Thuküdidészt kétféle embernek tudom ajánlani, azoknak, akik szeretik gyötörni magukat és azoknak, akiket érdekel a hadászat. Mindenki más meneküljön, amerre lát.

Hérodotosszal ellentétben Thuküdidész cseppet sem törekszik szórakoztatásra, sőt egyenesen megszólja ezért neves kollégáját (név nélkül). Ő szigorúan történelem- és hadtudós, a történetírás realista iskolájának atyja. A szórakoztatás nem illik ilyen komoly diszciplinához, így száműzendő. A célt sikerült is maradéktalanul elérnie, ezt bátran kijelenthetem.

Egyetlen művében, mely magyarul A peloponnészoszi háború címen jelent meg, az ógörög történelem soron következő, kevéssé felemelő korszakát részletezi kimerítő alapossággal, Athén és Spárta szakadatlan háborúskodását Krisztus előtt 431-től 410-ig. A háborúskodás végül Athén teljes vereségével végződött 404-ben, de ezt már szerzőnk nem érte meg. Szerencsére, tenném hozzá némi malíciával. A háború utolsó hét évét majd Xenophón írja meg.

Amikor kimerítő alaposságról beszélek, komolyan gondolom. A műben hatszáz oldalon keresztül olvashatunk hadműveletekről.  Melyik városállamok szövetkeztek melyik másokkal, milyen szövetségek bomlottak fel, milyen konkrét hadi cselekmények estek meg, kik voltak a hadvezérek név szerint, hogyan kergették egymást szárazföldön és tengeren, milyen vidékeket pusztítottak végig, milyen hadrendbe állva s milyen fegyverzettel csaptak össze, hogyan karolta át a balszárny az ellenség jobb szárnyát, hogyan futamította meg a lovasság a  nehézfegyverzetű gyalogságot, hogyan cselezte ki az egyik flotta a másikat és így tovább.

Igazán, velőtrázóan kimerítő olvasmány.

Irodalmi értéke nullához közelít.

Elhangzik kb. száz korabeli városállam, ezer helyszín és végtelen mennyiségű hosszú, megjegyezhetetlen és emiatt könnyen összetéveszthető ógörög hadvezér neve. Alapos történelemföldrajzi ismeretek hiányában követhetetlen.

Képzeljünk el két, egymással szemben álló szövetséget. Az egyiket a kor leghatalmasabb városa, Athén vezeti, s elsősorban ión városokból áll, ide tartoznak jellemzően az Égei-tenger szigetei és városállamai (a mellékelt ábrán a piros sarokban). A történeti hűség kedvéért megjegyzem, hogy itt nem egyenlőkről van szó, a szövetség városállamai Athén vazallusai, de legalábbis adófizetői. A másik szövetséget a Peloponnészosz dór városai és a félvad, félgörög Makedónia alkotják a lakedaimóniak (Spárta) vezetésével (kék sarok). További power player-ek Argosz, nagyjából félúton Athén és Spárta közt, illetve a perzsa birodalom, melyek felváltja támogatják egyik vagy másik szövetséget. A hatalmi harc és a kor nagy kérdése, hogy Athén képes-e maga alá gyűrni a hellén világot? Vitathatatlanul legfejlettebb demokratikus intézményei és a mai napig világítótoronyként ragyogó kulturális kincsei szinte kijelölik Athént e vezető szerepre, ám a többiek nem úgy gondolják.

Mindkét szövetségnek több tucat tagja van, melyek rövidtávú érdekeiket szem előtt tartva néha átállnak a túloldalra. Majd vissza, Majd újra át. Majd vissza. Etcetera. 

Most képzeljük el, hányféle kombinációt alkothat száz szereplő? Különösebb matematikai belátás nélkül is világos, hogy tetszőlegesen sokat. És ez így valóban meg is történt, Thuküdidész pedig híven megírta, évszakról évszakra, csatáról csatáról. Évtizedeken át gyűjtötte hozzá a forrásokat, beszélt szemtanúk százaival, összehasonlított, elemzett, mindent megtett, hogy leszűrje szitájával a történeti igazság aranyát. Mi több, részt vett benne s ez jelentősen hozzájárul a mű hitelességéhez.

Thuküdidész valóban hadvezér volt, de a szerencsétlen fajtából, mire seregével elérte az ostromlott várost, az elesett, így dolgavégzetlenül kellett távoznia, melyet Athén húsz év száműzetéssel jutalmazott. Még árulással is megvádolták. Hiába védekezett azzal, hogy egyszerűen csak későn ért oda, valakinek el kellett vinnie a balhét.

Olyan nagyon nem rázta meg eset, lévén, hogy szoros rokonságban állt a trák királyi családdal, így részesült néhány trák aranybánya (!) jövedelméből. Szerzőnk ily módon nem tartozott a világirodalom nyomorgó képviselői közé. Azt viszont nagyra becsülöm benne, hogy művében egy szót sem ejtett jogtalan sérelméről. Nem mentegetőzött, nem igyekezett tisztára mosni magát történetírás ürügyén. Saját háborús szerepének két sornyi mondanivalót szánt. Annyit, amennyit ért.

Művében kizárólag a történeti hűség vezérelte. Az események lefolyását kortársként és szemtanúk leírása alapján a lehető legpontosabban igyekezett visszaadni, hadászati téren laikus olvasói számára gyötrő részletességgel. A világ katonai akadémiáin Thuküdidész a mai napig tananyag. 

Igen ám, de az emberi történelem nem írható le hitelesen csaták, fosztogatások, elsüllyesztett flották és határvillongások ismertetésével, ezzel szerzőnk is tisztában volt. Ezen eseményeknek okai, eredői vannak, melyek politikai szándékokból és döntésekből, végső soron magából az emberi lélekből erednek. Ugyanakkor Thuküdidész - amúgy helyesen - a legszigorúbban tartózkodik az állásfoglalástól. Az ellentmondás feloldására érdekes módszert választott: hosszú beszédeket adott hadvezér szereplői szájába, melyekről önmaga is elismerte, hogy saját szerzeményei, de saját indoklása szerint ezen fiktív beszédek a lehető legközelebb állnak ahhoz, amik valóban elhangozhattak az adott helyzetben.

Ezek a részletes, érveket soroló, pontokba szedett beszédek, melyek szerencsésen feldobják a hadműveletek unalmas felsorolását, kissé emlékeztetnek Richelieu bíboros érvelési technikájára Dumas père regényeiben. Az elhangzó érvek némelyike mai ésszel kissé sántít ugyan, de a szembenálló felek türelmesen végighallgatták egymást. Ne feledjük, a szónoklás tudománya elismert képesség, hogy azt ne mondjam művészet volt az antik Hellászban. 

A teljesség kedvéért összefoglalva tehát Thuküdidész műve hosszú beszédek és még hosszabb hadműveletek kimerítő leírása, melyek 21 évet ölelnek fel egy közel harminc évig tartó háborúból. Télire az ókori görög seregek téli táborokba vonultak s nem harcoltak, így a harci cselekmények évi nyolc hónapra korlátozódtak. Általában véve, az antik világban óvakodtak télvíz idején tengerre szállni. A Földközi-tengert télen komoly viharok dúlják. Ezen túlmenően, ősi szokás szerint, fegyverszünet volt érvényben az olimpiai, némeai, stb. játékok idején. A maradék időben viszont a hellén seregek derekasan, vitézül aprították egymást. A kor anyagi, technikai, és létszám színvonalán ez gyakran alig jelentett többet, mint hogy felégettek néhány pajtát, elfoglaltak egy mezővárost vagy elkergették a legénységet egy ellenséges hajóról, majd felgyújtották. Komolyabb csatákra csak ritkán került sor. A csatát követően kiadták egymásnak a másik halottait, melyek száma pár százra rúgott, a győztes győzelmi emlékművet emelt (néha mindkét fél, ez is milyen görög), majd hazavonultak.

Vesd össze: 1916-ban a Somme mentén egy-egy magaslat elfoglalásárt néha feláldoztak százezer katonát. Athén és Spárta lakossága együttvéve messze elmaradt ettől. Százezer emberi test és lélek, gerinc, agy, tüdő robbant miszlikre, mire övék lett a magaslat és a frontvonal odébb került száz méterrel. Három héttel később az ellenség feláldozta saját százezer emberét azért, hogy visszafoglalja ugyanazt a magaslatot. Amikor Ady sírjukban is megátkozott gazokról beszél, mindig a Nagy Háborúra gondolok, azokra, akik kirobbantották és azokra, akik levezényelték, de elsősorban arra a szerencsétlen generációra, mely odaveszett benne.

Visszatérve Athén és Spárta háborújához, az egyik évben az egyik rohanta meg a másikat, a másik évben fordítva. Alapvetően testvárháborúról volt itt szó, a görögség két legnagyobb törzse, a ión és a dór között. Politikai értelemben Athén nagyhatalmi ambíciókat dédelgetett s igyekezett függőségbe vonni minden létező várost, szigetet és politikai alakulatot, míg Spárta ezzel szemben felszabadítóként, a függetlenség bástyájaként határozta meg magát. Athén tengeren volt erős, Spárta szárazföldön. A levegőben még csak madarak harcoltak.

A csetepaték váltakozó kimenetelűek voltak, ám Athén, a perzsa háborúkban megszerzett tengeri fölényére támaszkodva rendre legyőzte Spártát és annak szövetségeseit, A legyőzöttek békeajánlatait demagóg szónokokra hallgatva az athéni nép rendszeresen elutasította, sőt nagyhatalmi gőgjükben, elvakult ábrándokat kergetve még Szicilia görög gyarmatvárosait is megtámadták 414-ben. Ez a hadjárat két év után az athéni expediós hadsereg katasztrofális vereségével végződött. Szicília összes városa összefogott a hódítóként fellépő athéni és vele szövetséges seregek ellen és gyakorlatilag felmorzsolta őket. Alig néhány katona jutott vissza élve Hellasz földjére.

Ez a hadjárat sok megszívlelendő tanulsággal szolgált a jövő hadvezérei számára. Távoli, idegen földön, minden utánpótlási lehetőségtől elvágva bármekkora hadsereg felmorzsolódik egy idő után. A készletek fogytán, a morál egyre romlik, s bármilyen ideológia nevében támadtak is egy idegen országra, a katonák egyre kevésbé hiszik el, hogy a saját hazájukért harcolnak idegen földön és legszívesebben otthagynák az egész háborúsdit. Oroszország leigázásába Napóleon és Hitler bicskája egyaránt beletört, de nem jártak sokkal jobban a vöröskabátosok az amerikai kolóniákon vagy a szovjetek Afganisztánban sem.

Ezzel a döntő vereséggel Athén sorsa megpecsételődött, győzhetetlenségének mítosza szertefoszlott, végül a háború azzal végződött, hogy 404-ben Spárta és szövetségesei elfoglalták a várost.

De mindez alapjában véve nem lényeges. Ez is csak egy a régmúlt számtalan, érdektelen, gyalázatos, gőgből, nyerészkedési és hatalomvágyból avagy bosszúból indított számtalan háborúja közül.

Not exactly our finest moment.

A lényeges kérdés az, s ezen irodalmárok, történetírók, történészek és stratégák jószerivel az ókor óta vitatkoznak, hogy mi volt Thuküdidész szándéka mindezzel? Mi célból írja le valaki egy hosszú, gyötrő háború összes hadműveletét kimerítő alapossággal anélkül, hogy állást foglalna? Mert ez utóbbitól Tuküdidész a legszigorúbban tartózkodott. Maga csak annyit jegyzett meg ennek kapcsán, hogy művét az utókor épülésére szánja, hadd tanuljanak belőle az eljövendő korok. De vajon mire értette mindezt? Mit tanuljanak belőle? Hadászatot? Hadi cseleket? Az utókor a peloponnészoszi háború trükkjeit nagyságrendekkel felülmúlta, Hannibál teljes hadseregével átkelt az Alpokon, Mehmed szultán az egész hajóhadát átszállíttatta a hegyeken, hogy Bizánc hátába kerüljön és így tovább.

Még a polgári lakosság értelmetlen, szörnyű pusztulása is csak ritkán talál utat a műbe. A hadtörténészt a civilek nem érdeklik. De ahol mégis, s erre azért akad néhány példa, ott az olvasó a terepasztal háborúból hirtelen átzökken egy másik, véres valóságba, ahol az elfoglalt város teljes férfi lakosságát az utolsó szálig kivégzik, a csecsemőket és öregeket agyonverik, a gyermekeket és nőket pedig eladják rabszolgának. 

Próbálok választ találni a fenti kérdésre magam is, most, amíg Thuküdidész sorai még frissen élnek bennem.

Nos, ha irodalmi értéke vajmi csekély is, feltétlenül felvet néhány morális kérdést, melyekben a szerző úgy is tud állást foglalni, hogy látszatra egyáltalán nem teszi.

Akinek ez kacifántos, gondoljon a következőre: ha kiállsz az utcasarokra és tételesen, tényszerűen felsorolod, hogy a hazánkat jelenleg uraló narancssárga bolsevik rezsim frontembere mennyit és mit lopott el tőlünk, mióta a politika színpadára lépett, ez egyértelmű állásfoglalás, noha csupán felsoroltál egy hosszú listát vagyontárgyakról, személyeket meg sem említve.  

Az első morális és politikai természetű megfontolás, melyben szerzőnk ki nem mondva állást foglal, a népfelség kérdése. (Alkotmányjogi téren laikusként államformának is nevezhetném.) Ez a kérdés az ógörög demokrácia legfontosabb dilemmája, mely az egész korszakon vezérfonalként húzódik végig. A kérdés hétköznapi nyelven egyszerű: ki uralkodjon egy városállamban? (Az antik időkben még városokban és birodalmakban gondolkoztak, az ország fogalma csak jóval később jelent meg úgy, ahogyan azt ma értjük.) 

A görög városállamok, Athénnal az élen, évszázadokon át kísérleteztek, hogy megtalálják a megfelelő egyensúlyt az elit kisebbség uralma (Thuküdidész szóhasználatában oligarchikus uralom) és a népuralom között. (Fontos megemlíteni, hogy az ógörög világképben mindkettő belefér a demokráciába. Egyedül az egyszemélyi zsarnok (türannosz) intézménye, melyet mi diktatúrának nevezünk, elvetendő. Noha az egyensúlyt sohasem sikerült tartósan fenntartani, Athén büszke arra, hogy az utolsó zsarnokot még 510-ben elzavarták. Ezt követően a várost hol egy, hol harminc, hol négyszáz, hol ötezer polgár uralta.

Nem is szükséges a sorok közt olvasni ahhoz, hogy Thuküdidész álláspontját megsimerjük:

• a nép (démosz) uralma nem jó megoldás, mert a nép a politikai döntésekhez túlságosan zsigeri, döntéseit pillanatnyi hangulatai, érzelmei, kicsinyes érdekei, illetőleg - fájó gyakorisággal - ügyes szónokok demagóg ötletei irányítják. Athénnak számtalan remek alkalma kínálkozott arra, hogy előnyös feltételekkel, kedvező békeszerződéssel zárja le a peloponnészoszi háborút, ezt azonban nagyravágyó, saját pecsenyéjüket sütögető szónokok rendre kisiklatták, míg végül a Város megsemmisítő vereséget szenvedett. 
• a megválasztott avagy rangja, vagyona folytán uralmi helyzetbe kerülő oligarchikus kisebbség uralkodása szintén nem ideális, mert amint a hatalom elkezd koncentrálódni, a folyamat többé nem áll le s óhatatlanul elérkezik a zsarnokság.

A helyes választ, már amennyiben létezik, szerzőnk sem ismeri, de művében ismételten körüljárja a fenti gondolatkört.

A másik megfontolás még mélyebbre megy, már túl a moralitáson is, itt már a sárkányfog vetemény áll előttünk.

Mi értelme van ész nélkül háborúzni? Minden tavasszal egymásnak ugrani, ölni, rombolni, pusztítani, amit lehet? S ha valamelyik fél felül is kerekedik, a következő évszakban majd veszíteni fog. Mennyi áldozatot, küzdelmet, veszteséget ér meg a hírnév? Miféle dicsőség származik egy város elpusztításából? Hol van a hübris, a gőg és a kapzsiság határa? 

Thuküdidész magával vitte a saját állásfoglalását a sírba, de azt hiszem, tudom, miket akart üzenni:

Háborúnak csak vesztesei vannak.

A háború szégyene az emberi természetben magában gyökerezik.

Köszönjük, tudjuk. És három nagy flekkben is megértettük volna.

Egy dolog mindenesetre megnyugvással szolgál a számomra.

A történészeteket leszámítva Thuküdidész művéből egyetlen szereplő neve sem ismert az utókor számára. Elfelejtettük őket s mindazt a szörnyűséget, amit műveltek. Az emberiség iskoláiban és színházaiban ma is sűrűn emlegetjük ellenben Thalész, Pheidiász, Arisztotelész, Euklidész, Hippokratész, Euripidész, stb., nevét, akik munkásságukkal a tudományt, a művészeteket, a kultúrát, a békét és a haladást szolgálták.

Jól van ez így.

Legvégül álljon itt a mű legtöbbet idézett párbeszéde az athéniak és a mélosziak közt, az ún. Méloszi dialógus.

Igen tanulságos, örök érvényű.

A nagyhatalom gőgje csap itt össze az esélytelen zsákmány méltatlankodásával. 

Hasonlóan érvelhetett Custer a sziú törzsekkel, Hitler Hollandiával vagy a Vörös Hadsereg a balti államokkal. Bár él bennem a gyanú, hogy nem vesztegették a drága idejüket érvekre.

 „Méloszi dialógus” (Muraközy Gyula fordításában)

85. Athéniak: „Miután nem szólhatunk az egész néphez, nyilván azért, hogy a tömeget egyetlen összefüggő beszédben előadott s az első hallásra is meggyőzőnek és megcáfolhatatlannak ható érveinkkel meg ne zavarjuk – hiszen jól tudjuk, hogy ezért vezettek minket e szűkebb körű tanács elé -, nos, ti, akik itt ültök, válasszátok a tárgyalásnak még ennél is biztosabb módját. Ne összefüggő beszédben, hanem pontról pontra válaszoljatok, s szakítsatok félbe azonnal, ha olyasmit mondunk, ami számotokra nem látszik kielégítőnek. S először arra válaszoljatok, elfogadjátok-e javaslatunkat?”

86. Erre a méloszi főemberek így válaszoltak: „Méltányos javaslatotok ellen, hogy higgadtan igyekezzünk egymást meggyőzni, nem lehet kifogásunk. Ennek azonban szemlátomást ellentmond az a tény, hogy ti már most, túl az előkészületeken, készen álltok a háborúra. S úgy látjuk, azért jelentetek meg, hogy ítélőbíráink legyetek az elkövetkező eszmecserében, s hogy tárgyalásaink eredménye, ha bebizonyítjuk igazunkat, s éppen ezért nem engedünk, a háború, ha pedig hagyjuk magunkat meggyőzni, a szolgaság lesz.”

87. Athéniak: Ha ti azért jöttetek össze velünk, hogy a jövő lehetőségeit találgassátok, vagy más a célotok, nem pedig az, hogy jelenlegi helyzetetekben, amelyet ti magatok is láttatok, városotok megmaradásáról tanácskozzatok, máris abbahagyhatjuk a tárgyalást. Ha azonban az utóbbi a célotok, akkor beszéljetek tovább.

88. Mélosziak: Természetes és megbocsátható, ha ilyen válságos helyzetben valakinek a gondolatai sok irányban elkalandoznak. Összejövetelünk célja valóban a mi megmaradásunk, s a tárgyalást, ha nektek is megfelel, folytassuk úgy, ahogy ti javasoljátok.

89. Athéniak: Nos, jó. Mi tehát egyáltalán nem szándékozunk előttetek szép szavakat hangoztatva - hogy például a médek legyőzése után minket illet az uralom, vagy hogy az elszenvedett jogtalanságok megtorlására érkeztünk ide – hosszadalmas és aligha elhihető szónoklatot tartani, másrészt azonban ti se higgyétek, hogy meggyőzhettek minket, azt állítva, hogy noha ti a lakedaimoniak gyarmatosai vagytok, nem nyújthattok nekik fegyveres segítséget, vagy hogy nekünk még soha semmi sérelmet nem okoztatok. Okosabb, ha csak annyit akartok elérni, amennyit kettőnk őszinte érzései megengednek. Hiszen éppoly jól tudjátok, mint mi, hogy emberek között jogegyenlőségről csak az erők egyensúlya esetében lehet beszélni, a hatalmas azonban végrehajtja, amit akar, a gyenge pedig meghajlik előtte.

90. Mélosziak: A mi véleményünk szerint – s ezt meg kell mondanunk, mikor ti, semmibe véve a jogot, csak a haszonról vagytok hajlandók beszélni – kívánatos lenne, ha nem vetnétek el mindnyájunknak ezt a közös kincsét, s a bajban lévő esetében a méltányos mindig igazságosnak is számítana, s ő, ha ügye jogosságát nem is tudja teljes mértékben bebizonyítani, számíthasson némi jóindulatra. S ez nektek is érdeketekben áll, hiszen ha netán egyszer alulmaradtok, meglehet, ti szolgáltok a legszörnyűbb megtorlás példájául.

91. Athéniak: Amiatt mi nem aggódunk, hogy mi lesz velünk, ha uralmunk egyszer véget ér. Mert nem az a nép félelmetes a legyőzött számára, amely, miként a lakedaimoniak is, másokon uralkodik – különben is most nem a lakedaimoniakkal van nézeteltérésünk -, hanem az elnyomott, ha egyszer fellázad, s legyőzni eddigi urát. De engedjétek, hadd legyen ez a veszély csak a mi gondunk. Azt szeretnénk kifejteni, hogy mi hatalmunk kiterjesztése végett érkeztünk ide, s városotok megmentése érdekében folytatjuk ezt a tárgyalást, hogy itt
küzdelem nélkül vegyük át az uralmat, úgy, hogy ti mindkettőnk javára sértetlenek maradjatok.

92. Mélosziak: S miképpen jelenthetne nekünk akkora előnyt szabadságunk elvesztése, mint nektek az elnyert uralom?

93. Athéniak: Úgy, hogy ti a legszörnyűbbet elkerülve alattvalóikká váltok, mi pedig csak nyerünk vele, ha nem teszünk tönkre benneteket.

94. Mélosziak: S nem elégednétek-e meg azzal, ha mi ellenségeitekből barátaitokká válva nyugodtan maradnánk, anélkül, hogy bármelyik féllel szövetséget kötnénk?

95. Athéniak: Nem! Ellenséges érzületetek kevesebb kárt okozna nekünk, mint barátságotok, amely alattvalóink szemében éppen gyengeségünket, míg gyűlöletetek hatalmunkat bizonyítaná.

96. Mélosziak: Tehát a ti alattvalóitok úgy gondolkoznak a méltányosságról, hogy semmi különbséget nem tesznek azok között a városok között, amelyekhez nem volt semmi közötök, s azok között, amelyeket, miután részben elpártoltak, engedelmességre kényszerítettetek?

97. Athéniak: Nem! Ők jól tudják, hogy ügyének jogosságát az egyik éppúgy képes igazolni, mint a másik, de úgy vélik, hogy amelyik megőrizte függetlenségét, ezt erejének köszönheti, s mi félelemből nem támadunk rá. A ti meghódolásotokkal tehát nemcsak uralmunkat terjesztjük ki, hanem biztonságunkat is megszilárdítjuk, s különben is ti, a szigetlakók közt is egyik leggyengébb város, hogyan szállhatnátok sikerrel szembe egy tengeri nagyhatalommal?

98. Mélosziak: S mit gondoltok, az itt ajánlott megoldás nem szavatolja eléggé biztonságotokat? Mert miután megakadályoztátok, hogy a jogszerűségre hivatkozzunk, s arra akartok kényszeríteni, hogy csak a ti érdekeiteket nézzük, szükségét érezzük, hogy megpróbáljunk benneteket meggyőzni arról, hogy számunkra mi a hasznos, s hogy ez nyilvánvalóan egybeesik a ti érdekeitekkel is. Hogyan képzelitek, hogy azok, akik még egyik félhez sem csatlakoztak, nem válnak ellenségeitekké, ha, a mi példánkat látva, azt kell következtetniük, hogy majd rájuk is sor kerül? S mi egyebet fogtok elérni, mint hogy megerősítitek már meglévő ellenségeiteket, s azokra is, akik nem is gondolnak erre, akaratuk ellenére ellenségeitekké teszitek?

99. Athéniak: Mi nem azokat tartjuk legfélelmetesebb ellenfeleinknek, akik, valahol a szárazföldön lakva, éppen mert szabadok, rendkívül hosszú töprengés után tesznek védelmi intézkedéseket ellenünk, hanem, igenis, a szigetlakókat, akik vagy függetlenek, mint ti, vagy pedig már elkeserítette őket valamely idegen uralom elnyomása, mert ezek képesek, erejüket esztelenségükben túlbecsülve, magukkal együtt minket is szemmel látható veszedelmekbe sodorni.

100. Mélosziak: Nos, ha ti éppúgy vállaltok minden kockázatot uralmatok megtartásáért, mint az általatok leigázott népek felszabadulásukért, mi, akik még szabadok vagyunk, gazok és hitványak lennénk, ha nem kísérelnénk meg mindent, mielőtt szolgákká leszünk.

101. Athéniak: Nem, ha képesek vagytok a bölcs megfontolásra. Mert nem hősiességetek bizonyításáról van szó s arról, hogy az egyenlő erők küzdelmében meg ne szégyenüljetek; itt megmaradásotokról kell döntenetek s arról, hogy ne szálljatok szembe egy sokkal nagyobb hatalommal.

102. Mélosziak: Igen, de tudjuk, hogy a háborúban a hadiszerencse néha sokkal egyenlőbb helyzetbe hozza a feleket, mint haderejük különbsége alapján várni lehetett volna. S ha mi engedünk, helyzetünk egy csapásra kilátástalanná válik, de ha merünk cselekedni, még mindig lehet reményünk a megmaradásra.

103. Athéniak: A remény valóban a szorongatottak vigasza, s lehet, hogy azokat, akik nagy gazdagság birtokában bíznak benne, ha meg is károsítja, nem teszi tönkre. Aki azonban mindenét egyetlen kockára teszi fel, a remény igazi természetét (hiszen lényege a tékozlás) csak bukása után ismeri fel, miután annyit se hagyott meg neki, amennyivel ellene, lényét kiismerve, védekezhetne. Ti, azonban, akik gyengék vagytok, és sorsotok egy hajszálon függ, ne hagyjátok, hogy ez történjen veletek, s ne tegyetek úgy, mint a nagy tömeg, amely, mikor emberi eszközökkel még elérhetné megmenekülését, nehéz helyzetében a kézzelfogható reményektől a megfoghatatlanhoz menekül, a jövendőmondásokhoz, jósigékhez, s mindahhoz, ami az általa keltett reményekkel tökreteszi az embert.

104. Mélosziak: Higgyétek el, mi is súlyos dolognak tartanánk, ha teljesen egyenlőtlen helyzetben kellene szembeszállnunk haderőtökkel és a sorssal. Azonban bízunk benne, hogy az isten kormányozta végzet nem engedi meg, hogy eltiporjanak, mert mi tiszta ügyet képviselve szállunk szembe a jogtalan támadással. Ami pedig haderőnk gyengeségét illeti, bízunk lakedaimoni szövetségeseink támogatásában, akik, ha más okból nem is, a rokonság és a becsület miatt feltétlenül segítségünkre sietnek. Így tehát a mi magabiztosságunk nem is annyira megalapozatlan.

105. Athéniak: Ami az isteni jóindulatot illeti, az, reméljük, minket sem fog cserbenhagyni. Hiszen mi semmi olyasmit nem kívánunk vagy teszünk, ami ellentmondana az emberek istenről való véleményének vagy egymás iránt táplált érzelmeinek. S istenről nagy valószínűséggel, az emberről pedig minden bizonnyal állíthatjuk, hogy a természetükben mindig ott rejlő kényszer alapján, ha megvan rá a hatalmuk, uralkodni akarnak. Ezt a törvényt nem mi találtuk ki, s fennállása óta nem mi alkalmazzuk először, hanem már készen örököltük, s minden időkre érvényes örökségként fogjuk is hátrahagyni. S ha e szerint járunk el, ezt abban a tudatban tesszük, hogy ti vagy bárki más hasonló hatalom birtokában ugyanúgy cselekednék, mint mi. Így hát nyilvánvalóan semmi okunk nincs a félelemre, hogy az istenek jóindulatát esetleg elveszítjük. Ami pedig a lakedaimoniakról alkotott véleményeteket s azt a reményeteket illeti, hogy már csak becsületből is segítségetekre sietnek, nos, ebben az esetben csodálattal illethetjük gyermekhez illő bizalmatokat, de nem irigyeljük balgaságotokat. Mert igaz, hogy a lakedaimoniak, ha egymás közti érintkezésükről vagy hazai törvényeik tiszteletéről van szó, kiválóan viselkednek, de sokat lehetne arról beszélni, hogyan bánnak másokkal, s röviden szólva úgy jellemezhetjük őket, hogy aligha ismerünk még egy népet, amely a legteljesebb nyíltsággal azt tartja tisztességesnek, ami neki kellemes, és azt jogosnak, ami neki hasznos. S mivel ilyen a gondolkodásmódjuk, nagyon alaptalan a reményetek, hogy megmentenek.

106. Mélosziak: Sőt, mi mindenekfelett éppen azért bízunk bennük, hogy ők éppen a maguk érdekében nem fogják cserbenhagyni Méloszt, saját gyarmatvárosukat, nehogy ezzel a bennük bízó hellénekben bizalmatlanságot keltsenek, ellenségüknek pedig szolgálatot tegyenek.

107. Athéniak: Ti egyáltalán nem gondoltok arra, hogy az a hasznos, ami biztonságos, míg a tisztes és szép cselekedetek kockázattal járnak. Pedig éppen ez a kockázat az, amire a lakedaimoniak általában a legkevésbé vállalkoznak.

108. Mélosziak: Úgy véljük, hogy miértünk sokkal inkább és sokkal elszántabban vállalják majd a veszélyt, mint másokért, mivel mi a hadműveletek szempontjából közel vagyunk a Peloponnészoszhoz, s rokoni érzésünk miatt bennünk jobban bízhatnak, mint bárki másban.

109. Athéniak: Annak számára azonban, aki valakit meg akar segíteni, nem a segítséget kérő jóindulata a legnagyobb biztosíték, hanem annak valóban meglévő katonai túlereje, s erre a lakedaimoniak még másoknál is jobban ügyelnek. Hiszen annyira nem bíznak saját haderejükben, hogy távoli vállalkozásokba csak számos szövetségesük társaságában bocsátkozzanak. Így nagyon kevéssé valószínű, hogy megpróbálnak átkelni egy szigetre, mikor a tengeren mi vagyunk az urak.

110. Mélosziak: Akkor meg ideküldhetnek másokat. A Krétai-tenger elég nagy ahhoz, hogy a fölényben lévőnek nehezebb legyen elfogni valakit, mint annak, aki észrevétlen akar maradni, elmenekülni. S ha itt nem is érnek el sikert, még mindig a ti saját földetek s azok ellen a szövetségeseitek ellen fordulhatnak, akiknél Braszidasz nem járt. S akkor majd nem egy benneteket meg nem illető szigetért, hanem szövetségeseitek megtartásáért és saját földetekért kell keserves küzdelmet folytatnotok.

111. Athéniak: Ilyesmi megtörténhet, s nektek is van ilyen tapasztalatotok, de ti is jól tudjátok, hogy az athéniak még sohasem hagytak abba hadi vállalkozást valamilyen máshonnan jövő fenyegetés miatt. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy ti, bár kinyilvánítottátok, hogy megmaradástokról fogtok tanácskozni, hosszú megbeszélésünk folyamán semmi olyasmit nem hoztatok fel, ami az embert a menekülés hitelével szokta eltölteni. Önbizalmatokat elsősorban a jövőtől függő reményekre alapozzátok, de meglévő eszközeitek nem elegendők arra, hogy a megjelent ellenféllel sikerrel szembeszálljatok. S gondolkodásotok értetlenségéről tesztek tanúságot, ha mielőtt bennünket elbocsáttok, nem tudtok ennél bölcsebb elhatározásra jutni, s talán csak nem fogtok az embereket a maguk választotta szégyenteljes veszélyek között mindannyiszor tönkretevő becsületre hivatkozni. Hány emberrel történt már meg, hogy bár előre látták, milyen veszélybe sodródnak, mégis egyetlen szó, a megszégyenülés ellenállhatatlan hatására, mint egyetlen kifejezés áldozatai, szántszándékkal rohantak a biztos és elkerülhetetlen romlásba, s balgaságuk még szégyenletesebb gyalázatba döntötte őket, mint balsorsuk. Tehát vigyáznotok kell, ha helyesen gondolkodtok, hogy ne találjatok semmi megaláztatást abban, ha meghátráltok egy hatalmas város előtt, amely oly méltányos feltételeket szab: adófizető szövetségesei lesztek, megtartva, ami a tiétek, s szabadon választhattok a háború és a biztonság között – ne akarjatok makacsul a rosszabb lehetőség mellett dönteni. Nem hátrálni meg az egyenlő előtt, okosan szót érteni az erősebbel s mértékletesen bánni a gyengével, íme, a boldogulás legbiztosabb útjai. Vegyétek ezt fontolóra, míg mi kint várakozunk, s újra és újra gondoljátok meg, hogy hazátok sorsáról határoztok. Ez az egy hazátok van, s ettől az egyetlen döntéstől függ fennmaradása vagy pusztulása.

112. Ezzel az athéniak eltávoztak a tanácskozásról. A mélosziak egymást közt folytatott megbeszélésükön kitartottak eddig hangoztatott álláspontjuk mellett, s a következő választ adták: „Ugyanaz az álláspontunk, athéniak, mint legelőször volt, s nem vagyunk hajlandók hétszáz év óta fennálló városunk függetlenségéről egy pillanat alatt lemondani, hanem bízva az istenek kegyéből minket eddig még mindig megsegítő jósorsban s az emberek, elsősorban a lakedaimoniak támogatásában, megkíséreljük a megmenekülést. Fölhívunk benneteket, hogy legyünk barátok, úgy, hogy mi ne legyünk egyik féllel sem ellenséges viszonyban, vonuljatok el földünkről, s kössünk mindkettőnket kielégítő szerződést.”

113. Ez volt a mélosziak válasza, mire az athéniak, véget vetve a tárgyalásnak, kijelentették: „Döntésetekből úgy látjuk, hogy ti vagytok a világon valóban az egyetlenek, akik világosabban ítélitek meg a jövőt, mint azt, ami a szemetek előtt van, bizonytalan vágyaitokat máris valóságszámba veszitek, s miután a lakedaimoniakban, a sorsban és reményeitekben bízva mindent kockára tesztek, el is fogtok mindent veszíteni.”

114. Ezzel az athéni követek visszatértek a sereghez, s a hadvezérek, miután a mélosziak egyáltalán nem engedtek, haladéktalanul megkezdték a háborút Mélosz körül. A munkát az egyes városok között felosztva körülsáncolták Méloszt, majd az athéniak, szárazon és vízen saját és szövetséges csapataikra bízva az őrködést, eltávoztak, míg az ott maradtak fenntartották az ostromzárat.

115. Ugyanebben az időben az argosziak betörtek Phleiusz területére, de a phleiusziak és saját száműzötteik csapdába estek, s mintegy nyolcvan embert vesztettek. Az athéniak Pülosznál nagy zsákmányt szereztek a lakedaimoniaktól. De a lakedaimoniak nem mondták fel ezért a szerződést, s nem indítottak ellenük háborút. Viszont követek útján közhírré tették, hogy aki akar, engedélyükkel zsákmányt szerezhet az athéniaktól. Bizonyos, csak őket érintő vitás ügyek miatt a korinthosziak hadra keltek az athéniak ellen, a többi peloponnészoszi állam azonban nyugodtan maradt. Közben a mélosziak egy éjszakai kitörés alkalmával elfoglalták az athéni ostromsáncnak a piaccal szemben lévő részét, megöltek néhány embert, s miután annyi élelmet és egyéb dolgot zsákmányoltak, amennyit csak tudtak, visszavonultak, s nem kezdtek újabb vállalkozásba. S ettől kezdve az athéniak sokkal nagyobb gonddal látták el az őrszolgálatot. S ezzel véget ért a nyár.

116. A következő téli időszakban a lakedaimoniak már elindultak az argosziak ellen, de mikor a határátlépésnél szokásos áldozat nem sikerült, visszafordultak. Az argosziak e terv miatt gyanakodni kezdtek a városukban néhány emberre, egyeseket elfogtak, mások elmenekültek. Ugyanebben az időben a mélosziak ismét kitörve elfoglalták az athéni ostromsánc egy másik pontját, ahol kevés volt az őr. E támadás után Athénból új sereg érkezett Démeasz fiának, Philokratésznak vezetésével. S mivel most már teljes erővel folyt az ostrom, amihez hozzájárult még néhány városbeli árulása is, a mélosziak megadták magukat azzal, hogy sorsukról az athéniak tetszésük szerint döntsenek. Az athéniak minden kezükbe került méloszi férfit lemészároltak, a gyermekeket és asszonyokat pedig eladták rabszolgának. S a városba, amelyet saját gyarmatukká tettek, később ötszáz telepest küldtek.

Következik: Iszokratész és Démoszthenész