Mind távolabb ringó gyermekkorom egyik kedvenc s örökre emlékezetes olvasmánya volt a Római Regék és Mondák. Imádtam a sodró lendületű hadakozást, a jeles hősöket, a felemelkedés és bukás egyénekre szabott ívét, megigéztek az erkölcsi tisztaság és a történelmi nagyság példái valamint a Város legyőzhetetlensége. Imponáló volt a bátorságnak, egyenességnek, kegyetlenségnek és nagyravágyásnak az a különös keveréke, mely a történelem reflektorfényébe állította ezt a népet s amelynek akkor még nem is tudtam nevet adni. Ma úgy mondanám: római jellem s érteném alatta mind a fényes, mind a sötét oldalát.
(Kamaszfiúként a szabin nők elrablása is mélyen megérintett. Nem is tűnt rossz ötletnek... )
Giambologna: A Szabin Nők Elrablása
A római nyugati nép, születése pillanatától fogva mélyen individualista, a kiemelkedő egyéneket többre becsüli a közösségnél. Soha nem alkudozik, sem szövetségeseivel, sem ellenségeivel. Nem kér és nem ad kegyelmet. Szövetségeseit és a behódoló népeket megvédelmezi, de a makacsul ellenállók sorsa: vae victis. Humorérzéke nincs. Véresen komolyan veszi önmagát, önnön küldetését. Nem habozik földig rombolni egész városokat és lakosságukat önmagába olvasztani, amint erre már saját őstörténetében is számos példa akad. Vagy megfeszíteni Spartacus hatezer életben maradt követőjét a Via Appián.
Istenhite inkább alapul babonás félelmen, mint áhítaton. Hálából éppen úgy templomokat emel, mint a görögök, de nincsenek Delphihez fogható szent jóshelyei. A jóslást madarak röptéből végzik az augurnak nevezett madárjósok (kiknek mestersége tanulható) és a római polgár házi istenszobrokat tart, kikhez otthona kényelméből is imádkozhat. Nincs érzéke a filozófiához és a magasabb művészetekhez sem, annál jobban áll neki a katonáskodás. Ha háborúba indul, megingathatatlanul komolyan gondolja. A folyton váltakozó szövetségekben harcoló görög városok nem sok kárt tettek egymás katonáiban, pontosan tudták, hogy akivel harcolnak, az nemcsak egykori szövetségesük, hanem eljövendő szövetségesük is. Aki azonban a légiókra emelt fegyvert, az az életével fizetett érte, akár a légiók élete árán is.
Róma elhivatott a nagyságra.
Tu regere imperio populos, Romane, memento parcere subiectis et debellare superbos (Emlékezz meg, Római, a te dolgod uralkodni a népeken, kímélni a legyőzötteket, a gőgösöket pedig harccal leigázni) - önti költészetbe Vergilius a római nép hitvallását az Aeneis-ben.
Uralkodni született, a becsület, az erkölcs és a jog talaján. Legalábbis ő így gondolja. (A leigázott népeket ritkán kérdezte az ókori történelem, vajon ők hogyan gondolták.) Csodálatos pillanatok sora övezi történelmét. S itt nem feltétlenül hadi sikerekre, hódításokra és effélékre utalok. A jellem nagysága és szilárdsága hétköznapi dolgokban is megnyilvánulhat. Hiszen rómainak lenni örök kitüntetés és kötelesség.
Kedvenc történetem az eredetmondákból az a rész, amikor Sybilla, a jósnő felajánlja megvételre a kilenc szent könyvet Tarquinius Superbus királynak. Mivel az húzódozik megadni a magasnak vélt árat, a jósnő hirtelen elszánással elégeti a könyvek egyharmadát s a megmaradt könyveket változatlan áron kínálja továbbra is. Majd a további vonakodásra válaszul ismét eléget egy harmadot, így végül már csak három könyv marad, melyet továbbra is az eredeti áron kínál. Ekkorra már a királyban is feltámad a kíváncsiság a könyvek értékét illetően és végül leszurkolja a kért összeget. Ettől kezdve a három könyvet Róma a legszentebb ereklyeként őrzi... Mennyire római ez a történet!! Lehet ennél nagyszerűbb indulattal kifejezni a felbecsülhetetlen értéket?
Csodálatos pillanatok szerencsére másfelé is akadnak az életben: Claudia Cardinale-nak azt felelni, hogy 'Egy nap majd vissza' és kisétálni az ajtón, az priceless.
A római jellem gyökeresen különbözik a már megismert ógörög jellemtől éppúgy, mint a mai olasztól. Ez utóbbi, amúgy saját jogon is fantasztikus nép szerintem csak annyiban rokona az antik rómaiaknak, hogy Rómában lakik. Közös jellemvonásaik a köztársaság korabeli rómaikat egyedül talán a spártaiakkal rokonítják.
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ezt a népet soha nem szabad a saját optikánkon keresztül megítélnünk. Még a görögnél is kevésbé, pedig azok még közelebb is álltak hozzánk jellemük emberi léptékében. Az ókor világa mai szemmel maga volt a barbár borzalom: népirtások, tömeggyilkosságok és ezeket zajosan ünneplő tömegek uralták a kort. Ha éppen nem folyt háború, akkor puszta szórakozásból rendeztek olyan elborzasztó mészárlásokat, mint a gladiátorviadalok vagy a keresztények, férfiak, öregek, nők, gyermekek megkóstoltatása az oroszlánokkal. Ki lenne képes ezt ma végignézni? S ellenpontként itt áll Vergilius vagy Horatius csodálatos lírája, mely legalább annyira messzevilágítóan római, mint Trimalchio lakomája vagy a lovát konzulnak kinevező Néró.
Az annalesek persze már egészen a kezdetekről szólva is hangsúlyozták, hogy a Város egy napon a világ ura lesz s ebben az első kapavágástól fogva mindenki töretlenül hitt, de ez a krónikák természete. A magyar ős- és hitvilág számos legendája, mint például a csodaszarvas és társainak regéje, reneszánsz királyi udvarok szórakoztatására született meg a XV. században.
A római nép egy merész mitológiai kanyarral a legyőzött és felégetett Trója hőseitől származtatja magát, név szerint Aeneas-tól, akiről az Iliászban nem hallottunk, ám Vergiliusnál annál többet fogunk.
Ő az a hős, aki népét a Földközi-tengeren és néhány epikus kitérőn át végül a közép-itáliai Latium tartományba vezeti. Itt alapítja meg Krisztus előtt 753 táján két ikerunokája, a mesebeli anyafarkas által táplált Romulus és Remus a majdani világhódító várost a Tiberius folyó felett magasodó hét dombon, melyek neve maga is legenda lett. Melyik amerikai ne hallott volna a Capitolium-ról? Az viszont őszinte meglepetésként éri őket, hogy ez Róma hét dombjának egyike. Nekünk, főleg a pestieknek, inkább a Palatinus hangzik ismerősen.
Joseph Désiré Court: Szent Ágnes mártíromsága a római Fórumon
Capitolium, a szövetségi törvényhozás épülete, Washington, D.C.
Igazi öröm és csemege annyi év múltán újra olvasni e regéket s mondákat. Újra találkozni a feledhetetlen hősökkel, mint Horatius Cocles, a vitéz, ki egyedül védte a hidat, Gaius Mucius, aki az ellenséges király helyett annak írnokát szúrta le tévedésből, majd a nyílt lángba tartotta jobb kezét, hogy ily módon demonstrálja a római ifjak elszántságát s lett imígyen Scaevola ("balkezes") vagy a római nők, akiknek itt már nevük van, arcuk, s önálló akaratuk: ha kell, szeretteik védelmében kardot ragadnak, s ölnek, ha célravezetőbb, akkor sírnak, meglágyítva ezzel még Coriolanus szívét is, s ha végzetes folt esik tisztességükön, akkor maguk ellen fordítják tőrüket, mint szerencsétlen, szánandó sorsú Lucretia.
Henri Pinta: Brutus esküje
Ezek a történetek, melyek mai gyűjteményes formájukban egyébként a későbbi nagy történetíró, Livius munkásságán alapulnak, alapvetően különböznek az ógörög eredetmondáktól. Az istenek soha nem jelennek meg személyesen és egy-egy kóbor villámot vagy sast leszámítva nem avatkoznak tevőlegesen a cselekménybe továbbá ismeretlenek a mitológiai szörnyek vagy a héroszok, a Herkuleshez hasonló taszító félistenek. Itt az első pillanattal fogva csak és kizárólag embereket látunk, akik a saját, jól körülhatárolható érdekeik mentén cselekszenek jót vagy rosszat. Minden szereplő alakja kristálytiszta, tudjuk a nevét, az érveit, a jogállását és társadalmi hovatartozását, legyen szó királyokról, hadvezérekről, szenátorokról, konzulokról, néptribunusokról, gazdag patríciusokról, egyszerű plebejusokról vagy éppen rabszolgákról. A mellettük álló nőalakok rajza éppen olyan erős és hangsúlyos, mint a férfiaké. A görög mondákban a halandó nőket meg sem nevezik.
Igen. És a római férfiak a nőket szerették, nem a kisfiúkat.
Másik kedvenc történetem arról szól, hogy a Veji városának lakóival vívott gyötrelmes és eldöntetlen csatát követően az erdőből (melynek római istene Silvanus) egyszer csak egy sztentori hang harsant fel, s tudtul adta, hogy a csatát a rómaiak nyerték: az etruszkok közül eggyel többen estek el.
Róma történelmének első néhány évszázada a királyság kora, vagyis királyok uralkodtak a város felett. Amikor az utolsót is elzavarták 509-ben, beköszöntött a köztársaság kora. Ez körülbelül egybeesett azzal, amikor a kis városállam szépen, módszeresen elkezdte saját fennhatósága alá vonni egész Itáliát. Itt azonban eszében sem volt megállni, s egymás után megütközött a Földközi tenger egyéb regionális hatalmaival, elsőként a punokkal, akik Karthagó városából uralták a nyugati medencét, majd a makedónokkal, akik a keleti medence urai voltak. Mire minden ellenállást megtört és Kelet felé bővítette tovább birodalmát, addigra a kis városállamra szabott politikai és intézményi keretek szűkössé váltak és a Krisztus előtti évszázadban már véres polgárháborúkba bonyolódott, római a római ellen. Ebből a szorult helyzetből az egyszemélyes egyeduralom, a császárság vezette ki a várost, mely végre képes volt megteremteni a birodalom egységét és békéjét a légiók fegyvereinek árnyékában. Ebben a formában uralta az ismert világot még néhány évszázadon át, míg a népvándorlás forgataga meg nem roppantotta: előbb kettévált nyugati és keleti birodalomra, majd végül az ötödik század második felében visszazsugorodott Itáliába s gyorsan eljelentéktelenedett.
Mindez természetesen nagyon vázlatos kivonata a római sas tizenkét évszázadot átívelő történelmének, de egy irodalmi blogban ennél többre nem vállalkozunk.
S ha már szóba jött, térjünk is át az irodalmi vonatkozásokra.
Róma őstörténelmének első szerzői közül hármat érdemes megemlítenünk, ők Livius Andronicus, Naevius és Ennius. Nagyjából kortársak is voltak ők hárman, a köztársaság korának derekán, a pun háborúk idején.
Sajnos mindhármukra igaz, hogy műveik elvesztek, még a töredékek is csupán későbbi szerzők által idézett formában maradtak fenn. Ezek gyakorlatilag csak néhány sort jelentenek. Példának okáért Ennius Annales című történelmi művéből, mely eredetileg 18 könyvre rúgott, alig maradt fenn talán háromszáz, még csak nem is egybefüggő sornyi terjedelem.
Ennélfogva teljes képtelenség megítélni szerzőink irodalmi értékét s nagyságát. A töredékek nyersek, szókimondóak, szenvedélyesek, néhol még a gúny is tettenérhető, de viselik a kezdeti erőfeszítések minden bélyegét. Szívesen idéznék belőlük, csak a hagyomány kedvéért, de oly mértékben töredékesek, hogy erre nem alkalmasak.
Saját koruk és a római utókor előtt azonban vitán felül nagy tiszteletben álltak.
Érdemeik részben státuszuknak is köszönhető, lévén, hogy minden nemzet emlékezete hálával őrzi meg azok nevét, akik az első műveket szerzik a nemzet nyelvén, csiszolgatva, javítgatva a nyelvtant, kifejezésformákat és adaptálva az idegen földről importált versmértékeket.
Livius Andronicus görög származású házi rabszolga s tanító volt a dél-itáliai Tarentumból. Gyermekkorában, városának elestekor esett római fogságba s így hurcolták rabszolgaként Rómába, ahol görög nyelvet és irodalmat tanított gazdája gyermekeinek, majd később szabadságát is elnyerte. A római epikus költészet és dráma atyjának tartják, mivel ő fordította elsőként latinra az Odüsszeiát (gondoljuk csak meg, egy római nem fordíthatta az Iliászt!!), valamint ő írta az első latin nyelvű tragédiát illetve vígjátékot. (Latin nyelven, de már görög versmértékben.) Szintén ő ültette át latin nyelvre a klasszikus görög tragikusok munkáinak egy részét. Ezen kívül színdarabokat és jeles események alkalmából nyilvánosan énekelt himnuszokat is írt. A színdarabjaiban saját maga is játszott. Minden szempontból irodalmi úttörő volt tehát, aki még életében jeles dicsőségnek örvendett munkásságáért.
Naevius már jobb rajtkockából indult az életben, mivel ő római polgár volt, aki ráadásul személyesen végigharcolta az első pun háborút is. Ezt követően figyelme az irodalmi élet felé fordult s különféle irodalmi műfajokkal kísérletezett, de más-más okokból egyik sem hozott sok sikert a fejére. Római történelmi játékai (fabula praetexta) nem váltak népszerűvé, míg részben görög eredetiből átültetett szatíráiban olyan bátorsággal és vehemenciával ostorozta a Város arisztokrata tisztségviselőit, sőt magát a karthago-i győztes hadvezért, Scipio Africanus-t is, hogy azok előbb börtönbe vetették, majd száműzték. Lángoló hazaszeretete végül elvezetett az első római hőseposz, a Pun Háború megszületéséhez, melynek nyelvezete és versmértéke még kiforratlan volt, de a rómaiak így is nagyra értékelték. Egy borzalmas, véres, de végül győzelemre vitt hosszú háború latin nyelvű eposza, mit lehetett ezen nem szeretni? Művei jelentős hatással voltak Vergiliusra.
Hármuk közül talán a legjelentősebb szerző Ennius volt, aki Róma eredettörténetének megírásával (Annales) tett szert hatalmas elismerésre kortársai és utódaik szemében. Ennius, a három szerző legfiatalabbja, szintén szolgált a légiókban s egészen a századosi (centurio) rangfokozatig vitte. Szicíliában állomásozott, amikor felfigyelt rá Cato, az első nagy formátumú római politikus és prózaíró, akit e lapokon említünk. Lévén Ennius az erős görög szellemi hatás alatt álló Dél-Itália szülötte, jól ismerte a görög nyelvet és kultúrát, s ezekbe vezette be Cato-t, aki később magával vitte őt Rómába. Ekkorra már Livius Andronicus nem volt az élők sorában, Naevius pedig száműzetésbe kényszerült, így Ennius irodalmi vetélytársak nélkül vághatott bele szerzői karrierjébe, melynek csúcsát a görög hexaméterben, de latin nyelven írt Annales-eken kívül drámák sora fémjelzett.
A fentiekben említett úttörő latin szerzők egészen bátran nyúltak a korszakban jól ismert görög tragédia- és vígjáték szerzők műveihez. A darabokat átírták, tetszés szerint szétszabdalták vagy összeolvasztották és bőségesen nyakon öntötték saját szerzeményeikkel. Különösen Naevius volt hajlamos több eredeti görög komédiát egybeolvasztani és latin nyelvre átírni, ezt a csibészséget a kor így hívta: contaminatio. Érdekességképpen, ma ezzel a szóval a szennyez(őd)ést jelöljük. Ironikus módon a legjelesebb görög szerzők egyes, teljesen elveszett műveiből csak annyit ismer az utókor, melyet a korai latin szerzők saját céljaikra átferdítettek, ám még ez is több a semminél.
Még egy dologról érdemes szólni Róma korai történelme kapcsán.
Ez pedig a római és a görög kultúra érdekes viszonya, különös tekintettel a vallásra.
A görög kultúra a dél-itáliai görög gyarmatvárosok révén már jóval Róma felemelkedése előtt jelen volt Itáliában. A két kultúra így korán szembekerült egymással, s ebből természetesen a rómaiak kerültek ki győztesen. Az első görög rabszolgák így hamar megjelentek a Városban. Később a makedón háborúkban elért római győzelmek és hódítások eredményeként a Hellászban élő görögök százezreit is rabszolgasorsra hurcolták Rómába. Erre a sorsra jutott minden nép, melyet megtörtek vagy önként behódolt, vagyis pontosan ez történt a frankokkal, ibérekkel, párthusokkal, luzitánokkal, trákokkal, illírekkel és ezt a sort még nagyon-nagyon sokáig lehetne folytatni.
Volt azonban egy lényeges különbség. Az összes többi néppel ellentétben a görögök már a rómaiakkal történő első összecsapások előtt felépítettek egy egészen fantasztikus civilizációt, évezredekre sugárzó filozófiai, irodalmi, politikai, tudományos és műszaki eredményekkel. Mindezt természetesen nem lehetett figyelmen kívül hagyni, még Rómában sem.
Így eshetett meg az a furcsaság, hogy a Rómába hurcolt görög "értelmiségiek" nem a vízvezetékek építésénél serénykedtek, hanem az uralkodó réteg családi rabszolgáiként házitanítókká váltak s ők nevelték ki a rómaiak következő generációt. Ezzel természetesen jelentősen megnőtt a görög kultúra ismertsége és ázsiója. Politikai hatalmat természetesen sohasem kaphattak, de a görögség mégis különleges helyet foglalhatott el a rómaiak műveltségében.
Graecia capta ferum victorem cepit artes Intulit agresti Latio... mondja Horatius az utókor bölcsességével (A foglyul ejtett Görögország foglyul ejtette vad legyőzőjét és bevezette Latiumba a művészeteket...)
A köztársaság korában még voltak elszánt ellenzői a római kultúra elgörögösédésének, jelesül éppen a már említett Cato, de elkeseredett harca a görög hatás ellen végül hiábavaló maradt. (Hiába, minden nép irigykedik valamelyik másikra. Ez még ma is így van.) Erről a küzdelemről még bőven ejtek szót a Plautus műveit tárgyaló következő fejezetben.
Mindez alól a hitvilág sem vonhatta ki magát. A korai Róma hitvilága jellemzően animista volt, természeti erőkbe és jelenségekbe láttak bele isteni mozgatóerőt, de ember formájú isteneik alig voltak. A görög hitvilágot megismerve azonban néhány generáció alatt szépen, csendben átvették szinte a teljes görög mitológiát. Maradtak azért saját isteneik is és az olümposziak körében is végrehajtottak némi átszervezést és súlyponteltolást, de lényegét tekintve Róma adoptálta Hellász isteneit. Természetesen mindnek saját, latin nevet adtak. Az alábbi megfeleltetések minden, a kort ismerő érdeklődő számára magára értetődőek, mégis hadd foglaljam össze röviden a legfontosabbakat, mert gyakran fogom emlegetni e neveket a közeljövőben.
Bal oldalon az isten görög neve, jobb oldalon a római megfelelője.
Uránusz - Cealus
Krónosz - Saturnus
Rhea - Ops
Zeusz - Jupiter
Héra - Juno
Arész - Mars
Hádész - Pluto
Pallasz Athéné - Minerva
Aphrodité - Venus
Erósz - Ámor
Poszeidón - Neptunus
Héphaisztosz - Vulcanus
Apolló - Apollo
Artemisz - Diana
Hermész - Mercurius
Demeter - Ceres
Hestia - Vesta
Persephoné - Proserpina
Dionűszosz - Bacchus
Héliosz - Sol
Selené - Luna
A mai közműveltségben ezek gyakran keverednek, jellemzően a görög nevek rovására. Ennek oka talán az is, hogy korai költőink inkább latinos műveltséggel bírtak (mivel latinul, régies szóval "deákul" tanultak az iskolában), s magyarul így honosodtak meg. Amellett a latin neveket könnyebb is kimondani. (Támpontként felhasználható, hogy a római istenek a Naprendszer bolygóinak is névadói.)
Már említettem, hogy voltak azért hangsúlyeltolódások az istenek szerepét, rangját és megbecsültségét illetően. A görögöknél kevésbé becsült Hestia például Vesta néven a rómaiak egyik legfontosabb istennője volt, a családi tűzhelyek védelmezőjeként.
Ami a római vallást illeti általában, említésre méltó még, hogy a rómaiak (miként a görögök is) toleránsak voltak más vallásokkal szemben és soha nem folyamodtak erőszakos térítéshez. Ez alól két jeles kivétel akad: Dionűszosz kultusza, melyről Euripidésznél írtam, a maga féktelen, láncairól elszabadult, tudatmódosult őrjöngésével kiverte a rómaiaknál a biztosítékot. Ezt a büszke, szilárd erkölcsű köztársasági Róma még nem vállalta be (lásd bacchanáliák). A császárkori Róma viszont messze túlment mindenen, amit az emberiség erkölcs néven ismer... Ez utóbbi kor gyermekei már lélekben is messze-messze eltávolodtak a köztársaság dicső jellemeitől, erre majd még Ovidius-nál visszatérek.
A másik példa természetesen a kereszténység, melynek természetéről a politikailag mindig is éleslátó Rómának nem lehettek illúziói. A kereszténység újszerű tanai révén magát az állam alapjait támadta. Velük szemben ily módon semmiféle tűrésnek nem volt helye, egészen Nagy Konstantin császár türelmi rendeletéig, a milánói ediktumig 313-ban. Kevéssé ismert, de emberileg mélyen érthető tény, hogy amint a kereszténység végül államvallássá lett a késői Római Birodalomban, onnantól a pogányokat (azaz a régi hit híveit) vetették a cirkuszban az oroszlánok elé...
Következik: Plautus
