Majd negyven évvel ezelőtt, zöldfülű gimnazistaként, emlékszem, katartikus élmény volt Catullus költészetével találkozni. Verseinek közvetlensége, személyes átélése, intenzitása még csak nem is hasonlított bármely más ókori költő műveire. Mi tagadás, egészen a modern időkig nem is lelni párját. Catullust nem érdekelték a hagyományos költői témák, fütyült a hősi halálra, a politikára, nem érdekelte sem a dicsőség, sem az elmúlás, hírből sem ismerte a pátoszt, egyetlen témája volt: önmaga, a saját érzelmi kitöréseinek teljes skálája.

Őt olvasva az ember szinte tükörnek érzi magát: semmi mást sem látunk, csak a költőt magát s érzelmi hullámzásainak viharos, olykor már fárasztó panoptikumát. Catullus gyűlöl és szeret (ez a híres odi et amo), dühöng, átkozódik, gúnyolódik, hízeleg, gyaláz, lelkesedik vagy kételkedik és még sorolhatnám, de sosem tudjuk meg, valójában miért, hiszen csak őt magát látjuk, amint az érzelem kirobban belőle. Versei nem tartalmaznak leírásokat vagy beszámolókat egy-egy heves érzelmeket kiváltó okról vagy tettről. Az imádott és sokszor elátkozott Lesbia külsejéről példáról mindvégig a legcsekélyebb fogalmunk sincs.

Igaz, Ady sem vesződött azzal, hogy elénk varázsolja Lédát.  

De hiszen éppen ebben áll a költészet: a költő valójában nem az imádott hölgyet énekli, hanem önmagát, amint a Hölgyet imádja avagy éppen szenved annak kegyetlensége, közönye vagy éppen könnyűvérűsége miatt. Ez az örök téma, az imádott Hölgy személye valójában jelentéktelen. Petrarca csodálatos szonettekben imádta saját kiválasztottját, de emellett természetesen volt felesége s egy szekérderéknyi gyermeke is. A legkevésbé sem költői témák.

Az ókorban, Catullust megelőzően, egyetlen költőt találunk, aki ugyanígy, megilletődöttség nélkül félretolt minden egyebet s egészen lebilincselő intenzitással csak és kizárólag a saját szerelmi életével foglalkozott, Szapphót. Nem is véletlen, hogy ez utóbbi Catullus költői mintaképe volt s a Lesbia névválasztás is alighanem főhajtás volt a nagy előd előtt.

Nagyjából ennyire emlékeztem Catullusról, amikor évtizedek múltán újra kézbe vettem teljes műveinek vékonyka kötetét. A teljes ránk maradt életmű mindössze 113 versből áll, azok zöme is rövidke négysoros vagy még ennél is kurtább, már majdnem epigrammaszerű. Ez is csupán a sors kegyelméből maradt az utókorra. Egyetlen veronai kódex őrizte meg a teljes életművet. Ha ez is a tűz martalékává vált volna, mint oly sok másik, ma szinte semmit sem tudnánk Catullusról. Belegondolni is rossz, hány nagyszerű alkotás, hány csodálatos elme életműve veszett el mindörökre.

Íme, itt van alább, ahogyan ma elképzeljük őt. Rövidre szabott életéről semmit sem tudunk. Mégis, költészete révén, itt áll előttünk s örök példáját nyújtja a költői nagyságnak. Mert igen, a lényeget megint a végére hagytam: Catullus rövidke sorai egy csodálatos költő mesterművei, mégha témájuk ezt nem is mindig sugallja, gondosan megszerkesztett, hibátlanra csiszolt és alkalmanként egészen zseniális sorokban.

Az első benyomás, mely Catullust újraolvasva ért, az a leplezetlen megdöbbenés volt. A gimnáziumi tananyag csak Catullus költészetének vállalható és örök szépségűnek illetve a modern olvasó számára fogyaszthatónak ítélt Lesbia versciklust tartalmazta.    

De az életmű ennél mélyebb, többsíkúbb és ellentmondásosabb.

Költőnk olyan tájakra is elmerészkedik, ahová viszolygás nélkül nehéz követni. Hogy ne is kerülgessem a forró kását sokáig, ha ma LGBTQ-ről beszélünk, akkor Catullus maga volt az egész ábécé... Igen, tudható, nagyon más kor volt, nagyon más erkölcsökkel, de a hevesvérű római aranyifjú Catullus verseinek nem kis hányada arról szól, ki hová tegye vagy tette vagy tenné melyik testrészét egy névvel megnevezett másik személy melyik testrészébe. Gyomor kell hozzá, ahogyan elénk tárul a költő mindenféle nemű és korú szeretőinek tárháza.

Fordítók számára hírhedten nehéz feladat például a XVI. vers átültetése más nyelvekre. Amiről ugyanis ez a vers szól, azt képtelenség szalonképes formában tálalni. A lenti lövészezredben a cigánygyerek csak annyit vakkantott oda az őt hergelőknek, hogy bukjál rá, de ő nem tartozott a szalonképesek közé. Catullus ilyen alaphelyzetekből örök időkre szóló költészetet teremtett.

Szerencsére nem csupán ilyenekből.

Catullus, mint a római "aranykor" kortárs költői kivétel nélkül, végtelenül tudatos és fölényes hangú alkotó. A sorok, a versmértékek, a szavak elcserélgetett sorrendje, minden a tökéletességig van csiszolva. Ezen kívül rosszmájú, cinikus, irigy, kárörvendő, mocskosszájú és még sorolhatnám gazdagon, az ember csak a fejét ingatja: költőnk nem volt egy morális világítótorony.

Igen, de ezen a lelki szemétdombon, ami a polgárháborús kor római közélete volt, Catullus tolmácsolásában lépten-nyomon színaranyba botlunk. Itt van például ez:

“Senki sem! – esküdözött -, "nem lesz más senki a férjem,
még Jupiter se, ha jő! - esküdözött a leány.
Esküdözött, de amit nő súg szeretője fülébe,
szélbe írott betű csak, rajz rohanó vizeken.

Aki ezt hallotta, fiúk, ne feledje...

Rajz rohanó vizeken... Uramisten, azt hiszem, ez a legszebb három szó, amit költő valaha leírt. Ahogyan a hamis esküt magukkal sodorják a rohanó vizek a Z betűk hátán, az mámorító. Ez a három szó, melyet különben Szabó Lőrincnek is köszönhetünk (a többi fordító jóval halványabb megoldásokkal állt elő), már majdnem ott van a piedesztálomon, ahol az utolérhetetlenül tökéletes "Idesereglik, ami tovatűnt" trónol.

Mentségére szolgáljon, hogy abban a korban (akárcsak manapság) kevesek voltak morálisan feddhetetlenek, vagy ha voltak is, mi már nem tudunk rólunk. Hol van már a köztársaság végső agóniájában a római jellem? Cincinnatus, akit az eke szarvától könyörögnek vissza diktátori pozícióba, majd amikor megmentette Rómát, késedelem nélkül oda is tér vissza? Cato, aki az ibériai hadszíntérre indulva eladja a lovát, hogy annak szállítási költsége ne a római államot terhelje? A római jellemek néhány évtizeddel Krisztus születése előtt, Catullus korában már csupán márványszobrokba örökítve állnak a Fórumon.

Catullus költészete, bár témáit tekintve elég szerteágazó, jól megragadható néhány jellegzetes motívumon keresztül, lássuk sorban.

Ilyen például a zseni gőgje, mellyel a jelentéktelen költőket ostorozza. Hiába, a költő is ember s az ember gyarló. Ady, Radnóti vagy Shakespeare sem érezte méltóságán alulinak költőcskéken gúnyolódni. 

Mentula, lám, Heliconra akar felmászni: a Múzsák
vasvillával ütik, s fejjel esik le szegény.

Mulatságos például az a csibészség, melyben egy költő barátjával azzal bosszantják egymást, hogy rémesnél rémesebb fűzfapoéták köteteit küldözgetik egymásnak. Egy másik versében elevenen, lüktetően elébünk állítja, amint egy költőtársával azzal szórakoztatják magukat, hogy a legváltozatosabb versformákban rónak sorokat az írótáblára, majd letörlik s kezdik újra. Micsoda napja lehetett ez az antik költészetnek! Mint az a bizonyos lakoma, melyról Platon ír, volt a filozófiának.

Az emberiségnek, hogy használjunk nagy szavakat is. 

Visszatérő motívumai költészetének a közismerten erkölcstelen, avagy más módon taszítóan viselkedő közszereplők részére címzett olykor egészen durva beszólások. Kijut ezekből a vitriolos támadásokból Julius Caesar-nak is (éppen az első triumvirátus korát éljük), de Caesar nem élt retorziókkal a hatalom magasából. Későbbi történetírók például éppen ezzel a ténnyel igyekeztek igazolni Caesar nemeslelkűségét.

Az ilyen bírálatoknak az utókor szemében azért egészen más az optikája. Ne felejtsük el, hogy amikor ezek a versek születtek, Catullus és Caesar még mindketten csak feltörekvő fiatalemberek voltak, egy költő s egy hadvezér. Caesar mellesleg Catullus apjának  is jó barátja volt, vagyis jól ismerték egymást személyesen is. Catullust mindez egy percig sem tartotta vissza attól, hogy gúnyos támadásokat intézzen ellene erkölcstelen életmódja miatt és a kölcsönös bírálatokat láthatóan nem vették nagyon a szívükre. Akkor még nem tudhatta a világ, hogy Caesarból az emberi történelem egyik óriása lesz. (A Rubicon nevezetes esetét Catullus már meg sem érte). És egyébként is, legyünk őszinték, melyikünk nem szokta szidni a politikusokat? Érdemes megjegyezni azt is, hogy Catullus dicsérni is tudott, ha arra méltót talált, ilyen például a szintén kortárs Ciceróhoz intézett költemény.

Fölényessége magasából egész életművében egyetlen pillanatra száll csak le, s telnek meg sorai valódi, szívszaggatóan őszinte, emberi érzelmekkel:

Sok nép országán jöttem, sok tengeren által,
testvérem, szomorú sírod elé, hogy a sír
végadományát átadjam neked és a te néma
hamvadhoz szóljak, bármi haszontalanul,
mert téged magadat végzet ragadott el előlem,
ó, jaj, testvérem, jogtalan elragadott!
Mégis, ajándékom, mit híven az ősi szokáshoz
áldozatul szomorú sírodon elhelyezek,
vedd át: könnyeim öntözték, tesvéri siralmam;
s vedd búcsúm, testvér, áldjon örökre az ég.

Trója közelében elhunyt bátyjáról emlékezik meg a fenti sorokban. Tróját máshol rosszkedvűen Európa és Ázsia temetőjének nevezi. A szkamandroszi sík, bizony, sok dalia végzetének volt tanúja.

Catullus elsősorban mégis a Lesbia-ciklus verseiről ismert, ízlelgessük hát ezt az időtlen és kortalan, sűrűn váltakozó gyötrődést és eufóriát, mely a szerelem esszenciája. E stációkat, így, csak ő tudta kifejezni, mi halandók csupán érezzük, már akinek ez a szédítően örvénylő mélység jutott valaha osztályrészéül:

A széptevés:

Úgy tűnik nékem, hogy az istenekkel
egy s ha nem bűn mondani: náluk is több
az, ki szemben ül veled, egyre lát és
hallja a hangod,
hallja édes szép nevetésed: ettől
én szegény, elbágyadok: egyszer is ha
rádtekintek, Lesbia, nincs egy árva
hang sem a számon,
béna lesz nyelvem, puha tűz szalad le
testemen, belső zavaros zenétől
cseng fülem nyomban, s a szememre kettős
éjszaka száll le.
Renyheséged tönkretesz, ó, Catullus:
renyheségedben vagy ilyen rajongó.
Renyheség tett tönkre királyokat s dús
városokat már.

(Az utolsó sort mintha Berzsenyi írta volna, nem? Catullus hatása szinte páratlan az utókor költészetére.)

Az eufória:

Volt, aki vágyakozott, de reményeveszetten
esengett,
s vágya betelt mégis? Szívbéli szép öröm ez!
Éppenezért örömöm és kincsebb nagy kincsem
aranynál,
vágyó szívemhez, Lesbia, hogy hazatérsz;
hozzám, vágyóhoz, ki reményét elveszítette,
és önként térsz meg: tiszta fehér jegyű nap!
Él-e szerencsésebb nálam, tud-e mondani ennél
bárki az életben szebb, igazabb örömet?

 A játék:

Kérded, hány ölelésed kéne nékem
ahhoz, Lesbia, hogy szívem betelljék?
Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
pálmás Lybia messzi sivatagján,
hol bús nap tüzesíti ős királyok
sírját s templomok ódon kőpárkányát;
kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
emberek gyönyörét s dugott szerelmét:
annyi kéne szegény Catullus őrült
szívének ölelésed, hogy betelljék;
annyi, hogy se kíváncsi ész ne tudja
számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.

A gyötrelem:

Oroszlán szült-e libyai szirtek közt,
vagy tomporán ugatva jajgató Scylla
ilyen süketszívű, ilyen sötét szörnynek,
hogy így lenézed azt, ki már a legvégső
szükség szavával esdekel, te vadszívű?

Sötét árnyak:

Lelkem olyan mélységbe zuhant már, Lesbia,
vétked
és önnön gyilkos jóakaratja miatt,
hogy, ha a legjobbá válsz, sem lesz jóakaród már,
s légy a legocsmányabb, akkor is érted eped.

A végjáték:

Szegény Catullus, épp elég az őrjöngés:
tudd elveszettnek azt, amit elveszettnek látsz.
Fehértüzű napok ragyogtak egykor rád,
amíg a kedves útjain kalandoztál,
kit úgy szerettem, mint ki sem fog egy nőt sem.
Be sok, be drága tréfa járta akkortájt,
amit kívántál s kedvesed se gyűlölte.
Bizony fehértüzű napok ragyogtak rád.
Most nem kívánja már: te is, bolond, hagyd el;
az elszökőt ne űzd, ne légy szerencsétlen,
de tűrd a sorsod, légy kemény, szilárdszívű.
Hát ég veled, Catullus ím szilárdszívű,
nem űz, te kedves, ellenedre nem kérlel:
csakhogy neked, te bűnös, fájni fog, hogy majd
nem szólongatnak éjjelente: élet lesz
az életed? ki ostromol? ki tart szépnek?
s majd kit szeretsz? Kiének mondanak, kit fogsz
csókolni, és kinek harapsz ajkába?
Te légy konok, Catullus - és szilárdszívű.

Két dologról szeretnék még szólni Catullus kapcsán.

Az egyik, hogy költőnk gyakran emlegeti az eljövendő korokat, évszázadokat s azon spekulál, vajon fogják-e még olvasni műveit abban a távoli jövőben. Mintha a halhatatlanság sokkal jobban érdekelte volna, mint a jelen múló dicsősége. Vajon mit szólna hozzá, ha tudná, hogy a halhatatlanságot sikerült is kivívnia? Van egy olyan gyanúm, hogy ez a gondolat érik majd be ércnél maradandóbb emlékművé Horatius költészetében egy emberöltővel később. Horatius, az óriás, féltékeny is volt költőnkre s igyekezett Catullus szerepét és jelentőségét kisebbíteni. Bizonyára megvolt rá a maga oka. Catullus azonban olyannyira eredeti és zseniális, hogy nem fog rajta sem kritika, sem tiltás, sem a mindent felemésztő idő.  

A másik, hogy jó hírrel is tudok szolgálni. Catullus költészetének van még egy fejezete, melyet nem tanítanak az iskolákban, így korábban nem ismertem, most viszont annál nagyobb gyönyörűséggel olvastam, ezek az elbeszélő költemények. 

Négy maradt ránk. 

Két gyönyörű nászhimnusz, egy ijesztő történet egy öncsonkító vallási fanatikus szekta vezetőjéről valamint a görög mitológia egyik jól ismert meséjének catullusi átirata. 

Érdemes rájuk szánni tíz percet, hallgatni ezt a muzsikát, lelkünket megnyitni e folyékony, aranyló méz előtt, mintha Homéroszt hallaná az ember. 

A két nászhimnusz sorra veszi a küszöbön álló nász minden szereplőjét s Catullus mindannyiukat jótanácsokkal látja el, mit s hogyan tegyenek az adott pillanatban, a nászéjszakáig bezárólag. A jóízlés határain ezúttal sikerül benn maradnia e költeményben s ahogyan a versszakok peregnek egymás után, a felfokozott öröm hangjai szállnak s a kórus mindegyre ezt ismétli:

Hymen, ó, Hymenaios, Hymen, jőjj, ó, Hymenaios

miközben a menyasszonyt átvezetik a vőlegény házába. (Hymen az esküvő, a házasság és az ezekkel kapcsolatos ceremóniák istene volt a görög mitológiában. Hát persze, hogy Apolló fia. A közös éneklés és az örömujjongás fogalmával szinte szinonimává vált isten neve a legtöbb európai nyelvben himnusz formában maradt fenn.)     

Az Attis néven ismert elbeszélő költemény a Cybelé-kultusz híveinek, ezen belül Attis nevű papjának szent vallási őrületben elkövetett öncsonkításáról szól, ó, borzalom. Nem a mai olvasónak való téma. Csak erős idegzetűeknek. A vallási fanatizmus, mely az ostobaság és a korlátoltság egy különlegesen veszélyes formája, a mai világot is gúzsba köti, ezt nem antik szövegekből tudjuk, hanem sajnos véres valóság Palesztinától Iránig. De az öncsonkítás már elborzaszt, nekem már az is sok volt, amikor Oidipusz király kiszúrta a saját szemeit, de az önmagát kiherélő és másnap reggel józanul ébredve jajveszékelni kezdő Attisról tudni sem szeretnék. Cybele, az anatóliai eredetű Föld Anya istennő szerepe és megítélése már az ókorban is rendkívül változó és ellentmondásos volt.  

Legvégére maradt Theseus és Ariadné története, mely talán mégsem annyira ismert, mint azt az imént feltételeztem. Az nyilván mindenkinek megvan, hogy a Minotauroszt legyőző daliás ifjú hős Theseus éppen Ariadné krétai hercegnő fonala segítségével talált ki a labirintusból s az ifjú pár elhajózott a boldogság felé. Csak a történet úgy folytatódik, hogy másnap reggel Theseus szépen partra tette Ariadnét az első szigeten és vidáman továbbhajózott. 

Az elhagyott Ariadné - pompeii mozaik

Ez a költemény itt veszi fel az elbeszélés fonalát és az elhagyott szerelmes - Catullushoz méltó - vad érzelmi kitörésekkel és szókinccsel nehezményezi az eljárást.... De többet nem árulok el róla. Ezt olvasni kell. Már a felütése is gyönyörű:

Pelion-ormi fenyők, ős törzsek, mondja a monda,
úsztak rég szépen Neptunus tiszta vizében
Phasis habjaihoz s Aeetes partpereméhez:
válogatott daliák raja, Argos színe-virága,
Colchisból az arany gyapjút elorozni kívánva,
mert sós áradaton tovasiklani fürge hajóval,
tengeri kék tükröt simogatni fenyőfa-lapáttal;
nékik az istennő, ki a fellegvárakat óvja,
ácsolt ily szekeret, mit a friss szél szállani kerget,
fűzve fenyőfából fonadékot a görbe gerinchez.

Ahogy sor sor alá fut, szinte látom az argonauták hajóját repülni a szikrázó vizeken, kíváncsi delfinek s még kíváncsibb Nereidák gyűrűjében. Amíg a filmek kora el nem jött, addig a költők és mesemondók fantáziája volt a halandók vezérfonala.

Egyetlen dolgot még hadd emeljek ki belőle mégis: a kórus itt az alábbi - a Párkáknak címzett - baljóslatú mondatot ismételgeti a versszakok végén:

Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Holnap mindannyian új napra ébredünk. Aki szerencsés, hat, alkot, gyarapít, aki kevésbé, az szenved és tűr. A politikusok és cégek tovább szövik majd sötét ármányaikat ellenünk, miközben az arcunkba harsogják, hogy lám, értünk dolgoznak, Kijevre és Gázára további bombák hullanak, a Föld órája egyre hangosabban ketyeg, s mi igyekszünk megtenni, ami telik tőlünk, de ki hallja meg a szavunkat, honnan tudjuk, mit hoz a holnap, mit nevezünk majd otthonnak? Mi mást mondhatnánk, ha égre emeljük a tekintetünket, mint ezt:   

Fussatok és fonalunk fonjátok, fussatok, orsók.

Következik: Cicero

Az a pillanat, melyben az ember először vesz kézbe egy klasszikust, mindig kíváncsisággal és várakozással teljes, ünnep a magamfajta megszállottak számára. Ha ez még azzal is párosul, hogy egy teljesen ismeretlen szerző művéről van szó, akihez semmiféle előismeret vagy előítélet sem kapcsolható, akkor a dolog még izgalmasabbá válik. Ugrás a sötétbe, melyből bármi kisülhet.

Nos, Lucretius esetében az ember első reakciója a jókora megrökönyödés. Ez a jóember ugyanis a költészet fősodrától igen távol eső témát választott magának.  

Lucretius egyetlen fennmaradt művét, melynek címe De rerum natura (A dolgok természetéről), csak az igazán hardcore mélyirodalom rajongóknak ajánlom. Nekik viszont annál inkább, mert figyelemre méltó munka. Nagyon tetszett. Igazi szellemi gyönyörűség volt napról napra felütni s követni az ékesszóló érvelést. Elismerem készséggel, hogy nem mindenütt vágtam a gondolatmenetét, de a tálalása gyönyörű volt.

Derék szerzőnk azt vette a fejébe, hogy Epikurosz természetfilozófiáját önti hexaméterekbe, amely viszont jórészt Demokritosz atomelméletén alapul, s azt tanítja, hogy a világon minden szüntelenül mozgó, ütköző atomokból áll, e mozgásból jön létre s múlik el végül minden, beleértve az egyes embereket, az emberiséget s az általunk ismert világot úgy általában. Semmi sem örök, sem a test, sem a lélek, így a lélek vándorlását és a túlvilági életet hirdető tanok sületlenségek. Az istenek létét Lucretius sem vitatja, de kívül helyezi őket az általunk lakott szférákon, s azt vallja, hogy örök boldogságban élve fütyülnek az emberiségre.

Mindennek igazolására hat könyvből álló munkásságában, melyek összefoglaló címe De rerum natura, sorban górcső alá veszi az ismert természeti jelenségeket és megkísérel a korabeli tudomány színvonalán és szigorúan Epikurosz nyomdokain világos, összeszedett, racionális és materialista magyarázatot adni a jelenségek okaira. Elsősorban természeti jelenségekről van szó, tehát például az emberi jellemek elemzésébe nem bocsátkozik. Így is parádésan sokoldalúra sikeredett a mű, melyben magyarázatot nyújt szinte mindenre: fizikai jelenségekre a földrengéstől a villámlásig, a szivárványtól az árnyékig, a mágnesességtől az optikáig, de terítékre kerülnek olyan témák is, mint a létező világ, sőt az élet keletkezése s majdani elmúlása, a babonaságok természete, egyes vallási tanítások oktalansága, sőt az igaz szerelem természete, a prostituáltak fogamzás elleni technikáiig bezárólag. És sorolhatnám. Kimeríthetetlen, szenvedélyes, bámulatosan éleseszű és nem ismer lehetetlent, ha ostoba, babonás vagy csupán szerinte téves tanokat kell cáfolnia.

Igen ám, de az Olvasó ezen a ponton teljes joggal kérdezi, hogy ki az ördög akar versbe szedve olvasni mondjuk arról, miként viselkedik a vasreszelék, ha mozgatjuk a mágnest??? Az ilyesmik a legritkább esetben sem tárgyai a költészetnek. Lucretius nem mesél történeteket, nem üt meg lírai hangot, nem vetíti bele fantáziáját művébe. Ellenkezőleg, egészen lenyűgöző lendülettel és lelkesedéssel ismerteti a létező dolgok természetét, hosszan sorolva az érveket s cáfolva az ellenérveket.

Pontosan. Ez inkább a Természettudományi Közlönyben érdemelne helyet.

Csakhogy van egy bökkenő: ez a drága bolond csodálatos költő volt. 

Így hát, sokadszor, az ember azon tűnődik, mire vihette volna, ha költőibb témát választ magának annál, mint hogy versbe szedje a telekkönyvi nyilvántartást.

De mielőtt belevágnánk, rajzoljuk fel a történelmi hátteret. Ismét ugrottunk előre egy évszázadot, ez a Krisztus születése előtti utolsó évszázad. Karthago már régen elporlott, mostanára Róma leigázta a világot, s mérhetetlenül meggazdagodott. Cserébe a világ is beáramlott Rómába, első körben mint a behódolt népekből fogolyként behurcolt rabszolgák sokasága, de később, ahogyan az idegenek száma egyre nő, úgy nő a római lélekre gyakorolt hatásuk is: megjelennek a legfurcsább eszméket valló és tanító, elsősorban keleti eredetű vallások, kultuszok, rítusok.

A hivatalos római világi és vallási hatóságok gyanakvással fogadják ezek többségét, de robbanásszerű terjedésük ellen nincs valódi ellenszerük. Hatalmi szóval legfeljebb az igazán notórius kultuszokat, például a bacchanáliák gyakorlatát tiltják be. A népnek azonban lelki gyógyírre van szüksége, hogy menedéket s feledést nyerjen a kor baljós viszonyai elől. A kis városállamra szabott római erkölcs és intézmények már régen nem képesek keretek közé szorítani a hatalom birtoklásáért folyó egyre brutálisabb küzdelmet: ez a polgárháborúk kora. Ekkora birodalmat már nem lehet egy választott testület szüntelen belső alkudozásaira bízni.

(Ezen elgondolkozhatna az Európai Unió is manapság, vajon mennyire hatékony 28 tagország egybehangzó szavazatára várni halasztást nem tűrő ügyekben, véget nem érő alkudozásokkal próbálva elérni a teljes egyetértést s közben eltűrni, hogy saját pecsenyéjüket sütögető opportunisták - például a magát kiemelkedő államférfinak képzelő felcsúti paraszt - arcátlanul visszaéljenek vétójogukkal.)

Miután leigázta a föld népeit, római a római ellen fordul s majd egy évszázadon keresztül testvérharcot vív, míg e véres vajúdásból végül megszületik az új kormányzati forma, az abszolút egyeduralom s beköszönt a császárság kora, a Pax Romana, új szintézisbe vonva az ezernépű s fajú Római Birodalom igazgatását.  

A régi istenek sem elegendőek már, rohamosan terjednek az új, furcsábbnál furcsább vallási szekták és kultuszok, ilyen lesz majd a kereszténység is hamarosan, melyek elsősorban a halál utáni élet mézesmadzagjával öntenek lelket a szűnni nem akaró polgárháborútól elcsüggedt híveikbe.  

Nem mindenki volt vevő azonban a sületlenségekre.

Íme, már jön is szembe Lucretius s ezt mondja:

Ember még nem járta vidékét járom a Múzsák
Berkeinek, s vágyom szűz forrásokra találni,
S merni belőlük; s vágyom tépni virágot is, újat,
Hogy díszes koszorút készítsek a főmre belőle,
Mellyel a Múzsák nem koszorúzták senki fejét még,
Mert nagy dolgokról éneklek, s arra igyekszem,
Hogy megmentsem a lelket a vallás szűk kötelétől,
Aztán: mert e homályos tárgyról oly ragyogó dalt
Zengek, a Múzsáktól nyert bájjal vonva be mindent.

S aki még ebből sem ért, majd ebből fog:

Fontos hát, hogy a lélek rémét, eme homályát
Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak
Kergessék, de a természetnek a képe és az ész is.

Lucretius a maga nyílt módján meg is nevezi a bajok gyökerét:

Mert válságos időben kell megügyelni az embert,
És csak a balsorsban látszik meg, hogy mi valóban,
Mert az igazság ekkor tör csak elő a szívéből,
Ekkor hull le az álarc, s tűnik elő a valóság.
Végül a gazdagodás meg a nagyratörésnek a vágya,
Melyek a gyarló embereket túlűzik a jognak
Mezsgyéjén is, hogy mint bűnök részese, társa,
Törjenek egyre a nagyság csúcsa felé, napot, éjet
Eggyé téve a harcban, - az élet e két sebe szintén
Jó részben a halál félelmétől nyeri tápját.

Mindez azonban nem csekély vállalás. A latin nyelv még mindig nem érte azt a fejlettségi szintet, mellyel tetszőleges témát, jelen esetben természetfilozófiai fejtegetéseket képes lenne szavakba foglalni. Így hát az első Könyv mindjárt ezzel a felütéssel kezdődik:

Jól tudom én, mily nagy feladat versben kifejezni
Bölcs görögök mélytitkú eszméit latin ajkkal,
Főleg mert új szókkal kell elmondani egy s mást,
Nyelvünk szűkös volta s a tárgy újsága miatt is.
Engem azonban erényed s kedves kapcsolatunknak
Drága ajándoka képessé tesz mind e nehézség
Hordására, azontúl arra vezet, hogy a csöndes
Éjeket átvirrasztva találó, bölcs szavakat szép
Versekké formáljak, hogy fényt gyújtsak agyadban,
Melynél legmélyebb titkát is lásd a tudásnak.

Máshol:

Ember még nem járta vidékét járom a Múzsák
Berkeinek, s vágyom szűz forrásokra találni,
S merni belőlük; s vágyom tépni virágot is, újat,
Hogy díszes koszorút készítsek a főmre belőle,
Mellyel a Múzsák nem koszorúzták senki fejét még

Minderre mégis inkább kihívásként, sőt megtiszteltetésként tekint:

S az sem rég történt, hogy e természettani rendszert
Alkották, s így engemet ért az a drága szerencse,
Hogy nyelvünkre legelsőként ültethetem által.

Klasszikus költő módjára s korának szellemiségével összhangban Lucretius sem habozik megjelölni, mi több, dicsőíteni filozófiai forrásait. Nyíltan vallja magát Epikurosz hívének s így indítja III. Könyvét:

Óh, Te, ki elsőként ily fényt tudtál a sötétből
Kelteni, fényre derítve az élet kellemes útját,
Lépteidet követem, Te, görög nép dísze, virága,
Lábam nyomdokait nyomaidba helyezve, szilárdul,
Nem versengni kívánva veled, pusztán ama vágyból,
Hogy vezetőm légy mindenben; hisz mit vetekednék
Fecske a hattyúval vagy a reszketeg ínú gidácska
Bírna-e versenyt futni a szívós izomzatú lóval?
Mert Te, atyánk, vagy a természetnek a felfedezője,
És atyaként oktatsz minket, mi pedig műveidből,
Mint a virágtermő erdőben a méhek a mézet,
Úgy szedegetjük aranytérő mondásaid össze,
Hisz valamennyije méltó arra, hogy éljen örökké.

Majd belevág a sűrűjébe. 

Természettudományos magyarázatainak zöme mai ésszel nyilván legalábbis ingoványos. De az elektromosság ismerete híján elég nehéz mondjuk a villámlás természetét leírni, hogy csak egyetlen példát említsek. Mindez nagyjából igaz a többi tételes jelenség magyarázatára is. A műnek nem is ezek a legmaradandóbb és legkiemelkedőbb részei, hanem azok a strófák, hol általános filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozik élet, halál, lélek, szellem, s hasonlók tárgykörében.

Magával ragadó az az önbizalom és szilárd meggyőződés, mellyel érvek tucatjait, s ez nem túlzás!, hozza fel állításai bizonyítására. Mindent megvizsgál az ész fényében, minden sarokba bevilágít a felvilágosult materializmus lámpásával és következtetései gyakran, bár néha meglepő módon, összhangban vannak a tudomány mai álláspontjával. Lévén költő, megfigyeléseit és állításait inkább a tiszta ész, semmint kísérleti eredmények révén szűri le.

Még ha gyakorta tévutakon jár is, az olvasó óhatatlanul rokonszenvezik azzal a szenvedéllyel, mellyel meggyőzni, megcáfolni s egyben tanítani igyekszik. A megszállottságnak különös hatalma van a hallgatói lélek felett.  

De még ha téved is, ki bánja ezt ma már, ha így teszi:

Mert ott van mindenben az űr, vele egybevegyülten,
És nincsen csupa űr sem, mert ott vannak a dolgok,
Melyek a végetlen térből fölkelve a tárgyak
Összességét szertezilálnák vad viharukkal,
Vagy hozhatnának rájuk másféle veszélyt is.
S nem hiányzik a hely vagy a mélységnek tere sem, hogy
Abba szakadjon a mindenség bástyája ledőlve,
Vagy hová más bajtól sújtatván, veszni merülhet.
Így hát nincs nincs sem az ég, sem a nap, sem a föld, sem a tenger
Mély hulláma előtt a halál ajtaja bezárva.
Sőt ottan tátong iszonyú torkával előttük.
Róluk is el kell ismerned hát, hogy születettek,
És mi halandó testtel bír, nem képes örökké
Távoli kezdettől szakadatlan szembeszegülni
Oly sok erős erős rohamával a végtelenül nagy időnek.

Hát nem gyönyörű? Ebben a tálalásban még az apokalipszis is megszelídül:

Egy nap vet majd véget, Memmiusom, s a világnak
Roppant gépezetét egy nap rombolja halomra.
Jól tudom azt, hogy eszed milyen furcsának, milyen újnak
Látja az ég és föld e jövendő végveszedelmét,
S mily nehezen fogom azt hihetővé szavaimmal,
Mint az lenni szokott, ha szokatlant hall a fülünk, és
Azt nem tudjuk a szem számára is adni, s esetleg
Kézbe helyezni, miken legkönnyebb s legközelebbi
Útja a hitnek nyílik a szívünkhöz és az eszünkhöz.
Elmondom mégis. S szavaimnak némi hitelt nyújt
Az, ha talán földrengéseknél látod, amint mind
Percek alatt mélyen megrendül s szinte elomlik.
Tartsa azonban távol tőlünk ezt a vezérlő
Sors, s inkább csak az ész, mint tény bizonyítsa be azt, hogy
Egyszer a mindenség szönyű zajjal leomolhat.

Tulajdonképpen igazat beszél, ha már itt járunk. A csillagászok szerint a Nap néhány milliárd év múlva, életciklusa végére érve, szupernova robbanással jelenlegi átmérője sokszorosára hízik, a Mars pályájáig bezárólag bekebelezve a belső Naprendszert, majd ezt követően fehér törpe csillaggá roskad össze. Az nehéz nap lesz a földgolyón mindenki számára, aki rosszul bírja a tizenötezer Celsius fokot.

 Kortársként Lucretius sem állhatja meg, hogy oda ne szúrjon:

Hasztalan küzd hát s gyötrődik az emberi nemzet
Mindig, s hiú gondok közt pusztítja magát el,
Mert nem tudja, a bírásnak hogy hol van a vége,
És meddig terjed birodalma a tiszta gyönyörnek:
Lassanként ez vitte a mély tengerre az embert,
És ez hozta a szörnyű harcok fergetegét rá.

HOL VAN A VÉGE A BÍRÁSNAK?

Ma is ugyanezt kérdezem, miközben Ukrajnára hullanak a bombák.  

A De rerum natura legszebb, legemlékezetesebb részei azok, melyben a szerző levezeti, mennyire hiábavaló a halálfélelem s hitványak a babonák:

Mert hisz akár a gyerek mindentől reszket a vaksi
Éji sötét idején, akként félünk mi a nappal
Fényénél is olyantól, mely nem félnivalóbb, mint
Az, mit a gyermek képzel, s félőn lát a homályban.
Fontos hát, hogy a lélek rémét, az elme homályát
Nemcsak a napsugarak, ragyogó dárdái a napnak
Kergessék, de a természetnek képe s az ész is,
Hogy szabadabban szőhessem művem, mibe kezdtem.

Már csak azért sem, mert az istenektől nincs mit félni:

Isteneink természete azzal jár ugyanis, hogy
Életüket békés nyugalomban töltik örökké,
Emberi dolgoktól végképpen visszavonulva,
Menten minden bajtól, nem fenyegetve veszélytől,
Bízva saját erejükben, mit se törődve mivélünk.
Nem bánják bűnünk s nem nézik az érdemeinket.
Ám, ha akad, ki a tengert Neptunusnak idézi,
És a Ceres nevet adja a gabnának, míg a bornak
Nedvét inkább Bacchus névvel szokta nevezni,
Engedjük, hogy a föld kerekét is hívja, ha tetszik,
Istenek anyjának, míg megkíméli igazság
Dolgában lelkünket a vallásos babonáktól. 

A mű egyik csúcspontja feltélenül az a szenvedélyes érvelés, melyben a lélek halhatatlanságát cáfolja. Érvek garmadáját hozza fel tétele bizonyítására. Ezek közül számomra különösen megragadó volt az a nyílt gúnyolódásba hajló jelenet, melyben Lucretius lefesti, miként vívnak szabályos közelharcot az éppen testetlen lelkek azért, hogy melyikük költözhessen bele egy újonnan született testbe....

Lucretius természetesen visszhangtalan maradt a saját korában. Ezzel a címmel s tartalommal ezen nincs is mit csodálkozni. A tömegek nem olvasnak verseket, kiváltképp polgárháborús időben nem, ráadásul a fogalmak latin nyelven teljesen újak voltak. A versek közönségét pedig hidegen hagyja a vasreszelék viselkedése, mégoly szép hexaméterekben elbeszélve is.

A költők azonban természetesen azonnal felfigyeltek Lucretius művére s legjelesebb alkotók méltatták. A zsenik mindig felismerik a zseniket. A kortárs Cicero-t saját szavai szerint "elbűvölték" Lucretius strófái, s az aranykor nagyjai, Vergilius és Ovidius is páratlan elismeréssel nyilatkoztak munkásságáról. Hasonlóan tett maga Szt. Ágoston is, ám a kereszténység elkövetkező évszázadai természetesen nem álltak azonos szellemi platformon a materialista költővel.

Igazi szellemi utódait természesetesen majd a Felvilágosodás korában termékenyíti meg, amikor a vallás, a babonaságok és általában az Egyház a kor szerzőinek első számú céltáblájává váltak.

Magyarországon majd hetven éve nem készült friss fordítás Lucretius művéből.

Következik: Catullus

Szerencsés módon Plautusnak hamar méltó követője lépett a színre egy újabb felszabadított rabszolga, Terentius Afer személyében, így a múzsák könnyei gyorsan elapadhattak. Terentius folytatta nagy elődje munkásságát, görög újkomédiákat állított színpadra latin nyelven, szám szerint hatot, melyek teljes termedelmükben ránk maradtak. Korai és rejtélyes halála sajnos megakadályozta továbbiak megalkotásában.

Terentius vígjátékai helyszínek és szereplők tekintetében a jól ismert mintákat követik, felesleges is lenne újra felsorolnom a jellegzetes szereplőket. Amiben Terentius meghaladja elődjét, de legalábbis különbözik tőle, az a darabok nyelvezete és humánuma. Terentius új szintre emelte vígjátékai latinságát, nyoma sincs már itt Plautus zabolátlan és bravúrosan újító nyelvhasználatának, Terentius sorai a köztársasági Róma beszélt nyelvének tökéletesen simára csiszolt, formailag és versmértékben hibátlan példamondatai.

Valahol éppen itt kezdődik a latin nyelv klasszikussá merevedése és évezredes diadalmenete. A középkor szerzetesei és humanistái éppen úgy Terentiustól tanultak latinul, mint mi a gimnáziumban a XX. század nyolcvanas éveiben. Természetesen ennek köszönhetjük e darabok fennmaradását is, tekintve, hogy ezek a szövegek latin tananyagként szolgáltak évszázadokon keresztül, így az egyház szorgalmasan másolta őket. 

Mindez korántsem jelenti azt, hogy Terentius darabjai kevésbé lennének szórakoztatóak, mint Plautus vígjátékai. Erről szó sincs. A párbeszédek elegánsabbak, csiszoltabbak, nem vetik el annyira a sulykot, ám a dramaturgia, a metsző gúny ("Ez új dolog, hogy a jámborság megszállt! Beszélj!"), a csibészségek és átverések éppen olyan elevenek, mint amott. Bárhol üti fel az ember, azonnal éppen úgy sodornak és mulattatnak, mint ezt a jeles elődnél láttuk.

Fontos különbség továbbá a Terentius darabokban hangsúlyosan kidomborodó humanizmus, mely éles kontrasztban áll a kor valódi, veszedelmes viszonyaival. Itt már szinte súlytalan minden fenyegetés, elő sem fordulhat, hogy bárkinek bármiféle bántódása essen. Míg Plautus darabjaiban a rabszolgákat néha még megruházzák vagy elvezénylik malomköveket forgatni, Terentius vígjátékai a szó szoros értelmében vett játékok: a szereplők szenvednek vagy vidulnak, ravaszkodnak vagy hazudoznak, pimaszkodnak egymással vagy vigasztalják egymást, de az egészet belengi valami mély humanizmus (erre annak a kornak még szava sem volt!!), a korabeli néző s a mai olvasó egyetlen pillanatig sem kételkedik benne, hogy a végén minden jóra fordul, ahogyan egy vígjátékhoz illik, méghozzá minden egyes szereplő számára, senkiben sem maradnak tüskék. Plautus művei még nyersek, kiszámíthatatlanul hömpölyögnek, olykor meghökkentő konfliktusokkal és vaskos beszólásokkal, ám Terentiusnál mindez átváltozik valami légies, pontosan megszerkesztett, könnyű kikapcsolódássá.

Attól azonban óvnék mindenkit, hogy a humanizmust a manapság használt értelemben vetítse vissza a köztársasági Róma mindennapjaira. Soha egyetlen pillanatra sem szabad elfelednünk, hogy az ókorban járunk, melynek emberi viszonyai mai ésszel helyenként elképzelhetetlenek. A csínyekbe bőven belefér például, hogy a herélttel furfangosan helyet cserélő kamasz Chaerea megerőszakolja a szűzet, akit éppen a herélt hivatott védeni (Eunuch). Ezt minden érintett felháborodva veszi tudomásul, de esze ágában sincs bárkinek is megbüntetni a máskülönben szimpatikus fiatalembert, a római jog ilyen súlyú vétkekkel nem foglalkozott. Miféle jogok illették a nőket az ókorban?? E téren a mai napig bezárólag vannak hiányosságok. Egyszóval lehet, hogy Terentius színpadi figurái a patríciusok szalonjai nyelvén társalognak, de a tetteik a kor valóságába ágyazódnak.

Az igazán nehezen felfogható, számunkra már teljesen ismeretlen élethelyzet a rabszolgák jelenléte. Abban a nagyon távoli korban a rabszolgák mindenütt jelen voltak, a velük való bánásmód meghatározó jelentőséggel bírt az emberi kapcsolatok minden síkján. A rabszolga jogilag gazdája személyes tulajdona volt, szó szerint bármit meg lehetett vele tenni - és az emberi elme igen kreatív - akár meg is lehetett ölni mindenféle következmény nélkül. A rabszolgát nem illették meg jogok, egyetlen funkciója és létének értelme a gazda szolgálata volt, munkaerejével, képességeivel és idejével. Ebbe beleértendő volt az a kötelesség is, hogy gazdáját szexuálisan kielégítse, teljesen függetlenül attól, milyen nemű volt a gazdája illetve saját maga. Ebbe nem jó mai ésszel belegondolni, de ez volt az élethelyzet.

Amit manapság már ritkábban tudunk vagy gondolunk végig az ókori rabszolgaságról, az két dolog:  rabszolgasorsra nagyon könnyen lehetett jutni, de ki lehetett kerülni belőle. Zavaros, brutális, véres korszak volt: gyakorlatilag bárki rabszolgasorsra juthatott, elég volt csak az hozzá, hogy a vesztes oldalon találja magát egy csatában, márpedig nem lehet minden csatában győzni, elfoglalják a városát vagy éppen kalózok fogságába essen. Még aki kerülte az ilyen nyilvánvaló veszedelmeket, azt is bármikor eladhatták rabszolgának, ha például nem tudta fizetni a hitelezőit. Ennek megfelelően az ókori ember fejében mindig is élt egyfajta fordított gondolkodás: amit ma teszel a rabszolgáddal, azt esetleg veled teszik holnap. S ezen a ponton minden viszonylagossá válik: nevezzük humánumnak vagy a retorziótól való félelemnek, de általános volt az a gyakorlat is, hogy a rabszolgát szolgálatai fejében felszabadították. Mi több, a rabszolga megválthatta szabadságát bizonyos összegért, már amennyiben ezt gazdája jóváhagyta. Maga Terentius is karthágói születésű rabszolgaként került Rómába, ahol a felvilágosult Terentius Lucanus szenátor érdemei elismeréseképpen felszabadította. Ettől kezdve egykori gazdája nevét viselte. Ezen a néven ismeri az utókor is.

Visszatérve az előző gondolatra, Plautus és Terentius munkásságának összehasonlítása kézenfekvő. A közvetlen utókor, a császári Róma jeles irodalmárai, Cicero, és elsősorban Horatius Plautust már túlságosan bárdolatlannak ítélték s Terentiusban látták az aranykorban már elvárt nyelvi és formai tökéletesség előfutárát. E vitában nem kívánok állást foglalni, nekem mindkettő tetszett, de máshogyan. Az egyik ösztönös zseni, aki mindenre képes az ötletek terén, a másik nagyszerű mesterember, aki mindenre képes a megvalósítás terén. Az egyik inkább mulattatni akar, szórakoztatni, a másik nevelni s felemelni.

Utóbbi nem is vesződik új ötletek kidolgozásával, hiszen azok már rendelkezésre állnak a mintául szolgáló ógörög komédiákban. Különben sincs semmi új már az ókor napja alatt sem:

De ha színrehozni régi szereplőt nem lehet:
hogyan írhat az ember szolgáról, ki futkos, és
hogy léphet a színre jó matróna, rossz lotyó,
falák élősdi, hencegő katona, elcserélt
gyerek és a szolga által rászedett öreg,
szerelem meg gyűlölet s gyanakvás? Végezetül:
olyan ötlet egy sincs már, ami színre nem került.

védekezik Terentius irigy kortársai vádjai ellen.

Annak, hogy egy latin szöveg nemzedékek végtelen sora számára válik tankönyvvé, van még két érdekes hozadéka: 

A jelesebb mondatok szállóigékké válnak, melyeket mindenki, még a nyelvet nem tanulók is megismernek. Horatiusnak majd minden sora idézetgyűjtemények nyersanyaga. Terentius írta le például az antik világ egyik legismertebbé vált sorát: ember vagyok, semmit emberit sem érzek magamtól idegennek.

Micsoda veretes, nemeslelkű bölcsesség!!! Miféle álszent hazugság!!! Elég bekapcsolni a CNN-t, hogy lássunk éppen elég emberit, értsd: olyasmit, amiért az emberiség felelős, melyet vadul szégyellnünk kellene inkább. Nem tudom, hogy vagy ezzel, de ami engem illet, a vallási fanatizmus, a tömegsírok, a szeméthegyek, a gyermek rabszolgamunka, a tömegével vízbefúló szerencsétlen migránsok képeinél semmit sem érzek magamtól idegenebbnek. És csupán kiragadtam egy pár olyan jelenséget, melyeknek régen a történelem süllyesztőjében lenne a helye. Azokkal a pökhendi, korlátolt jogászokkal egyetemben, akik vezetésével Kompország elindult dühödten Kelet felé újra. 

A másik hozadék a versmértékek kérdése. Klasszikussá a szabadversek megjelenéséig bezárólag egyetlen költő sem válhatott ezek tökéletes ismerete és alkalmazása nélkül. Már korábban is eszembe jutott, hogy a költészetről szólva nem mehetek el szó nélkül a verslábak mellett sem, bármennyire is szeretnék. Iskoláim minden erőfeszítése dacára ma sem tudok megkülönböztetni egy jambust egy dupla sajtburgertől, de határozottan azon a véleményen vagyok, hogy ez költészettechnikai kérdés és ezek ismerete nem akadályoz a művek élvezetében. Nem savanyú a szőlő, Vivaldihoz sincs szükség arra, hogy tudjunk kottát olvasni. Aki még a versmértékeket is érti, azt mindenesetre irigylem, aki bizonytalan, annak ajánlom az alábbi kvízt.

Na, de visszatérve, Terentius munkássága inkább középre húz, kerüli a szélsőségeket, mottója:

… az élet üdvös elve: mitse szerfelett.

Innen már egyenes út vezet a horatiusi aurea mediocritas, az arany középszer hirdetéséhez.

Ami igazán felemelő benne, azok a finom lélektani megfigyelések és a szereplők olykor filozófikus kiszólásai:

Úgy van, ahogy mondom neked: szeretők haragja százszorozza szerelmüket.

Nem félnek istent ám ezek; de az se tekint le rájuk...

… a nagy haragokra néha nem épp a nagy sérelmek adnak okot…

Mosolyogtató az egyes szereplők hibátlan önkritikája, mely egyébként jellemző az antik római komédiákra:

Kedvem ezekben nem telik:
kivettem a részem, míg koromhoz ildomos volt;
a legfőbb gondom az most:
senki se sokallja hosszas életemet, se ne lesse-várja végemet.

Félrevonulnunk illik is; mi már a mesébe illenénk.

Mondanának ilyesmiket mai színdarabokban? Alig hiszem. Mégis e sorok milyen könnyen utat találnak a mai olvasók lelkéhez is.

Terentius kódex a Vatikán gyűjteményéből

A hat darab közül személyes kedvenceim a Phormio (Az élősdi), az Eunuchus (A herélt) és a Hecyra (Az anyós). Javaslom ezekkel kezdeni Terentius olvasását. Az Androsi lány és az Önkínzó is tetszettek, az Adelphoi (Fivérek) viszont kissé zavaros volt a számomra, ebből kell keresnem egy jobb fordítást.

Következik: Cato

Plautus esetében még hatványozottabban igaz az, amit már Arisztophanészra is mondtam: ízig-vérig színpadi szerző, akinek a darabjait nézni kell, nem olvasni. Ennek gyakorlati megvalósítása azonban szinte lehetetlen. Plautus 21 ránk maradt művéből a mai színházak legfeljebb a Hetvenkedő katonát és talán még az Amphytrion-t tartják műsoron, a többit soha nem fogjuk látni.

Ilyesformán marad az írott szöveg, melyet némi képzelőerővel feljavítva hű képet kaphatunk Plautus zsenialitásáról. Ezekből is többféle változat lelhető fel, én Csíky Gergely négyszáz aranynyal jutalmazott fordítását olvastam 1885-ből, mely meglepően élvezhető a mai olvasó számára is. Bizonyos szavak és kifejezések száz év múltán már átalakultak vagy teljesen kivesztek a nyelvből, az élődit ma élősdinek mondanánk, míg a rima ma már inkább, hm, legyen örömlány. Ugye, milyen finoman mondtam? Furcsák a régies magyar igealakok, a dupla kettős betűk és a z nélkül soha elő nem merészkedő c betűk sokasága, de mindez szintén hozzáad valami különleges ízt Plautus komédiáinak tagadhatatlan bájához.

Plautus a római vígjáték legjelentősebb, messzi korokra is ható mestere a Római Köztársaság első igazán kemény megpróbáltatásának idején, a pun háborúk korában élt s alkotott. (Megszállott történelem rajongók kedvéért ez a Krisztus előtti harmadik század végére illetve a második század elejére esett.) Az ókor brutalitását már ecseteltem korábban, de érdemes megjegyezni, hogy a két „pun” háború még a maga korában is elborzasztóan véres és elhúzódó küzdelem volt, melyből végül Róma került ki győztesen. Ezt a karthagóiak már csak egy vékony sóréteg alól nézhették...

Plautus darabjainak közönségében ily módon ott ültek azok is, akik számára a harci szekerek és elefántok által eltaposott vagy ízekre tépett, nyíllal kilőtt szemű, az afrikai nap alatt a szomjúságtól könyörögve haldokló súlyosan sebesült bajtársak látványa friss és ismerős élmény volt. S bár meg sem kísérlem magam beleképzelni a lelkivilágukba, egy dologban biztos vagyok: felhőtlen szórakozásra vágytak, nem harcra, nem öldöklésre, nem politikára. Érdemes itt közbeszúrni, hogy a rómaiaktól nem maradtak fenn tragédiák. Láttak ők abból éppen eleget színpadon kívül is.

Gulio Romano : A zamai csata

Továbbá olvasni sem tudtak, tekintve, hogy az antik Rómában még nem volt a mai értelemben vett iskola vagy közoktatás. A gyermekek oktatása a családfő felelőssége volt, de ebbe elemi olvasási és számtani ismereteken túl más nem fért bele. Magasabb szintű képzés kizárólag a módosabbak számára volt elérhető, az is csupán házitanítók révén. Egy átlagos római egészen biztosan nem tudott volna megbirkózni Plautus formabontó nyelvi mutatványaival. Ha belegondolunk, az irodalmi latin nyelv éppen ebben a korban születik, alakul s formálódik, melyben Plautusnak nem kis szerepe van. Az újdonság varázsával hat már maga az a tény is, hogy a színpadon a hétköznapok nyelve ugyan még darabosan, esetlenül, de már formába öntve szólal meg. Heltai Gáspárt sem azért becsüljük, amit írt, hanem inkább azért, mert úttörőként végre magyarul írt. A rómaiak korában ráadásul még nem létezett egyetlen, nemzetek felett álló, igazodási pontként használható szöveg sem, mint a középkorban a Biblia, melynek a helyi nyelvre fordítása minden európai nyelv önállósodásának mérföldköve volt. Latinul egészen a mai napig bezárólag a klasszikus latin szerzők műveiből tanul az ember, de a pun háborúk idején ezek még meg sem születtek.

Számukra tehát fordított volt a helyzet: ők nem tudták elolvasni a darab szövegét, (sokszorosítani sem lehetett), viszont láthatták akár többször is. Színházak, abban a formában, ahogyan a görögök építették őket, Rómában még nem léteztek: ezeket a darabokat a különféle isteneknek szentelt ünnepeken hevenyészve összeácsolt deszkaszínpadokon adták elő fényes nappal. A közönség nem tudott hová ülni, így végig állt, lényegében a színészekkel azonos szemmagasságból követve a cselekményt. (Az első kőszínházat majd a császárok korában építik a szerencsétlen sorsú Pompeii-ben, egy évtizeddel a Vezúv ébredése előtt.)

Ott állunk tehát a nyüzsgő római piacon, a vallási szertartásokkal már végeztek az illetékesek, és a színpadon már készülődnek valamiféle előadásra. Mindenki izgatottan közelebb tülekedik, hogy minél jobban láthasson. Mit fogunk látni?

Természetesen görög darabokat, tekintve, hogy minden kultúrának létezik előzménye s minden ötletet kitalált már valaki. Ugyan honnan máshonnan meríthetne ez az Umbriából származó szerző ihletet és témákat, mint a készen kapott, akkor még alig százötven éves görög vígjátékokból? Mindez annyira természetes, hogy semmiféle szégyellnivaló nincs benne. Óriások vállán állni mindig mámorító. Pontosan így tettek a latin nyelv első szerzői is, akikről az előző fejezetben szóltam. Plautus darabjainak előhangjában korrekt módon, név szerint be is számol róla, melyik régi görög színpadi szerző darabját fogjuk látni. Mintául elsősorban Menandrosz és Philemón darabjai szolgálnak, tehát a görög Új Komédia szerzői a maguk szigorúan politikamentes témáival. A hatalmon lévők bajszát húzogálni Rómában nem volt tanácsos, erről majd az örökre száműzött Ovidius számol be bőven első kézből Keserveiben, így az Ókomédia szóba sem jöhetett.

De kétségtelen, külsőre görög darabot látunk. A szereplők neve görög, az elképzelt helyszínek ismert görög városok. S a nevek nem csupán görögök, hanem gyötrelmesen, kimondhatatlanul hosszúan görögök.  A Hetvenkedő katona például Epheszosz-ban játszódik és a főhősököt így hívják: Pyrgopolynices (ő a hetvenkedő), Periplectomenus (a szomszéd), Philocomasium (a naíva) és így tovább. Ezek annyira bizarrul hosszúak, hogy a modern nyomtatott szövegben rutinszerűen rövidítik őket. Bár egy szót sem tudok ógörögül, de erősen motoszkál bennem a gyanú, hogy Plautus szándékosan, ha úgy tetszik, merő szórakozásból találta ki ezeket, sőt akár jelenthettek is valamit. Akad olyan női szereplő, akit példul Gymnasium-nak hívnak, ami elég életszerűtlen, lássuk be.  

S azután a darab beindul s minden kétség szempillantás alatt eloszlik: amit itt látunk, az a korabeli Róma, annak népe s mindennapjai. A görögségre tett utalások inkább csak tisztelgések a hagyomány előtt. Elképzelhetetlen, hogy ókori görögök által írt színdarabokban a római jogrendszer figurái jelentek volna meg vagy éppen gúnyolodtak volna a közép-itáliai etruszkok faragatlanságán. (Azt sem tudták, kik azok.) Plautus tehát görög színekkel fest, de különösebben nem is titkolja, hogy minden darabja, minden jelenete utánozhatatlanul, eltéveszthetetlenül római.

A darabok maguk az átverések, szájaskodások, tévedések bővérű vígjátékai. Feszesen pergő cselekmény, jellegzetes, ismétlődő karakterek: éles eszű, gátlástalanul hazudozó, a kártyát vadul keverő rabszolgák s ügyefogyott vagy morálisan ingoványos gazdáik; szerelmes ifjak s leánykák, ez utóbbiak szinte mindig hivatásosak, akik mesterségükhöz hűen csak azon iparkodnak, hogy megkopasszanak mindenkit; kerítők, vagyis a lányok hivatalos gazdái, élősdiek, akik fergeteges dolgokat művelnek azért, hogy vacsorát kapjanak; szerelemre lobbanó vénemberek és így tovább. A nyelvezet a hétköznapok nyelvének bravúrosan, ötletesen feltuningolt, nyelvi leleményektől hemzsegő változata.

Akárhol ütsz fel egy Plautus darabot, azonnal bekerülsz a cselekmény sodrásába, magával ragad, beszippant, szinte cinkossá válsz a jól kitalált beugratásban. Never a dull moment.

Remek szórakozás.

Minthogy azonban nem muszáj csupán két szóban jellemeznem Plautus művészetét, járjuk körbe egy kicsit alaposabban.

A színdarabok jellegzetes motívuma az is, ahogyan a karakteresebb szereplők, tipikusan az ellenérdekelt felek rabszolgái hosszan, színesen ócsárolják egymást. A gyakorlatban ez úgy fest, hogy a legdurvább sértéseket vágják egymást fejéhez és elküldik egymást az összes létező éghajlatra. Ez bizonyára nagyon tetszhetett a korabeli közönségnek, így elmaradhatatlan. Egyben alkalmat adott a szerzőnek is, hogy bőségesen kiélje nyelvi fantáziáját. (A fordítókat pedig kíméletlenül próbára teszi, mert ami elhangzik, lefordíthatatlan, s így lényegében saját koruk nyelvezete és erkölcsei mentén kell újraalkotniuk.) Esetenként valóban szórakoztató, elismerem, főleg, amikor a két legnagyobb csibész találkozik össze, ugyanakkor az egészben van valamiféle olcsó, vásári cirkuszolás. A sértéseket egyik fél sem veszi fel s erőszakra sem kerül sor, pedig a római darabokban lényegesen több verést osztanak ki, mint a csupán szavakkal bántó görög elődöknél láttuk. Mai türelmetlen, feszült, mélyen frusztrált világunkban, ahol egy road rage epizód vagy egy egyszerű összeszólalkozás is könnyen vérontásba torkollik, nem is igazán értjük, miért nem reagálnak súlyos sértésekre még súlyosabb megsértődéssel. Ez is Plautus egyik titka, hogyan lehet nyíltszívűen, de rosszindulat nélkül, szinte mosolyogva, súlytalanul gyalázni.

Vitán felül a helyzetkomikumok kihasználásában rejlik Plautus igazi varázsa. Ma már nem tudhatjuk, hogy ezek az ötletek sajátjai voltak-e avagy ma már elveszett görög darabokból importálta őket, de igazából nem is fontos, kié az ötlet, ha nagyszerű. Igazán emlékezetes marad számomra néhány jelenete. Például az, amelyben aggastyán és fia, közvetítőik révén ugyanarra a lányra licitálnak. A néző eleinte csupán kaján mosollyal figyeli a kibontakozó párbeszédet, ám észrevétlenül, lassan végül a két szereplő is felismeri a helyzetet s mondanivalójukat ennek függvényében alakítják tovább, roppant mulatságosan.

Az emberi gyarlóságok rajza néha szándékosan elnagyolt, sőt olykor egészen groteszk méreteket ölt, mint amikor a hetvenkedő katona azzal kérkedik, hogy egy csatában egymaga hetvenezer ellenséges katonát ölt meg.  A darab végkifejlete így az első pillanattól fogva nem lehet kérdéses. A vállalhatatlan jellemek annak-rendje és módja szerint meg is szégyenülnek, de ez semmiféle katarzissal nem jár a mai néző számára.

Feltűnő továbbá az emberfeletti motívumok hiánya is, még csak egy jelenés erejéig sem mutatkoznak. Az eleve mitológiai tárgyú Amphytrion-t leszámítva sehol egy isten vagy akár csak nimfa, jóslatokra senki sem hallgat s ha az istenek mégis szóba kerülnek, kapnak bőven hideg-meleget. Minden szereplő hétköznapi ember, aki saját érdekeinek erővonalai mentén cselekszik, méghozzá felvállaltan. Méltó és jogos, hogy minden ember önhasznát keresse..., hangzik el a Szamárvásárban.

Ha az ember képes kiszakadni a cselekmény sodrából s egy pillanatra kimerevíteni a jelenetet, akkor kénytelen elismerően megállapítani, hogy a jellemek és azok ordító hiányosságai bizony tökéletes pontossággal vannak megrajzolva, sőt, ami még kínosabb, kortalanok, időtlenek. Gotcha. Manapság éppen így vagyunk kicsinyesek, élvhajhászóak, kapzsik. Az ember egy pillanatra belegondol, ahogyan ez a színpadépítőből vígjáték szerzővé avanzsált római közember rója egymás alá a sorokat egy fáklya lángjánál, közben még azt sem tudjuk, mivel írt és mire, de kénytelenek vagyunk beismerni, hogy minden emberi gyengeséget látó szemei elől nincs hová bújnunk, sem a kortársaknak, sem nekünk, felfuvalkodott utókornak.

Ez a zsenialitás.

Ahogyan a színpadon egy-egy - ma már értelmezhetetlen, de az antik Rómában még életszerű - figura lefegyverzően hű tükröt tart elénk, melyben magunkra ismerünk. Ahogyan az arctalan szerző, akinek nemhogy az életéről nem tudunk szinte semmit, de még az igazi nevét sem ismerjük, darabjai mögül mosolyogva szemléli az emberiség nagy állatkertjét. Jó ember jól fest rossz erkölcsöket, mondja egy szereplő s ez éppen a szerzőre áll leginkább.

Azzal együtt e darabok színvonala és élvezeti értéke hullámzó. A rabszolga gyakran annyira okos és szemtelen, hogy az már fáj. Vagy az átverés annyira átlátszó, hogy kínosan érezzük magunkat, ilyesminek egy óvodás sem dőlne be. Egyes darabok hirtelen, kurtán-furcsán érnek véget. Mintha a szerzőből egy adott ponton elpárolgott volna az ihlet. Márpedig a korabeli közönség meglehetősen robbanékony elegy lehetett: ha nem tetszett nekik a darab vagy az, ahogyan előadták, akkor gyakran a színészeken vettek elégtételt, a férfiakat jól eltángálták s elkergették, a nőket pedig meztelenre vetkőztették, így egy-egy Plautus darab előadása a színészeknek is élesben ment...

A színdarabok irodalmi értéke csekély. Plautus a maga korában ugyan rendkívül népszerű volt, az utcák népének szóló és őket felvonultató darabjaival kétszer is komoly vagyonra tett szert (mert egyszer közben eljátszotta, hahaha), de a császárkori Róma, a klasszikus római arcél számára ez már nem volt elég kifinomult: Horatius lekicsinylően nyilatkozik Plautus műveiről, Terentius a szemére veti, milyen csapnivaló fordító, aki egész jeleneteket kihagy az eredeti darabokból. Nyelvi bravúrjait ugyanakkor nem kisebb név, mint maga Cicero is nagyra tartja. A sivatagban élő Szent Jeromos ötszáz évvel Plautus után nem tartja egyházatyai méltóságán alulinak megemlíteni, hogy egy igazán fárasztó nap után kikapcsolódásul néha Plautust szokott olvasni... Igazi reneszánszát majd a késői középkorban éli meg, nem kisebb neveket megihletve, mint Molière vagy Shakespeare. A Tévedések vígjátéka aligha születhetett volna meg a Menaechmi (Ikrek) nélkül, míg Molière Fösvényének egyértelmű ősképe az Aulularia. Plautust a mai napig játsszák a modern idők színházai.

A fentiek nagyjából fedik mindazt, ahogyan a korabeli közönség s az utókor reagált Plautus darabjaira. Végezetül hadd mondjam el még azt, számomra mi volt bennük a legérdekesebb illetve legszórakoztatóbb, egyben felhívom a figyelmet néhány másféle nézőpontra is.

A nagybetűs Szerző, a szellem embere, aki tömegekhez szól s ennélfogva felelőssége és hatása is megsokszorozódik, szinte sohasem képes elkerülni a kísértést, hogy moralizáljon s véleményt nyilvánítson saját világáról, hiszen így adódik igazán alkalma népét nem középiskolás fokon taní-tani. Ez alól az axióma alól még a helyzetkomikumok óriása, Plautus sem volt képes kivonni magát, s a darabok narrátor szereplői néha igazán megragadó sorokban összegzik koruk tanulságait.

Érdemes figyelmesebben meghallgatni például ezt:

Az ég s a föld királya, Jupiter,
Szétküld a népek közt mindenfelé,
Vizsgálni a halandók tetteit,
Erkölcseit, kegyességét, hitét,
S hogyan válik javukra a vagyon.
Kik jogtalan pert indítnak hamis
Bizonyságokkal, kik elesküszik
Törvény előtt tartozásukat:
Azok nevét felírjuk s Jupiter
Elé visszük. Mindennap tudja, ki
Forral szívében rosszat. A ki itt
Perét megnyerni csalfa esküvel
Akarja s jogtalan vagyont szerez:
Annak dolgában új ítéletet tart,
És súlyosabb bírsággal sújtja, mint
A perből haszna volt. A jók nevét
Más könyvbe írja fel. A gonoszok
Azt vélik, hogy megengesztelhetik
Zeust áldozattal és ajándékokkal:
S költségük, fáradságuk kárba vész;
Mert nem találja kedvét hitszegők
Imáiban. Ha jámbor esdekel
Az istenekhez, könnyebben talál
Meghallgatást, mint a gonosztevő.
Azért hát intelek, jó emberek,
Kik áhítatban és hűségben éltek:
Maradjatok meg ebben, hogy utóbb
Örvendjetek.

Az Újszövetséget a zsidók állították össze, ez nem vitás, de a benne szereplő eszmék, elvek, értékek nem tőlük származnak, hanem már évezredek óta értek a köztudatban. A Messiás eljövetelét például már - az ókorban káldeusnak nevezett - sumérok megjövendölték s az egyetlen Istent ismerő hit is réges-régen jelen volt. A fenti sorokba is észrevétlenül belesimulna az a passzus, hogy könnyebb egy tevének átjutnia a tű fokán, mint egy gazdag embernek bejutnia a mennyek országába...

Az örök kérdés és a rá adott jellegzetesen ókori válasz:

Szívemben nagyon sok dolog forgolódik,
s ha gondolkodom, csak kesergek miatta:
epesztem magam, sorvadok gyötrelemben:
a lelkem kifáraszt, tornáztat kegyetlen.
De mégsem tudom még eléggé, mitévő
legyek, hogy melyik elvet kövessem vezérül,
e két életelv közül melyik lesz szilárdabb:
szeressek vajon, vagy vagyont gyűjtsek inkább.
Az életörömből melyikben találom
a többet. Melyik jobb,
még nem tudom, de gondolom, hogy mit kell tennem:
e kettőt úgy vizsgálnom, hogy
én legyek a bíró és a vádlott.

Ez a legjobb, ezt teszem. És legelőbb
Amor mesterkedéseit mondom el: milyenek.
Sohasem csal Amor hálóba olyant,
aki nem kíván belehullni,
de a vágyakozót űzőbe veszi,
ravaszul hízeleg neki, rosszra viszi,
nyájasszavú, ámde mohó, hazug és
falánk, fanyalgó, kapzsi is, szörnyű zsivány, ki
kocsmába taszítja az embereket,
hízelegve kicsalja a rejtegetett
pénzt. Mert a heves szeretőnek, amint
leterítik a csókok gyors nyilai,
nyomban a pénze hull s elfolyik, szétesik.
"Adj nekem, édesem, ha szeretsz, ezt, azt."
S a bolond mit felel?: "Óh, szememfénye,
megkapod s ha még valami kell, csak szólj."
A férfi függ, a lány üti: többet akar már:
s ez bizony semmi még, a java most jön,
mit zabál! hogy vedel! mennyi pénzt szétszór!
Egy éjszakáért egész pereputtya eljön:
Vasalónők, dögönyözők, pénz- s legyezőőrzők, cipőfényesítők,
énekesnők, ládaőrzők, hírvivők és hírhozók,
az éléskamrapusztítók,
kiket szerelmesünk etet és magát kifosztja.

Lelkemben ezért megfontolom én,
hogy mennyire megvetik azt, ki szegény:
nem tetszel, Amor, nem kellesz, eredj.
Bármennyire édes is enni meg inni,
Amor keservessé teszi. Bánatosan fut
a fórumról, elűzi rokonait,
maga is menekül már maga elől,
s nem akarja barátjának senki.
Csak ezerszeresen fordítsd szemed el,
tarts távolt Amort és messzekerüld
Mert az, ki magát szerelembeveti,
szirtről ha leugrik, jobban jár;
menj, csak maradj magadnak, Amor,
ne légy te barátom, Amor, sohasem.
Marad éppen elég nyomorult, azokat
kínozd, akiket leigáztál.

A derék életre terelem lelkemet,
így teszek, bár nehéz munka lesz ez.
Erre tör mind a jó: hírre, vagyonra;
becsület, tisztelet a jók jutalma.
És éppen ezért inkább legyenek
vélem derekak, ne gonosz fecsegők.

Amiben Plautus a legmaradandóbbat alkotta számomra, azok a lefegyverző, esetenként bántóan cinikus, de zseniálisan tömör és bölcs riposztok, melyekkel egy-egy szereplő  néha elvágja a beszélgetés fonalát. Hasonlóan megragadóak a gyarlók józan önigazolásai.

Hadd mutassak néhányat.

(A ládika)
Adják az istenek!!
Az istenek itt semmit sem tehetnek nélküled.

(A hetvenkedő katona)
Emlékező tehetséged kitűnő.
Gyomrom tanítja.

(Szamárvásár)
Ki sem mondtad még, máris elhivém.

(Epidicus)
Én találva fáradtam el, ti meg keresve.

Az iszákos: hol van az a folyó, mit a tenger magába nem fogad?

A habókos: bolond beszéd könnyíti éltemet. Hát aztán?

Az örömlányok szirén éneke:

(Szamárvásár)
Mert hozzánk vagy csatolva Cupido láncával;
fuss csak, menekülj előlünk,
feszüljön meg vitorlád s eveződ:
Akármily messze jutsz a tengeren,
A révbe ismét visszahajt az ár.

 (Zsizsik)
Hová indulsz, ...?
Hová Venus, Cupido hív; oda,
hová a szerelem von. Éjfelen
vagy alkonyatkor, vagy törvény napon,
Midőn az ellenféllel pörbe szállunk.
Akármikor, bár kedvünk ellen is,
Utána kell mennünk.

A darabok közül személyes kedvencem a Rudens (Hajókötél), mely egzotikus (líbiai) hátterével és ötletes dramaturgiájával felsorakoztatja mindazokat az erényeket, melyek Plautus-t örök barátunkká és halhatatlan komédiaszerzővé tették. Midőn meghalt, a színházi  élet gyászba borult:

Lám, amióta halott Plautus, Comoedia gyászol,
a színpad elárvult; nevetés, játék meg a tréfa,
sőt, a sok ékes vers is, mind-mind sírva fakadtak.

Következik: Terentius

Mind távolabb ringó gyermekkorom egyik kedvenc s örökre emlékezetes olvasmánya volt a Római Regék és Mondák. Imádtam a sodró lendületű hadakozást, a jeles hősöket, a felemelkedés és bukás egyénekre szabott  ívét, megigéztek az erkölcsi tisztaság és a történelmi nagyság példái valamint a Város legyőzhetetlensége. Imponáló volt a bátorságnak, egyenességnek, kegyetlenségnek és nagyravágyásnak az a különös keveréke, mely a történelem reflektorfényébe állította ezt a népet s amelynek akkor még nem is tudtam nevet adni. Ma úgy mondanám: római jellem s érteném alatta mind a fényes, mind a sötét oldalát.

(Kamaszfiúként a szabin nők elrablása is mélyen megérintett. Nem is tűnt rossz ötletnek... )

Giambologna: A Szabin Nők Elrablása

A római nyugati nép, születése pillanatától fogva mélyen individualista, a kiemelkedő egyéneket többre becsüli a közösségnél. Soha nem alkudozik, sem szövetségeseivel, sem ellenségeivel. Nem kér és nem ad kegyelmet. Szövetségeseit és a behódoló népeket megvédelmezi, de a makacsul ellenállók sorsa: vae victis. Humorérzéke nincs. Véresen komolyan veszi önmagát, önnön küldetését. Nem habozik földig rombolni egész városokat és lakosságukat önmagába olvasztani, amint erre már saját őstörténetében is számos példa akad. Vagy megfeszíteni Spartacus hatezer életben maradt követőjét a Via Appián.

Istenhite inkább alapul babonás félelmen, mint áhítaton. Hálából éppen úgy templomokat emel, mint a görögök, de nincsenek Delphihez fogható szent jóshelyei. A jóslást madarak röptéből végzik az augurnak nevezett madárjósok (kiknek mestersége tanulható) és a római polgár házi istenszobrokat tart, kikhez otthona kényelméből is imádkozhat. Nincs érzéke a filozófiához és a magasabb művészetekhez sem, annál jobban áll neki a katonáskodás. Ha háborúba indul, megingathatatlanul komolyan gondolja. A folyton váltakozó szövetségekben harcoló görög városok nem sok kárt tettek egymás katonáiban, pontosan tudták, hogy akivel harcolnak, az nemcsak egykori szövetségesük, hanem eljövendő szövetségesük is. Aki azonban a légiókra emelt fegyvert, az az életével fizetett érte, akár a légiók élete árán is.

Róma elhivatott a nagyságra.

Tu regere imperio populos, Romane, memento parcere subiectis et debellare superbos (Emlékezz meg, Római, a te dolgod uralkodni a népeken, kímélni a legyőzötteket, a gőgösöket pedig harccal leigázni) - önti költészetbe Vergilius a római nép hitvallását az Aeneis-ben.  

Uralkodni született, a becsület, az erkölcs és a jog talaján. Legalábbis ő így gondolja. (A leigázott népeket ritkán kérdezte az ókori történelem, vajon ők hogyan gondolták.) Csodálatos pillanatok sora övezi történelmét. S itt nem feltétlenül hadi sikerekre, hódításokra és effélékre utalok. A jellem nagysága és szilárdsága hétköznapi dolgokban is megnyilvánulhat. Hiszen rómainak lenni örök kitüntetés és kötelesség.

Kedvenc történetem az eredetmondákból az a rész, amikor Sybilla, a jósnő felajánlja megvételre a kilenc szent könyvet Tarquinius Superbus királynak. Mivel az húzódozik megadni a magasnak vélt árat, a jósnő hirtelen elszánással elégeti a könyvek egyharmadát s a megmaradt könyveket változatlan áron kínálja továbbra is. Majd a további vonakodásra válaszul ismét eléget egy harmadot, így végül már csak három könyv marad, melyet továbbra is az eredeti áron kínál. Ekkorra már a királyban is feltámad a kíváncsiság a könyvek értékét illetően és végül leszurkolja a kért összeget. Ettől kezdve a három könyvet Róma a legszentebb ereklyeként őrzi... Mennyire római ez a történet!! Lehet ennél nagyszerűbb indulattal kifejezni a felbecsülhetetlen értéket? 

Csodálatos pillanatok szerencsére másfelé is akadnak az életben: Claudia Cardinale-nak azt felelni, hogy 'Egy nap majd vissza' és kisétálni az ajtón, az priceless. 

A római jellem gyökeresen különbözik a már megismert ógörög jellemtől éppúgy, mint a mai olasztól. Ez utóbbi, amúgy saját jogon is fantasztikus nép szerintem csak annyiban rokona az antik rómaiaknak, hogy Rómában lakik. Közös jellemvonásaik a köztársaság korabeli rómaikat egyedül talán a spártaiakkal rokonítják.

Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezt a népet soha nem szabad a saját optikánkon keresztül megítélnünk. Még a görögnél is kevésbé, pedig azok még közelebb is álltak hozzánk jellemük emberi léptékében. Az ókor világa mai szemmel maga volt a barbár borzalom: népirtások, tömeggyilkosságok és ezeket zajosan ünneplő tömegek uralták a kort. Ha éppen nem folyt háború, akkor puszta szórakozásból rendeztek olyan elborzasztó mészárlásokat, mint a gladiátorviadalok vagy a keresztények, férfiak, öregek, nők, gyermekek megkóstoltatása az oroszlánokkal. Ki lenne képes ezt ma végignézni? S ellenpontként itt áll Vergilius vagy Horatius csodálatos lírája, mely legalább annyira messzevilágítóan római, mint Trimalchio lakomája vagy a lovát konzulnak kinevező Néró.

Az annalesek persze már egészen a kezdetekről szólva is hangsúlyozták, hogy a Város egy napon a világ ura lesz s ebben az első kapavágástól fogva mindenki töretlenül hitt, de ez a krónikák természete. A magyar ős- és hitvilág számos legendája, mint például a csodaszarvas és társainak regéje, reneszánsz királyi udvarok szórakoztatására született meg a XV. században.

A római nép egy merész mitológiai kanyarral a legyőzött és felégetett Trója hőseitől származtatja magát, név szerint Aeneas-tól, akiről az Iliászban nem hallottunk, ám Vergiliusnál annál többet fogunk.

Ő az a hős, aki népét a Földközi-tengeren és néhány epikus kitérőn át végül a közép-itáliai Latium tartományba vezeti. Itt alapítja meg Krisztus előtt 753 táján két ikerunokája, a mesebeli anyafarkas által táplált Romulus és Remus a majdani világhódító várost a Tiberius folyó felett magasodó hét dombon, melyek neve maga is legenda lett. Melyik amerikai ne hallott volna a Capitolium-ról? Az viszont őszinte meglepetésként éri őket, hogy ez Róma hét dombjának egyike. Nekünk, főleg a pestieknek, inkább a Palatinus hangzik ismerősen.  

Joseph Désiré Court: Szent Ágnes mártíromsága a római Fórumon

Capitolium, a szövetségi törvényhozás épülete, Washington, D.C.

Igazi öröm és csemege annyi év múltán újra olvasni e regéket s mondákat. Újra találkozni a feledhetetlen hősökkel, mint Horatius Cocles, a vitéz, ki egyedül védte a hidat, Gaius Mucius, aki az ellenséges király helyett annak írnokát szúrta le tévedésből, majd a nyílt lángba tartotta jobb kezét, hogy ily módon demonstrálja a római ifjak elszántságát s lett imígyen Scaevola ("balkezes") vagy a római nők, akiknek itt már nevük van, arcuk, s önálló akaratuk: ha kell, szeretteik védelmében kardot ragadnak, s ölnek, ha célravezetőbb, akkor sírnak, meglágyítva ezzel még Coriolanus szívét is, s ha végzetes folt esik tisztességükön, akkor maguk ellen fordítják tőrüket, mint szerencsétlen, szánandó sorsú Lucretia.  

Henri Pinta: Brutus esküje

Ezek a történetek, melyek mai gyűjteményes formájukban egyébként a későbbi nagy történetíró, Livius munkásságán alapulnak, alapvetően különböznek az ógörög eredetmondáktól. Az istenek soha nem jelennek meg személyesen és egy-egy kóbor villámot vagy sast leszámítva nem avatkoznak tevőlegesen a cselekménybe továbbá ismeretlenek a mitológiai szörnyek vagy a héroszok, a Herkuleshez hasonló taszító félistenek. Itt az első pillanattal fogva csak és kizárólag embereket látunk, akik a saját, jól körülhatárolható érdekeik mentén cselekszenek jót vagy rosszat. Minden szereplő alakja kristálytiszta, tudjuk a nevét, az érveit, a jogállását és társadalmi hovatartozását, legyen szó királyokról, hadvezérekről, szenátorokról, konzulokról, néptribunusokról, gazdag patríciusokról, egyszerű plebejusokról vagy éppen rabszolgákról. A mellettük álló nőalakok rajza éppen olyan erős és hangsúlyos, mint a férfiaké. A görög mondákban a halandó nőket meg sem nevezik. 

Igen. És a római férfiak a nőket szerették, nem a kisfiúkat.  

Másik kedvenc történetem arról szól, hogy a Veji városának lakóival vívott gyötrelmes és eldöntetlen csatát követően az erdőből (melynek római istene Silvanus) egyszer csak egy sztentori hang harsant fel, s tudtul adta, hogy a csatát a rómaiak nyerték: az etruszkok közül eggyel többen estek el. 

Róma történelmének első néhány évszázada a királyság kora, vagyis királyok uralkodtak a város felett. Amikor az utolsót is elzavarták 509-ben, beköszöntött a köztársaság kora. Ez körülbelül egybeesett azzal, amikor a kis városállam szépen, módszeresen elkezdte saját fennhatósága alá vonni egész Itáliát. Itt azonban eszében sem volt megállni, s egymás után megütközött a Földközi tenger egyéb regionális hatalmaival, elsőként a punokkal, akik Karthagó városából uralták a nyugati medencét, majd a makedónokkal, akik a keleti medence urai voltak. Mire minden ellenállást megtört és Kelet felé bővítette tovább birodalmát, addigra a kis városállamra szabott politikai és intézményi keretek szűkössé váltak és a Krisztus előtti évszázadban már véres polgárháborúkba bonyolódott, római a római ellen. Ebből a szorult helyzetből az egyszemélyes egyeduralom, a császárság vezette ki a várost, mely végre képes volt megteremteni a birodalom egységét és békéjét a légiók fegyvereinek árnyékában. Ebben a formában uralta az ismert világot még néhány évszázadon át, míg a népvándorlás forgataga meg nem roppantotta: előbb kettévált nyugati és keleti birodalomra, majd végül az ötödik század második felében visszazsugorodott Itáliába s gyorsan eljelentéktelenedett.

Mindez természetesen nagyon vázlatos kivonata a római sas tizenkét évszázadot átívelő történelmének, de egy irodalmi blogban ennél többre nem vállalkozunk.

S ha már szóba jött, térjünk is át az irodalmi vonatkozásokra.

Róma őstörténelmének első szerzői közül hármat érdemes megemlítenünk, ők Livius Andronicus, Naevius és Ennius. Nagyjából kortársak is voltak ők hárman, a köztársaság korának derekán, a pun háborúk idején.

Sajnos mindhármukra igaz, hogy műveik elvesztek, még a töredékek is csupán későbbi szerzők által idézett formában maradtak fenn. Ezek gyakorlatilag csak néhány sort jelentenek. Példának okáért Ennius Annales című történelmi művéből, mely eredetileg 18 könyvre rúgott, alig maradt fenn talán háromszáz, még csak nem is egybefüggő sornyi terjedelem. 

Ennélfogva teljes képtelenség megítélni szerzőink irodalmi értékét s nagyságát. A töredékek nyersek, szókimondóak, szenvedélyesek, néhol még a gúny is tettenérhető, de viselik a kezdeti erőfeszítések minden bélyegét. Szívesen idéznék belőlük, csak a hagyomány kedvéért, de oly mértékben töredékesek, hogy erre nem alkalmasak.

Saját koruk és a római utókor előtt azonban vitán felül nagy tiszteletben álltak.

Érdemeik részben státuszuknak is köszönhető, lévén, hogy minden nemzet emlékezete hálával őrzi meg azok nevét, akik az első műveket szerzik a nemzet nyelvén, csiszolgatva, javítgatva a nyelvtant, kifejezésformákat és adaptálva az idegen földről importált versmértékeket. 

Livius Andronicus görög származású házi rabszolga s tanító volt a dél-itáliai Tarentumból. Gyermekkorában, városának elestekor esett római fogságba s így hurcolták rabszolgaként Rómába, ahol görög nyelvet és irodalmat tanított gazdája gyermekeinek, majd később szabadságát is elnyerte. A római epikus költészet és dráma atyjának tartják, mivel ő fordította elsőként latinra az Odüsszeiát (gondoljuk csak meg, egy római nem fordíthatta az Iliászt!!), valamint ő írta az első latin nyelvű tragédiát illetve vígjátékot. (Latin nyelven, de már görög versmértékben.) Szintén ő ültette át latin nyelvre a klasszikus görög tragikusok munkáinak egy részét. Ezen kívül színdarabokat és jeles események alkalmából nyilvánosan énekelt himnuszokat is írt. A színdarabjaiban saját maga is játszott. Minden szempontból irodalmi úttörő volt tehát, aki még életében jeles dicsőségnek örvendett munkásságáért.

Naevius már jobb rajtkockából indult az életben, mivel ő római polgár volt, aki ráadásul személyesen végigharcolta az első pun háborút is. Ezt követően figyelme az irodalmi élet felé fordult s különféle irodalmi műfajokkal kísérletezett, de más-más okokból egyik sem hozott sok sikert a fejére. Római történelmi játékai (fabula praetexta) nem váltak népszerűvé, míg részben görög eredetiből átültetett szatíráiban olyan bátorsággal és vehemenciával ostorozta a Város arisztokrata tisztségviselőit, sőt magát a karthago-i győztes hadvezért, Scipio Africanus-t is, hogy azok előbb börtönbe vetették, majd száműzték. Lángoló hazaszeretete végül elvezetett az első római hőseposz, a Pun Háború megszületéséhez, melynek nyelvezete és versmértéke még kiforratlan volt, de a rómaiak így is nagyra értékelték. Egy borzalmas, véres, de végül győzelemre vitt hosszú háború latin nyelvű eposza, mit lehetett ezen nem szeretni? Művei jelentős hatással voltak Vergiliusra. 

Hármuk közül talán a legjelentősebb szerző Ennius volt, aki Róma eredettörténetének megírásával (Annales) tett szert hatalmas elismerésre kortársai és utódaik szemében. Ennius, a három szerző legfiatalabbja, szintén szolgált a légiókban s egészen a századosi (centurio) rangfokozatig vitte. Szicíliában állomásozott, amikor felfigyelt rá Cato, az első nagy formátumú római politikus és prózaíró, akit e lapokon említünk. Lévén Ennius az erős görög szellemi hatás alatt álló Dél-Itália szülötte, jól ismerte a görög nyelvet és kultúrát, s ezekbe vezette be Cato-t, aki később magával vitte őt Rómába. Ekkorra már Livius Andronicus nem volt az élők sorában, Naevius pedig száműzetésbe kényszerült, így Ennius irodalmi vetélytársak nélkül vághatott bele szerzői karrierjébe, melynek csúcsát a görög hexaméterben, de latin nyelven írt Annales-eken kívül drámák sora fémjelzett.    

A fentiekben említett úttörő latin szerzők egészen bátran nyúltak a korszakban jól ismert görög tragédia- és vígjáték szerzők műveihez. A darabokat átírták, tetszés szerint szétszabdalták vagy összeolvasztották és bőségesen nyakon öntötték saját szerzeményeikkel. Különösen Naevius volt hajlamos több eredeti görög komédiát egybeolvasztani és latin nyelvre átírni, ezt a csibészséget a kor így hívta: contaminatio. Érdekességképpen, ma ezzel a szóval a szennyez(őd)ést jelöljük. Ironikus módon a legjelesebb görög szerzők egyes, teljesen elveszett műveiből csak annyit ismer az utókor, melyet a korai latin szerzők saját céljaikra átferdítettek, ám még ez is több a semminél.

Még egy dologról érdemes szólni Róma korai történelme kapcsán. 

Ez pedig a római és a görög kultúra érdekes viszonya, különös tekintettel a vallásra. 

A görög kultúra a dél-itáliai görög gyarmatvárosok révén már jóval Róma felemelkedése előtt jelen volt Itáliában. A két kultúra így korán szembekerült egymással, s ebből természetesen a rómaiak kerültek ki győztesen. Az első görög rabszolgák így hamar megjelentek a Városban. Később a makedón háborúkban elért római győzelmek és hódítások eredményeként a Hellászban élő görögök százezreit is rabszolgasorsra hurcolták Rómába. Erre a sorsra jutott minden nép, melyet megtörtek vagy önként behódolt, vagyis pontosan ez történt a frankokkal, ibérekkel, párthusokkal, luzitánokkal, trákokkal, illírekkel és ezt a sort még nagyon-nagyon sokáig lehetne folytatni.

Volt azonban egy lényeges különbség. Az összes többi néppel ellentétben a görögök már a rómaiakkal történő első összecsapások előtt felépítettek egy egészen fantasztikus civilizációt, évezredekre sugárzó filozófiai, irodalmi, politikai, tudományos és műszaki eredményekkel. Mindezt természetesen nem lehetett figyelmen kívül hagyni, még Rómában sem.

Így eshetett meg az a furcsaság, hogy a Rómába hurcolt görög "értelmiségiek" nem a vízvezetékek építésénél serénykedtek, hanem az uralkodó réteg családi rabszolgáiként házitanítókká váltak s ők nevelték ki a rómaiak következő generációt. Ezzel természetesen jelentősen megnőtt a görög kultúra ismertsége és ázsiója. Politikai hatalmat természetesen sohasem kaphattak, de a görögség mégis különleges helyet foglalhatott el a rómaiak műveltségében.

Graecia capta ferum victorem cepit artes Intulit agresti Latio... mondja Horatius az utókor bölcsességével (A foglyul ejtett Görögország foglyul ejtette vad legyőzőjét és bevezette Latiumba a művészeteket...)

A köztársaság korában még voltak elszánt ellenzői a római kultúra elgörögösédésének, jelesül éppen a már említett Cato, de elkeseredett harca a görög hatás ellen végül hiábavaló maradt. (Hiába, minden nép irigykedik valamelyik másikra. Ez még ma is így van.) Erről a küzdelemről még bőven ejtek szót a Plautus műveit tárgyaló következő fejezetben.

Mindez alól a hitvilág sem vonhatta ki magát. A korai Róma hitvilága jellemzően animista volt, természeti erőkbe és jelenségekbe láttak bele isteni mozgatóerőt, de ember formájú isteneik alig voltak. A görög hitvilágot megismerve azonban néhány generáció alatt szépen, csendben átvették szinte a teljes görög mitológiát. Maradtak azért saját isteneik is és az olümposziak körében is végrehajtottak némi átszervezést és súlyponteltolást, de lényegét tekintve Róma adoptálta Hellász isteneit. Természetesen mindnek saját, latin nevet adtak. Az alábbi megfeleltetések minden, a kort ismerő érdeklődő számára magára értetődőek, mégis hadd foglaljam össze röviden a legfontosabbakat, mert gyakran fogom emlegetni e neveket a közeljövőben.

Bal oldalon az isten görög neve, jobb oldalon a római megfelelője.

Uránusz - Cealus
Krónosz - Saturnus
Rhea - Ops
Zeusz - Jupiter
Héra - Juno
Arész - Mars
Hádész - Pluto
Pallasz Athéné - Minerva
Aphrodité - Venus
Erósz - Ámor
Poszeidón - Neptunus
Héphaisztosz - Vulcanus
Apolló - Apollo
Artemisz - Diana
Hermész - Mercurius
Demeter - Ceres
Hestia - Vesta
Persephoné - Proserpina
Dionűszosz - Bacchus
Héliosz - Sol
Selené - Luna 

A mai közműveltségben ezek gyakran keverednek, jellemzően a görög nevek rovására. Ennek oka talán az is, hogy korai költőink inkább latinos műveltséggel bírtak (mivel latinul, régies szóval "deákul" tanultak az iskolában), s magyarul így honosodtak meg. Amellett a latin neveket könnyebb is kimondani. (Támpontként felhasználható, hogy a római istenek a Naprendszer bolygóinak is névadói.) 

Már említettem, hogy voltak azért hangsúlyeltolódások az istenek szerepét, rangját és megbecsültségét illetően. A görögöknél kevésbé becsült Hestia például Vesta néven a rómaiak egyik legfontosabb istennője volt, a családi tűzhelyek védelmezőjeként.

Ami a római vallást illeti általában, említésre méltó még, hogy a rómaiak (miként a görögök is) toleránsak voltak más vallásokkal szemben és soha nem folyamodtak erőszakos térítéshez. Ez alól két jeles kivétel akad: Dionűszosz kultusza, melyről Euripidésznél írtam, a maga féktelen, láncairól elszabadult, tudatmódosult őrjöngésével kiverte a rómaiaknál a biztosítékot. Ezt a büszke, szilárd erkölcsű köztársasági Róma még nem vállalta be (lásd bacchanáliák). A császárkori Róma viszont messze túlment mindenen, amit az emberiség erkölcs néven ismer... Ez utóbbi kor gyermekei már lélekben is messze-messze eltávolodtak a köztársaság dicső jellemeitől, erre majd még Ovidius-nál visszatérek.   

A másik példa természetesen a kereszténység, melynek természetéről a politikailag mindig is éleslátó Rómának nem lehettek illúziói. A kereszténység újszerű tanai révén magát az állam alapjait támadta. Velük szemben ily módon semmiféle tűrésnek nem volt helye, egészen Nagy Konstantin császár türelmi rendeletéig, a milánói ediktumig 313-ban. Kevéssé ismert, de emberileg mélyen érthető tény, hogy amint a kereszténység végül államvallássá lett a késői Római Birodalomban, onnantól a pogányokat (azaz a régi hit híveit) vetették a cirkuszban az oroszlánok elé...      

 Következik: Plautus

Az alexandriai kort áttekintve, lassan-lassan ideje elköszönnöm a klasszikus görög kor irodalmától.

A Krisztust megelőző harmadik században ugyanis megjelenik a világ térképén egy másik katonaállam, mely egyre nagyobbra és fényesebbre nő, egyre megállíthatatlanabb, s csillapíthatatlan nagyravágyásának sorban áldozatául esik nem csupán Hellász összes népe, de az akkor ismert szinte teljes civilizált világ: felemelkedik Róma. A harmadik században a latin nép köztársasága még csupán szomszédaival hadakozik, de ekkora már Ennius révén megteremti sajátos mítoszainak és mondáinak gyűjteményét, az Annales-t, melyet fiatal fiúként olyan szívesen olvastam.

Az ógörög irodalom természetesen tartogat még számunkra nagyszerű szerzőket és műveket, gazdagon, Lukiánosz szemtelenkedéseitől Phaedrusz meséiig, Diogenész Laertius értekezéseit az ókor nagy filozófusairól, Musaeus gyönyörű Hero és Leánderét és így tovább. Ezek a szerzők azonban már egy egészen más kor gyermekei, sokuk már keresztény és mindannyian a Római Birodalom alattvalói, így műveiket ebben a kontextusban fogom tárgyalni.

De nehéz búcsút venni a szabad görög szellemtől.

Hiányozni fognak. 

Észrevétlenül megszerettem ezt az időben oly távoli népet. Ők voltak az első olyan nép, mely kérdezett, kezdeményezett, mindenre s mindenkire kíváncsi volt, válaszokat keresett és talált is, megértett, feljegyzett és ismereteket hagyományozott s elindította az emberiséget azon az úton, mely a mai világig vezetett, gondoljunk is bármit arról a világról, melyben élünk. Az első nép, mely csodálatos irodalmi alkotásokat hagyott ránk, filozófiai rendszereket épített és röpke néhány évszázad alatt gyökeresen átformálta a saját világképét, fokról-fokra lebontva saját eredeti mítoszait. S mielőtt az oszmán törökség máig bénító vasfüggönye lehullott volna, még arra is volt egy utolsó ereje, hogy átörökítse ismereteit, melyekre a reneszánsz korban végre magára találó Európa bizton építhetett.

Az olvasott sok-sok ezernyi oldal révén szinte magam elé tudom őket képzelni, látom az életüket, ahogyan a piacokon és bíróságokon perlekednek, a térdüket csapkodva röhögnek a színházaikban, meztelenül futnak versenyt hosszú stadionokban, dús hekatombát égetnek, lantot pengetnek fáklyás leszboszi éjszakákon, az isteneik tiszteletére földre ontik az első korty bort s oroszlánként harcolnak a szabadságukért a napot is elsötétítő számú hódító perzsa sereg ellen. Látom őket új városokat alapítani, éjszakába nyúló lakomákon, Trója falai alatt és az Akadémián vitatkozva s örökre mellém szegődnek gondolataik s álmaik, így már nem idegenek, mint a régmúlt többi népei, a babilóniak, a sumérok, az akkádok s annyi más, kikből a nevükön kívül szinte nem maradt fenn egyéb.

Ma már gond nélkül elsorolom Apolló és Athéné összes ismert nevét, s eme átfogó mitológiai jártasság birtokában már sokkal könnyebben olvasom például Berzsenyit vagy Csokonait. Már értem, mit jelent a vad tatár kán xerxési tábora vagy azt, ki lehet Kipris, akihez a mi szegény Vitéz Mihályunk olyan sokat fohászkodott. És olyan hiába...

Egyetlen fájó hiányossága a kornak, már a művek töredékességén kívül, a nők hiánya. Róluk  alig maradt fenn bármiféle emlék. Szinte még a nevük sem. A népgyűléseken nem vehettek részt, szavazati joggal nem rendelkeztek, politikai szerepet nem vállalhattak, az olimpiákon még nézőként sem lehettek jelen, csatákban nem harcoltak s a hímsoviniszta megítélés sem kedvezett nekik: nőgyűlölő beszólásokra mutattam több példát is a korábbiakban, Hésziódosztól Arisztophanészig. A férfiak a jelek szerint többre becsülték a kisfiúkat szeretőként..

Mintha nem is léteztek volna. Pedig nagyon is léteztek. Kétezerötszáz év távolából is megigéznek magánhangzótorlódásokon vitorlázó különös, erotikus neveikkel: Niobe, Autonoé, Deianira, Arsinoë..

Ez utóbbi, Cleopátra féltestvére, még magát Julius Caesart is kis híján térdre kényszerítette, amikor Alexandriában bekerítette hadseregével, a város kijáratait befalaztatta és tengervizet vezettetett a város csatornáiba. Caesar szégyenszemre, fegyvereit és bíbor tógáját eldobva, úszva keresett menedéket a legközelebbi római gályán. LOL.

Zseniális perszóna lehetett. Szívesen megismertem volna.

S még az utálatos melltartót sem találtak fel...  

S mivel máris hiányoznak, hadd időzzek még egy utolsót körükben, néhány szót ejtvén azokról is, akik neve ma már nem cseng ismerősen.

Szokásommá vált ógörög költészeti antológiák forgatása, fürdőkádban és tengerparton, könyvtárak mélyén és végtelen repülőutakon tizenegy kilométeres magasságban s nem tudom megunni lefegyverző közvetlenségüket, életszeretetüket s vaskos iróniájukat. Témáik ma már furcsán hatnak, a modern Európa példának okáért már nem költött sírfeliratokat, s néha kicsit úgy olvasom őket, miként komoly felnőttek vigyáznak egy csapat lármás kamaszra, de magával ragadóak, színesek és forgatagosak, mint maga az élet.

A klasszikus görög kor irodalmában sok olyan mű született, melyet terjedelmi okok miatt nem érintettem az élvonalban, mégis szívesen ajánlok az érdeklődők figyelmébe.

Említhetem itt Timotheusz Perzsák című művét, a maga perzselő szenvedélyességével, Apollóniusz Rhódiusz évszázadokkal elkésett, kissé tudálékos, de gyönyörű, hiánypótló Argonautikáját, mely immáron friss, színvonalas fordításban magyar nyelven is hozzáférhető vagy Manetho, az egyiptomi főpap esetét, aki hirtelen ötlettől vezérelve görögre ültette át az egyiptomiak szent történeti könyveit Egyiptom története címen (melyet majd Flavius is forrásként használ a zsidó nép eredetét érintő hosszadalmas és fárasztó polémiákban). A felsoroltak mind lenyűgöző olvasmányok, nem csupán mint irodalmi alkotások, hanem mint kortárs beszámolók is az antik világból.

Az Egyiptom története például fantasztikusan régi időkig nyúlik vissza, tizenötezer évvel ezelőttig.

Belegondolni is borzongató. Bármilyen irányban. Milyenek lesznek nagyon távoli köbükunokáink tizenötezer év múlva? El sem lehet képzelni. De remélem, hogy lesznek s remélem, hogy még olvassák Szapphót. A huszadik századot viszont nyugodtan ugorják át, ha javasolhatom ezt, MZ/X nyomdokain. 

Éppen az imént néztem a Grammy díjátadót a CBS-en s volt egy olyan furcsa érzésem, hogy ezek a fellépők mintha a jövőből érkeztek volna, annyira fantasztikusan el voltak varázsolva. (Vagy csak én lettem 375 éves.) Mindenesetre erősen kétlem, hogy bármelyikük képes lenne egy rendes A-hangot lefogni bármilyen hangszeren. A zene eltűnt, arra többé már nincs szükség. Van helyette látvány: koreai cukifiúk, agyontetovált primitív rapperek straight outta Compton, űrruhákban éneklő tizenéves, zöldhajú lányok... Áááá, inkább mégsem próbálom elképzelni a jövőt!!! 

Visszatérve a görög irodalmi antológiákhoz, az alábbiakban csemegézek még egy keveset, csupán a kevesek szórakoztatására.

Beszéljünk például Erószról.

A szerelem istene, Aphrodité gyermeke, a huncut, göndör kisfiú angyalszárnyakkal, aki bárkit képes megsebezni a szerelem nyilával. (Mi inkább latin nevén, Ámorként ismerjük.) 

Nos, vele aztán bőven meggyűlt a baja ógörög költőinknek:

 AZ ÖSSZETÖRT SZERETŐ ERÓSZHOZ

Földre terültem. Lépj a nyakamra, te vadszivü isten!
Esküszöm, ismerlek, súlyodat ismerem én,
ismerem én a tüzes nyilakat! Hajigáld csak a fáklyát,
fel nem gyújthatsz, hisz puszta hamú a szivem.

A KEGYETLEN ERÓSZHOZ

Ó, a kegyetlen Erósz, a kegyetlen! Ámde mi célja
mondanom ismét és újra: kegyetlen Erósz?
Mert a gyerek bizonyára nevet csak, hogyha kesergek,
míg ha szidom, növelem isteni ős-erejét.
Nagy csoda! Fényszinü hullámokból kelve, a vízből,
hogy tudtál, Küprisz, szülni ilyen parazsat?

A GONOSZ ERÓSZRÓL

Elpletykálom Erószt, a gonoszt, hiszen útnak eredve
épp az imént, az imént hagyta el ágyamat ő:
édes könnyeket ejt, gyermek, csevegőszavu, bátor,
puzdrát hord, szárnyal s szállva piszén kinevet.
Azt se tudom, ki az apja, hiszen nem vallja fiának
sem föld, sem tenger és nem a kékszinü ég.
Gyűlöli mindenhol mindenki. Vigyázzatok őrá,
mert ravaszul hálót fonhat lelketeken.
Ó, de hisz itt van az ágyamnál! Látom, Nyilazó, már,
hogy hova bújtál el: Zénophilám szeme rejt.

A költőt, ki a fentieket elkövette, Meleagrosznak hívták, s a ránk maradt tucatnyi verséből ítélve kétségen felül nagyon nagy költő lehetett.

Hallgasd még ezt a muzsikát, százezer év múlva is érteni fogják:

ASZKLEPIÁSZ...

Aszklepiász, ha szerelmes, tengerkék szemefénye
mindenkit vele hív ringni a vágy vizein.

Az alábbi üzenet is tiszta beszéd Aszklépiadésztól egyenesen az istenek urához:

KÜLDJ HAVAT...

Küldj havat és jeget és ködöt, árassz sűrü sötétet,
lángbaborítsd az eget, földre eressz tüzesőt.
Elveszthetsz, de amíg élnem hagysz, bármilyen áron,
szörnyűbb vészeken is hajszolom én a gyönyört.
Mert az az isten hajt, aki rajtad is úr, aki téged,
Zeusz, aranyesőként bronzfalon át vezetett.

Evezzünk egy kicsit komolyabb vizekre is s vegyük szemügyre, mennyit változott a világ, mióta Theógnisz papírra (vagy bármi másra) vetette az alábbi sorokat: 

VAN IGAZSÁG...?

Jogszerü hogy lehet az, Zeusz, égiek atyja, királya,
hogy ki jogot nem tört tetteiben soha még,
bűn sosem érte kezét, hamis eskü se hagyta el ajkát,
s élete tiszta, jogos, jogtalanul sanyarog?
Lesz-e halandó még, aki mindezt látva tovább is
féli az isteneket? s jámborul érez-e majd,
hisz mig a bűn-mocskolta, a jogtipró menekülhet,
isteni, emberi kéz bosszuja elkerüli,
s dölyfösen él, tele pénzzel, aközben a jog követőjét
tépik a koldus-sors rettenetes fogai?

Parmenidész érkezése az ezerfenyítékű Dikéhez (ismertebb latin nevén Justitia), az igazság istennőjéhez, maradandó pillanat:

Jó szívvel fogadott be Diké s megfogva kezével
jobbkezem, ekképp szólt és így intézte beszédét:
„Isteni útmutatók vezetettje, te ifju, ki végre
íme e kancákkal, kik visznek, a házam elérted:
üdvözlégy! hisz a jog s az igaz vezetett - nem a balsors -
errefelé, s oly messze van innen az emberek útja!
Most pedig érts meg hát ime mindent: mind a kerekded
színigaz állhatatos szive-mélyét, mind a halandók
nézeteit, mikben soha sincs szinigaz bizonyosság...”

S ha már belefáradtunk a gyötrelmes napi küzdelmekbe s a még gyötrelmesebb szerelmi viaskodásba, végső menedékért mindig megtérhetünk Bakkhülidésszel Dionűszosz birodalmába:

BOR

Édes kényszer
árad a serlegből, szívet melegítő,
ébresztve reményt boldog szerelemre,
dionűszoszi drága ajándék.
Magasba röpíti a férfi gondolatát,
mint lebben a fátyol: város fala nyílik
s mindenki felett a királyt már érzi magában.
Arany ragyogás, elefántcsont fénye betölti a házát,
tengeren át kincses rakománnyal
Aigüptosz gabonáját hozza hajója:
annak, ki iszik, szárnyat kap a lelke.

S ha már a lélek szárnyra kap, ugyan hová nem juthat el? Elismeréssel adózom az ismeretlen költőnek, aki nem sokat kertelt:

Melletted, Citeráslány, tennék én is, ahogy te,
fognám fönt lágyan s pendíteném középütt..

Mindezek csupán kiragadott példák, néhány személyes kedvencem egy nagyszerű kor emlékét őrző antológiából. A lélek szárnyalásának tiszta pillanatai, még boroskupa sem szükséges hozzá.

Keresd s találd meg benne saját kincseidet, kedves Olvasóm.

Az ún. hellenisztikus kor, mely Nagy Sándor hódításainak eredményeként köszöntött az ókori világra, s általában Nagy Sándor halálától (Kr. e. 322) az actium-i csatáig (Kr. e. 31) számítódik, melyet követően Róma leigázta Egyiptomot, a görög szellem, kultúra és műveltség számára egyszerre hozta el a véget és egy újabb, ha lehet, még fényesebb kezdetet.

Nagy Sándor birodalmát évtizedekig tartó háborúskodás, szövetkezések és hitszegések sorozata nyomán végül négy tábornoka osztotta fel maga közt. E négy legsikeresebbike egyértelműen Ptolemaiosz Szótér volt, kinek Egyiptom mérhetetlenül gazdag földje jutott, ahol megalapította a Ptolemaida dinasztiát, melynek tagjai évszázadokon keresztül fáraóként uralkodtak. A dinasztia legutolsó aktív uralkodó tagja Kleopátra volt, kinek öngyilkosságával mind a dinasztia, mind a független Egyiptomi Birodalom léte véget ért.   

A Kr. előtti negyedik század végén erőteljes súlypont áthelyeződés indult meg. Athén és Hellász többi városállama Nagy Sándor utódai alatt fokozatosan jelentéktelenségbe süllyedt. Vezető politikai szerepe megszűnt, a kereskedelmi útvonalak már más csomópontok felé vezettek, a hadiflotta elsorvadt, a város körüli kisbirtokokat már nem maradt, ki megművelje, így hozzácsapták őket a nagybirtokokhoz. A népgyűléseket és a kulturális, vallási és sportfesztiválokat még minden évben megtartották, de már nem léptek a közéleti porondra lánglelkű szónokok, sem vitéz tábornokok vagy világítótoronyként ragyogó irodalmi szerzők. Nem is igen maradt már miről írni vagy szónokolni. Hamarosan megindult az elvándorlás is a kor fényesebb civilizációs központjai felé. A városban lényegében már csupán filozófiai (és a kor felfogásának megfelelően egyben tudományos) iskolák s akadémiák maradtak.   

Mindezek a folyamatok évtizedeken keresztül s egyre gyorsuló ütemben zajlottak. Időbe telik, míg egy ilyen dicső múltú birodalom maradványa ráeszmél, hogy az idő túllépett rajta. De milyen gyötrelmesen nehéz lehet feladni a hajdani dicsőséget! Kiváló példa erre Nagy-Britannia, mely éppen mostanság lőtte magát lábon a Brexit-hez való rövidlátó, konok ragaszkodásával.

A hellenisztikus kor a görög nyelvet, kultúrát és műveltséget az akkor ismert világ határaiig kiterjesztette és szinte egyeduralkodóvá tette. Kis- és Közép-Ázsia végtelen térségeit, India egy részét, Egyiptomot és a Földközi tenger egész keleti medencéjét gazdag és hatalmas kereskedővárosok uralták, Antioch, Tarsus, Szidón, Küréné, stb. melyeket görög identitású elit: helytartók, tisztviselők, helyőrségek és kereskedők kormányoztak.

A görög kultúra, nyelv és irodalom, melyet a görögök eleddig tapasztalati úton sajátítottak el Hellász utcáin, agóráin és színházaiban, most megmerevedett, univerzálissá és klasszikus, tanítható anyaggá vált. Egy birodalom fenntartásához jól és egységesen képzett káderállományra van szükség, így - sok gyakorlati ismeret mellett - Szophoklész és Euripidész is tananyaggá vált Baktriától Makedóniáig. Megszületett a klasszika-filológia, mely a klasszikus művek megőrzéséért, kanonizálásáért és értelmezéséért felelt, s egészen új műfajok is születtek: az útleírás, a regény, az utópia, és a természetes táj után vágyakozó bukolikus pásztori költészet.  

Megindul az a folyamat, melyet mi ma elidegenedésnek nevezünk, bár ennek ők még nem adtak nevet. Az emberek, természetes környezetükből kimozdulva, munka és jobb megélhetés reményében elkezdenek civilizációs központokba áramlani, amire reflektálva a kor irodalmában újfajta, nagyvárosi típusú érzékenység jelenik meg: érdeklődés a részletek, az intimitások s a pszichológiai mozgatórugók iránt. A klasszikusok még csupán dörgedelmesen előadták a mítoszokat, nem vesződtek a motivációkkal. Arra szorítkoztak, ki mit tett, nem firtatták és nem részletezték, miért tette, s miféle vívódások és lelki tusák nyomán jutott idáig.

Kallimakhosz Déloszi himnuszában felejthetetlen, lebilincselő erejű látnunk Létót, amint egyre csüggedtebben és kimerültebben, mindenórásan vonszolja magát városról városra, folyótól folyóig, bérctől bércig s sehol sem merik befogadni, hogy ott végre megszülhesse isteni ikreit, mígnem Délosz szigete - dacolva Héra dühével - menedéket és lehetőséget nyújt számára. A mítoszt eddig is ismerte mindenki, de még soha sem került ennyire emberközelbe. 

A kor szellemi világítótornya a kultúrát támogató I. Ptolemaiosz uralma alatt Alexandria városa lett, egy igazi nagyváros az egyiptomi sivatag és a Földközi-tenger közé ékelődve. Fokozatosan ide áramlottak a tanulni vágyók és a kor legjelesebb elméi. Szimbolikus jelentőségű központi szellemi műhelyévé Alexandria legendás könyvtára vált.

Ptolemaiosz a kor fizikai világítótornyát is megépíttette, mely az ókori világ hét csodájának egyikeként rögzült az emlékezetben. Száz métert meghaladó magasságával egészen a középkori katedrálisok megjelenéséig az emberiség legmagasabbra emelt épülete volt. Sajnos nem érte meg a modern időket, több komoly földrengés romba döntötte s részben a tenger mélyén kötött ki, részben későbbi mameluk szultánok felhasználták az építőköveit várépítésre.

A világítótorony elsüllyedt maradványai

A mai Alexandria város zászlaja

A kor szerzői irodalmi nagyságban már nem voltak képesek felzárkózni a nagy elődökhöz, de így is sokan alkottak figyelemre méltó dolgokat, legtöbben a klasszikusokká merevedett elődök utánzása révén, néhányan egészen új műfajokban és egyesek meghökkentő módon - talán nosztalgiától vezérelve - egészen régiekben. 

Jelen keretek közt három szerzőről fogok beszélni a hellenisztikus kor kapcsán. Az ő nevük és művészetük a mai napig fennmaradt és széles körben ismert. 

Bevallom, rejtély a számomra, hogy ezt a világirodalmi dicsőséget első jeles szerzőnk, Theophrasztosz mivel érdemelte ki. Irodalmi szempontból vett fő műve, a Jellemrajzok, ugyanis szerintem nélkülözi az irodalmiasság alapvető kritériumait, hozzáadott értékről nem is szólva. Ilyesmivel ma már egy kisvárosi amatőr irodalmi pályázaton sem lehetne befutni.

De a korszakot roppant módon érdekelték a jellemek, mint ezt Menandrosz vígjátéki panoptikumában láthattuk. Theophrasztosz műve rövid, szinte katalógusszerű összefoglalása kb. harminc hitvány emberi tulajdonságnak. Az  előszóban még derék és hitvány tulajdonságok bemutatását egyaránt ígéri szerzőnk, de ebből fura módon csak a hitványak maradtak meg végül. Ettől az egész mű furcsán féloldalasra és kissé savanyúra sikerült. 

De hát ki ne olvasna szívesen az emberi jellemek gyarlóságáról? Feltéve persze, hogy harmadik személyben beszélünk, ugye.

Egy-egy jellemrajz, egy hitványság nagyjából két bekezdésben kerül tárgyalásra, így az egész mű húsz perc alatt elolvasható. Megtudhatjuk belőle, milyen a fösvény, a hízelgő, a modortalan, a babonás, stb., ógörög módra...

Nem szaporítom a szót, lássunk egyet:

Ennyi. Nem kivonat. 

Ilyen a többi is.

Mérsékelten szórakoztató s teljes mértékben nélkülözi az irodalmi értékeket.

De elképzelhető, hogy tévedek.

Inkább kordokumentum, ha méltatni akarom. Azt viszont feltétlenül el kell ismerni, hogy az ötlet számos követőre akadt az utókorban, ilyen volt például La Bruyère, aki 1688-ban azzal fejelte meg a jellemek katalogizálását, hogy aktuális, korabeli szereplők tevékenységén keresztül mutatta be az emberi jellemeket (s azok gyarlóságait), amivel egy csapásra sok olvasóra és sok ellenségre tett szert, de erről majd bővebben szólok, ha odaértünk.  

További kifogásaim a művel kapcsolatban a helyzetek elavultsága és a felsorolás ordító hiányosságai.

Ma már senki sem köp a köpenye redői közé, senkit sem fog el babonás félelem a hármas keresztutaktól, ahol az alvilág boszorkánya, Hekaté az úrnő, és azt sem tudja a jámbor kései olvasó, miért otrombaság, ha valaki szögeket ver a sarujába, hogy csak néhány példát említsek.

Ha viszont már egyszer nekiveselkedtünk, hogy tükröt tartsunk a jellembeli fogyatékosságok elé, akkor ne érjük be ennyivel, mennyi még a harminckettő? Halljuk, milyen az irigy, a bigott, a könnyelmű, a számító, a szerencsejátékos, és így tovább, hosszú sorban.

Van pár fogyatékosságunk. Hm.

De igazságtalan lennék derék szerzőnkkel kapcsolatban, ha nem említeném, milyen érdemdús más téren. Például a botanika atyja néven is emlegetik, utalva ezzel úttörő tárgyú műveire e téren. 

Theophrasztosz, aki még Athénban élte életét, amúgy Platón tanítványa volt, annak halála után a másik jeles tanítvány, Arisztotelész mellé szegődött, majd amikor ez utóbbi is száműzetésbe kényszerült (Nagy Sándor tanítója lévén szálka volt ugyanis a makedónellenes tábor szemében), akkor átvette a filozófiai iskola vezetését és ebben a minőségben harminchat éven át működött, jeles érdemeket szerezve a filozófia, a fizika és a botanika terén.

Még egy utolsó érdekesség: a Theophrasztosz szó görögül "isteni kifejezőerejűt" jelent, melyet Arisztotelész ruházott az egyébként Türtamusz nevű szerzőnkre, ám ez évtizedekkel a Jellemrajzok születése előtt történt...

Következő szerzőnk, Kallimakhosz, nem kisebb személyiség volt, mint az alexandriai könyvtár vezető tisztviselője, akadémiai magasságokban trónoló tudósember és könyvtáros, a szellemi élet vezéralakja. Filológus és nyelvész. Irodalomtörténész és esztéta. Költő.

Tudós költő. Ami így már akkoriban is rosszul hangzott. Mert hiszen ez a két szellemi terület hogyan egyeztethető össze? A költészetről minden kornak más volt a felfogása, de mégis: a költő az ihlet, míg a tudós az ismeret világának élharcosa.

Kallimakhoszban szerencsés módon az ismeret magára az ihletre vonatkozott, tárgyi, mesterségbeli tudása pedig vitathatatlan, versmértékei virtuózak, zenéje erőteljes, s íme mindennek az eredménye: gyönyörű, személyes hangvételű, szenvedélyes, olykor tudóshoz illően tudálékos himnuszok az istenekhez, Zeusz, Pallas Athéné, Demeter, Apolló, Artemisz, stb. tiszteletére.

Akárhányszor olvasom őket gyönyörűséggel, minden alkalommal újabb dimenzió tárul elém: családi jelenetek, melyekben az isteneket még gyermekként, sőt magzatként láthatjuk, apró, de nagyon emberi cselekedetek, humorérzék, a költő személyes megjegyzései saját szerettei kapcsán, ihlet és áhítat, stb. Ilyesmiknek a korábbi, elsősorban a mintául szolgáló homéroszi himnuszokban még nyoma sincs.

Aki járatos az ógörög irodalomban, jól tudja, hogy a kor embere számára nem létezett isten, akihez több áhítattal és szeretettel fordultak volna, mint a déloszi ikrek: Apolló és Artemisz. 

Létezett persze Zeusz, hogyne, az istenek ura, akit mondataikba és fogadalmaikba is rutinszerűen beleszőttek, de őt inkább félni kellett, mint szeretni. Ő túlságosan mindenható volt, túlságosan végtelen hatalmú, úr istenek és emberek felett egyaránt. Szakállas vén csirkefogó, aki mennydörgött és büntetett (isteneket is), kevés szerethető vonása volt, lássuk be. Ráadásul morálisan is elég ingoványos volt, a fél görög mitológia az ő változatos szerelmei kalandjainak utóéletével teljes. 

Apolló ellenben szinte mindennek az istene a görögség számára, ráadásul gyönyörű, fiatal, csupa ragyogás, zene, általában véve bőséges áradása mindenféle örömnek. A teljesség igénye nélkül ő volt a Nap, a fény, a zene s tánc, a költészet, a jövendölés, az igazság, a gyógyulás, az íjászat, stb. hivatalos istene és védnöke. Hát ki az, aki a Napot ne szeretné? A Napra az ember még a könnyein keresztül is rámosolyog. Egyben ő volt a delphi jósda védőszentje.

Jelképe a lant. Ma is ott látod a színházak homlokzatán.

Hasonló rajongás övezte ikertestvérét, Artemiszt, a szabad, könnyűléptű, nimfák gyűrűjében kacagó, hegyen-völgyön vadászgató örök szűzet, a fiatalság másik, női jelképét, aki elsősorban a fiatal lányok védőszentje volt. Neki még a kocsiját is szarvasok húzzák.

Jelképe a nyílvessző.

A népszerűségi ranglistán őket követte (Pallasz) Athéné és Demeter. Előbbi a tudás, a bölcsesség, a mesterségek, a városok (mindenek felett az éppen róla elnevezett Athén) és a háborúskodás istennője volt. Utóbbihoz fohászkodtak a jó termés, a gabona, az aratás, szélesebb értelemben véve a termékenység érdekében. Rájuk is égető szüksége volt az emberiségnek, így előkelő helyen szerepeltek a himnuszköltőknél is.

Őket követi a háború (Árész), a szerelem (Aphrodité), a bor (Dionüszosz) és a pásztori élet (Pán) istene, akik szintén megérdemelték, hogy fohászkodjanak hozzájuk.

The usual suspects, ha már himnuszokról beszélünk.

Kallimakhosz is az alábbiakat tisztelte meg egy-egy csodálatos gonddal felépített, mesteri himnusszal: Zeusz, Apolló, Artemisz, Pallasz és Demeter. Ezen kívül ránk maradt egy hatodik, mely érdekes módon magát Délosz szigetét dicsőíti, mely Hellász legszentebb szigete volt, szülőhelye Apollónak és Artemisznek.

Ezek a himnuszok már nem a közösségi áhítat zsoltárai, mint anno a homéroszi himnuszok. Ezek már egyetlen költő művei, egyetlen akarat és teremtő ihlet szüleményei. Mint fentebb említettem, a költő már saját magára is felhívja a felmagasztalt isten (és a nyájas olvasó) figyelmét. Sőt, udvari emberként, Ptolemaiosz kegyeltjeként nem feledkezik meg arról sem, hogy a királyt dicsérje ügyesen elhelyezett nyilvánvaló utalásokkal.

Kedvenceim azok a strófák, ahol egy-egy isten vagy istennő először emberként nyilvánul meg, mielőtt a végső fegyverhez nyúlna s élne isteni hatalmával.

Példaként lássuk Teiresziász esetét, aki balszerencséjére véletlenül megpillantotta Athénét fürdőzés közben, amelyért az istennő azonnal megfosztotta a szeme világától.

...ügyelj, te pelaszg nép,
meg ne tekintsd úrnőd, bár akaratlanul is.
Mert aki városdúló Pallaszt látja mezítelen,
végső pillantást vethet a várra, szegény.
Lépj ki, Athéné úrnő, én meg közbe regélek
nékik; a történet régieké, nem enyém:

(Emlékszünk még talán Ovidius Átváltozásai közül arra, amikor egy hasonló esetet Artemisz is elég gorombán élt meg, s szerencsétlen Aktaiónt azon nyomban őzzé változtatta, melyet aztán saját kutyafalkája tépett szét.)

Itt azonban a fürdős jelenetnél egy harmadik személy is jelen van: egy nimfa, aki nemcsak Athéné kedvese, hanem Teiresziász anyja is, s aki ez utóbbi minőségében azonnal jajveszékelésbe kezd fia megvakítása miatt.

Figyeljük, hogyan hárítja másokra a felelősséget Athéné s egyben engeszteli kedvesét annak szörnyű vesztesége miatt:

Isteni nő, vond vissza, amit mondtál haragodban,
mert vakká nem is én tettem a gyermekedet.
Pallasznak nem öröm sohasem gyermekek szemefényét 
elvenni, Kronosz, az mondta ki ezt a szabályt,
hogyha egy istent megszemlél egy földi halandó,
szörnyű díjat kell adnia néki ezért.
Isteni nő, meg nem történtté nem tehető már
ez, hiszen a Moiráknak fonta eképp fonala
...
Boldognak mond még mindenki, amiért a hegyekből
visszafogadhattad, bár vakon is, fiadat.
Ó társnőm, ne panaszkodj hát, mert tőlem a gyermek
még sok ajándékot kap, hogy örülj ezután.
Én a jövendő jósává teszem őt, kit az ének
zeng és bölcsebbé, mint a sok eddigi jós.
Tudja, milyen madarak hoznak jót, tudja, hiába
mely madarak szállnak s melyek a rosszatvivők,
sokszor jósol még Kadmosznak, a thébaiaknak,
sokszor a nagyhírű Labdakidáknak utóbb.
Hogy lábát jó útra vezesse, derék botot is kap,
és megtoldom még élete éveit is;
ő egyedül marad eszméletnél holtan is, árnyak
közt úgy jár, lent is tiszteli majd a király.

S így is tett, nem véletlenül cseng olyan ismerősen Teiresziász neve: ő volt a legendás thébai jós, aki érti a madarak nyelvét. Találkozhattunk vele már az Antigoné-ban és az Odüsszeiában is. 

Még komolyabb önuralomról tesz tanúbizonyságot Demeter, akinek szent fáját a rettenetes szándékú Erüszikhthón állt neki kivágni. Először még csak egy helyi papnő alakját ölti fel:

És így szólt, intvén a gonosz, szégyentelen embert:

"Gyermekem, itt ki az isten szent fáját hasítod szét,
gyermekem ezt ne csináld, kedves fia jó szüleidnek.
Hagyd, tartsd vissza a szolgákat, hogy meg ne dühödjék
Démétér úrnő, akinek ligetét földúlod."

Ám Erüszikhthón nem a meggyőzhető fajta:

Ám sandán nézett föl rá a fiú, s dühösebben,
mint a vadászra a tmaroszi bércek alatt az oroszlán,
mely most szült, s mondják, hogy legszörnyűbb szeme akkor.

"Hátrább! - szólt - nehogy itt húsodba beverjem a baltám.
Ez fedi majd be a házam, melyben dús lakomákat
rendezek állandóan társaim élvezetére."

Mire Démétér is felhagy a meggyőzés szándékával:

Szólt a fiú. De gonosz szavait Nemeszisz föl is írta.
Szörnyen megdühödött Déó, isten leve újra:
lába a földön volt, s az Olümposzt verte a fejével.
Néhány majd meghalt, miután meglátta az úrnőt, 
s nyomban a tölgy sűrűjébe inalt, eldobva a fejszét.
Hagyta a többieket, hiszen ők csak a gazda parancsát
tették, mert kellett. Hanem így szólt dölyfös urukhoz:
"Rajta tehát, kutya, építsd föl, kutya, házad, amelyben
vendéget látsz: sűrűn fogsz lakomázni ezentúl."

Ezzel örökre életre szóló, leküzdhetetlen éhséggel sújtotta az elkövetőt, melyet Kallimakhosz hosszan, érzékletesen ecsetel. A fenti néhány sorból is érzékelhető, mennyire más hangnembem (és versmértékben) szólnak ezek a himnuszok, mint a példának tekintett homérosziak.

Vigyázzunk gonosz szavainkkal, barátaim.

Nemeszisz felírja őket...

Végül, de annál szívesebben szólok Theokritosz munkásságáról. 

Kilenc kilométerre innen égnek
a kazlak és a házak,
s a rétek szélein megülve némán
riadt pórok pipáznak.
Itt még vizet fodroz a tóra lépő
apró pásztorleány
s felhőt iszik a vízre ráhajolva
a fodros birkanyáj.

Ezt természetesen nem Theokritosz írta, hanem Radnóti Miklós, legragyogóbb tehetségű követője, második razglednicájában. Figyeljük meg az első négy sor riadalmára idilli derűvel felelő második négy sort. Nos, ez utóbbi volna Theokritosz művészete, a pásztoridill, az elvágyódás első világirodalmi rangú kifejezése.

A költő sem Theokritosz korában, sem 1944-ben nem akarta tudni, mi az, ami közeledik s már csak kilenc kilométerre van. Inkább elmenekült egy képzelt álomvilágba, melyet angyali derű, fodros birkanyájak és ártatlan pásztorleánykák népesítenek be, szelíd istenek védőszárnyai alatt és részegítő szerelmes játszadozás közepette.

Theokritosz a pásztori (bukolikus) költészet atyja, szicíliai születésű volt, s Kosz szigetét útba ejtve került Alexandriába, Ptolemaiosz udvarába. Szicíliából hozta magával a természet szeretetét is. Műveiben pásztorok kelnek dalversenyekre, ajándékozzák meg egymást vagy éppen civakodnak, szerelmesek üldözik szerelmük imádott tárgyát mindenféle praktikákkal, miközben az ég örökké kék s derű leng a tájon, a tücskök cirpelnek, a fák lágyan susognak vagy gyümölcstől roskadoznak, magától gurul a körte s alma, s a sziklából előtörő forrás csobogását méhek zümmögése festi alá, így.

Bódító álomvilág, melyben nem létezik háború, betegség, nyomor, avagy bárminemű baj, sem bűn, sem büntetés, leszámítva talán a szerelmesek kínlódását: az elképzelt boldogság helyszíne s szereplői megérkeztek a világirodalomba. A cselekményt övező táj, melyet Theokritosz oly szeretettel ábrázol, szintén idilli, árnyas és lágy, képzeljük csak el, miféle lelki vigaszt nyújthattak ezek a strófák Alexandria műveltebb polgárai számára ott, ahol a legutolsó házsorok mögött már a végtelen líbiai sivatag kezdődik s ember nem látott még forrást vagy lankás szőlőhegyet. 

(Szándékosan használtam a műveltebb jelzőt. Theokritosz s általában véve az egész alexandriai iskola költészete nagyon magas rendű műköltészet. Bonyolult felépítésű, szigorú versformákhoz igazodó, tudálékos, földrajzi illetve mitológiai nevektől és utalásoktól hemzsegő művekről beszélünk. Nem a tömegek épülésére szolgált.) 

A költemények népieskedőek, jellemzően két vagy több pásztor párbeszédei, de mindez csupán díszlet, valódi pásztorok nem így beszélnek (érdemes összevetni: Móricz - Barbárok). A szereplők gyakran pásztorjelmezbe bújtatott korabeli figurákat takarnak, kiknek szófordulatai, témái és műveltsége távolabb már nem is lehetne a föld népéétől. 

Theokritosz költészete maga a méz, költészet a legmagasabb fokon, legalábbis azoknak, akik számára a boldogság keresése természetes eleme az ars poetica-nak. Minthogy pedig ilyen akad bőven minden korokban, Theokritosz követőinek száma végtelen, beleértve a legnagyobbakat is, Vergiliustól Radnóti Miklósig. 

Hallgassunk bele, ahogy szoktuk.

Az Aratóünnep két valaha volt pásztor(i költő) találkozását meséli el Kosz szigetén egy régesrég volt napon:

... Ránk mosolyog, széthúzza a száját,
Két szeme is nevet és ajakáról víg szava röppen:
"Símichidás, mi ütött hozzátok e déli melegben?
Lám e verőn elszunnyad a gyík is a tüskebokorban,
Útra pacsirta se kél, nem rezzen a bóbita rajta.
Bő lakomára sietsz-e talán? hol a gazda nem is vár?
Vagy szüretet szagol orrod? Azért száguldasz?
Ahányat lépsz, valamennyi kavics csak
kong-bong végig az úton.

Szóba a szót öltöm: "Lykidasom, amit te felőled
Suttog a hír szava, hogy te fúvod legszebben a sípot
Pásztorok és aratók seregébe', vidítja szivem.
Úgy hiszem, én méltó társad lennék a tilinkón.
Hát, arató-ünnepre megyünk jó embereinkhez,
Dámátér, a drága palástú, ünnepe készül,
Dús áldásáért oltárán ég ma a zsenge,
Mert tele hordta az isten a szérűt szép gabonával.

Áldás és békesség, jókedv s bőség. Hát történhet itt bármi rossz? Az olvasót szinte elfogja a vágyakozás ama régen letűnt nap után, melyen a vidám pásztorok énekelve, fuvolázva indulnak a dús aratóünnepre. S miközben képzeletben ellágyulunk, józan agyféltekénk két dolgot regisztrál: mennyire más volt az a nap, mint egy mai s mennyire nem volt más. Gyönyörű képességünk, a béke, erről beszélek, értse, ki akarja.

A fentiekből következően szívesen ajánlom e műveket a mai nyájas olvasó figyelmébe. Terjedelmükkel sem töltenének meg többet egy vékony verseskötetnél. 

Személyes kedvenceim Polüphémosz, a Küklopsz és Galateia meséje valamint az, melyben két szürakúszai asszony Adónis ünnepére igyekszik eljutni a lármásan tolongó tömegben. Az előbbi elsősorban egy szerelmes érzelmi hullámzására nyújt tündöklő ókori példát, míg a másik filmszerűségével ejt ámulatba.

 A KÜKLÓPSZ

Nem termett más orvossága a szívszerelemnek,
Níkiasz, úgy látom, nincs por, sem balzsam a sebre
más, csak a Píeridák. A daluktól enyhül a fájás,
s édesedik, bár nem könnyen lel rájuk az ember.
Jól tudod ezt nyilván magad is, lévén te is orvos,
s hozzá még a kilenc Múzsának ritka kegyeltje.
Ezt bizonyítja a Küklópszról is a példa, ki nálunk
élt: Polüphémoszról, ki szerette a szép Galateiát
akkoriban, mikor ajka körül s arcán a szakáll nőtt.
S nem piros almával, hajfürttel, rózsacsokorral,
ámde szerette bolond szerelemmel, s másra se gondolt.
Gyakran tért a karámba a nyáj őnélküle vissza
zöld legelőjéről, míg zengve a szép Galateiát
egyre gyötörte magát a hináros tengeri parton,
hajnaltól, hordozva a szörnyü sebet szive mélyén,
melyet a nagy Küprisz nyila ejtett, benneakadva.
Ám meglelte az orvosságot, s egy kimagasló
szirtre leülve ilyen dallal fordult a habokhoz:
„Tündöklő Galateia, szeretlek! Mért utasítsz el?
Tündöklőbb vagy a tejszínnél, szelidebb a gidánál,
borjúnál fürgébb, ragyogóbb, mint zöldhusu szőlő!
Mindig olyankor jössz, mikor álom méze pereg rám,
s tüstént elmenekülsz, ha az álom méze elolvad.
Úgy futsz messzire, mint kese farkast látva a bárány!
Akkor gyúlt fel irántad a szívem, lány, mikor egyszer
eljöttél jácintot szedni anyámmal a rétre,
s én mutogattam, hogy melyik ösvény visz fel a hegyre.
Láttalak aztán később is, s nem múlt el a vágyam,
s nem múlik soha már, - de te ezzel mitse törődöl.
Jól tudom én, gyönyörű lány, mért menekülsz te előlem!
Mert a szemöldököm oly bokros, s átér a fülemtől
homlokomon másik fülemig, hosszú és egyetlen,
s mert szemem egy van csak, s lapos orr hajlik le a számra.
Ámde ezer birkát hajtok ki legelni naponta,
s legsűrűbb tejet én iszom, én fejek itt a vidéken!
Nem vagyok én híjával a sajtnak nyári melegben,
téli viharban sem; színültig telt a cserényem.
S játszani egy Küklópsz se tud úgy, mint én, a szürinxen;
énekelek néked s a magam kedvére is éjjel,
mézizü almácskám! S nevelek tizenegy kicsi szarvast,
holdas homlokut, és négy medvebocsot - neked, édes!
Jőjj ide, jőjj hozzám, nem fog kár érni, igérem!
Hagyd el a kék tengert, hadd verje zubogva a partot;
barlangomban, az oldalamon gyönyörűbb lesz az éjed!
Vannak hajlós ciprusok ott, meg karcsu babérfák,
éjszinü repkény is, meg szőlő mézizü fürtje;
friss víz is van, az erdős Aitna havát oda küldi
énnekem ambroziás italul, hótiszta patakban.
Vajh ki szeretné jobban a tenger habjait ennél?
És ha azért nem tetszem, mert sűrű a bozontom,
tölgyfahasáb is akad nálam, s hamufedte örök tűz;
szívesen adnám tűznek a lelkemet is, ha te kéred,
s egy-szememet, melynél énnékem semmise drágább!
Jaj nekem, édesanyám mért nem szült vízi uszonnyal,
hogy lemerülhessek hozzád, csókolni kezecskéd,
hogyha nem engeded ajkaidat! Hószín liliommal
kedveskednék, s csörgő szirmu piros pipacsokkal, -
ámde az egyik nyáron nyílik, télen a másik,
úgyhogy együtt nem tudnám néked vinni csokorban.
Tüstént megtanulok, kicsi lánykám, úszni, de tüstént!
Hátha hajóján erre jön épp egy távoli vándor,
s megnézhetném, édes-e ott lenn lakni a mélyben?
Jöszte ki hát, Galateia, s ha egyszer kint leszel, ujból
vissza ne térj, ahogy én se kivánok most hazatérni!
Őrizd nyájaimat, fejd sok juhomat velem együtt,
s csípős oltót dobj, hogy sajttá érjen, a tejbe.
Édesanyám volt csak rossz hozzám, rája haragszom:
még soha egy kedves szót sem szólt rólam előtted,
látta pedig, hogy napról napra fehérül az arcom.
Azt mondom neki majd: a fejem szaggat, meg a lábam,
hadd mardossa a gond, ahogy engem mardos a bánat.
Ó Küklópsz, Küklópsz, hova tetted a sütnivalódat!
Inkább fonj kosarat, vagy eredj, szedj zsenge falombot
báránykáidnak, hamarabb megy s több lesz a haszna.
Fejni eléd jönnek mind, hát ne keresd, aki elfut!
Majd csak akad másik Galateiád, tán gyönyörűbb is.
Hány lány hívogat éjjeli hancurozásra naponta,
s mind kacarászik utána, ha meghallgattam a vágyuk!
Lám, én is vagyok ám valaki, s nem akárki a földön!”
Így laktatta szerelmét friss dallal Polüphémosz,
s száz aranyon vett balzsamnál jobb volt a sebére.

Érdemes megfigyelni, hányféle érvet dob be szerencsétlen Polüphémosz a szeretett nimfa meghódítására s miként járja be az érzelmek teljes skáláját a hízelgéstől a könyörgésen át az elutasításig. De mindhiába a világirodalom egyik legszebb szerelmi vallomása: Galateia hajthatatlan, esze ágában sincs feljönni a mélyből a tonhalszagú rokonság köréből azért, hogy éppen egy Küklópsz társa legyen. 

Akinek megütötte a szemét a mű címe avagy a főszereplő neve, az jól gondolja: ez ugyanaz a küklópsz, akit majd Odüsszeusz foszt meg a szeme világától. Lévén ez egy szerelmes tárgyú mítosz, Polüphémosz itt még nem az a rémisztő, társakat felfaló, egyszemű óriás, akit Homérosznál láttunk, hanem egy daliás fiatalember, egy pásztorlegény, akinek történetesen isteni felmenői vannak, de csupán egyetlen szeme a homloka közepén. Mivel ez Galateiának minden könyörgés dacára sem jön be s bájait inkább egy másik délceg pásztorifjúnak tartogatja, így Polüphémosz jogos felháborodásában végül egy mázsás sziklával zúzza halálra szerelmi vetélytársát. 

Annibale Carracci - Polüphémosz haragja

A másik mű, melynek teljes címe Az Adonis ünnepére menő asszonyok olyannyira élő és eleven leírása két életvidám, cserfes és gyakorlatias asszony egy délutánjának, mintha az ember élőben közvetített filmet nézne az ókorból. Lenyűgöző. Nincs itt egyetlen felesleges szónyi képmutatás sem, pergő párbeszédekből áll az egész. Theokritosz férfi létére éles szemmel ragadja meg a női nem olykor elragadóan bájos, máskor bosszantóan kicsinyes vagy kétszínű, gyakorta mulatságos vagy szemtelen, s a könnyen támadó álmélkodást vaskos gyakorlatiassággal ötvöző pillanatait. 

A két asszony Adónisz ünnepére sietve izgatottan készülődik, ugráltatva s jól leteremtve a szolgákat, dicsérve egymás ruháját, miközben alaposan kibeszélik a férjüket, majd végül sok szörnyülködés közepette a szó szoros értelmében közelharcot vívnak, hogy átverekedjék magukat a nyüzsgő tömegen, s így megérkeznek az Adónisz ünnepen tartott művészeti kiállításra és színielőadásra, melyet kedvesen ámulva követnek, de aztán igyekeznek haza, mert "..Mindig zsémbes a férj, de borzasztó, mikor éhes..."

Ha más neveket adunk a szereplőknek s kivesszük a képből a modern kor vívmányait, könnyen belátható, hogy ezek a jelenetek ma is pontosan így játszódnának le.

Üdítő olvasmány, csak ajánlani tudom.

Igazi gyöngyszem még a XIII. idill, mely a Hylas címét viseli. Ez a rövid költemény ismét az aranygyapjú legendakörébe repíti az olvasót, tárgya pedig mi más, mint a szerelem, mely még az Argón hajózó különben győzhetetlen hősöket is leigázza. Már a felütés is gyönyörű:

Nem jól hittük, Erószt egyedül minekünk kettőnknek
Szülte, akárki az anyja a rossz csontnak, Nikiaszom.
Hej biz a szép nemcsak minekünk szép, más is azonmód
Egynapot élő földi lakó, csak a mára vigyázó.

A továbbiakban Héraklész kétségbeesetten keresi égen-földön isteni szépségű ifjú fiúszeretőjét, de mindhiába, mert Hylast elragadták a vízi nimfák, akiknek a jelek szerint szintén nagyon tetszett. A többit most nincs kedvem elárulni. 

Még annyit érdemes megjegyezni, hogy a mítosz eredeti változatában Héraklészt Héra tartja vissza attól, hogy továbbhajózzon az argonautákkal, Theokritosz azonban változtat a forgatókönyvön, s ily módon Héraklész szerelmi elfoglaltságai miatt marad le az Argó továbbindulásáról. Egy a lényeg, a hőstetteket Colchis földjén Iasón viheti majd végbe, nem pedig Héraklész, akinek hőstettekkel amúgy is tele a padlás, másrészt igazán kínos lenne kimaradnia az olyan jó vitézi cselekedetekből, mint a sárkányfog vetemény hadsereg legyőzése. 

Theokritosz, az emberi nyelv és lélek kéjes nagy muzsikusainak egyike, ahogyan Babits nevezte, munkásságával azonnal iskolát teremtett s követőkre lelt már a saját korában is. A hírnév is szárnyra kapta hamar, ám jelleméhez a királyi udvar cselszövései nem illettek, így végül elhagyta Alexandriát s visszatért a hőn szeretett Szicíliába.

Korabeli követői közül Moschosz és Bión érdemelnek említést. Az ő költészetük színvonala, már amennyire a fent maradt töredékekből megállapítható, olyannyira megközelíti a mesterükét, hogy az utókor a mai napig vitatkozik némelyik műről, ki is volt a valódi szerzője.  

.

Menandrosz, akinek a neve ma már szinte teljesen ismeretlen, korszakváltást fémjelez a görög vígjáték történetében: ő az Új Komédia legismertebb képviselője.

Vegyük gyorsan szemügyre, miből is áll ez a korszakváltás.

Politikai téren, mint ezt korábban már említettem, Athén a Krisztus előtti negyedik század közepén örökre elvesztette nagyhatalmi státuszát. Mire Menandrosz megszületett az évszázad közepén, Athén már a makedón birodalom vazallusa volt. Még rosszabbul járt a másik korabeli hatalmi központ, Théba, melyet Nagy Sándor makedón uralkodó romboltatott a földig. A méltán híres athéni demokrácia díszletté üresedett, a várost a makedón uralkodók különböző helytartói uralták. A köznapi, nyilvános politizálás megszokott polgári tevékenységből veszedelmes szórakozássá lényegült át: az újonnan uralomra kerülő hatalmi elit tagjainak első dolga volt, hogy kivégezze, de legalábbis száműzze elődeit s azok támogatóit, ezáltal is szilárdítva hatalmi bázisát. Akinek kedves volt az élete, nem ártotta magát a hatalmasok dolgaiba, s a derék athéni polgár inkább feledni járt színházba s szórakozni, ám semmi szín alatt sem a hatalmon lévők rovására.

Irodalmi téren ezt a megriadást jól tükrözi az Új Komédia témaválasztása: hétköznapi emberek, apák, feleségek, fiúk, lányok, kerítők, hetérák, szolgák, szakácsok, szomszédok, pásztorok, stb. hétköznapi konfliktusai kerülnek a színpadra. Politikáról, hatalomról s hozadékairól egyetlen szó sem esik s áldozatul esnek e mocskoló kornak Arisztophanész fantasztikum határán mozgó színpadképei is.

Elmarad végleg a kórus is, sőt, Menandrosz már az isteneket is beáldozza, ők legfeljebb narrátorként jelennek meg, közülük is csupán Pán illetve az emberi tulajdonságokat megszemélyesítők, mint például Agnoia, a félreértés istennője.

"Akkor hát nem törődnek velünk az istenek?" –
ezt kérded, úgy-e. De mindnyájunknak őr gyanánt
adták a jellemet. Ez él mindenkiben,
és tönkreteszi, aki helytelenül viselkedik,
a másikat megmenti. Ez a mi istenünk,
ez okozza, hogy ki-ki szépen vagy gonoszul
cselekszik, ezt engeszteld azzal, hogy sosem
téssz lehetetlent vagy butaságot – s boldogulsz.

Boldogulunk istenek nélkül is, köszönjük. A haragjukat még nem szabad magunkra zúdítanunk, így hát áldozunk nekik ész nélkül, buzgón, s erről bőségesen esik is szó e darabokban, de már boldogulunk... 

Mindezen változásokat az utókor cinizmusával nyugodtan nevezhetjük áldásosnak.

Jót tettek ugyanis a műfajnak.

Menandrosz vígjátékai, ha eltekintünk néhány bizarr vagy ma már értelmezhetetlen korabeli részlettől, egészen olyanok, mint a mai vígjátékok. Emberiek, hétköznapiak, mulattatóak. Arisztophanész holdkóros ötleteit, korabeli politikai szereplőket kifigurázó színpadi alakjait és sokszoros áthallásait utoljára - valljuk meg - az ókori athéniak értették mélységében. Bármily zseniális volt is a mester, a mi korunk már kevéssé talál mulatságosnak egy, az alvilágban rendezett költői versenyt, melyhez az ütődött kórus békajelmezben brekeg...

Menandrosszal viszont, íme itt áll előttünk a vígjátékok ősatyja. 

Az antik világ egyik legkedveltebb és legdíjazottabb szerzője volt, akinek páratlan, bőséges ötletei a mai napig tovább élnek a világ színpadain. Sajnos nem a saját darabjaiban, hanem számtalan követője műveiben, példaként érdemes említeni Plautus Hetvenkedő katonáját, melynek ősalakja szintén Menandrosz darabjaiban bukkan fel először. Ennek oka elsősorban az, hogy Menandrosz művei csak fájóan töredékes formában maradtak fenn.

A modern korra csupán későbbi szerzők által közvetett idézetek illetve Menandrosz aforizmáinak gyűjteménye maradt. Száznyolc vígjátékából a XX. század elejéig egyet sem ismerhettünk, azóta egyiptomi múmiák szarkofágjaiban csomagolóanyagként használt papiruszok hátoldalán illetve kora középkori kódexek szövege alatt megbújva találtak néhány száz eredeti sort. Így is csupán egyetlen teljes darabja és három további, többé-kevésbé rekonstruálható műve hozzáférhető a mai olvasó számára. Akad még néhány további töredék is, de ezek már bántóan hiányosak, a hagyományosan öt felvonásos vígjátékokból két-három teljes felvonás hiányzik. Az utókor ebből már a cselekményt is legfeljebb találgatni képes. 

A négy vígjáték, mely élvezhető a mai olvasó számára:

Az embergyűlölő (Dyskolos) 
Ítéletkérők 
A lenyírt hajú lány
A szamoszi lány

Mulatságos, szórakoztató darabok, árad belőlük valamiféle üdítő természetesség. A párbeszédek feszesek, a jellemek jól meg van vannak válogatva (bár fejlődésre képtelenek) és a színpadot belengi a felhőtlen bolondozás és a csibészség szelleme úgy, ahogyan erre korábbi irodalmi művekben még nem láttunk példát. Sőt, későbbiekben sem gyakran. Egy vígjátékban nyilván sosem fordul komolyra a helyzet, senkinek sem esik igazi bántódása, legfeljebb a szolgákat ruházzák meg (de az számukra láthatóan rutin) s a végén úgyis minden jóra fordul, ami általában mennyegző formáját ölti, mégis: Menandrosz darabjaiban nyoma sincs maró gúnynak, a hibás jellemekre még jóindulatú megütközéssel tekintenek, inkább csupán bolondnak tartva azokat, s nem kerül sor az ilyenek végső erkölcsi megsemmisülésére sem.

Messze még Molière.  

Szívesen ajánlom mind a négyet, a pillanatnyi szórakozáson túlmenően érdekes megfigyelni azt is, honnan indult ez a műfaj, melyet azóta is, örök érvényűen kedvelünk. Menandrosz darabjait olvasva először támadt az a képtelen gondolatom, hogy szívesen jelen lennék egy ilyen ógörög előadáson s figyelném a közönség reakciót. Mai ésszel is kifejezetten szórakoztató, hogyan ütköznek a jellemek: az alamuszi szolga a megátalkodott embergyűlölő Knemón első fenyegetésére megfutamodik, a piacról élő szakács már a figyelmeztetéseknek fittyet hányva becsönget hozzá kölcsönkérni egy üstöt, s méltatlankodva veszi az ellenséges fogadtatást, a minden hájjal megkent másik szolga viszont már direkt bosszantási célból zargatja az embergyűlölőt, kölcsönkérve a függönyét és az étkészletet is. Ennél a pontnál, amikor az embergyűlölő a nagypályás csibésszel kerül szembe, a közönség már valószínűleg a térdét csapkodta a hahotázástól.  

A darabokról részleteket most nem árulok el, elvenném vele a dolog sava-borsát. Inkább üsd fel a könyvet, kíváncsi olvasó, tolle, lege, és ismerd meg a hetvenkedő katonát, a jószívű hetérát, az agyafúrt szolgát, a  fuvoláslányt, a nagylelkű mostohaapát, a perlekedő szénégetőt és az ógörög panoptikum többi elragadó figuráját. 

Ha tartalmi elemzésbe itt nem is bonyolódnék, azért van néhány aspektusa Menandrosz művészetének, mely megragadja az ember figyelmét.

Az első mindjárt a plotline, a darabok cselszövése. Néha egészen meghökkentő ötletek adják egy vígjáték vázát. Az  Ítéletkérőkben például egy derék athéni polgár egy olyan nőt vesz el feleségül, akit hónapokkal korábban erősen ittas állapotban saját maga erőszakolt meg (amire nem is emlékszik) s amikor a nő a mennyegző után öt hónapra gyermeket szül, felháborodottan kiteszi a nő és a gyermek szűrét, mely utóbbi - talán mondanom sem kell - a sajátja. Nos, mi itt a XXI. század elején már túl vagyunk jó néhány hajmeresztő ötleten, irodalmi és történelmi téren egyaránt, de azért ez ütős. 

Menandrosz változatos ötletei azóta is visszaköszönnek, különösen római vígjáték szerzők műveiben, de Pál apostol Korinthosziaknak írt levelének némely gondolata vagy éppen a Rubicon-t átlépő Caesar híres mondata a kocka elvetéséről szintén Menandrosz darabjaiból ered. Az ötletek eredetisége illetve plagizálása már az ókorban is komoly veszekedéseket indukált, ezekben ma már lehetetlen tisztán látni. Jellemző a helyzetre, hogy a kortársai által plagizálással megvádolt Plautus arra panaszkodva védte magát, hogy már minden ötletet kitalált valaki...

LOL, mondanánk ezt manapság.

Szintén érdemes megfigyelni, hiszen fontos adalék e távoli kor történelméhez, milyen gyakran találkozunk  színdarabokban (említés formájában) nemi erőszakkal és kitett gyermekekkel. Előbbiért még enyhe megrovás sem jár, fent említett derék polgárunk például, aki először megerőszakolta saját, leendő feleségét, majd ugyanezt a nőt kitette, a darab végén belátja tévedését s máris itt a happy end. A közönség elégedetten tapsol, a felelősség kérdését tragédiákban illik vitatni, vígjátékokban soha.

A gyermekek kitételének pedig a jelek szerint külön rítusa és gyakorlata van: a kitett csecsemő(k)höz illik mellékelni valamiféle ékszert, kegytárgyat vagy egyéb megkülönböztető jelzést, melyek révén a gyermek később beazonosítható lesz, elnyerheti a származásához méltó rangot és elkerülheti az olyan kínos baklövéseket, mint a vérfertőzés. Gondoljunk csak az anyjával nászra lépő Oidipusz királyra, aki szintén kitett gyermek volt. A téma népszerűsége az ókorban vitathatatlan, emlékezzünk csak rá, hogy Mózes is így kezdte..  

Egy dolog azonban erősen bántja a mai olvasó morális ítéletét: soha nem esik szó az elkövető felelősségéről, bűntudatnak nyoma sincs. A kitett fiúk és lányok Menandrosz darabjaiban a lehető legnagyobb természetességgel fogadják elveszettnek hitt szüleik megtalálását, felelősségre vonásról szó sincs, vagy ha mégis, azt elütik két mondattal. Aki manapság kitesz egy gyermeket, bevonulhat a börtönbe évekre gondolkodni a tettén.

Még egy gondolat a végére. Bárcsak lehetnénk abban a helyzetben, hogy az antik Ó- illetve Új Komédiát nem csupán egyetlen, mégoly kiváló szerző töredékes munkásságán keresztül ítélhetnénk meg. Hiszen kevéssé valószínű, hogy az Ókomédia képviselői mindannyian bírtak volna Arisztophanész fantáziájával és nyelvi leleményével vagy az Új Komédia ötleteinek tárháza egyedül Menandrosz fejéből pattant volna ki. E két szerző valóban számos alkalommal hódította el a trófeát jeles költészeti versenyeken, de hosszú munkásságuk során ez csupán néhány alkalommal sikerült. Azon riválisaiknak, akik más években nyertek, legfeljebb a nevét ismerjük, műveik örökre elvesztek.

Menandrosz legjelesebb gondolatai szerencsére fennmaradtak az utókor gyönyörűségére, ám a műveket, melyekből valók, ma már nem ismerjük. Emlékszem, hasztalan kerestem a manapság elérhető Menandrosz életművekben ezt a különös gondolatot:

Korán halnak, kiket kedvelnek az istenek...

Ó, John and Jimmy, Lennon és Hendrix, kedvelhettek volna az istenek benneteket egy kissé kevésbé is...

Platón munkássága az ógörög irodalom egészéhez viszonyítva látatlanul is kemény diónak ígérkezett, s nem is csalatkoztam: még a vártnál is sokkal keményebb dió. Először is embert próbáló terjedelmű: majdnem két évembe tellett, mire kivégeztem a 3500 oldalra rúgó teljes életművet, beleértve egyes - idővel a szívemhez nőtt - dialógusok többszöri elolvasását is. Másodszor, Platón hatása az emberiség szellemtörténetére s azon belül a filozófiára szinte leírhatatlan, nevezzük nyugodtan egyetemesnek, s évezredek óta iránytűként szolgál filozófusok, humanisták, tudósok, költők, általában a művészek, sőt gyarlóbb szereplők, például politikusok számára. Ugyan mit tehetnék hozzá én az antikvitás óta csodált, rommá hivatkozott és magyarázott platóni életmű könyvtárakra rúgó mennyiségéhez és gondolati gazdagságához?

Hm. Talán némi szemtelen őszinteséget. 

Annak bevallását, hogy Plató az igazi mélyütést intellektuális fölényével viszi be. Bármilyen keményen ellenállsz, térdre kényszerít, beledöngöl a földbe s a szavak, érvek, fogalmak, mítoszok záporában fogcsikorgatva kénytelen vagy beismerni, hogy sokkal okosabb nálad.  Ezt az érzést más antik szerzők nem kóstoltatják meg az emberrel.

De nem szégyen ez. A trió, melybe itt belefut a jámbor olvasó, az emberiség történetének három legjelentősebb intellektusa, Mester, tanítványa s annak tanítványa, úgymint Szókratész, Platón és Arisztotelész. (Ez utóbbit csak tiszteletbeli tagként említem, róla nem esik szó Platón műveiben, de majd ő lesz az, aki a platóni tanokat kritizálni, sőt továbbfejleszteni meri.)

Ilyesformán Platón olvasásához és élvezetéhez a kulcsot a magam kissé unortodox módján így határoznám meg: minél előbb megadod magad, annál több örömet találsz benne. Ha hagyod, hogy felemeljen, röpítsen és új világokat tárjon eléd, akkor - még ha nem is értesz egyet mindennel s nem is értesz belőle mindent - tanúja lehetsz a varázslatnak, a szellem lenyűgöző szárnyalásának. Ha küzdesz ellene s mindenáron hibákat keresel benne, mint tettem én eleinte, csak magadat fosztod meg az élvezettől. Hagyd, hogy felhajtóerő legyen a szárnyaid alatt s olyan vidékeket láthatsz a magasból, melyek létezéséről sem tudtál eleddig.

Szókratész maga nem írt műveket, ő - saját szavaival élve - nem állatbőrökre, hanem emberi lelkekbe kívánt írni. Híres mottója szerint filozófia nélküli (unexamined) életet nem is érdemes élni. Valami azt súgja, hogy ez egyben lesújtó vélekedése is volt kortársai többségéről.

Amit róla tudunk, azt zömmel Xenophón és Platón műveiből tudjuk. Szerencsére azonban más korabeli források is szólnak róla. Ennek nyomán biztonsággal kijelenthető, hogy az ötödik század végi Athénban valóban élt és tanított egy Szókratész nevű közismert filozófus és bölcs, akit 399-ben nyilvánvalóan koholt vádak alapján halálra ítéltek s ő meg is itta a méregpohár tartalmát.

Jacques-Louis David: Szókratész halála

Legbriliánsabb elméjű tanítványa, Platón, ennek hatására végleg szakított a gondolattal, hogy közéleti szerepet vállaljon, helyette inkább megalapította Athén (s egyben az emberiség) első filozófiai iskoláját, a híres Akadémiát.

Szókratész alakja Platón műveiben maradt az utókorra, mely műveknek kevés kivétellel ő a főszereplője.

De, mielőtt előreszaladnánk, álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el ezen az indirekt tálaláson.

Platón műveiben tehát Szókratész fejtegeti gondolatait, de honnan tudhatnánk, hogy a felvázolt filozófiai rendszerekből mennyit jegyez Szókratész, a Mester s mennyit Platón, a Tanítvány, avagy hol húzódnak a szerzői képzelet és szabadság határai? Az utókor ezen szűnni nem akaró vitákat folytat, de a művek kronológiai és tartalmi elemzése valamint a bennük tetten érhető gondolati fejlődés arra enged következtetni, hogy a dicsőség közös, tehát nem arról van szó, hogy Platón csupán lejegyezte és évtizedekkel később híven tolmácsolta a Bölcs gondolatait.

Azok számára, akik veszik a fáradságot, hogy elolvassák a dialógusokat, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a művek nem is lehetnek egyetlen ember szó szerint így előadott és lejegyzett beszédei, ha mégoly páratlan intellektus is volt az illető. Húsz kötetre rúgó beszédet ugyanúgy képtelenség fejből előadni, mint élőben feljegyezni, így a megfejtés nyilvánvaló: a platóni dialógusok az Akadémia évtizedes filozófiai termésének tökéletesre csiszolt vitairatai. 

Már többször használtam a dialógus szót, ideje megmagyaráznom: Platón művei párbeszédek formájában íródtak. Aminek itt szerencsés tanúi vagyunk, az az, hogy két (esetenként több) derék athéni polgár összetalálkozik s jobb dolguk híján nekiállnak magasröptű filozófiai párbeszédeket folytatni, melyekben az Erkölcs, a Vallás, a Törvények, a Tudományok, az Erény, a Szépség, s általában véve a Jó s a Rossz mibenlétét kutatják. Abban a nagyon távoli korban még nem választották külön a filozófiát a tudományoktól.

A beszélők egyike szinte mindig Szókratész, a másika pedig egy jámbor görög polgár, aki - mai, undok szóval élve  - alig több biodíszletnél, s aki Szókratész utolérhetetlen magasságokban szárnyaló érvelését még követni sem képes, nemhogy cáfolni, így szerepe jobbára arra korlátozódik, hogy végtelen változatosságban tolja a Pontosan, Teljesen egyetértek, Hogyan is lehetne másként? stb. stílusú végszavazást. Szóval, dacára annak, aminek látszik, a platóni dialógus sokkal inkább kinyilatkoztatás, mint érvek érdemi ütköztetése.

De nem csupán a biodíszlet veszti el a fonalat másfél oldal múltán, hanem a mai olvasó is. S ez bizony már kínos.

Íme, egy példa:

Szókratészt fejti ki elgondolását a Jó ideájáról:

Ez még megvan? Bravó!!!

Próbáld elismételni, vagy legalább tartalmilag összefoglalni, amit most olvastál...

Azt sem foghatjuk rá a dologra, hogy nagyon kellett volna keresgélnem ezt a passzust, ez így megy oldalak százain, ezrein át. Kőkemény intellektuális kihívás s csupán annak nyílik meg, aki igazán beleáll. 

Pedig elsőre nem is tűnik olyan nagy falatnak.

Szókratész örökké csak kérdez, ez a szókratészi módszer lényege, s kérdéseivel szépen lassan rávezeti vitapartnerét vagy álmélkodó hallgatóságát, hogy amiről ők eddig azt gondolták, hogy tudják, nos, azt egyáltalán nem tudják. Gyakorlatilag fogalmuk sincs róla. Szókratész minden definíciós kísérletet tönkrezúz, minden érvet megcáfol s szerencsétlen vitapartnerei végül maguk kénytelenek beismerni, hogy képtelenséget állítottak. Hozzájuk képest önmagát Szókratész annyiban nyilvánítja jobbnak, hogy legalább tudja, mi az, amit nem tud...

Kellemetlen fráter lehetett. (Mondom én.) Nem csupán sokkal okosabb volt a többi derék athéni polgárnál, de nyilvánosan porig is alázott mindenkit rendre, rangra és korra való tekintet nélkül. Nem nehéz megérteni, miként adódott úgy, hogy az athéni polgárok kollektív bosszúsága végül egy halálos ítéletben öltött testet. A hiúságot ért sérelem sokkal jobban tud fájni a testi sértésnél.

Ám tette mindezt a legtisztább, legállhatatosabb szívvel, örökké csak az igazságot, minden létező végső értelmét s tökéletes formáját (ideáját) kutatva. Semmiféle más mérce nem érdekelte illetve nem állott meg szigorú bírálata előtt. Mindez Platón tolmácsolásában olyan könnyedén, szellemesen és játékos iróniával zajlik, hogy Platón e műveivel nem csupán a filozófia, hanem a szépirodalom területén is maradandót alkotott. Ezért is tárgyalom külön fejezetben, a filozófia önmagában nem foglalkoztat. Kantot és a hasonló hibbantakat nagy ívben el fogom kerülni. Szépirodalmi érdemei önmagában nem emelik az egész irodalmi mezőny fölé, de az olvasó minduntalan rácsodálkozik mítoszainak szépségére, bőbeszédű szárnyalása elvarázsol és könnyed iróniája valami nehezen kifejezhető lebegéssel tölti el a lelket.

Hallgassuk ezt a szókratészi muzsikát egy pillanatra:

Igencsak szereted ám a szót, s jóravaló ember vagy, Theodórosz, hogy azt hiszed, holmi érvekkel teli tarisznya vagyok, s csak úgy könnyedén kihalászok közülük egyet, hogy bebizonyítsam: nem így áll a dolog; a valóságot pedig nem veszed észre: azt, hogy egyetlen állítás sem éntőlem ered, hanem mindig attól, aki velem társalog - én viszont semmihez sem értek valami jól, azt a csekélységet kivéve, hogy megragadom bölcs társam beszédét, s a megfelelő módon értelmezem. Most ővele is éppen ezt kísérlem meg, anélkül, hogy jómagam bármit is állítanék.

Raffaello Santi: Az athéni iskola (részlet)

Vegyünk még egy példát, mondjuk a korai dialógusok közül.

Jön tehát balról derék athéni polgárunk, Euthüphrón, aki nem kevesebbet vett a fejébe, mint hogy a saját apját törvénybe szólítja gyilkosságért, mivel az illető olyan súlyosan megtestifenyítette egyik szolgáját, hogy az belehalt. (Manapság az ilyesmit gondatlanságból elkövetett emberölésként határozzuk meg.) Euthüphrón igazsága teljes tudatában minden ellenvéleményt ledorongol azzal, hogy egy gyilkosnak kijár a büntetés s a bűnhődés, legyen az bárki, akár a saját apja is, az istenek nem is tűrnék másként.

Érkezik jobbról bölcs Szókratész, aki az első döbbenetből felocsúdva azt a feltevést kockáztatja meg, hogy Euthüphrón minden bizonnyal tökéletesen tisztában van azzal, hogy mitől istenes vagy istentelen egy cselekedet, ha már az istenekre hivatkozva igyekszik saját apját elítéltetni. 

(Itt egy pillanatra muszáj megállnom, mert a mai magyar nyelvben ezek már ritkán használt szavak, melyek többféle furcsa szinonimával is bírnak, s ezek némelyike ráadásul megváltozott jelentéstartalmat hordoz. Kerényi Grácia magyar fordítása a jámborság-istentelenség illetve a szentséges-szentségtelen fogalompárokat használja, kölcsönösen felcserélgetve s láthatóan némi tanácstalansággal. S erre meg is van minden oka. Sokkal jobb ötletem nekem sincs. Ezt a fogalmat teológiában járatlanok csak komoly nehézségek árán tudnák körülírni. A jámborság például a modern szóhasználatban kissé elmozdult az együgyűség felé, amiről pedig ebben a kontextusban szó sincs. Az angol nyelv persze ezt is elegánsan megoldja: pious-impious. Mindezért a továbbiakban az istenes-istentelen párt fogom használni, mindenki értse alatta, ami a szívének kedves.)

Mire Euthüphrón besétál a csapdába és magabiztosan rávágja, hogy

...bizony semmirekellő ember volnék, Szókratészom,
és semmiben sem különbözne Euthüphrón a többi embertől,
ha nem tudnék minden effélét tökéletesen...

Mire Szókratész, tudatlanságot színlelve s önmagát finom gúnnyal tanítványnak beajánlva megkéri, hogy legyen szíves definiálni, Zeuszra, ugyan mitől istenes egy cselekedet?

Euthüphrón erre rávágja, hogy éppen az az istenes, amit ő művel e pillanatban, amikor bevádolja saját apját, s ennek igazolására idézi a közismert mítoszt, mely szerint Zeusz is letaszította a trónról saját apját, Krónoszt, annak bűneiért.

Szókratészt azonban ez nem hatja meg, ő a filozófia oldaláról vizsgálja a dolgokat s kijelenti, hogy nem azt kérte, hogy példákat soroljanak neki istenes cselekedetekről, hanem határozzák meg, mi az a közös jellemző, az az egy alak, ami a cselekedeteket istenessé avagy istentelenné teszi.

Euthüphrón ezen a ponton előáll az első definícióval.

Istenes az, mondja, amit az istenek kedvelnek, s istentelen, amit nem.

Szókratész erre levezeti, hogy az istenek ugyanúgy civakodnak és háborúznak egymással, mint az emberek, s hajlamosak másként vélekedni dolgokról. Ilyesformán meglehet, hogy egy adott cselekedetet az egyik isten kedvezően ítél meg, a másik viszont elutasítja. Ez esetben ugyanaz a cselekedet egyszerre lenne istenes és istentelen? Ez nyilvánvaló képtelenség. Talán próbálja meg újra.

Euthüphrón kihátrál a definícióból s előáll a módosított változattal, miszerint istenes az, ami az összes istennek tetszik.

Szókratész erre felteszi a filozófia egyik legalapvetőbb kérdését: vajon azért istenes egy cselekedet, mert szeretik az istenek vagy azért szeretik az istenek, mert istenes? Ekkor beugrunk a mélyvízbe. Szókratész érvelésében arra jut, hogy az istenes (jámbor) és az istenek által kedvelt két teljesen különböző dolog. Így érvel:

Ezt már nem könnyű megemészteni.

Saját értelmezésemben derék filozófusunk azzal érvel, hogy egy cselekvés (ige) és egy állapot (jelleg, jellemző, melléknév) nem lehet azonos. Az állapot (Á) az őt megelőző cselekvés (CS) folyományaként áll elő, vagyis a fenti példánál maradva, egy cselekedet azért istenes, mert szeretik az istenek, értsd: ettől válik istenessé, de egy állapot nem definiálható azzal cselekedettel, mely az állapothoz vezet. Aki például gyilkosság áldozatául esik, az bizony halott (Á), de ez az állapot nem definiálható a gyilkossággal (CS). Analóg módon tehát az istenes (ami egy állapot, jelleg, jellemző), nem definiálható azzal, hogy az istenek kedvelik (cselekvés). Ha mindez tökéletesen OFF, akkor ne neheztelj rám, ó nagyszerű férfiú...

Szókratész tehát ezt a definíciót is elutasítja.

Euthüphrón következő definíciós kísérlete: a jámborság és a szentségesség az a része az igazságosságnak, mely az istenek gondozására vonatkozik; az emberek gondozására vonatkozó dolgok pedig a másik része az igazságosságnak.

Szókratész ezt már jobban kedveli, de van egy kis gondja a gondozással. Hogyan érti ezt Euthüphrón? Némi csetepaté után eljutnak az alábbi definícióhoz:

Végül hadd ajánljam az érdeklődők figyelmébe Platón hetedik, legismertebb és leghosszabb levelét. Jómagam az egész platóni életműből éppen ezt olvastam legutoljára és üdítően, felfrissítően hatott. Egészen más hang szólal itt meg, mint amit tőle megszoktunk. Ez nem egy elképzelt és a végtelenségig csiszolt filozófiai vita párbeszédes formában, hanem a szerző saját életének és gondolkodásának tükre, életrajzi adatokkal és személyes meggyőződésekkel tarkítva. A levélben, melyet a szicíliai görög gyarmat, Szürakuszai jeles polgáraihoz írt, valójában saját védőbeszédét írta meg, mivel Platón az ideális állam gyakorlati megvalósításának szándékával többször is fordulatos és veszedelmes reálpolitikai kalandokba keveredett e távoli városban. Önmagát természetesen itt sem hazudtolja meg s nagyívű látomásokban ecseteli filozófiai alapvetését. Egy ponton azonban, az olvasó legnagyobb döbbenetére, aki - ne feledjük - eddigre már átrágta magát háromezer oldalnyi szigorúan igényes filozófiai munkáján, kijelenti, miszerint a teljes igazságot soha nem írta le, mi több, meg sem kísérelte, hiszen az eleve lehetetlen.

Legalábbis nekem semmiféle munkám nincs a legfőbb kérdésekről, és nem is lesz soha. Hiszen a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokásos tárgyait: az érte szakadatlanul végzett közös munka és az igazi életközösség eredményeként egyszerre csak felvillan a lélekben – akárcsak egy kipattanó szikra által keltett világosság - s azután már önmagától fejlődik tovább. Az sem kétséges előttem, hogy írásban vagy szóban én tudnám a legjobban kifejezni, s bizonyos, hogy egy rossz fogalmazvány nekem okozná a legnagyobb bánatot. De ha lehetségesnek gondolnám a végső bölcsességet elfogadható módon – akár írásban, akár szóban – a nagyközönség elé tárni, vajon szentelhetném-e életemet dicsőbb célra, mint hogy művem megírásával nagy szolgálatot tegyek az emberiségnek, és hogy a dolgokat a maguk mivoltában mindenki számára láthatóvá tegyem? De nem hiszem, hogy e dolgok szavakba foglalásának megkísérlésével az emberiség javát szolgálnánk; ez legfeljebb csak néhány embernek válnék hasznára, aki azonban csekély útmutatással maga is rá tudna bukkanni.

Erre már a legjámborabb olvasónak is felszalad a szemöldöke: akkor mi a fenét olvastam eddig??? 

Nagyszerű alkotás, önmagában is megállna, jó szívvel ajánlom. 

Nagy ívben kerülendőek az alábbiak: 

Parmenidész

Parmenidészért minden jóérzésű olvasótól elnézést kell kérnünk: nem tudtuk, hogy ezt fogja csinálni. Ez a dialógus maga a vegytiszta, hibbant és tökéletesen értelmetlen spekulatív mélyfilozófia. Meghagyom a profiknak sok szeretettel. De hátha elkapkodtam a műélvezetet, inkább ítéld meg magad:

Mármost az Egynek a Léte nem lehet azonos az Eggyel: mert különben a Lét nem lenne amannak a Léte, sem az - az Egy - nem részesülne amabban: a Létben, hanem mindegy lenne, akár azt mondjuk: az Egy van, akár azt, hogy az Egy: egy. Most azonban nem az volt a feltevésünk, hogy mi következik abból, ha az Egy: egy, hanem: mi következik, ha az Egy van. Nemde?
Teljesen így van.
Mást jelent tehát itt a "van", mint az "egy", ugye?
Szükségképpen.
És mi mást jelentene, ha nem azt, hogy a Létben részesül az Egy: ez ugyanazt jelenti, mint amikor az ember összefoglalva azt mondja, hogy az Egy van?
Teljességgel.
Fogjunk tehát ismét hozzá: ha az Egy van, mi következik belőle? Vizsgáld csak meg, vajon ez a feltevés nem szükségképpen olyannak mutatja-e az Egyet, hogy részei vannak?
Hogyan?
A következőképpen. Ha azt, hogy "van" a Létező Egyről mondjuk, és azt, hogy "egy" az Egy Létezőről, továbbá a Lét és az Egy nem azonosak , csupán mindketten ahhoz az azonos dologhoz tartoznak, amit kiindulásul föltettünk: a létező Egyhez, vajon nem következik-e ebből, hogy van itt egy egész: a létező Egy, s ennek válnak részeivé az Egy és a Lét?
Szükségképpen következik.

Ez még Szókratésznek is sok, mentségére legyen mondva, hogy ebben a dialógusban ő még fiatal ember, míg Parmenidész az ősz hajú bölcs.

Timaiosz

Az antik filozófia még csak tarthat számot érdeklődésre évezredek múltán is, de a korabeli tudomány, mely az elektromosság, gravitáció, genetika, stb. mibenlétének ismerete nélkül próbálja magyarázni az anyagi világot, mai ésszel már mosolyogtató. Timaiosz, ó, Te nagyszerű férfiú, leülhetsz, egyes.

Következik: Menandrosz

Mielőtt belecsapnék következő két szerzőnk méltatásába, el kell árulnom valamit, ami meglepetéssel szolgált a számomra. Azt tapasztalom, hogy ha az embernek beszámolót kell írnia egy szerző munkásságáról, akkor óhatatlanul is kénytelen a gondolatait mederbe terelni s a felötlő benyomások, ötletek és kritikák tengeréből kiemelni a legfontosabbakat, melyeket azután érthető formába gyúrva kell leírni. Ez a kívánalom új mérlegelési szempontokkal bővíti az olvasás és a műélvezet gyakorlatát. Olvasás közben meg kell jelölnöm a szerzőről legtöbbet eláruló s az értékítéletemet leginkább alátámasztó idézeteket, képeket kell keresnem a témához, utána kell néznem egyes forrásoknak, stb., melyek ugyan további erőfeszítéseket igényelnek, egyben azonban elmélyítik a megértés folyamatát, mind a kor, mind a szerző, mind a mű tekintetében. Mindez a maga módján örvendetes meglepetés volt a számomra.

További előnye a blognak, hogy megőrzi az emlékeimet, kristályos formába rögzítve a szerzőre és műveire adott végleges osztályzataimat. Maga a véglegesség ténye szomorú ugyan, de nincs mit tenni. A klasszikusokat végigolvasni éppen csak elég egy élet, kétszer már nincs rá lehetőség. Szerb Antal sem olvasta végig az összes művet, melyekről írt, ebben ma már teljesen bizonyos vagyok, az egyszerűség és a hatékonyság kedvéért alkalmanként inkább azokat a szerzőket olvasta, akik e műveket méltatták, kortársként avagy utókorként, bármilyen előjellel is. Versesköteteket bárhol, bármikor fel lehet ütni és elbűvölve sodródni a szerző hullámhosszán, ezt a jövőben is így fogom tenni, de a terjedelmes prózai művekre még egyszer nem jut időm többé.

Most először Iszokratészről fogok beszélni, akinek, bevallom férfiasan, korábban még a nevét sem hallottam soha. Te sem, úgy hiszem. De semmi baj, nyissuk meg az elménket egy pillanatra.

Iszokratész a szónoklattan egyik legkorábbi és mindjárt oszlopos figurája volt a Krisztus előtti negyedik évszadban. Ironikus módon személyes tulajdonságai nem tették alkalmassá arra, hogy a szónoklatait hallgatóság előtt mondja el, tekintve, hogy ehhez hiányzott mind a hangereje, mind az önbizalma. Így hát ő csupán írta ezeket a szónoklatokat, mások olvasták fel, ha arra került a sor. Ezen túlmenően filozófus és messze földön híres szónoklat tanító is volt. A korabeli Athénban még nem létezett felsőoktatás, aki tovább kívánta pallérozni elméjét, az a szofisták segítségével tehette meg. Ez utóbbi vándortanító-filozófusok rendkívül heterogén csoportjának gyűjtőneve volt. 

Iszokratész alapította Hellász első szónoklattani iskoláját, melybe az akkor ismert világból tülekedtek a legjobb nevelésre áhítozó fiatalok. Ezek közül is csupán a legjobb módúak, mivel Iszokratész csupán néhány tanítvánnyal volt hajlandó foglalkozni, busás összegért. Ezzel tetemes vagyont halmozott fel, ami rá is fért, mert az atyai örökséget elvitték a háborús évek viszontagságai.

Vele megjelenik az utolsó komoly, eddig még nem tárgyalt irodalmi műfaj, a szónoklat. E műfaj óriási megbecsülésnek örvendett az antik világban, csúcspontját majd Quintilianus és Cicero munkásságában éri el. Modern időkbeli művelőit legszívesebben elfelejtenénk, ha tehetnénk, ki ne emlékezne Hitler eszelős tirádáira vagy Fidel Castro nyolc órás beszédeire? A szónoklattan vonzerejének és antik időkben élvezett tekintélyének azonban nem az a veleje, hogy bárki csak úgy feláll a pulpitusra és szónokol, amiről kedve tartja. A szónoklat fogadtatása is másodlagos, őrjöngő tömegek sem emelnek értékessé egy szónoklatot, erre megint csak a Harmadik Birodalom vagy a Ceacescu szónoklatait követő ováció nyújtják a legjobb példát. A szónoklat értékét a nemes tartalom és a bravúros forma tökéletes egysége adja. Ehhez még az sem szükséges, hogy elhangozzék, erre éppen Iszokratész a legjobb példa, akinek számos művét soha nem olvasták fel hangosan. Amit az ő egyes írott beszédei megvalósítottak, azt manapság vezető külpolitikai tanácsadók-újságírók művelik.

Mindent egybevetve, szerzőnk első megközelítésre nem tűnt sziporkázóan izgalmas témának, főleg e blog számára. Némely műve émelyítően, ásítóan gyötrelmes, főleg azok, melyekben kora fiatalságát igyekszik az erkölcs útjára terelni. (Nem is sikerült.) Hosszú, rendkívül bonyolult körmondataiból nem lehet idézeteket kiragadni és képanyaggal sem tudom illusztrálni a tartalmat. Egy képet mégis beszúrok alább, pusztán azért, mert tetszik benne, amit sugall: íme, ennyi marad az eredetileg leírt szövegekből húsz évszázad múltán:

A Trapeziticus egy példánya Trajanus császár korából, öt évszázaddal Iszokratész utánról

De lássuk szépen sorban. Az ígéretes fiatalembert atyja a kor legjelesebb elméivel taníttatja. Ezek közül is kiemelkedik Gorgiász, a szicíliai, az egyik legjelesebb szofista, aki bravúros, eksztatikus, brilliánsan komplikált szónoklataival azt valósítja meg retorikai téren, amit Pindarosz a lírában. Iszokratészről maga Szókratész is elismerően nyilatkozik Platón Phaedrosz-ában. Milyen különös ezekre az évezredek óta elporladt, klasszikusokká nemesült figurákra úgy gondolni, mint egy csapat fiatal emberre, akik jól ismerik egymást. Pedig volt ilyen. Ha nem lenne határos a szentségtöréssel, még azt is el tudom képzelni, hogy görbe éjszakáik is voltak, hiányosan öltözött nőszemélyek társaságában.

Iszokratész karrierje törvényszéki beszédek írásával kezdődik, mások megbízására. Ezekben már helyenként megcsillannak rétori képességei, ékesszólása, hatásos érvelése, de még nem az igazi. A mester a későbbiekben igyekszik is elhatárolni magát ezektől.

Az ambíciózus fiatalember számára ezek a jelentéktelen tyúkperek, melyekben a peres felek minden hájjal megkent gazemberek, láthatóan kevesek. Ő egész népét akarja nem középiskolás fokon tanítani. Szeme előtt sokkal magasztosabb célok lebegnek: Athén, sőt az egész pánhellén világ sorsa. Érdeklődése hamar emelkedettebb témák felé fordul és lépésről lépésre ars poeticája is kikristályosodik, ha szabad használnom ezt a kifejezést egy szónok-filozófusra:

• Athén és Spárta, de leginkább Athén egyedül alkalmas arra, hogy a görögség vezetője legyen
• A hellén világ, kultúra és civilizáció igazi ellensége Ázsia, vagyis a perzsa király, a görögöknek őt kell egyesült erővel legyűrniük
• A szónoklás művészete tehetséget, szorgalmat, és improvizatív elmét igényel, így nem tanítható meg bárki számára
• Az elme pallérozása fontosabb a testedzésnél
• Az igazi bölcs mércéje az erény és a tudás, s távol tartja magát az elaljasodott közélettől, a poitikai csatározásoktól és a bírósági színjátékoktól.
• A tudományoknak és filozófiának csak akkor van értelme, ha gyakorlati haszon származik belőlük, a spekulatív filozófia haszontalan és káros, míg a csillagászat és a geometria legfeljebb az elme pallérozására alkalmas, mintegy bevezetésként az emelkedettebb tudományokhoz, de a későbbiekben túl kell lépni rajta. 

Iszokratész nagyon hosszú életet élt, majdnem megérte a százat s végig aktív szerző maradt. A Panathenaikosz-t például 97 évesen írta. Lassan, nehezen, önmagát újra és újra átjavítva írt, a hagyomány szerint volt olyan szónoki műve, melyet tíz év alatt alakított végső formájára.

Hosszú életének cselekedetei és műveinek mondanivalója egyenesen levezethetők a fenti ars poeticából, mely alapvetően jól célra tart, bár a matematika lebecsülése kissé meghökkentő. Szegénykém, biztos elakadt az emeletes törteknél. Templomokat és boltíveket még csak lehet építeni gyakorlati tapasztalatok alapján, geometria nélkül, de a piramisok építéséhez és a csillagászathoz már pokoli matematika kell. Továbbá a csillagászat meghatározó szerepet játszik a ciklikus tevékenységek, az évszakok körforgása és az árapály ciklusok előrejelzésében, így gyakorlati haszna is van szerintem, de nem muszáj mindenben egyetértenünk...

Kr. előtt 392-ben megnyitja szónoki iskoláját Athénban, mely az első a maga nemében. Válaszul Platon is megnyitja a sajátját és megindul a rivalizálás a kortársak lelkéért és pénztárcájáért. Iszokratész ugyan nem versenyezhetett Szókratész, Platon és Arisztotelész intellektusával, de megvoltak a maga pillanatai.

Iszokratész hírnevét a 380-ban írt Panegyricus alapozza meg, melyben legfőbb üzenetét fogalmazza meg. Határozottan, megingás nélkül érvel bonyolult felépítésű, mégis teljesen világos és okos körmondataiban: Spárta és Athén történelmi feladata a rivalizálás és a haszontalan testvérháborúskodás helyett az összefogás, a hellén világ élére állás és az egyetlen igazi ellenség, Perzsia legyőzése. 

Hirtelen megszólalt egy erős, határozott hang, melyre érdemes hallgatni. Ráadásul micsoda páratlan kicsiszolt stílusban!! A Panegyricus egy csapásra ismertté és elismertté teszi Iszokratész nevét, szónoki iskolájába csak úgy tódulnak a magasabb képzésre vágyó fiatalok. Az athéniaktól még csak fizetséget sem fogad el, a távolabbi tartományokból érkezőknek ellenben alaposan a zsebükbe kell nyúlniuk. Iszokratész busás tandíjaiból a város leggazdagabb polgárai közé emelkedik.

Egy pillanatra álljunk meg a kicsiszolt stílusnál. Körmondatot szerkeszteni bárki tud, és sajnos sokan meg is próbálják, de az alá-, felé- és mellérendelések halmaza fegyelmezett elme és stíluskészség híján csupán az marad, ami: egy hosszadalmas, bonyolult és fárasztó zagyvaság. A rendszerváltás környékén fordításokból éltem évekig, láttam éppen elég szörnyeteget e téren. Iszokratész körmondatai nagyon hosszúak, néha oldalakon átnyúlóan, de ha olvasod, szinte érzed a rendező elveket, a mondatrészek egymással harmonizálnak vagy feleselnek, ellent mondanak vagy megerősítenek, de soha egyetlen félmondat nem lóg a levegőben, egyetlen szál sem marad elvarratlan. 

A kulcsszó a ritmus. A lüktetés. Ez Iszokratész nagy újítása és párját ritkító öröksége.

Hadd mutassak egy példát.

A Panegyricus az alábbi mondattal kezdődik: 

Many times have I wondered at those who first convoked the national assemblies and established the athletic games, amazed that they should have thought the prowess of men's bodies to be deserving of so great bounties, while to those who had toiled in private for the public good and trained their own minds so as to be able to help also their fellow-men they apportioned no reward whatsoever, when, in all reason, they ought rather to have made provision for the latter; for if all the athletes should acquire twice the strength which they now possess, the rest of the world would be no better off; but let a single man attain to wisdom, and all men will reap the benefit who are willing to share his insight.

Elsőre elolvasod. Legkésőbb második olvasásra megérted. Ötödjére megérzed a ritmusát. Tizedjére már hangosan olvasod és a szavak lüktetnek, zúgnak a füledben. Ez művészet. Az antik világban feltétlenül annak is tartották. 

Művészet, melyben egyben veszedelmes fegyver is, ezt ösztönösen érzi az olvasó. Forgatható bármely irányban, a brilliáns érvelés technikája bármire alkalmazható pro és kontra, a szerző pillanatnyi szándékától és politikai beállítottságától függően. Eszköz, mely bármely célt képes szentesíteni, gyújtó szónoklatok formájában.

Igazán kár, hogy a fellelhető fordítások kifejezetten archaikusak. A mai angolt beszélők már csak a fejüket vakarják az ilyen gyöngyszemek láttán, mint mondjuk encomium, simpleton, prolixity, garrulous, stb. Ez nem könnyíti meg az ember dolgát.  

Végül, de nem utolsó sorban, ez a mondat színtiszta provokáció. Kell ennél jobb felütés, hogy a hellén világ műveltebb része felfigyeljen szerzőnkre? Amit állít, az nem kevesebb, mint hogy a szellem emberei sokkal hasznosabbak a sportolóknál. (Így igaz.)

Az ókori görög világ legalább akkora tisztelettel övezte a saját olimpiai, némeai, stb., játékait, mint a modern koriakat szokás manapság. Már említettem, hogy a játékok idejére még a háborúk is elnémultak Hellászban. A győztes sportolók nemzeti hősök voltak, ikonok, mint manapság C. Ronaldo vagy Messi, akik csodálatos focisták, de olyan buták, hogy a Negro világít a szájukban. A győzteseket babérkoszorú illette, életfogytiglani juttatások és el nem múló dicsőséget szereztek városuknak. A legjelesebb győzelmeket külön erre szakosodott költők énekelték meg. Ilyen volt Pindarosz is, aki azonban hamar kinőtte a rászabott szűkös kereteket és a harmadik strófától kezdve már egészen másról énekelt. De hát mit lehet azon versben lelkendezni, hogy az egyik fajankó gyorsabban fut, mint a másik?

A klasszikus olimpiai számok, mint a futás (teljes fegyverzetben is!), a birkózás, a gerelyhajítás, diszkoszvetés egyértelműen hasznos képességek voltak azokban a régen letűnt időkben. Minden csatában jól jöttek (főleg a futás, hahaha). Kevesen tudják, de a diszkosz veszedelmes hajítófegyver volt. Az ókori olimpiákon a diszkoszvetés még nem csak távolságra ment, hanem pontosságra is.

De manapság? Megy a világ előrébb azáltal, hogy egy kajakos gyorsabban lapátol, mint a többi? Hogy Magyarországnak még eggyel több érme van? Komolyan elhiszed, hogy bárkit is érdekel ez a világon? A magyarok megítélése ettől javul? Ugyan már. Kételkedőknek javaslom, kérdezzenek meg egy derék londoni polgárt, mi a véleménye a magyarokról.

A fenti kétségeimmel manapság nem tanácsos nyilvánosság elé állni Magyarországon. Képzeld el azt a gyűlölet-, kioktatás- és fenyegetésözönt, amit egy ilyen lépés kiváltana.

De Iszokratész kiállt vele. Ki mert vele állni.

Ez a megingathatatlan hit csak a legnagyobbakra valamint a holdkórosokra jellemző. Luther kiszögezte a maga 95 hittételét a templom ajtajára s ezzel kezdetét vette a Reformáció, mely alapjaiban változtatta meg Európát, sőt a világot azon túl is, ám fikarcnyit se törődött vele, ki ért vele egyet, ki nem, kiátkozza-e a pápa és utolsó leheletéig harcolt mindenért, amiben hitt.

Visszatérve az idővonalhoz, a Panegyricus nagyot szólt, csak éppen a célját nem érte el. A városállamok tovább folytatták haszontalan, ostoba, hitszegő háborúságaikat. Iszokratész azonban nem adta fel, ha a kollektívákat nem volt képes a jó irányba terelni, megpróbálkozott a szépreményű egyénekkel, politikusokkal, hadvezérekkel, királyokkal, de végül egyikük sem nőtt fel a herkulesi feladathoz, hogy egyesítse a görögöket a perzsák ellen.

Végül rálelt az emberére, lásd Fülöphöz címzett beszédét, de ebből első körben súlyos bonyodalmak adódtak. Ironikus módon a későbbiekben megvalósult szerzőnk nagy álma, de olyan elsöprő változások keretében, hogy ezt maga sem hitte volna. Ha megéri. 

Az erős ember ugyanis, aki végül kiemelkedett a korszak politikai és katonai csatározásaiból s gyorsan mindenki fölé nőtt, II. Fülöp macedón király volt. A macedón a görögség egy távoli szárnya és az ebből adódó feszültségek a mai napig tapinthatóak. A legdélibb volt jugoszláv tagköztársaságnak a Görög Köztársaság mindeddig megtiltotta, hogy felvegye a Macedónia nevet, mert arra ők formáltak igényt történelmi okokból valamint nekik is van éppen ott egy Makedónia nevezetű tartományuk. Az előbbi éppen a napokban nevezte át önmagát hivatalosan Észak-Macedóniára. 

Athén és a többi görög városállam számára Fülöp ilyesformán elsősorban macedón volt és csak másodsorban görög, így nem haboztak ellenségükké nyilvánítani, ebben a következőkben tárgyalt Démoszthenész vállalt oroszlánrészt. 

Iszokratész azonban a görögség megmentőjeként tekintett Fülöpre és soron következő veretes művében neki címezte naív álmait a görögség egyesítéséről és az arcátlan Perzsia leveréséről. 

Fülöp meg is valósította mindezt, némi kacskaringóval. A görögök egyesítését úgy oldotta meg, hogy tönkreverte az egyesült görög seregeket Chairóneiánál és ezzel hivatalosan is uralma alá hajtotta egész Hellászt. (A hagyomány szerint Iszokratész ekkor csalódottságában halálra éheztette magát.) Az ily módon immáron megvalósult pánhellén egység birtokában valóban neki is ugrott Perzsiának, ám a halál egy orgyilkos keze által váratlanul elragadta. Művét fia, Alexandrosz, vagy ahogyan mi ismerjük, Nagy Sándor, az írott történelem egyik legragyogóbb képességű és legenigmatikusabb figurája tetőzte be, aki hihetetlen sebességgel leigázta egész Közép-Ázsiát és ennek nyomdokain a hellén kultúrát és civilizációt kiterjesztette az akkor ismert egész világra.

A soron következő korszak a görög nyelv és kultúra olyan lehengerlő fölényét hozta Szicíliától Indiáig, hogy a történészek ezt a periódust hellenisztikus korszaknak nevezik. Meglepő módon, és ennek Iszokratész a legkevésbé sem örült volna, a görög gondolat, műveltség és civilizáció annyira túlnyerte magát, olyan egyetemessé vált, hogy irányítása kicsúszott Athén, Spárta és a többi klasszikus városállam kezéből s az egyiptomi Alexandriába helyeződött át. Athén, Spárta, Théba és a többiek történelmi szerepe és nagysága ezzel örökre végetért, többé nem hallunk róluk. Athént azóta is folyamatosan lakják a görögök, de ma már csak egy a zajos, szmogos, kaotikus mediterrán nagyvárosok közül.

Iszokratész öröksége az utókor számára a páratlanul kicsiszolt szónoklatok egész sora, a logika, a nyelv és a ritmus lenyűgöző ötvözete, melyre modern korunk a jelek szerint sem nem képes, se nem vevő. Érdeklődőknek három művét különösen ajánlom: a Békéről szóló értekezést, mely témája és szívenütő meggyőződése folytán számomra különösen kedves, az Antidosis néven ránk maradt monumentális értekezést, mely egy képzelt bírósági tárgyalás s védőbeszéd formájában öleli fel szerzőnk életművét s filozófiáját egészen brilliáns módon valamint a Plataicus nevű szónoklatot, melyben egy tönkrevert, rabszolgaságba döntött város lakossága folyamodik Athén segítségéért ékesszóló módon.  A műben Iszokratész nem kevesebb, mint 17 érvet hoz fel amellett, miért áll Athén érdekében segíteni az oltalomkeresőkön. Talán emlékszünk, ez a fajta könyörgés jellegzetesen antik műfaj, Aiszkhülosz és Euripidész munkásságában is találkoztunk oltalomkeresőkkel. Mindenesetre nehezen tudom elképzelni, hogy bármelyikünk képes lenne manapság 17 érvet felhozni bármi mellett.

Másik szerzőnk, Demoszthenész, jeles kortárs, szónok és poltikus, éppen ellenkező életutat választott. Röviden összefoglalva: minden létező módon s nem is teljesen sikertelenül ellenállt Macedón Fülöp térhódításának. Teljes mellszélességgel kiállt a macedón király ellen, tüzes szónoklatokban buzdította az athéniakat, szövetségeket kovácsolt, politikai tisztségeket viselt, rendeleteket fogadtatott el és szívvel-lélekkel küzdött a görögség ügyéért (melyben osztozott Iszokratésszel), ám a Gondviselés végül másképpen határozott és bukása elkerülhetetlenül bekövetkezett. 

Démoszthenész az első pillanattól fogva esküdt ellensége volt II. Fülöp macedón királynak és mindannak, amit képviselt. Csalhatatlan politikai szimata azonnal felismerte Fülöp világhatalmi ambícióit s a halálos veszélyt, melyet uralma az athéni demokráciára jelentett. Jeles szónokunk szemszögéből nézve Fülöp legalább akkora veszélyt jelentett az athéni városállamára és a demokráciára, mint a perzsa király, Hellász másik nemezise. Emiatt Fülöp politikai porondra lépésének pillanatától fogva szüntelenül figyelmeztette, ostorozta és buzdította honfitársait, hogy vegyék komolyan a macedón királyt és egyeduralmi törekvéseit. Amint ez utóbbiak egyre nyilvánvalóbb fenyegetést jelentettek Athén számára, úgy nőtt Démoszthenész befolyása és emelkedett csillaga mind magasabbra. Kettejük küzdelme egyike a történelem nagy párharcainak. Démoszthenész megalkuvás nélküli támadásokkal, gyújtó hatású szónoklatokkal, diplomáciai cselfogásokkal, törvényjavaslatokkal, majd végül - ha közvetve is - seregekkel küzdött Fülöp hegemónia törekvései ellen.

Két szerzőnk életútja szinte kiált az összehasonlításért. A részleteket most nagyvonalúan félretéve könnyen belátható, hogy ők ketten szinte megtestesítették a közszereplők, a közszereplésre áhítozók, az értelmiség és a közügyek iránt fogékony művészek örök dilemmáját: hogyan lehetünk nagyobb hasznára a világnak: a partvonalon kívülről kiabálva, bölcs, ám gyakorlati téren kevéssé hasznos gondolatokkal avagy fejest ugorva a közélet és a politika küzdelmeibe szítani a tüzet s esetleg, mint oly sokan, elhamvadni általa? Vörösmarty vagy Petőfi legyünk? Elefántcsonttorony vagy csatatér?