amúgy is meggyötört családot s megjövendöli, hogy két fia (Eteokész és Polüneikész) egymás kezétől fog elveszni. A Heten Theba ellen eme átok beteljesedéséről szól, a város ostromának díszleteibe ágyazva.

(Fontos megemlíteni, hogy itt a görög Thébáról van szó, nem pedig az egyiptomiról. Mindkét lenyűgöző múltú város lényegében az ókor óta lakott, de az utóbbit manapság Luxornak hívják.)

A darab megindítóan ábrázolja az ostromlottak, a kiszolgáltatottak nyüszítő félelmét a holnaptól. A jajgató lánykórusnak a helyzet és a szerző bőven ad muníciót:

"Mindenható istenek,
tökéletes vártorony-őrizők!
Árulón, jaj, oda ne add,
ó, Ég, dzsida-kínozta városunk
idegen ajkúaknak. Ó,
fületek értse, mit könyörög égbetárt
kézzel e sok lány!"

A fenti ima bizonyára minden ostromlott városban elhangzott, ezer és ezer különböző nyelven és torokból, mióta csak a világ világ. Ezt rimánkodhatták, suttoghatták oltárok előtt minden gyalázatos kor ártatlanjai, akiket Aiszkhülosz a "szenvedés újoncainak" nevez. Nem nehéz elképzelni még ma sem, mit érezhettek a legvédtelenebbek, elsősorban az asszonyok és gyermekek, akik Bizánc, Szamarkand vagy Zhongdu falai mögött kerestek menedéket a barbárok végtelen serege elől. Mindhárom város elesett végül és a lakosságát az ostromlók az utolsó szálig kivégezték vagy jobb esetben rabszolgaként elhurcolták. Ha belegondolunk, mennyire vágyhatott egy művelt kínai asszony arra, hogy egy mongol lovasíjász feleségeként éljen egy sátorban, akkor a "jobb eset" is erősen relatívnak hat.

Theba erős vár, hét kapuja van, melyik mindegyikét egy jeles vitéz vezette sereg ostromolja, velük szemben a város királya, Eteoklész, egy-egy hasonló kvalitású harcost jelöl ki védőnek. A hetedik kapuhoz, melyet saját öccse, Polüneikész ostromol, természetesen ő maga járul. Szó szót, tett tettet követ, a csata vadul hullámzik, a város végül felszabadul az ostrom alól, de Oidipusz átka beteljesül és a két fivér egymás keze által esik fel.

Ezzel az eredeti tragédia be is teljesedik, évtizedekkel később azonban ismeretlen kezek egy másfajta befejezést kanyarítottak hozzá. Ebben kihirdettetik a város véneinek ítélete, melynek értelmében a városvédő királyt, Eteoklészt pompával rendelik eltemetni, míg az ostromló Polüneikész tetemét a kutyák elé vetnék. Ebben a pillanatban azonban előáll Antigoné, aki mindeddig keserves jajgatással siratja mindkét szeretett fivérét és kerek-perec kijelenti, mindent elsöprő elszántsággal, hogy márpedig ő eltemeti a fivérét és fütyül rá, hogy erről ki miként rendelkezik. És hogy szemernyi kétség se maradjon elszántsága felől, még azt is odaveti, hogy meg se próbálja senki ebben megakadályozni, mert  "talál a bátorság a tettre száz utat!".

Dacára ostromnak, háborúnak, szenvedésnek és fájó veszteségeknek, a műnek ez a legdrámaiabb pillanata, amikor egyetlen gyenge nő a szeretet és  humánum nevében elszántan szembeszáll az embertelenséggel, még ha az a hatalom berkeiből ered is. Róla és bátorságáról még fogunk hallani Szophoklésznél.

És végül, hogy ne csak én beszéljek, álljon itt egy strófa, a mű utolsó versszaka, mely gyönyörűen tolmácsolja azt a lenyűgöző nyelvhasználatot, mely élvezetessé teszi Aiszkülösz tragédiáit.

(az elesett király, Eteoklész temetési menete)
"Kísérjük el őt, mint ez a város
és az igazság zengi helyesnek.
Az erős Zeuszon s a Boldogokon kívül
Kadmosz várát ez védte, nehogy
felforgassák, s idegen katonák
hullámtorlata
zuhogón elmossa örökre."

III. Oltalomkeresők

Többi tragédiájához hasonlóan Aiszkhülosz ebben is többféle morális dilemmát feszeget egyetlen történet kereteibe ágyazva. Az egyik dilemma mindjárt az, vajon miféle egyensúly állhat fenn a család- illetve vendégszeretet isteni parancsa és az önvédelmi ösztön között, egyszerűbben fogalmazva, befogadhatjuk-e a nálunk segítséget kereső családtagjainkat, ha azok jelenléte ránk is pusztulást hoz? Ha ez a kérdésfelvetés akadémikusnak tűnik, netán túlságosan anakronisztikus, akkor elég ha visszagondolunk a vészkorszakig és ilyesformán tesszük fel a kérdést: melyik parancs erősebb, az emberségé vagy életösztöné? Te vajon elrejtetted volna a pincédben a sarki zsidó fűszerest az őrjöngő csőcselék (akkori nevükön a nyilasok) elől? Azt, akivel 35 éve minden nap kedélyesen elbeszélgettél és akiről egyszer csak kitalálták, hogy ő a nép ellensége és minden bajunk okozója?

A hideg fut végig a hátamon, hacsak belegondolok, miféle morális döntések elé állította a vészkorszak még a leghétköznapibb embereket is. És hányan döntöttek rosszul!! És hány emberéletbe került mindez? A legborzasztóbb ebben a dilemmában az, hogy mindkét választás végzetes a maga módján. Ha megtalálták, akit a pincében rejtegettél, a saját családodat is kivégezték.

Nos, az Oltalomkeresők ezt a szinte feloldhatatlan dilemmát járja körül. A keretéül szolgáló mitológiai történet a szerencsétlen argoszi hercegnő és papnő, Ió históriája. Sok más szerencsétlen sorsú halandó szűzleányhoz hasonlóan rajta is megakadt Zeusz szeme, aki aztán addig ravaszkodott, addig keverte a kártyát, míg végül meg nem kapta a leányt. Innen kezdve az események a szokásos mitológiai mederben folytak tovább, Héra erre is rájött és megint csak az ártatlan áldozaton töltötte ki iszonyú haragját (a férjén mégse tölthette ki). Ió fehér üsző képében, egy vadul csipő bögöly elől menekülve, fájdalomtól félőrülten bebolyongta a fél világot. Amerre járt, annak nyomait ma is helységnevek őrzik, mint a Ión tenger vagy a Boszporusz (ami eredeti nyelven tehén gázlót jelent). Végül Egyiptomba érve visszanyerte emberi alakját és megszülte fiát Zeusztól. Két nemzedékkel később az egyik utód, Aigüptosz (Egyiptom) elhatározza, hogy ötven fia majdan unokatestvére, Danaósz király ötven lányával lép frigyre. Az atya és lányai, a Danaidák azonban elborzadnak a vérfertőző házasság gondolatától, és sebtében, hajókkal menekülnek Egyiptom földjéről, méghozzá vissza Argoszba, ahonnan ősanyjuk, Ió elszármazott valaha.

Nos, ők az Oltalomkeresők, akik Argosz partjaihoz érve a fent részletezett dilemma elé állítják a föld jelenlegi urát, a boldogtalan Pelaszgosz királyt. Nyomukban ott lohol az ötven kérő, akik akár erővel is hajlandók elvenni maguknak a lányokat. A háború küszöbön áll.

A darab meglepően nőközpontú, természetesen a kórust is fiatal lányok, maguk a Danaidák alkotják. A szüzek fogadkoznak, hogy inkább a halált választják, mint a vérfertőző nászt, de az olvasó él a gyanúperrel, hogy mindez csak kifogás, az erőszakkal férjhez kényszerített fiatal nők örök panasza, tiltakozása jajgat fel a kórusból:

"A borzadály betölti lelkemet,
szívem szünetlen éjsötéten háborog.
Belém markolt a hír, a félelem megöl.
Hurokba hajtanám
sorsűzte főmet inkább, hogy bőrömet ne érje
az átkos férfikéz, uram
inkább Hádész legyen."

Mindez egy férfi szerző tollából elismerést érdemel, így megszólaltatni a történelem nőnemű felének leggyakoribb, legfájóbb és olyan borzalmas indulatokat kavaró panaszát. Bravó.

Az argoszi király és a  város vénei végül a szüzek befogadása (s egyben megvédelmezése) mellett döntenek. Ezen a ponton az ember nem állja meg mosolygás nélkül és Aiszkhülösz is cinkosan kikacsint egy pillanatra: vajon létezhet olyan valaha, hogy a vének tanácsa egy csapat hamvas szűzleány ellenében dönt? Képtelenség. Hiszen kocsányon lógnak a szemeik... A női vonzerő férfirontó, sorsrontó hatalma váltakozó előjellel ugyan, de örökös témája az ógörög költészetnek. Emlékszünk még, mit mondtak a trójai vének Heléna szépségéről?

Mi férfiak se lettünk sokkal okosabbak azóta, na. A Habsburg örökösödési háborúban sarokba szorított ifjú királynő, Mária Terézia, karján a csecsemővel, sírva kérleli a magyar rendeket oltalomért a pozsonyi országgyűlésen, mire a magyar nemesség egy emberként talpra ugorva lovagiasan felajánlja életét és vérét királynőjéért. Micsoda lenyűgöző pillanat! Minő nagylelkűség! 

Festményre kívánkozik, nem?

Mindez pontosan harminc évvel a vérbe fojtott Rákóczi szabadságharc után és száz évvel a következő, szintén a Habsburgok által vérbefojtott magyar szabadságharc előtt zajlott le. Ha volt esélyünk valaha önerőből lerázni a Habsburg igát, hát ez bizonyosan az volt. De a nemesség lovagias volt, cserébe csupán előjogai megőrzését kérte, például az adómentességet és elment harcolni a birodalomért (pontosabban elküldte a jobbágyait). Lehet, hogy azoknak van igazuk, akik ezt reálpolitikai döntésnek látják és a török veszéllyel igazolják, nem tudom. A török birodalom a XVIII. század közepén már eléggé döglődő oroszlán volt. De keserűen megfizettünk ezért az elmulasztott lehetőségért a későbbiekben, egészen 1945-ig, sőt bizonyos tekintetben a mai napig.

Hanem ekkor azonban (mégiscsak tragédiáról van szó!) megérkeznek a kérők felfegyverzett hajói és az alábbi párbeszéd tanúi lehetünk.

Lenyűgöző, hallgassuk csak: 

PELASZGOSZ
    Te ember ott! Mit művelsz? Mit gondolsz?
    Miért gyalázod meg Pelaszgosz férfiak honát?
    Vagy azt hiszed, nők városába érkezel?
    Barbár létedre hellének között nagyon
    arcátlan vagy, s nagyot hibázol oktalan.
HÍRNÖK
    E nép törvénye ellen mit követtem el?
PELASZGOSZ
    Először is: felejted jöttment voltodat.
HÍRNÖK
    Miért? Mit elveszítettem, azt kerestem itt.
PELASZGOSZ
    Kit említhetsz e földön pártfogó gyanánt?
HÍRNÖK
    Hermészt, a legfőbb pártfogót és nyomlesőt.
PELASZGOSZ
    Istent említesz, s nem tisztelsz istent magad?
HÍRNÖK
    A Nílusmentieknek szentélyét igen.
PELASZGOSZ
    Ezekre nem tekintesz, azt jelentse ez?
HÍRNÖK
    E lányokat vinném, ha más nem áll elém.
PELASZGOSZ
    Lesújt a büntetés, mihelyt hozzájuk érsz!
HÍRNÖK
    E szó nem éppen szíves vendégségre vall.
PELASZGOSZ
    Szentségtörőkre nem vár jobb fogadtatás.
HÍRNÖK
    Megyek s az Aigüptosz fiaknak hírt viszek.
PELASZGOSZ
    Szívemben semmi gondot nem fakaszt e szó.
HÍRNÖK
    De hogy világosabban adjam majd elő
    - mert hírnök dolga számot adni pontosan -
    mit mondhatok, ki tiltja meg, hogy elvigyem
    a gazdáimmal vérrokon leányokat?
    Itt nem tanúkra hallgat Árész, ily viszályt
    nem dönthet el váltságul átadott ezüst,
    csak férfiak veszte véres harcmezőn,
    hol végvonaglások közt száll az élet el.
PELASZGOSZ
    Nevem miért mondjam neked meg? Megtudod
    még jókor, mind magad, mind útitársaid.
    E lányokat pedig, ha önként, szívesen
    mennek, ha szép szóval beszéled rá - vigyed;
    de városunknak népe úgy határozott
    egyhangúan, hogy nőket erőszakkal soha
    nem enged elrabolni; mint a jól bevert
    szög, oly szilárd s erős e néphatározat.
    Nem véste bronztáblákra senki, nem pihen
    papírusz hártyáin, nehéz pecsét alatt:
    hanem magad hallod szabad száj érthető
    szavát. S most szedd a lábadat, hordd el magad!
HÍRNÖK
    Tudd meg tehát: szokatlan háborúba fogsz.
    Bár férfiakhoz állna majd a győzelem!
PELASZGOSZ
    Meglátjátok hamar ti is, hogy férfiak
    e föld lakói, és nem árpalé-ivók.
 

Könyvtárakat megtölt az az irodalom, melyet az utókor az antik görögségról írt azóta, de ebben a pár sorban benne van az antik görög világ maga: az istenekre visszavezetett jogrend, a hősiesség és szemtelenség, a tisztelet és a vadság, az első irodalmi művekre, tudományos eredményekre és filozófiaia alapvetésekre is képes civilizációnk nagysága.

A darab némi további fohászkodás és ködös jóslat után véget is ér, a korabeli néző azonban ismerte a korántsem happy ending-et. Az ötven kérő erőszakossága végül felülkerekedik, de ez csak további sötét tragédiák forrása: az ötven lány (egy kivételével) leszúrja a férjét a nászéjszakán, míg velük és atyjukkal, Danaosz királlyal majd az egyetlen  életben maradt kérő végez bosszúból. Az Alvilágra kerülve örök büntetésük az, hogy vizet kell hordaniuk egy lyukas korsóba.

IV. Leláncolt Prométheusz

Ez a tragédia már tisztán mitológiai tárgyú, emberi szereplői egyáltalán nincsenek. Egyben ez az eddigi legérdekesebb, legösszetettebb alkotás, amit Aiszkhülosztól volt szerencsém olvasni. Számottevő morális dilemmák, hányatott sorsok és nagyon is emberi reakciók keresztezik itt egymást, igazi csemege lehet ez értő műítészek számára. Szándékosan használom azt a szót, hogy keresztezik, mert a darabban felvillanó konfliktusok alapvető világnézeti különbségek eredői, így ezeket nem lehet feloldani azzal, mint a korábbi, emberi tragédiákban, hogy a seregek egymásnak esnek és halottainkat majd eltemetjük nagy pompával.

Ez a darab ugyanis a zsarnokságról szól. Örök téma, jegyzem meg szomorúan. A hatalom gőgjéről, legitimitásáról és arról, ki milyen alapállást vesz fel az elnyomottak közül, mi lesz a lázadók és mi a megalkuvók sorsa.

Zeusz az istenek első nemzedékéből származó titán, Prométheusz aktív segítségével legyőzi atyját, Kronoszt és vele a teljes első nemzedéket s így ő kerül az istenek trónjára. Hatalma korlátlan, abszolút, új időszámítás kezdődik. A legyőzőttek megbűnhődnek, a szövetségek részt kapnak a koncból, a kritikus hangokat elhallgattatják.

Ismerős mindez, késői olvasó? Mit sem változtunk ezer évek alatt. Mit sem. 

Prométheusz, a jeles szövetséges azonban tiltott vizekre téved, egyrészt tevőlegesen támogatja a lenézett, lesajnált, percéletű emberiséget, hogy mivel, arról még ejtünk szót, másrészt nem adózik kellő tisztelettel az új uraknak, elsősorban magának Zeusznak.

Főbenjáró bűnök.

"Az új urak mindig kérlelhetetlenek", mondja Aiszkhülosz. A frissen megszerzett hatalommal való őrjöngés is milyen, milyen régi. Milyen, milyen mai.

Prométheusz büntetése száműzetés az Alvilágba, élve sziklához láncolás, sőt még Zeusz szent madara, a sas, is benéz minden nap, hogy tépjen egyet a májából. Elég fájdalmasnak hangzik.

Az egész darab egyetlen, nagy méltatlankodó segélykiáltás, nézzétek, mit tett velem a zsarnok!!! Prométheuszt a tragédia nyitányában Héphaisztosz, az istenek kovácsa, a sziklához bilincseli, vonakodva bár, de saját atyja parancsai ellen ő sem tehet semmit. Jellemző módon e parancsokat az Erő és az Erőszak közvetíti számára (a görög mitológiában az elvont fogalmakat, mint Álom, Halál, Vonzerő, Csalás, stb. is megszemélyesítik).

"Külsődhöz méltó minden szó a nyelveden", veti oda megvetően az Erőnek Héphaisztosz, miközben rokonát, Prométheuszt kelletlenül a sziklához láncolja.

A tragédia innen kezdve a leláncolt Prométheusz és látogatói közti párbeszédekből áll. A kórust ezúttal az Óceánidák, a tengeristen leányai, vízi nimfák alkotják. Mind ők, mind a későbbiekben színre lépő atyjuk mélyen rokonszenveznek a meggyötört áldozattal, sőt, Ókeánosz még a személyes közbenjárását is felajánlja, de némi köntörfalazás után mindnyájan kibökik azért, hogy Prométheusz vesztét saját gőgös viselkedése okozta. Jobban szeretni a nyomorúságos emberfajt Zeusznál? Ki hallott már ilyet, ezért bizony kijár a büntetés, ha nem is ilyen aránytalan.

Prométheusz görög tragédiához méltóan hosszasan sajnáltatja magát és sanyarú sorsa felett kesereg, de ennek itt és most van helye:

 ".. sorsunkat elsiratni akkor érdemes,
hozzá erőt merítenünk bármilyen nehéz,
ha az, ki hallja, együtt könnyezik velünk."

De aztán megszólal érdemben ő maga is, audiatur et altera pars, s elsorolja tetteit, mi mindennel segítette az emberiséget, melyet Zeusz már éppen el akart pusztítani. Nem csupán a tüzet lopta el számukra, hanem megtanította nekik a földművelés, hajózás, kézművesség és sok más hasznos tevékenység fortélyait is. Mi több, "okoskodásuk legjavát, a számot" is ő ismertette meg velük. (Vajon hány későbbi drámaszerző tekintette a matematikát az emberi okoskodás legjavának?) És tett még valamit, ami talán még a tűznél és a mesterségeknél is fontosabb: "az emberek lelkébe lopott vak reményt", melyről még a kar is úgy vélekedik, hogy evvel nagy kincset adott szegényeknek...

Mindezek nyilván nem ellenszenvesek a darab emberi nézői számára.

Ekkor azonban a fókusz ismét visszaáll a bűnhődésre és ezen keresztül a zsarnokságra. Megjelenik szerencsétlen bolyongó Ió, akiről fentebb már meséltem, üsző alakjában, szörnyű fájdalmak által űzve, és az ő esetében már egyértelmű a szerző morális ítélete a zsarnokság eszméjét megtestesítő Zeusz ellen. Ió valóban teljesen bűntelenül szenved, és itt a darab már szinte kiált: ha a zsarnok ezt is megteheti, meg azt is megteheti, akkor mi az, amit nem tehet meg? Ki lesz a következő áldozata? Talán éppen Te és a családod?

Prométheusz azonban különleges helyzetben van.

Először is titán, vagyis isten, aki eleve halhatatlan. A görög mitológiában tulajdonképpen mindenki halhatatlan, még a halandók is csupán leszállnak az Alvilágba, de létezni továbbra is léteznek. Az Alvilágba esetenként lelátogató mitológiai hősök, például Odüsszeusz, ott rendre meg is találják már elhalt szüleiket és csatában derékul elhullott harcostársaikat. Még az is előfordul, hogy egy-egy alvilágra jutottat kikérnek és felhoznak Hádész birodalmából, lásd Dáriosz király esetét a Perzsákban vagy Perszephoné mítoszát. 

Másodszor, olyan képességgel bír, mellyel senki más: látja a jövőt. (A neve görögül előrelátást jelent. Vesd össze: van egy Epimétheusz nevű testvére, aki viszont, szintén nevéhez hűen, a visszatekintés istene.) S ebben a jövőben Zeusz hatalma is megtörik, Prométheusz pontosan tudja, ki, miért és hogyan fogja Zeuszt legyőzni és megszabadítani őt kínjaitól.

A szóban forgó illető majd éppen Ió egy távoli utóda lesz, így szerencsétlent útba is igazítja a jövöjére nézve s Ió panaszos ugrándozással el.

Hanem a sorsot, a végzetet, maga Zeusz sem kerülheti el, ezt a szereplők nem is mulasztják el kihangsúlyozni, hiszen a végzet a Moirák és az Erünniszek fennhatósága, az előbbiek azok, akik az emberi élet fonalát is elmetszik végül (latinul Párkák). A zsarnok éltető eleme a nyugtalanság, a bizalmatlanság, vajon meddig húzhatja, mikor fordulnak ellene, bízhat-e bárkiben? Így Zeusz is roppant kíváncsi a jövendőre.

Jő tehát Zeusz hírnöke, Hermész és itt vitriolos összecsapásra kerül sor közte és a leláncolt Prométheusz között.

"Csípős beszédű bölcs, ki szembeszállni mersz
az istenekkel, emberek kedvébe jársz,
s tüzet loptál nékik, hozzád beszélek én."

Hermész, a mitológia történetek egyik katalizátora, az istenek hírnöke és a ravaszság megtestesítője szimpatikus szereplő minden korok olvasói számára, itt azonban a zsarnokságot képviseli, így az ember hátán a hideg futkározik attól a párbeszédtől, ami következik.

Prométheusz gőgösen leszolgázza Hermészt és nem rejti véka alá a megvetését sem a szolga, sem ura iránt. Hermész aktuálpolitikus és diplomata, elsőre megkísérli szép szavakkal jobb belátásra bírni a leláncolt titánt, és kiszedni belőle, amit Zeusz tudni szeretne, de amikor az rendíthetetlennek mutatkozik, akkor előveszi a B tervet és közli, milyen további büntetéseket szán Zeusz Prométheusznak, melyek haladéktalanul be is következnek. Robbanás, tűz, füst, égzengés és Prométheusz a sziklájával együtt a pokol legmélyebb fenekére bukik. 

A zsarnokság áll, az igazság elbukott, de egy napon majd jön valaki, aki végez a zsarnokkal, már tudjuk.

Remélhetünk-e ennél többet?

Aiszkhülosz egyetlen fennmaradt drámatrilógiája következik. Ez a versenymű, melyet Krisztus születése előtt 458 évvel a költészeti versenyre benyújtott és vele első díjat nyert, a kívánalmaknak megfelően három tragédiából és egy szatírjátékból áll és összefoglaló néven Oreszteiaként ismeretes. (A szatírjáték nem maradt az utókorra.)

Rövid emlékeztetőként, a trilógia témája az a kimondhatatlan gyalázat, melyet az Odüsszeia is megénekelt: a Trója alól gazdag zsákmánnyal hazatérő sikeres hadvezér, az egyesült görög seregek vezére, Agamemnón mükénéi király szomorú sorsa, akit hűtlen felesége, Klütaimésztra és annak szeretője döf halálra.

V. Agamemnón

Ez a darab tömény borzalom, a szó összes értelmében.

Távirati stílusban fogalmazva a következő játszódik le: Mükéné királya rájön, hogy ikertestvére elcsábította a feleségét, mire dühében feltálaltatja ikertestvérének a saját gyermekeit. Az ikertestvér egy további, életben maradt gyermeke, akit amúgy a saját lánya szült neki, bosszút esküszik és megöli a királyt. A király fiai Spártába menekülnek, a gyilkos pedig apjával elfoglalja a trónt. Spártában a két királyfi megnősül, egyikük feleségét azonban megszökteti a trójai herceg, mire a két fivér a görög hadakkal Trója alá vonul és tíz hosszú évig tartó háborúban megvívják a várost. Mielőtt azonban elindulnának, borzasztó vihar támad, amit az egyikük - egy ostoba jóslat szavára hallgatva - azzal hárít el, hogy az isteneknek áldozatképpen leszúrja az egyik édeslányát.

Még bírod? Még kell, mert a darab csak ezen a ponton kezdődik, mindez csupán előzmény.

A trójai háborúból győztesen hazatérő teljesen gyanútlan Agamemnónt, mert róla van szó, a felesége kitörő boldogsággal fogadja, majd a fürdőben orvul leszúrja, mert sosem tudta neki megbocsátani azt, ami a lányukkal tett. Innen kezdve a férjgyilkos királyné és az ikertestvér királygyilkos fia kettesben uralkodnak. Szép pár.

Mire az ember elér a darab végére, hideg verejtékben úszik. Ennyi vérfertőzés, árulás, gyilkosság és családi átok még egy görög tragédiába is sok, a legrosszabb az egészben azonban mégis az, hogy a gyilkosok a legcsekélyebb megbánást sem tanúsítják, olyan természetességgel nyesegetik le egymás családfájáról az ágakat, mint a szicíliai vérbosszúkban.

Ráadásul váratlanul, Aiszkhülosz eddig olvasott műveivel ellentétben, a szöveg hihetetlenül, görcsösen bonyolult és nehézkes, így komoly erőfeszítésre van szükség, hogy követni tudjuk. A végig fojtogatóan vésztjósló hangulatban a szavak maguk is úgy fröccsennek, mint alvadt vércseppek.

Nem is szeretnék többet beszélni róla, mert mindjárt öngyilkos leszek.

Borzalmas cselekménye és már-már pindaroszi módon nyakatekert nyelvezete ellenére Aiszkhülosz e művében is bőven találni költői csemegéket, pazarul eltalált jelzőktől ("férfitervű nő") pontos életképeken át, mint a botra támaszkodó vének:

...s hát aki vén már, és
lombja kiszáradt? Az úton három
lábon tipeg és nem erősebb már,
mint a gyerek, s csak
fel-alá bolyg: nappali álom."

egészen a kórus szájába adott szépívű tanbeszédekig:

...utódok szenvedik,
ha ősük vakmerő
dühös gőgöt lehel, jogon túl,
s ha házmélyén a kincse túl sok;
legjobb a mérték: legyen jó s elég
élni épp a gondtól
mentve a bölcs-eszűnek.

Meg nem védi a kincse
azt, kit dölyfe reávisz,
hogy vesztére, Diké
magas oltárát letiporja.

Ezekért a sziporkákért végső soron mégis érdemes túlélni a sok kincstári borzalmat.

Diké egyébként a jog és igazságosság istennője. Talán ő az, aki a legmesszebbre fordítja az arcát mindattól, ami a színpadon zajlik.

A legmegrendítőbb szereplő Kasszandra, a trójai királylány, akit Agamemnón hadizsákmányul (és ágyasul) hoz haza magával. (Felesége ezt sem felejti el a fejére olvasni vértől gőzölgő teteme felett.) Kasszandra, mint emlékszünk, elsősorban jóstehetségéről ismeretes. Már Trójában sem zárták szívükbe a lakosok, amikoron pontosan megjövendölte a város gyászos végzetét, és most sem kegyesek vele az istenek: abban a pillanatban, hogy beteszi a lábát a mükénéi palotába, pontosan tisztában van új ura és saját maga küszöbön álló végzetével. Mindezt hosszan, valóban megrendítő módon ecseteli a kórus számára, az olvasó (azaz néző) akaratlanul, sokadszor is arra a következtetésre jut, hogy a jóstehetség inkább átok, mint áldás, amiként ezt a mitológia sok illusztris szereplője a saját kárán tapasztalhatta meg.

VI. Áldozatvivők

A vendetta következő epizódjában a meggyilkolt Agamemnón és egykori felesége és gyilkosa, Klütaimésztra közös fiára, Oresztészre vár a feladat, hogy apját megbosszulja. Mindezt, az Apolló zsoldjában álló jós biztatására és nővére, Elektra cinkos közreműködésével véghez is viszi: előbb a trónbitorlót szúrja le orvul, majd a királynét, apja gyilkosát és saját anyját, de őt már cseppet sem orvul.

Szemet szemért, ez láthatóan már az Ószövetség előtt is szokásban volt, Aiszkhülosz-t idézve:

"Gyűlölet oszt szót: éppoly szózat légyen a válasz"

 VII. Eumeniszek (Jóakarók)

A trilógia befejező része egy sor váratlan meglepetéssel szolgál.

Kezdetben rosszul fest a dolog: az anyagyilkossággal Oresztész magára szabadította a Bosszúállás istennőit, az Erinnüszeket, akikről Berzsenyi Magyarokhoz intézett költeménye óta minden magyar jól tudja, milyen ádázak. (Latin nevükön ők a Fúriák, így még beszédesebb a dolog.) Az ő feladatuk az, hogy a bűnösöket, elsősorban a saját családtagjaikat meggyilkolókat addig kergessék, míg az illető beleőrül és a pokolra jut. Soha nem lankadnak el, nem adják fel és nem vallanak kudarcot. Az ókori ember már a nevüket is rettegte.

Oresztésznek azonban nagyhatalmú, mennyei szövetségese van, Apolló, a görög hit egyik fő istensége, Zeusz fia, aki maga sem rejti véka alá, hogy a gyilkosságra bizony ő bújtotta fel Oresztészt és az Erinnüszek iránti utálatát sem titkolja különösebben.

S hogy az esélyek tovább javuljanak, Apolló jósszava arra inti a menekülő Oresztészt, hogy keressen menedéket Pallasz Athénénél, konkrétan járuljon az istennő szobra elé és könyörögjön az igazságos ítéletért. (Közben az Erinnüszeket a biztonság kedvéért el is altatja, hogy Oresztész egérutat nyerhessen.)

Így áll elő az a megdöbbentő helyzet, hogy egyszercsak a korabeli Athénban találjuk magunkat, ami a darab szerzője és nézői számára a mindennapok realitása volt. (Kicsit olyan ez, mintha a Piroska és a Farkas megérkeznének a Kálvin térre a négyes metróval.) És máris megjelenik Pallasz Athéné, aki a döntést demokratikusan rábízza a vének tanácsára, így Oresztész sorsa felett saját kortársai, athéni polgárok ítélkeznek.  Méghozzá az a testület ítélkezik, mely ténylegesen ezt a jogkört töltötte be az athéni demokrácia fénykorában. (Judged by your peers, mondja az amerikai alkotmány hatodik kiegészítő cikkelye.)

A végkifejletnél, úgy vélem, érdekesebb átgondolni azt, mi lehetett a költő szándéka azzal, hogy a mitológiai történetből váratlanul átugrott a kortárs politikai porondra. Nyilván jó pontokat ért, ha a drámapályázatra benyújtott pályamű dicsérte a várost, annak népét és korszakos jelentőségű politikai vívmányát, az athéni demokráciát. (Sikerült is vele nyernie, mint már említettem.) Másrészt a szerző állást foglalhatott aktuálpolitikai ügyekben is, elsősorban az ítélkező testület jogköre tárgyában, mely a kor érzékeny, sokat vitatott témája volt. Ez utóbbi a késői korok olvasói számára már nehezen megragadható, tekintve, hogy a részleteket ma már csak a történészek ismerik, de a darab természetesen a kor közönségének íródott, nem pedig a kései utókornak. Alapvetően szerencsés egybeesés ez: a mű és értő közönsége kortársak. Hány későbbi irodalmi mű maradt fiókban évtizedekig, évszázadokig! Kafkáról még a saját környezete sem tudta, hogy ír, műveit csak halála után találták meg a hagyatékában.

Azért a rend kedvéért elárulom a befejezést is, Oresztész ügyében felmentő ítélet születik, a feldúlt Erinnüszeket pedig, akik méltatlankodva veszik tudomásul a mitológiai feladat- és jogkörükön esett sérelmet, Pallasz Athénének sikerül ajándékokkal jobb belátásra térítenie és a három szörnyistennő váratlanul lelkes strófákban kezdi dicsőíteni a várost, lakosságát és nagylelkű védőszentjét.

Így az Oreszteia trilógia végső soron happy enddel zárul, a bosszúállás ördögi ciklusa megszakadt végre.

Végezetül, rövid méltatás. A három ógörög drámaíró közül az ókor és az utókor egyaránt Szophoklészt tartotta a legjelentősebbnek. Aiszkhülösz igazi érdeme, hogy a korábbi, szórványos költői próbálkozásokból új műfajt teremtett, vele megszületett a klasszikus görög tragédia. Kitűnő verselőkészsége, felejthetetlen, plasztikus helyzetleírásai és mázsás jelzői élvezetes olvasmánnyá teszik műveit még az oly távoli utókor számára is. Az olvasó nem érzi a zseni szellemét lebegni a sorok felett, de ez általában nem jellemző az ókori szerzőkre. (Ezt a fogalmat amúgy csak a XVII. századtól kezdődően használjuk a mai értelmében.)

Zseniálisnak azt tartom, amitől borzongás fut végig az ember gerincén, mint amikor Babits Mihály kiszakadó tüdővel követeli a békét, Adele az elveszett szerelmeit siratja vagy Forrest Gump rákászhajó kapitánnyá lesz.