A peloponnészoszi háború utolsó éveit a görög történetírók harmadik legjelesebbje, Xenophón írja majd meg Hellénika címen. Szerencsére más művei is maradtak ránk, teszem hozzá sietve. A görögség történetének folytatása, a Hellénika esetében hatványozottan igaz mindaz, amit Thukididésznél már leírtam: nagy ívben kerülendő. Méghozzá nem csupán azért, ami az előzményeket olvashatatlanná és emészthetetlenné teszi, hanem azért is, mert Xenophónból hiányzik mind Hérodotosz lebilincselő mesélőkedve, mind Thuküdidész brilliáns elemző képessége.

A görög történelem Xenophón tollából kaotikussá válik, sehol egy rendező elv, követhetetlen és fárasztó. Mentségére szóljon, hogy a kortárs történelem bölcs elemzésébe más történetírók bicskája is beletört. Történelmet írni az utókor higgadt bölcsességével és a végkimenetel ismeretében érdemes. Szerzőnk láthatóan elveszti a fonalat és megelégszik azzal, hogy a teljesség igénye nélkül felsorolja, milyen események történtek a háború utolsó szakaszában, mely aztán végül Spárta és szövetségesei győzelmével és Athén teljes vereségével végződött. Nem ad terjedelmes szónoklatokat szereplői szájába, mint Thuküdidész, melyek rávilágítanak az események és szándékok mozgatórugóira, csupán írja, írja, kifogyhatatlan mennyiségben a nyers hadászati történések egymásutánját. Nem csupán gyötrelmes, nincs is igazán értelme. Mai ésszel például nehezen követhető, miért támad meg két városállam egy harmadikat, mely "örül" (sic) egy negyedik ellen viselt háborújuknak? 

Mindazonáltal Xenophón erényeit is érdemes kidomborítani: szerzőnk nem csupán gördülékenyen író és fegyelmezett mesélő, aki rabul tud ejteni és olykor meglódítja az ember képzeletét, még a leghétköznapibb témák kapcsán is, hanem egyben kortárs is, hadvezér és zsoldoskatona, aki aktívan végigharcolta mind a peloponnészoszi háború utolsó éveit, mind a tízezrek perzsiai hadjáratát.

De lássuk sorban.

Xenophón tollából háromféle mű maradt az utókorra:

• Történelmi művek
• Filozófiai írások
• Egyéb témájú írások

Történelmi művei közül négyet érdemes említeni.

A Hellénika a görögség történetének folytatása, mely a Krisztus előtt 411 és 362 évek közti időszakot öleli fel. Személyes véleményem leírtam e műről fentebb. A Hellenika legkülönösebb vonása az első mondata, mely így kezdődik: 'Néhány héttel később..', mire a meghökkent olvasó azt kérdezi, hogy bocsánat, minél? Nem most nyitottam ki a könyvet? Xenophón olyan komolyan gondolta a görögség történelmének folytatását Thuküdidész nyomdokain, hogy lényegében folytatta elődje utolsó mondatától. Kár, hogy képességeiből már nem tellett rá, hogy a színvonalat is hozza.

Az Anabasis, a tízezrek hadjáratának története, mely egy görög expedíciós hadsereg ázsiai hadjáratának és kalandos visszatérésének története, már sokkal érdekesebb és szórakoztatóbb olvasmány. Ez tetszett. Tudom ajánlani jó szívvel. Szórakoztatóan keveredik benne a kalandok izgalma, az útleírások színei, a nehéz vándorlás gyötrelmei és a korabeli deal-making, avagy milyen alkukat köt egy menekülő, de erős hadsereg, miközben átvándorol egy sor baráti és ellenséges országon.

A történet dióhéjban: a pelopponészoszi háború befejeződése után harcedzett, de megélhetés nélkül maradt görög zsoldosok ezrei kalandos vállalkozásba kezdenek. Hadseregbe tömörülnek és Ázsiába átkelve fegyverrel támogatják a perzsa nagykirály fiát a trón megszerzésében. A döntő csatát meg is nyerik, ám a trónkövetelő meggondolatlanul elesik a csatában, így küldetésük okafogyottá, helyzetük pedig veszélyessé válik. Nem marad más hátra, mint szó szerint hazaverekedni magukat a Perzsa Birodalom belsejéből Kis-Ázsia masszív hegyvidékein keresztül.

Igazi kalandos vállalkozás, melyben egészségesen keveredik Old Shatterhand és Odüsszeusz vitézsége, élelmessége és legyőzhetetlensége. S ha már arra járnak vitéz görög zsoldosaink, oda is vernek rendesen, élelmet és asszonyokat rabolnak, királyokat segítenek trónra illetve onnan le, csatáznak szüntelen, míg törnek előre völgyvidéken és hegygerincen át, ölnek, ölelnek, teszik, amit kell. Legyőzhetetlennek nevezem őket, mert ugyan fogyatkoznak rendesen a számtalan csatában, de a kor viszonyai közt egy tízezer fős, harcedzett görög zsoldos sereg nagyon erős hadseregnek számított. Ne feledjük, éppen az imént győzték le a perzsa nagykirály hadseregét.

Két igazán érdekes dolgot érdemes még megemlíteni a műből.

Az egyik Xenophón szerepe. A görög hadsereg a visszatéréshez hadvezéreket választ, melyek egyike egy Xenophón nevezetű, csatában jeles, bölcsességben és mértéktartásban párját ritkító személy, a mű gyakori, dicsfényben tündöklő szereplője. Aki mellesleg azonos a szerzővel, de mégis csupán harmadik személyben hallunk róla. Ezt a trükköt majd Julius Caesar is előadja pár évszaddal későbben, amikor harmadik személyben beszél önmagáról a spanyol és gall háborúkról írott visszaemlékezéseiben. Mivel a trükk mind a kortársak, mind az utókor számára nyilvánvaló, így nem vágom pontosan, mi lehetett mindezzel szerzőnk célja. Azzal együtt hadtudósok az ókor legnagyobb hadvezérei közé sorolják Xenophónt, így mindez nem alaptalan hetvenkedés.

A másik érdekesség: megfigyelni, hogyan alakulnak a hatalmi-politikai játszmák, más szóval, a kialakult politikai válságra adott válaszok közül melyik bizonyult helyesnek. 

Képzeld el a feladványt. Kis-Ázsia valamelyik hegyi királyságának ura vagy, s élnél boldogan, ha hagynának, de egyszer csak feltűnik a határaidnál egy erős zsoldossereg, szabad átvonulást és közben élelmiszerrel való ellátást követelve.  Mit teszel?

Kerítést építesz, mint bohócügyi miniszterelnökünk?

Szembeszállsz velük? Ez sok jóval nem kecsegtet, hiszen sokkal erősebbek nálad. A trónodra ácsingozó ellenségeid nem fogják kihagyni ezt a ziccert és habozás nélkül megígérnek bármit az átvonuló seregnek cserébe azért, hogy letaszítsanak a trónról.

Biztosítod a szabad átvonulást és ellátod őket élelmiszerrel, pénzért? Sőt, ha rendelkezel elegendő katonai erővel, végigkíséred őket országodon és rajtuk tartod a szemed, nehogy fosztogatni kezdjenek. Aki megfeledkezik magáról és rabolni, erőszakoskodni kezd, azt kíméletlenül felkoncolod. Ezt tette például Kálmán királyunk 1096-ban a Magyar Királyságon átvonuló kereszteshadakkal. 

Aki kíváncsi a korabeli válaszokra és arra, mennyiben váltak be, olvassa el a művet. Nem fog csalódást okozni.

Harmadik történelmi tárgyú műve a Cyropaedia (Kürosz neveltetése), mely a nagyperzsa birodalom alapítójának, Kürosznak lenyűgöző életét, tetteit és személyiségét taglalja. Nagy Kürosz, az Óperzsa Birodalom alapítója egészen rendkívüli hadvezér, politikus és uralkodó volt, aki másfél évszázaddal Xenophón kora előtt sorban legyőzte a méd, a lűd, az asszír és a babiloni birodalmakat és megteremtette a világ addig látott leghatalmasabb birodalmát, mely a Nílustól az Indusig s a Fekete Tengertől az Arab-Öbölig terjedt.

Tette mindezt olyan páratlan emberi tulajdonságok birtokában, melyek más hódítókat a legkevésbé sem jellemeztek. A mű nyolc könyvből áll, melyek közül csupán az első foglalkozik Kürosz nevelkedésének körülményeivel, a többi hat végigköveti Kürösz életútját és hódításait, míg a legutolsó a birodalmi államszervezet kiépítéséről és a helyes kormányzás alapelveiről szól, Kürosz saját tettei és beszédei tükrében.

A legnagyobb perzsa király, akit még a meghódított tartományok is Atya néven tiszteltek, olyan bámulatos emberséggel, alázattal, önfegyelemmel és ügyességgel bírt, hogy az átsüt még a Cyropaedia idealizált, kissé Mátyás király-szerűre sikeredett ábrázolásán is. Ez a perzsa királyfi, aki ellenségeinek nem csupán megkegyelmezett, hanem maga mellé emelte őket, minden ajándékot sokszorosan viszonzott, életstílussá tette a rend, a fegyelem, az önmegtartóztatás ideáit, s elengedte a zsidókat a babiloni fogságból (amivel még az Ószövetségbe is beverekedte magát), semmit sem tartott többre, mint az erényt és a barátságot.

Milyen naívan hangzik ez ma már, nem? Pedig mindezek történelmi tények. Azonban minden csoda három napig tart, Kürosz halála után a birodalom katonai, politikai és morális válságba jutott, Xenophón korában már nyoma sem volt a Kürosz által bevezett mindenkoron harcrakész, éber és puritán világnak, a perzsa birodalom elpuhult. Ha harcolni akartak, felfogadtak inkább görög zsoldosokat, lásd Anabasis fentebb. A nagy király által megalapított intézmény- és szokásrendszer azonban még évszázadokon élt a perzsa birodalom utódjaiban. 

Az embereket pedig minden korokban izgatta a birodalom alapítók személyisége. Néhány száz éve még a gyarmatbirodalmak alapítói voltak a hősök, felfedezők és vérfagyasztó kegyetlenségű konkvisztádorok, manapság a multinacionális cégek vagy internetes cégbirodalmak alapítóit tiszteljük istenként, bár ez a legritkább esetben szól az illetők jellemének. Steve Jobs egy emberi szörnyeteg volt, hiába nevezi nekem bárki a marketing zsenijének, nem hat meg, ez nem mentség. De tudjuk, a legelső, a birodalom alapítója még sötét gazember, az utódai azonban már hat nyelven beszélő, kifinomult arisztokrata főurak. Alig hiszem, hogy az első Habsburg, Valois vagy Hohenzollern több lehetett barbár martalócnál vagy szerencsés rablólovagnál. A monarchia és a dinasztikus öröklés intézményét szenvedélyes pamfletekben támadó Thomas Paine - brit létére - mindenféle megilletődöttség nélkül lebanditázta Hódító Vilmost...

Aki azonban veszi a fáradságot, hogy végigolvassa a Cyropaedia-t, amit jó szívvel ajánlok, meglepően pontos képet kaphat Kürosz személyiségéről és magával ragadó jellembeli tisztaságáról. Üdítő olvasmány, hogyan jutott fel a hatalom csúcsaira ez az ember mesteri alkuk, ravasz hadászati trükkök és a személyes varázsa által megejtett követők légióinak révén. A lűd Kroiszosz királyt (az ő neve még a magyar nyelvben is fennmaradt Krőzus alakban) például úgy verte meg, hogy dromedárokat állított hadrendbe, melytől a teljes lűd lovasság azonnal megfutamodott: a lovak még soha nem láttak ilyen állatokat. Babilont úgy vette be, hogy árkokat ásatott a város körül s körgyűrűbe terelte a várost kettészelő Eufrátesz folyót, majd a kiszáradt folyómederben, melyet természetesen nem védett a városfal, szépen besétált hadseregével. 

Kürosz rendeleteinek gyűjteménye, melyet az első emberjogi chartának tekintenek

Xenophón könnyedén, szórakoztatóan, olvasmányosan ír, Diogenész két évszázaddal később "attikai Múzsának" is nevezte. Az olvasó szinte észrevétlenül merül alá egy 2600 éve letűnt világ mindennapjaiba, szokásaiba és értékrendjébe. Megbabonázva, hitetlenkedve s némán szégyenkezve hallja, mennyivel többet lehet elérni ügyes szövetkezéssel, emberismerettel és vitathatatlan jóindulattal, mint nyers erőszakkal, melyhez oly felvilágosult (?) korunkban is oly hamar nyúlunk. Azok a barbár ókoriak, mire nem vetemedtek? Pol Pot? Pinochet? Idi Amin? Folytassam? Folytassuk még? Még meddig folytatjuk? Sose lesz vége, üvölti Hobo egyre dühösebben Orgia című dalában. 

A mű talán egyetlen hibája az erényes és nemeslelkű élet, mint végső emberi cél, kissé dagályos hangsúlyozása, de Istenem, a kor szerzői már csak ilyenek voltak. A következő bejegyzésben szereplő Iszokratész némely beszédétől például harmadfokú erénymérgezést kaptam, főként azoktól, melyek a kor ifjúságát voltak hivatottak a helyes útra terelni. Mindazonáltal, csak jót tesz nekünk, ha a szánkba rágják, mit s hogyan lenne illő, úgy vélem. Még mindig nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen.     

Végül, A lakedaimóniak állama, mely lényegében Spárta alkotmányát, ősi törvényeit és szokásait részletezi, váratlanul érdekfeszítő olvasmány. A spártai törvényekben és szokásjogban bizarr módon keveredett az oligarchikus államrend, a barbárság és kommunisztikus törekvések.

Spárta katonaállam volt, egyszerre két királlyal, mely a hírnevén kívül semmit sem hagyott az utókorra. A spártaiak nem írtak, nem olvastak, nem alkottak filozófiai rendszereket és nem űztek művészeteket. Nem is nagyon jutott idejük ilyesmikre, olyannyira lefoglalta őket, hogy erővel igázzák le és hajtsák szolgaságba az általuk körüllakóknak nevezett és náluk sokkal nagyobb számosságú népeket. Törékeny hatalmi helyzet volt, melyet csak a legéberebb és legkönyörtelenebb katonai hatalom tudott fenntartani. Athén ma nyüzsgő metropolisz jelentős építészeti és más kulturális kincsekkel, míg a néhai Spárta helyén csak a szél fütyül. Rendben is van ez így. Egy katonaállamnak csak addig van értelme, míg a történelem következő nagy hulláma el nem söpri a formációt. A thermopylai hősök bátorsága, sírfelirata és újabban Hollywood túlszínezett képzelete révén azonban hírnevük örökké fennmarad. 

S mi volt Xenophón számára oly vonzó a spártai törvényekben és életben? Nos, derék szerzőnk egy csatában Athén ellen talált harcolni, mire Athén örök időkre száműzte. Ezután Spártában, pontosabban egy spártai fennhatóság alatt álló nyugat-pelopponészoszi kisvárosban talált otthonra, s itt írta műveit, nem is titkolva Spárta iránti elragadtatását. Ami, lássuk be, egy zsoldoskatonától nem is olyan kirívó. Jellemző a kor zavaros viszonyaira, hogy amikor Xenophón egyik fia viszont Athénért harcolva esett el, a város visszafogadta hősünket.

Filozófiai művek

Xenophón Szókratész egyik legjelesebb tanítványa volt. Műveiben feltétlen tisztelettel és megbecsüléssel emlékezik meg mesteréről. Filozófiai művei ilyesformán nem saját gyártású filozófiai rendszereit taglalják, hanem Szókratész tanításait közvetítik az utókor számára. S valóban, amit Szókratészról tudunk, jelesül a szókratészi filozófiai módszer és megközelítés részleteit, annak zöme Xenophóntól ered. (Másik forrása a hamarosan következő Platón, Szókratész másik, még sokkal fényesebb emlékezetű tanítványa.)

Apomnémoneumata (Emlékiratok Szókratészról) című műve Szókratész beszélgetéseit és beszédeit örökítik meg az utókor számára. Apologia című munkájában Szókratész védőbeszédének, egy - a Platón által leírtakhoz képest - némileg eltérő változatát hagyta ránk, melyre részben magyarázattal szolgál a tény, hogy személyesen nem hallotta, mivel éppen Ázsiában kergették zsoldosai élén. 

Nos, Szókratész.

Itt érdemes megállnunk egy pillanatra. Aki most szembejön velünk, az egész antikvitás (magyarul ókor), sőt az emberi szellemtörténet egyik legnagyobb, felbecsülhetetlen jelentőségű és hatású gondolkozója. Filozófusok filozófusa, a bölcsesség és bölcselet szerelmese, az örök kérdező, a vegytiszta szellem.

Vele majd Platón munkásságánál foglalkozom behatóbban. 

Itt csupán annyit, hogy Szókratész tanításainak és módszereinek lényege jól tettenérhető már ebben a néhány rövid emlékezésben is Xenophón tollából. Szókratész mindig kérdez, nagyon ritkán állít s boszorkányos ügyességgel vezeti rá vitapartnerét arra, hogy amit állít, annak valójában néha éppen az ellenkezője igaz. Örökké az igazat és helyeset kutatja mindenben, mérlegre tesz és kritizál mindent, emberi cselekedeteket, logikát s hiedelmeket egyaránt.

Igen kellemetlen fráter lehetett. Ha annyit találtál mondani, hogy helyes cselekedet, rögtön ízekre szedte a mondanivalódat. Mitől helyes? Mikor helyes? Kinek a számára az? Egyáltalán, mi a helyes definíciója? Leigázni egy békés várost és a lakóit eladni rabszolgának helyes-e? Ugye, hogy nem? De háborúban ellenséges várossal tenni ugyanezt nem csupán helyes, de élet, erő, egészség. Most ókori példával éltem, melyet Xenophón műveiből vettem, de könnyű az erkölcsi és etikai dilemmákra mai példákat találni. Ha valakinek a gyermeke zokninak születik, akkor mi a helyes teendő? Ha a nővér már nem tudja tovább nézni a gyógyíthatatlan beteg agóniáját, akkor mi a helyes? 

Aki csak feleannyira szereti Kristin Scott Thomas-t, mint én, annak ajánlom Il y a longtemps que je t'aime (Annyira régen szeretlek) című, eredetileg franciául forgatott filmjét egy anyáról, aki saját hatéves fiát ölte meg, mert nem bírta tovább elviselni a szenvedését. Aki még ez után a film után is szilárdan tudja, mi a helyes s mi az elítélendő, az készen áll Szókratészra.

A hatalom számára is kellemetlen az ilyen figura. Halálra is ítélték az istenek tiszteletének hiányáért s az ifjúság megrontásáért, amiből persze egy szó sem igaz, de mint mondtam, rá még visszatérek.

 Jacques Louis David - Szókratész halála

Xenophón egyéb témájú kisebb írásai igen változatos témaköröket ölelnek fel a vadászattól a lovaglás tudományán át a farmgazdálkodás helyes útjáig bezárólag. Irodalmi érdeklődésre ezek a munkát nem tartanak számot.