A korai ógörög költők ránk maradt műveit elég nehéz objektíven szemlélni és az őket megillető helyen méltatni, aminek alapvetően két oka van szerintem, az egyik a homéroszi árnyék, a másik az azóta eltelt évezredek.

Homérosz egyszerűen tökéletes, nincs egyetlen sora sem, ami megbicsaklana, ami fals hangon szólna vagy ne járná át az a fajta tévedhetetlen magabiztosság és fölényes emberismeret, ami csupán a legnagyobbak, Shakespeare, Goethe, stb. sajátja, ennél fogva utánozhatatlan és felülmúlhatatlan. Hozzá képest az archaikus korok költői legfeljebb csupán a szárnypróbálgatásig jutottak. Ilyen árnyékból nehéz a napfényre kijutni.

Ami pedig az évezredeket illeti, annyi mindent írtak már a költők azóta, annyi árnyalat, stílus és hangulat talált utat a költészetbe, annyi versmérték és újítás, hogy a nyájas olvasó óhatatlanul együgyűnek és szegényesnek érzi a korai verseket, mind formai, mind tartalmi szempontból. Hiszen ezek amúgyis olyasmik, amikről a fűzfa poéták zengedeznek, mióta világ a világ: a fiatalság derű és boldogság; az öregség fenyegető rém; az élet sajnos rövid, ám könnyen megédesíthető egy kis jó borral; a legnagyobb, sőt örök időkre szóló dicsőség a csatában odaveszni a hazáért, stb. Ezen felül akad itt bőven versbe szedett politikai kortesbeszéd (Szolón), tanköltemény, piaci perlekedés, vaskos beszólások, de a költői én, a személyes hangú líra még alig-alig érhető tetten.

És amikor már kezdtem volna feladni a reményt, megérkezett Szapphó, Alkaiosz és Anakreón. A személyes hangvétel hármójukkal új korszakot nyitott a költészetben. Az archaikus kor lírai költői közül ők hárman jutottak túl a középszerűségen, ők viszont rögtön a legmagasabb szintre emelték a költészetet. Mindhárman saját nyelvjárásukban írtak, mindhárman új költői formákat teremtettek és mindhármukat óriási tisztelet övezte az ókorban. Szapphót Plató egyenesen a tizedik múzsának nevezte.

A háromból ketten, Szapphó és Alkaiosz kortársak, mitöbb földik voltak, a Leszbosz szigetét uraló harcos arisztokrácia családtagjai, jól ismerték egymást és a verseiken keresztül üzengettek egymásnak, az utókor persze nem habozott össze is boronálni őket.

Szapphó, az ókor legismertebb költőnője (ha ugyan nem az egyetlen nő, akinek a neve máig fennmaradt, szerintem művelt emberek sem igen tudnának kapásból másik női költőt mondani az ókorból) intenzív, mindent elsöprő – elsősorban szerelmi - érzelmek megszólaltatásával írta be nevét a költészet nagykönyvébe. Tette mindezt olyan lebilincselő természetességgel, olyan spontán energiával és olyan gyönyörű szavakba öntve, amilyenre csupán egy nő képes: Észbontó szerelemmel emészt megint keserédes Erósz, ez a szörnyeteg – írja, s ez a sor magába sűríti költészetének egészét.

Tökéletesen hidegen hagyták a kor költészetének hagyományos témái, a hősi dicsőség és a zárt rendben támadó gyalogság erényei, annál szenvedélyesebben és intenzívebben taglalta saját szerelmi életét.

Ez lovasrajt, az gyalogoshadat vagy
nagy hajókat tart e sötét világon
legkülönbnek – én: amiért a szívünk
gyúl szerelemre..

Vagy figyeljük ezt a pár soros telitalálatot, ugyan ki más fordította volna, mint Radnóti, aki nem csupán a magyar nyelvnek volt tökéletes ura, hanem csalhatatlan pontossággal tudta kiemelni egy-egy költő életművéből az illetőre legjellemzőbb, legszenvedélyesebb darabokat. (Kitűnő példa erre a Bevezetőben idézett Rilke költemény.)

Édesanyám! nem perdül a rokka,
olyan szakadós ma a szál –
vágy nehezül rám;
mert a sudár, szép Aphrodité letepert!
Szerető, szerető kell ma nekem már!

Micsoda remekmű!! És ez a szóválasztás: ... vágy nehezül rám ... Ez már színtiszta költészet, örök emberi pillanatot érzékeltet, nem csupán egy ógörög polisz piacterén sértegetik egymást a polgárok. Könnyű magunk elé képzelni, amint Szapphó keze alatt megáll a rokka, miközben a gondolatai elkalandoznak, s ránehezül a vágy, éppen úgy, ahogyan ez velünk mai emberekkel is megesik és valami azt súgja, hogy ez így is marad, míg ember él a világon.

Szubjektívnak hat, tudom, de Szapphót jó karban lévő érett hölgynek képzelem el. Egy másik, mai szubkultúra talán a MILF meghatározást használná, ha szabad ilyen sikamlós célzásokat megeresztenem (Ő biztosan jót nevetne rajta). Költészete szintén kizárólag változatos szeretői körül forog, akik mind hamvas leánykáknak tűnnek, de abban a korban ezen nem botránkozott meg senki. (A rómaiak a homoszexualitást görög szerelemnek hívták.) A Szapphó számára oly drága Leszbosz szigete egyenesen a nevét adta a jelenséghez. (Párhuzamos módon Anakreón fiatal fiúkhoz intézte szerelmi vallomásait.)

Azt viszont elég nehezemre esik elképzelni, hogy szerelmi bánatában hetven (!) éves korában levetette volna magát egy szikláról. Ámbár, ki tudja? Az érzelmek intenzitása nem csökken a korral. Szapphó szerelmi élete az ókor óta élénk viták tárgya. Ismerünk költőket, akik élete és költészete megbonthatatlan egységet alkot, mint a hősi halált halt Petőfi, a csavargó Whitman vagy az akasztófavirág Villon. Igaz, ellenpélda is akad, mint Rimbaud, aki a költészetet a lázas kamaszkorral együtt örökre maga mögött hagyta és fegyverkereskedőnek állt Abesszíniában.

A múlt év elején szenzációként járta be a világot, hogy két, korábban ismeretlen Szapphó verset találtak egy ókori pergamenen. Mint legtöbb fennmaradt költeménye, ezek is fájdalmasan töredékesek, mégis átüt a töredékeken a ragyogás.

Mennyivel nagyobb csoda, drágább kincs ez, mint megtalálni mondjuk a nácik aranyvonatát! De vajon hányan indulnának el felkutatni még egy ilyen verstöredéket? Hányan adták fel minden vagyonukat s gyakran életüket is, hogy átjussanak a Chilkoot hágón Klondike-ba, mínusz negyven fokban, egy hetven kilós hátizsákkal, hátha majd éppen ők ráznak ki néhány milliónyit érő aranyrögöt a gyökerek alól, mint a nagyapa Jack London emlékezetes novellájában? És akinek végül sikerült és elkölthette az egészet a saját luxusfogyasztására, hol van ma már? Hol vannak a múlt legendás vagyonjai? Mansa Musa, a Mali Birodalom mesésen gazdag királya a XIV. századból, aki úton Mekka felé annyi színaranyat osztogatott szét Kairó utcáin, hogy a pénz tíz évre elértéktelenedett? Elporladtak mind.

De ha valaki kérdezi, hol van Szapphó, íme: itt van: s, mint oly sokszor, a szerelem istennőjét, Aphroditét szólítja:  

Hogy ne fuldokolna a szívem annyit,
Küprisz úrnő! Másvalakit szerethet,
mást akar most hívni magához újra...
Ezt te akartad:
 
hogy hiába, kínnal epedjek érte.
Térdem ernyed, jaj... de te nem ragyogsz rám,
nem segítsz, mikor szerelemben égek,
célom elérni.

Szapphó és Alkaiosz

Alkaiosz, aki szintén Leszbosz szülötte volt és a helyi politikai életben teljes mellszélességgel részt vett s ebből eredően a kor viszonyainak megfelelően néha száműzetésbe kellett vonulnia, szintén saját versmérték feltalálásával tette le a névjegyét az archaikus kor költészetében.

Az ő témaválasztása már sokkal szélesebb skálán mozog, költészetében keverednek a mitológiai tárgyú, aktuálpolitikai, háborús illetve magánéleti témák, valamint a bordalok, melyek a kor szokásai szerint gyakran Dionüszosz kultuszát dicsőítik. A hagyományok szerint szerelmi lírája is kiemelkedő volt, de erről nem sikerült első kézből meggyőződnöm, tekintve, hogy tíz kötetre rúgó életművéből csupán alig néhány vers illetve töredék maradt fenn, azokban pedig vajmi kevés említés esik a szerelemről.

Alkaioszt nem kisebb személyiség, mint Horatius, az ókor talán legjelentősebb költője tekintette mintaképének, neki persze még megvolt az említett tíz kötet. Alkaiosz költészetének a modern időkig fennmaradt morzsái újabb sajnálatos példáját adják annak a fájó kulturális veszteségnek, mely az egész emberiséget érte.

Az alábbi példa kitűnően érzékelteti, milyen tökéletes arányérzékkel, fantáziával és gazdag nyelvi eszköztárral bírt:

A Dioszkúroszokhoz

Jertek, elhagyván ragyogó Olümposzt,
Léda és Zeusz két fia, két erős hős,
nézzetek kedvvel s könyörülve, Kasztór
     és Polüdeukész;

tágterű földünk mezeit s a tengert
kik befutjátok rohanó lovakkal,
s könnyedén menttek ki a könnyfakasztó
     szörnyü halálból,

ráugorva fönt a vitorla-csúcsra,
messzefénylőn ültök elől a gályán,
vészes éjben fényt sugarazva bolygó
     barna hajóra.

A Diószkúroszok, akik még halandó iker-hercegeknek születtek s csupán később emelkedtek az istenek közé, az utazók védőszentjei voltak. A legenda szerint, ha ők megjelentek a hajó árbocain, ez a vihartól való megmenkülést jelentette. (Ezt a furcsa, babonásan tisztelt légköri jelenséget a későbbi korok hajósai St. Elmo tüzeként ismerték.) Manapság az égen láthatjuk őket, mint az Ikrek (Gemini) csillagkép két legfényesebb csillaga, nevük latinos írásmóddal Castor és Pollux.

Alkaiosz számos versében szenvedélyesen támadja az éppen hatalmon lévő zsarnokot, még ha korábban egy oldalon harcoltak is az előző zsarnok ellen. De úgy tűnik, hogy a politikai szövetségek az ókorban sem voltak tartósabbak, mint manapság és Alkaiosz költőnek lehetett kitűnő, de a politikai szimata nem volt egészen csalhatatlan. (Katona is volt, számos csatában részt vett.) Így azután rendszeresen száműzetésbe kényszerült, egy alkalommal még Egyiptomba is eljutott, ahol akkoron még fáraók uralkodtak.

A régi görög városok a bűnösöket előszeretettel száműzték, így a közösség is nyugalomra lelt újra és az elkövető is kapott egy esélyt arra, hogy máshol új életet kezdhessen. Létezett a börtön és a halálbüntetés intézménye is, de ezeket főbenjáró bűnök elkövetőinek tartogatták és sok esetben még nekik is, mi több, a halálra ítélteknek, lehetővé tették a száműzetésbe vonulást. Ez a gyakorlat egyébként egészen a XIX. század végéig fennmaradt, amikortól kezdve már nem volt többé hová száműzni a gonosztevőket. Ismeretes, hogy Ausztrália fegyenctelepként kezdte pályafutását és az amerikai gyarmatok is töltöttek be hasonló funkciókat, mintegy levezetve az anyaországi feszültségeket az elítéltek exportálása révén. Maga Berzsenyi is ezt javasolja követendő példaként: Ezért közóhajtás az már a nemzet józanabban gondolkodó részénél, hogy az éjszakamerikai statusok fenyítő rendszerét hazánk is minél előbb fogadná el. Mert ki nem látja azt, hogy a gonosztévőket így magok munkája által tartani, szorgalomra és rendes életre szoktatni, s utóbbi élelmökre valót vélek szereztetni egészen emberibb és célravivőbb fenyíték, mint azokat összefogdosni, összekínozni s úgy elereszteni, hogy még az úton kénytelenek legyenek lopni.

Szintén Alkaiosz érdeme az a paradoxon, mely oly sok gondolkodót megihletett a későbbi századokban:

Nem szépen-épült, széptetejű lakok,
nem jólrakott nagy kőfalak és utak
adják a várost, nem hajógyár,
ámde olyan lakosok, kik avval

mi megvan, élni tudnak...

Ugye, milyen ismerős ez a Nem-Hanem gondolatfűzés?

De honnan is?

Hát persze, megint Berzsenyi: „Nem sokaság, hanem Lélek és szabad Nép tesz csuda dolgokat.”

Nem is a kétharmad. (Gondoltam, szólok.)

Alkaiosz bordalai közvetlenségükkel, energikus hívó szavaikkal teljesen új műfajt teremtettek, melyet később Anakreón fejlesztett tökélyre s az így előállt mintát költők hadai másolták a későbbiekben. Érdekes, hogy mindketten fontosnak tartották hangsúlyozni a keverési arányt: egy egység bort két egység vízzel kell hígítani. Ez ugyan még fröccsnek is elég halvány, de ők így szerették:

„.. harmada bor legyen és kétharmada víz: és azután rajta, kupát kupa kergessen...”

A bordalok népszerűsége, hasonlóan a boréhoz, azóta is töretlen, de fontos megemlíteni, hogy az antik görögök erénynek tartották a bor mértékletes fogyasztását. Egy versben (már nem emlékszem, ki volt a szerzője) egyenesen azért dicsérték Spártát, mert annak fiai sohasem vetkőznek ki emberi mivoltukból.

Dionüszosz kultusza ugyanakkor nem korlátozódott a bor fogyasztására, részei voltak még a tánc és egyfajta vallásos őrület is, mely jellemzően a nőket szállta meg, olykor egészen komoly feszültségeket okozva. Ez még a mitológiába is beszűrődött, lásd Pentheusz történetét. Ez a vallásos-misztikus mozgalom, mely az ógörög világon a Krisztus előtti hetedik században söpört végig, olyan mély nyomot hagyott a lelkekben, mely a kor írásos emlékeiben a mai napig tapintható.

Hasonló módon, ha Egyiptomban jár az ember illetve óegyiptomi emlékezéseket olvas, akkor a fáraói dinasztiák évezredeket felölelő unalmas és egymástól laikus számára megkülönböztethetetlen folyamából mindig ugyanaz a harminc év ugrik előtérbe: Ekhnaton fáraó tevékenysége, aki hatalmi szóval próbálta egyistenhitre téríteni Egyiptom népét. Ez olyannyira idegen volt a kor emberének világképétől, és olyan máig érzékelhető sokkot okozott, hogy Ekhnaton halálával azon nyomban visszatértek a régi isteneikhez.

István királyunkat is tiszteljük azért a vérrel-vassal keresztülvert politikáért, amivel keresztény egyistenhitre szorította a lélekben még sámánhívő magyarságot és végső soron ezzel biztosította a magyarság fennmaradását, de ha valaki manapság figyelmesen körülnéz Magyarországon, azonnal láthatja, mennyire él és virágzik továbbra is az ősi hit, egyébként decens, szavahihetőnek ismert emberek róvósámánokról, táltosokról és hasonlókról beszélnek négy fal között. (Szerencsére csak ott.)

Anakreón, a nagy hármas időrendben legkésőbbi tagja egy fokkal még szimpatikusabb is Alkaiosznál, aki katona lévén, még hajlamos volt hadi dicsőséget énekelni. Anakreón azonban már végképp sutba dobja az ilyesfajta gondolkodást, leghíresebb sorai éppen ezek:

Gyűlölöm azt, aki telt kupa mellett, bort iszogatván,
   háborút emleget és lélekölő viadalt.
S kedvelem azt, aki bölcs és Aphrodité meg a Múzsák
   szép adományairól zengve szeretni tanít.

Ezzel megszületett a költői dac, mely oly kedves számomra, melyre oly sok példát tudok hozni a későbbi századokból, a mai napig bezárólag. A költő, a szellem embere, aki személyében természetesen tehetetlen az uralkodó korszellem, egy zsarnoki államhatalom intézkedései vagy csupán az ezer formában jelen lévő embertelenség ellen, az emberi méltóság nevében azonban bátran szembeszáll bármivel és bárkivel, amivel gyakran a vesztébe is rohan. De még ez sem érdekli. Mert ő hírmondó, szócső és világítótorony, aki mindig több önmagánál, a Humanizmus fáklyavivője. Gondoljunk csak Ady-ra és Babits-ra, akik a béke mellett emelik fel a szavukat, miközben a háborúért acsarkadó tömegek a frontra induló katonavonatokat éltetik 1914 augusztusában vagy Faludy György, aki 1948-ban le meri írni egy papírra azokat a szavakat, hogy "tojásfejű, szadista helytartó". A rákövetkező években Rákosi pribékjei még azt is halálra verték, aki gondolni merte ugyanezt...

Anakreón szerelmi költészetéből szerencsére több maradt az utókorra és ezek a művek ellenállhatatlanok. Talán nem méltó ez a szó egy műkritikus szókincsére, de van benne valamiféle lefegyverző kedvesség (bár a kisfiúk iránt táplált gyengéd érzelmeitől továbbra is a hideg futkos a hátamon). A sorait átszövi egyfajta tapintható erotikus töltés:

Dionűszosz, kivel úr Erósz,
és mélykék-szemü nimfa-raj
s bíborszép Aphrodité,
édes, dús aranyöltönyű,
játszik együtt, a nagy hegyek
csúcsán szállva-szökellve -
esdeklek: szívesen gyere
hozzám, és kegyesen figyeld,
hallgasd meg, mire kérlek:
Kleobúlosznak, ez óhajom,
jótanácsodat add: az én
vágyam vágyva fogadja...

Ez a mélykék-szemű nimfa raj nagyon mély benyomást tett rám, gyanútlan olvasóra. Ezt igazán részletezhette volna még...

Még két figyelemre méltó művet találtam az archaikus költők művei közt, bár ellenkező előjelűeket.

Az egyiket Xenophanész jegyzi, az agnosztikus, aki azzal vívta ki az álmélkodásomat, hogy a legcsekélyebb megilletődöttség nélkül a szemétdombra hajít mindent, amit az ógörög világ nagyra becsült, ami egyetemes igazodási pontnak számított akkoriban:

Rákent isteneinkre Homérosz Hésziódosszal
Minden olyant, ami bűn vagy szégyen az emberi nemnél:
Lopni, paráználkodni és amellett csalni is egymást.

De nem éri be ezzel sem, hanem tovább megy. Kifejti, hogy a négerek istenei feketék és laposorrúak, míg a trákoké mind rőt és kékszemű, milyen furcsa. Sőt, hogy az olvasóban szemernyi kétség se maradjon, nyílt karikatúrába csap át:

.. ha a lónak, ökörnek, oroszlánnak keze volna,
S festeni tudna kezük s vele azt tennék, mit az ember:
Akkor a ló is a lóra, ökör meg ökörre hasonlóan
Mintázná meg isteneit...

Márpedig Isten létezésében kételkedni eszébe sem jut, ahhoz túlságosan ógörög. Vszont ez a gondolatmenet forradalminak számító végkifejletbe torkollik, mely majd öt évszázad múltán kezd gyökeret verni: Isten csupán egy van. Még bizonytalanul, kételkedve, az emberiség szellemtörténetének évszadokkal elébe vágva, csupán egy habókos költő tollából, de mégis: megjelent a monoteizmus.

A másik mű szerzője Ibükosz, íme:

Töredék a tavaszról

Fénylik a bírs a tavaszban , a zúgó
gyors patakok gyökerét megitatják ,
s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van ,
újra virágzik a felragyogó pomagránát ,
s búvik az új levelek hűvösében a kis fürt ,
jár - kel az új venyigében a bor már :
bennem a vágynak nyugovása , sem évszaka nincsen, időtlen ;
mint ahogyan lobogó villámmal a thrák
északi szél söpör át a vidéken ,
Küprisz is úgy tipor engem örökké ,
néma könnyel, olyan feketén, eszelősen ,
egyre csak új szerelembe taszít gyermeki kortól
és ma is úr a szívemben.

Az első két sor olvastán különös, nehezen leküzdhető érzésem támadt: mintha ismerős lenne valahonnan. De honnan ismernék én ógörög költeményeket a Krisztus előtti ötödik századból? Azután a tekintetem rátévedt a fordító nevére: Radnóti Miklós. Az ő versfordításait külön kötetekben is kiadták, ezeket szívesen forgattam mindig is, talán ez lehet a megfejtés, de nem hagyott nyugodni. Azután egy napon rám kevéssé jellemző módon horgászni mentem, pontosabban csak elkísértem a fiamat horgászni. A szokásos döglesztően unalmas pár óra múltán egyszer csak kapásunk volt és ki is emeltünk egy öt kiló körüli pontyot. Míg tartottam alá a szákot, a hal vadul ficánkolt, még akkor is, amikor már víz felett volt néhány centivel, de néha még így is nagy loccsanásokra futotta az erejéből.

Csapkodd a vizet, hal, dünnyögtem magamban. Aztán megállt a kezemben a szák. Hát persze!

A vers, ami olyan ismerős, nem a fenti, de aligha születhetett volna meg a fenti nélkül. Ugyanaz az alaphelyzet, ugyanazok a metafórák, száll a tavasz újra, évezredek múltán is, mint minden évben, s a költő ismeri a fenti verset, hiszen ő fordította magyarra. De a másik vers születési körülményei merőben mások.

Más idő, más galaktika. 1938-at írunk, a politikai horizont végképp elborult, s a kis magyar költő, a két lábon járkáló halálraítélt, aki számára a zsidóság sokkal inkább származás volt, mint önazonosság, maga is versbe kezd, de nem a szerelemről:

Száll a tavasz kibomolt hajjal, de a régi szabadság
angyala nem száll már vele, alszik a mélyben, a sárga
sárba fagyottan, alélt gyökerek közt fekszik aléltan,
nem lát fényt odalent, sem a cserjén pöndörödő kis
zöld levelek hadait nem látja, hiába! nem ébred.

Rab. S a rabok feketén gyűrűző vad bánata csobban
álmaiban s föld és fagyos éj nehezült a szívére.
Álmodik és mellét nem emelgeti sóhaja sem még,
lent nem pattan a jég.

Néma gyökér kiabálj, levelek kiabáljatok éles
hangon, tajtékzó kutya zengj, csapkodd a habot, hal!
rázd a sörényed, ló! bömbölj bika, ríjj patak ágya!
ébredj már aluvó!

(Radnóti Miklós: Száll a tavasz)

Gustav Klimt: Szapphó

Végezetül szót kell még ejtenünk két olyan, a maguk korában nagynevű költőről, akik munkássága már a jövő felé mutat, ők Szimónidész és Bakkhülidész. Ők már szintén udvari költők, mecénások kegyeltjei és olimpiai dicshimnuszok szerzői, mint Pindarosz (egyben kortársak és nyilván vetélytársak is) és az ő műveikben jelenik meg először a kórus, egyáltalán a párbeszéd, ami a hamarosan beérő görög tragédia költészet alapköve.

Szimónidész, akinek életművéből csupán néhány sornyi maradt ránk, az is meglehetősen morózus és kishitű, már ami az emberiség jelenét és kilátásait illeti, a spártai háromszázra emlékező sírfeliratáról a legismertebb. Milyen irónikus, a háromszázból, aki egészen rendkívüli bátorságot tanúsítva életét adta hazájáért, legfeljebb egy-kettőnek a nevét ismerjük, de mindenki emlékszik a költőre, aki a sírfeliratukat szerezte. (Hiába, mindig vannak, akik a dolgok könnyebb végét fogják meg.) De hát ez a költészet hatalma, sokan vesztek oda önként a hazájukért az utolsó szálig, Szigetvártól az Alamo-ig, de csak kevesen tudták ilyen tömörséggel szavakba önteni a múlhatatlan bátorságot.

Bakkhülidész, aki jóval szimpatikusabb, ilyesmikre is képes volt

Békedal

Minden jó magvat a Béke hint
e földre: aranyt,
ajakunkra mézes
énekek virágait,
szőke tüzek lobogását
égetni ökrök combjait
s gyapjas juhokét csodaszép
oltárköveken,
s drága fiuknak időt
tanulni táncot és zenét!
Fekete pókhálók
fonják be a rémes
paizsoknak ércfogóját
s a lándzsa vas hegyét s a kard
két élét rozsda emészti.
Trombitáknak
rezes öble nem rikolt
és lelkünk méze, az Álom
nem lesz, a szívbüvölő,
szemeinkhez hűtelen.
S haj! lakomák
uton-utfelen
s szeretők édes dalai lobognak!

(Babits Mihály fordítása)

Lelkünk méze, az Álom.

Ezért az egyetlen sorért örökre a szívembe fogadtam.