Az alexandriai kort áttekintve, lassan-lassan ideje elköszönnöm a klasszikus görög kor irodalmától.

A Krisztust megelőző harmadik században ugyanis megjelenik a világ térképén egy másik katonaállam, mely egyre nagyobbra és fényesebbre nő, egyre megállíthatatlanabb, s csillapíthatatlan nagyravágyásának sorban áldozatául esik nem csupán Hellász összes népe, de az akkor ismert szinte teljes civilizált világ: felemelkedik Róma. A harmadik században a latin nép köztársasága még csupán szomszédaival hadakozik, de ekkora már Ennius révén megteremti sajátos mítoszainak és mondáinak gyűjteményét, az Annales-t, melyet fiatal fiúként olyan szívesen olvastam.

Az ógörög irodalom természetesen tartogat még számunkra nagyszerű szerzőket és műveket, gazdagon, Lukiánosz szemtelenkedéseitől Phaedrusz meséiig, Diogenész Laertius értekezéseit az ókor nagy filozófusairól, Musaeus gyönyörű Hero és Leánderét és így tovább. Ezek a szerzők azonban már egy egészen más kor gyermekei, sokuk már keresztény és mindannyian a Római Birodalom alattvalói, így műveiket ebben a kontextusban fogom tárgyalni.

De nehéz búcsút venni a szabad görög szellemtől.

Hiányozni fognak. 

Észrevétlenül megszerettem ezt az időben oly távoli népet. Ők voltak az első olyan nép, mely kérdezett, kezdeményezett, mindenre s mindenkire kíváncsi volt, válaszokat keresett és talált is, megértett, feljegyzett és ismereteket hagyományozott s elindította az emberiséget azon az úton, mely a mai világig vezetett, gondoljunk is bármit arról a világról, melyben élünk. Az első nép, mely csodálatos irodalmi alkotásokat hagyott ránk, filozófiai rendszereket épített és röpke néhány évszázad alatt gyökeresen átformálta a saját világképét, fokról-fokra lebontva saját eredeti mítoszait. S mielőtt az oszmán törökség máig bénító vasfüggönye lehullott volna, még arra is volt egy utolsó ereje, hogy átörökítse ismereteit, melyekre a reneszánsz korban végre magára találó Európa bizton építhetett.

Az olvasott sok-sok ezernyi oldal révén szinte magam elé tudom őket képzelni, látom az életüket, ahogyan a piacokon és bíróságokon perlekednek, a térdüket csapkodva röhögnek a színházaikban, meztelenül futnak versenyt hosszú stadionokban, dús hekatombát égetnek, lantot pengetnek fáklyás leszboszi éjszakákon, az isteneik tiszteletére földre ontik az első korty bort s oroszlánként harcolnak a szabadságukért a napot is elsötétítő számú hódító perzsa sereg ellen. Látom őket új városokat alapítani, éjszakába nyúló lakomákon, Trója falai alatt és az Akadémián vitatkozva s örökre mellém szegődnek gondolataik s álmaik, így már nem idegenek, mint a régmúlt többi népei, a babilóniak, a sumérok, az akkádok s annyi más, kikből a nevükön kívül szinte nem maradt fenn egyéb.

Ma már gond nélkül elsorolom Apolló és Athéné összes ismert nevét, s eme átfogó mitológiai jártasság birtokában már sokkal könnyebben olvasom például Berzsenyit vagy Csokonait. Már értem, mit jelent a vad tatár kán xerxési tábora vagy azt, ki lehet Kipris, akihez a mi szegény Vitéz Mihályunk olyan sokat fohászkodott. És olyan hiába...

Egyetlen fájó hiányossága a kornak, már a művek töredékességén kívül, a nők hiánya. Róluk  alig maradt fenn bármiféle emlék. Szinte még a nevük sem. A népgyűléseken nem vehettek részt, szavazati joggal nem rendelkeztek, politikai szerepet nem vállalhattak, az olimpiákon még nézőként sem lehettek jelen, csatákban nem harcoltak s a hímsoviniszta megítélés sem kedvezett nekik: nőgyűlölő beszólásokra mutattam több példát is a korábbiakban, Hésziódosztól Arisztophanészig. A férfiak a jelek szerint többre becsülték a kisfiúkat szeretőként..

Mintha nem is léteztek volna. Pedig nagyon is léteztek. Kétezerötszáz év távolából is megigéznek magánhangzótorlódásokon vitorlázó különös, erotikus neveikkel: Niobe, Autonoé, Deianira, Arsinoë..

Ez utóbbi, Cleopátra féltestvére, még magát Julius Caesart is kis híján térdre kényszerítette, amikor Alexandriában bekerítette hadseregével, a város kijáratait befalaztatta és tengervizet vezettetett a város csatornáiba. Caesar szégyenszemre, fegyvereit és bíbor tógáját eldobva, úszva keresett menedéket a legközelebbi római gályán. LOL.

Zseniális perszóna lehetett. Szívesen megismertem volna.

S még az utálatos melltartót sem találtak fel...  

S mivel máris hiányoznak, hadd időzzek még egy utolsót körükben, néhány szót ejtvén azokról is, akik neve ma már nem cseng ismerősen.

Szokásommá vált ógörög költészeti antológiák forgatása, fürdőkádban és tengerparton, könyvtárak mélyén és végtelen repülőutakon tizenegy kilométeres magasságban s nem tudom megunni lefegyverző közvetlenségüket, életszeretetüket s vaskos iróniájukat. Témáik ma már furcsán hatnak, a modern Európa példának okáért már nem költött sírfeliratokat, s néha kicsit úgy olvasom őket, miként komoly felnőttek vigyáznak egy csapat lármás kamaszra, de magával ragadóak, színesek és forgatagosak, mint maga az élet.

A klasszikus görög kor irodalmában sok olyan mű született, melyet terjedelmi okok miatt nem érintettem az élvonalban, mégis szívesen ajánlok az érdeklődők figyelmébe.

Említhetem itt Timotheusz Perzsák című művét, a maga perzselő szenvedélyességével, Apollóniusz Rhódiusz évszázadokkal elkésett, kissé tudálékos, de gyönyörű, hiánypótló Argonautikáját, mely immáron friss, színvonalas fordításban magyar nyelven is hozzáférhető vagy Manetho, az egyiptomi főpap esetét, aki hirtelen ötlettől vezérelve görögre ültette át az egyiptomiak szent történeti könyveit Egyiptom története címen (melyet majd Flavius is forrásként használ a zsidó nép eredetét érintő hosszadalmas és fárasztó polémiákban). A felsoroltak mind lenyűgöző olvasmányok, nem csupán mint irodalmi alkotások, hanem mint kortárs beszámolók is az antik világból.

Az Egyiptom története például fantasztikusan régi időkig nyúlik vissza, tizenötezer évvel ezelőttig.

Belegondolni is borzongató. Bármilyen irányban. Milyenek lesznek nagyon távoli köbükunokáink tizenötezer év múlva? El sem lehet képzelni. De remélem, hogy lesznek s remélem, hogy még olvassák Szapphót. A huszadik századot viszont nyugodtan ugorják át, ha javasolhatom ezt, MZ/X nyomdokain. 

Éppen az imént néztem a Grammy díjátadót a CBS-en s volt egy olyan furcsa érzésem, hogy ezek a fellépők mintha a jövőből érkeztek volna, annyira fantasztikusan el voltak varázsolva. (Vagy csak én lettem 375 éves.) Mindenesetre erősen kétlem, hogy bármelyikük képes lenne egy rendes A-hangot lefogni bármilyen hangszeren. A zene eltűnt, arra többé már nincs szükség. Van helyette látvány: koreai cukifiúk, agyontetovált primitív rapperek straight outta Compton, űrruhákban éneklő tizenéves, zöldhajú lányok... Áááá, inkább mégsem próbálom elképzelni a jövőt!!! 

Visszatérve a görög irodalmi antológiákhoz, az alábbiakban csemegézek még egy keveset, csupán a kevesek szórakoztatására.

Beszéljünk például Erószról.

A szerelem istene, Aphrodité gyermeke, a huncut, göndör kisfiú angyalszárnyakkal, aki bárkit képes megsebezni a szerelem nyilával. (Mi inkább latin nevén, Ámorként ismerjük.) 

Nos, vele aztán bőven meggyűlt a baja ógörög költőinknek:

 AZ ÖSSZETÖRT SZERETŐ ERÓSZHOZ

Földre terültem. Lépj a nyakamra, te vadszivü isten!
Esküszöm, ismerlek, súlyodat ismerem én,
ismerem én a tüzes nyilakat! Hajigáld csak a fáklyát,
fel nem gyújthatsz, hisz puszta hamú a szivem.

A KEGYETLEN ERÓSZHOZ

Ó, a kegyetlen Erósz, a kegyetlen! Ámde mi célja
mondanom ismét és újra: kegyetlen Erósz?
Mert a gyerek bizonyára nevet csak, hogyha kesergek,
míg ha szidom, növelem isteni ős-erejét.
Nagy csoda! Fényszinü hullámokból kelve, a vízből,
hogy tudtál, Küprisz, szülni ilyen parazsat?

A GONOSZ ERÓSZRÓL

Elpletykálom Erószt, a gonoszt, hiszen útnak eredve
épp az imént, az imént hagyta el ágyamat ő:
édes könnyeket ejt, gyermek, csevegőszavu, bátor,
puzdrát hord, szárnyal s szállva piszén kinevet.
Azt se tudom, ki az apja, hiszen nem vallja fiának
sem föld, sem tenger és nem a kékszinü ég.
Gyűlöli mindenhol mindenki. Vigyázzatok őrá,
mert ravaszul hálót fonhat lelketeken.
Ó, de hisz itt van az ágyamnál! Látom, Nyilazó, már,
hogy hova bújtál el: Zénophilám szeme rejt.

A költőt, ki a fentieket elkövette, Meleagrosznak hívták, s a ránk maradt tucatnyi verséből ítélve kétségen felül nagyon nagy költő lehetett.

Hallgasd még ezt a muzsikát, százezer év múlva is érteni fogják:

ASZKLEPIÁSZ...

Aszklepiász, ha szerelmes, tengerkék szemefénye
mindenkit vele hív ringni a vágy vizein.

Az alábbi üzenet is tiszta beszéd Aszklépiadésztól egyenesen az istenek urához:

KÜLDJ HAVAT...

Küldj havat és jeget és ködöt, árassz sűrü sötétet,
lángbaborítsd az eget, földre eressz tüzesőt.
Elveszthetsz, de amíg élnem hagysz, bármilyen áron,
szörnyűbb vészeken is hajszolom én a gyönyört.
Mert az az isten hajt, aki rajtad is úr, aki téged,
Zeusz, aranyesőként bronzfalon át vezetett.

Evezzünk egy kicsit komolyabb vizekre is s vegyük szemügyre, mennyit változott a világ, mióta Theógnisz papírra (vagy bármi másra) vetette az alábbi sorokat: 

VAN IGAZSÁG...?

Jogszerü hogy lehet az, Zeusz, égiek atyja, királya,
hogy ki jogot nem tört tetteiben soha még,
bűn sosem érte kezét, hamis eskü se hagyta el ajkát,
s élete tiszta, jogos, jogtalanul sanyarog?
Lesz-e halandó még, aki mindezt látva tovább is
féli az isteneket? s jámborul érez-e majd,
hisz mig a bűn-mocskolta, a jogtipró menekülhet,
isteni, emberi kéz bosszuja elkerüli,
s dölyfösen él, tele pénzzel, aközben a jog követőjét
tépik a koldus-sors rettenetes fogai?

Parmenidész érkezése az ezerfenyítékű Dikéhez (ismertebb latin nevén Justitia), az igazság istennőjéhez, maradandó pillanat:

Jó szívvel fogadott be Diké s megfogva kezével
jobbkezem, ekképp szólt és így intézte beszédét:
„Isteni útmutatók vezetettje, te ifju, ki végre
íme e kancákkal, kik visznek, a házam elérted:
üdvözlégy! hisz a jog s az igaz vezetett - nem a balsors -
errefelé, s oly messze van innen az emberek útja!
Most pedig érts meg hát ime mindent: mind a kerekded
színigaz állhatatos szive-mélyét, mind a halandók
nézeteit, mikben soha sincs szinigaz bizonyosság...”

S ha már belefáradtunk a gyötrelmes napi küzdelmekbe s a még gyötrelmesebb szerelmi viaskodásba, végső menedékért mindig megtérhetünk Bakkhülidésszel Dionűszosz birodalmába:

BOR

Édes kényszer
árad a serlegből, szívet melegítő,
ébresztve reményt boldog szerelemre,
dionűszoszi drága ajándék.
Magasba röpíti a férfi gondolatát,
mint lebben a fátyol: város fala nyílik
s mindenki felett a királyt már érzi magában.
Arany ragyogás, elefántcsont fénye betölti a házát,
tengeren át kincses rakománnyal
Aigüptosz gabonáját hozza hajója:
annak, ki iszik, szárnyat kap a lelke.

S ha már a lélek szárnyra kap, ugyan hová nem juthat el? Elismeréssel adózom az ismeretlen költőnek, aki nem sokat kertelt:

Melletted, Citeráslány, tennék én is, ahogy te,
fognám fönt lágyan s pendíteném középütt..

Mindezek csupán kiragadott példák, néhány személyes kedvencem egy nagyszerű kor emlékét őrző antológiából. A lélek szárnyalásának tiszta pillanatai, még boroskupa sem szükséges hozzá.

Keresd s találd meg benne saját kincseidet, kedves Olvasóm.