Menandrosz, akinek a neve ma már szinte teljesen ismeretlen, korszakváltást fémjelez a görög vígjáték történetében: ő az Új Komédia legismertebb képviselője.

Vegyük gyorsan szemügyre, miből is áll ez a korszakváltás.

Politikai téren, mint ezt korábban már említettem, Athén a Krisztus előtti negyedik század közepén örökre elvesztette nagyhatalmi státuszát. Mire Menandrosz megszületett az évszázad közepén, Athén már a makedón birodalom vazallusa volt. Még rosszabbul járt a másik korabeli hatalmi központ, Théba, melyet Nagy Sándor makedón uralkodó romboltatott a földig. A méltán híres athéni demokrácia díszletté üresedett, a várost a makedón uralkodók különböző helytartói uralták. A köznapi, nyilvános politizálás megszokott polgári tevékenységből veszedelmes szórakozássá lényegült át: az újonnan uralomra kerülő hatalmi elit tagjainak első dolga volt, hogy kivégezze, de legalábbis száműzze elődeit s azok támogatóit, ezáltal is szilárdítva hatalmi bázisát. Akinek kedves volt az élete, nem ártotta magát a hatalmasok dolgaiba, s a derék athéni polgár inkább feledni járt színházba s szórakozni, ám semmi szín alatt sem a hatalmon lévők rovására.

Irodalmi téren ezt a megriadást jól tükrözi az Új Komédia témaválasztása: hétköznapi emberek, apák, feleségek, fiúk, lányok, kerítők, hetérák, szolgák, szakácsok, szomszédok, pásztorok, stb. hétköznapi konfliktusai kerülnek a színpadra. Politikáról, hatalomról s hozadékairól egyetlen szó sem esik s áldozatul esnek e mocskoló kornak Arisztophanész fantasztikum határán mozgó színpadképei is.

Elmarad végleg a kórus is, sőt, Menandrosz már az isteneket is beáldozza, ők legfeljebb narrátorként jelennek meg, közülük is csupán Pán illetve az emberi tulajdonságokat megszemélyesítők, mint például Agnoia, a félreértés istennője.

"Akkor hát nem törődnek velünk az istenek?" –
ezt kérded, úgy-e. De mindnyájunknak őr gyanánt
adták a jellemet. Ez él mindenkiben,
és tönkreteszi, aki helytelenül viselkedik,
a másikat megmenti. Ez a mi istenünk,
ez okozza, hogy ki-ki szépen vagy gonoszul
cselekszik, ezt engeszteld azzal, hogy sosem
téssz lehetetlent vagy butaságot – s boldogulsz.

Boldogulunk istenek nélkül is, köszönjük. A haragjukat még nem szabad magunkra zúdítanunk, így hát áldozunk nekik ész nélkül, buzgón, s erről bőségesen esik is szó e darabokban, de már boldogulunk... 

Mindezen változásokat az utókor cinizmusával nyugodtan nevezhetjük áldásosnak.

Jót tettek ugyanis a műfajnak.

Menandrosz vígjátékai, ha eltekintünk néhány bizarr vagy ma már értelmezhetetlen korabeli részlettől, egészen olyanok, mint a mai vígjátékok. Emberiek, hétköznapiak, mulattatóak. Arisztophanész holdkóros ötleteit, korabeli politikai szereplőket kifigurázó színpadi alakjait és sokszoros áthallásait utoljára - valljuk meg - az ókori athéniak értették mélységében. Bármily zseniális volt is a mester, a mi korunk már kevéssé talál mulatságosnak egy, az alvilágban rendezett költői versenyt, melyhez az ütődött kórus békajelmezben brekeg...

Menandrosszal viszont, íme itt áll előttünk a vígjátékok ősatyja. 

Az antik világ egyik legkedveltebb és legdíjazottabb szerzője volt, akinek páratlan, bőséges ötletei a mai napig tovább élnek a világ színpadain. Sajnos nem a saját darabjaiban, hanem számtalan követője műveiben, példaként érdemes említeni Plautus Hetvenkedő katonáját, melynek ősalakja szintén Menandrosz darabjaiban bukkan fel először. Ennek oka elsősorban az, hogy Menandrosz művei csak fájóan töredékes formában maradtak fenn.

A modern korra csupán későbbi szerzők által közvetett idézetek illetve Menandrosz aforizmáinak gyűjteménye maradt. Száznyolc vígjátékából a XX. század elejéig egyet sem ismerhettünk, azóta egyiptomi múmiák szarkofágjaiban csomagolóanyagként használt papiruszok hátoldalán illetve kora középkori kódexek szövege alatt megbújva találtak néhány száz eredeti sort. Így is csupán egyetlen teljes darabja és három további, többé-kevésbé rekonstruálható műve hozzáférhető a mai olvasó számára. Akad még néhány további töredék is, de ezek már bántóan hiányosak, a hagyományosan öt felvonásos vígjátékokból két-három teljes felvonás hiányzik. Az utókor ebből már a cselekményt is legfeljebb találgatni képes. 

A négy vígjáték, mely élvezhető a mai olvasó számára:

Az embergyűlölő (Dyskolos) 
Ítéletkérők 
A lenyírt hajú lány
A szamoszi lány

Mulatságos, szórakoztató darabok, árad belőlük valamiféle üdítő természetesség. A párbeszédek feszesek, a jellemek jól meg van vannak válogatva (bár fejlődésre képtelenek) és a színpadot belengi a felhőtlen bolondozás és a csibészség szelleme úgy, ahogyan erre korábbi irodalmi művekben még nem láttunk példát. Sőt, későbbiekben sem gyakran. Egy vígjátékban nyilván sosem fordul komolyra a helyzet, senkinek sem esik igazi bántódása, legfeljebb a szolgákat ruházzák meg (de az számukra láthatóan rutin) s a végén úgyis minden jóra fordul, ami általában mennyegző formáját ölti, mégis: Menandrosz darabjaiban nyoma sincs maró gúnynak, a hibás jellemekre még jóindulatú megütközéssel tekintenek, inkább csupán bolondnak tartva azokat, s nem kerül sor az ilyenek végső erkölcsi megsemmisülésére sem.

Messze még Molière.  

Szívesen ajánlom mind a négyet, a pillanatnyi szórakozáson túlmenően érdekes megfigyelni azt is, honnan indult ez a műfaj, melyet azóta is, örök érvényűen kedvelünk. Menandrosz darabjait olvasva először támadt az a képtelen gondolatom, hogy szívesen jelen lennék egy ilyen ógörög előadáson s figyelném a közönség reakciót. Mai ésszel is kifejezetten szórakoztató, hogyan ütköznek a jellemek: az alamuszi szolga a megátalkodott embergyűlölő Knemón első fenyegetésére megfutamodik, a piacról élő szakács már a figyelmeztetéseknek fittyet hányva becsönget hozzá kölcsönkérni egy üstöt, s méltatlankodva veszi az ellenséges fogadtatást, a minden hájjal megkent másik szolga viszont már direkt bosszantási célból zargatja az embergyűlölőt, kölcsönkérve a függönyét és az étkészletet is. Ennél a pontnál, amikor az embergyűlölő a nagypályás csibésszel kerül szembe, a közönség már valószínűleg a térdét csapkodta a hahotázástól.  

A darabokról részleteket most nem árulok el, elvenném vele a dolog sava-borsát. Inkább üsd fel a könyvet, kíváncsi olvasó, tolle, lege, és ismerd meg a hetvenkedő katonát, a jószívű hetérát, az agyafúrt szolgát, a  fuvoláslányt, a nagylelkű mostohaapát, a perlekedő szénégetőt és az ógörög panoptikum többi elragadó figuráját. 

Ha tartalmi elemzésbe itt nem is bonyolódnék, azért van néhány aspektusa Menandrosz művészetének, mely megragadja az ember figyelmét.

Az első mindjárt a plotline, a darabok cselszövése. Néha egészen meghökkentő ötletek adják egy vígjáték vázát. Az  Ítéletkérőkben például egy derék athéni polgár egy olyan nőt vesz el feleségül, akit hónapokkal korábban erősen ittas állapotban saját maga erőszakolt meg (amire nem is emlékszik) s amikor a nő a mennyegző után öt hónapra gyermeket szül, felháborodottan kiteszi a nő és a gyermek szűrét, mely utóbbi - talán mondanom sem kell - a sajátja. Nos, mi itt a XXI. század elején már túl vagyunk jó néhány hajmeresztő ötleten, irodalmi és történelmi téren egyaránt, de azért ez ütős. 

Menandrosz változatos ötletei azóta is visszaköszönnek, különösen római vígjáték szerzők műveiben, de Pál apostol Korinthosziaknak írt levelének némely gondolata vagy éppen a Rubicon-t átlépő Caesar híres mondata a kocka elvetéséről szintén Menandrosz darabjaiból ered. Az ötletek eredetisége illetve plagizálása már az ókorban is komoly veszekedéseket indukált, ezekben ma már lehetetlen tisztán látni. Jellemző a helyzetre, hogy a kortársai által plagizálással megvádolt Plautus arra panaszkodva védte magát, hogy már minden ötletet kitalált valaki...

LOL, mondanánk ezt manapság.

Szintén érdemes megfigyelni, hiszen fontos adalék e távoli kor történelméhez, milyen gyakran találkozunk  színdarabokban (említés formájában) nemi erőszakkal és kitett gyermekekkel. Előbbiért még enyhe megrovás sem jár, fent említett derék polgárunk például, aki először megerőszakolta saját, leendő feleségét, majd ugyanezt a nőt kitette, a darab végén belátja tévedését s máris itt a happy end. A közönség elégedetten tapsol, a felelősség kérdését tragédiákban illik vitatni, vígjátékokban soha.

A gyermekek kitételének pedig a jelek szerint külön rítusa és gyakorlata van: a kitett csecsemő(k)höz illik mellékelni valamiféle ékszert, kegytárgyat vagy egyéb megkülönböztető jelzést, melyek révén a gyermek később beazonosítható lesz, elnyerheti a származásához méltó rangot és elkerülheti az olyan kínos baklövéseket, mint a vérfertőzés. Gondoljunk csak az anyjával nászra lépő Oidipusz királyra, aki szintén kitett gyermek volt. A téma népszerűsége az ókorban vitathatatlan, emlékezzünk csak rá, hogy Mózes is így kezdte..  

Egy dolog azonban erősen bántja a mai olvasó morális ítéletét: soha nem esik szó az elkövető felelősségéről, bűntudatnak nyoma sincs. A kitett fiúk és lányok Menandrosz darabjaiban a lehető legnagyobb természetességgel fogadják elveszettnek hitt szüleik megtalálását, felelősségre vonásról szó sincs, vagy ha mégis, azt elütik két mondattal. Aki manapság kitesz egy gyermeket, bevonulhat a börtönbe évekre gondolkodni a tettén.

Még egy gondolat a végére. Bárcsak lehetnénk abban a helyzetben, hogy az antik Ó- illetve Új Komédiát nem csupán egyetlen, mégoly kiváló szerző töredékes munkásságán keresztül ítélhetnénk meg. Hiszen kevéssé valószínű, hogy az Ókomédia képviselői mindannyian bírtak volna Arisztophanész fantáziájával és nyelvi leleményével vagy az Új Komédia ötleteinek tárháza egyedül Menandrosz fejéből pattant volna ki. E két szerző valóban számos alkalommal hódította el a trófeát jeles költészeti versenyeken, de hosszú munkásságuk során ez csupán néhány alkalommal sikerült. Azon riválisaiknak, akik más években nyertek, legfeljebb a nevét ismerjük, műveik örökre elvesztek.

Menandrosz legjelesebb gondolatai szerencsére fennmaradtak az utókor gyönyörűségére, ám a műveket, melyekből valók, ma már nem ismerjük. Emlékszem, hasztalan kerestem a manapság elérhető Menandrosz életművekben ezt a különös gondolatot:

Korán halnak, kiket kedvelnek az istenek...

Ó, John and Jimmy, Lennon és Hendrix, kedvelhettek volna az istenek benneteket egy kissé kevésbé is...