Kissé restellem bevallani, de az Odüsszeiát több lelkesedéssel vettem a kezembe, mint nagyobbik testvérét, az eposzköltők számára örökre időkre formát adó és stílust teremtő, utolérhetetlenül tökéletes Iliászt. Kicsit úgy van vele az ember, hogy a rakoncátlan öcsköst hajlamos szimpatikusabbnak találni, mint a színjeles bátyját. A tökéletes mindig kicsit unalmas is, lévén kiszámítható. A botlásaink tesznek igazán emberivé. Konfucius azt tanítja, hogy a dolgok a maguk tökéletlenségében  tökéletesek. Ha elrontasz egy vonalat egy húsz vonalból álló kínai írásjegy festése közben, tilos azt kijavítani, megintenek érte.

Egyszóval érdekesebb olvasmánynak ígérkezett az Odüsszeia, mely az irodalomtörténészek szerint mintegy száz évvel későbbre datálódik, mint az Iliász, így természetesen nem is valószínű, hogy egyazon személy műve lenne. Több benne a kaland és a fantázia, a mese olykor egészen átszövi a cselekményt, nem csupán folyton harcolnak, háborúznak, ölnek, ölnek és ölnek, és a szerencsétlen olvasót közben majdnem agyonnyomja a sok hősiesség és nemeslelkűség. Mindezt persze iróniának szánom, az Iliászt egy korábbi bejegyzésemben - úgy hiszem - már kellően méltattam. Szeretem annyira, hogy némi élcelődést megengedjek magamnak vele kapcsolatban.

Mielőtt fejest ugranék, egy pillanatra meg kell állnom magánál a mű címénél. Nem tudom, ki hogy van ezzel, de nekem hosszú időbe tellett rájönnöm, hogy a karaktert, akit mi Odüsszeusz néven ismertünk meg az iskolában, valójában Ulysses-nek (is) hívják. Gondoljunk például James Joyce-re, aki korszakos jelentőségű regényében tudatosan követi az Odüsszeia dramaturgiáját, noha a történet egészen más korban, időben és feltétlenül más lelki dimenziókban játszódik.

Amikor mégis csak leesett végre a tantusz, akkor kicsit megorroltam Devecseri Gáborra, aki ilyen gonosz tréfát űzött velem, gyanútlan műélvezővel. De aztán utánanéztem alaposabban és mint mindig, ha az ember kibontja a tényeket, a kép sokkal árnyaltabbá válik, hovatovább néha az ellenkezőre vált egy-egy téves meggyőződésem. Valójában arról van szó, hogy a hosszas bolyongást és hányattatást minden nyelven odüsszeiának mondják, de némely - főleg latin - nyelvek a főhőst magát Ulysses néven ismerik.

Devecseri Gábor természetesen nem tévedett, a főhősnek az eredeti ógörög szövegben is Odüsszeusz az egyik neve. (A görög mitológia szereplőinek, főleg az isteneknek, jellemzően sok nevük van. Ovidius a maga parádés verselésével még arra is képes, hogy egyetlen mondaton belül nevezze ugyanazt a szereplőt két különböző néven.) Csak a hűség kedvéért: az eredeti ógörög szövegben Ὀδυσσεύς, angolul Odysseus, franciául Ulysse, spanyolul Odiseo, németül Odysseus, olaszul Ulisse, oroszul Одиссей, stb. Szakértők még azt sem tartják kizártnak, hogy eredetileg két különböző személyről volt szó, akik jellemvonásait a szerző egybegyúrta.

Na, de ideje, hogy magáról a műről szóljunk.  A cselekmény, ahogyan manapság mondanánk, három szálon fut. A szakértők három rétegről beszélnek s azt valószínűsítik, hogy a mű szerzője, bárki volt is az, valójában három forrást gyúrhatott egybe. A történet keretét Odüsszeusz hazatérése adja, pontosabban az Ithaka szigetén játszódó események a hazatérést megelőzően (ő maga az első négy énekben fel sem bukkan) illetve azt követően. Ez utóbbi fárasztóan hosszúra és körülményesre sikerült, főleg, mivel a végkifejlet jól ismert, az olvasó már térden állva könyörög, hogy a gaz kérők hulljanak el végre. De az eposzi keretek szigorúak, ha az Iliászban megvolt a 24 ének, akkor itt is meg köll lenni. A mű minden más tekintetben is követi és másolja a nagy elődöt.

Az igazán érdekes részek a távoli csudálatos és rémisztő földeken tett utazások, melyeket Odüsszeusz maga beszél el a phaiákok vendégszeretetét élvezve. Ebben az alig két éneknyi terjedelemben bukkan fel Kirké, a szirének, Calypso, a lótuszevők, Polüphémosz, a Küklopsz és a többi, magával ragadó mesei elem.

Van azonban az utazások közt egy, mely annyira dermesztő és annyira más dimenziót képvisel, hogy ezt tartják a mű legmélyebb, egyben legősibb rétegének: ez az Alvilágba tett utazás. Az Alvilágban az oda éppen csak beugró Odüsszeusz számos néhai ismerősével elbeszélget, az anyjától kezdve a trójai háború egy-egy hősi halottjáig, köztük például Aiásszal, akit éppen ő kergetett halálba, mi több, még Akhilleusz is szóhoz jut és amit mond, az sokkal megindítóbb, mint bármi, amit az Iliászban valaha mondott.

Bárki is beszél az Alvilág lakói közül, annyira tömény iszony árad a szavaiból, hogy az már majdnem az ókori Kelet vérfagyasztó hitvilágát idézi, élesen elütve a görögség sokkal emberibb léptékű és pajkosabb mitológiájától. Ezek a versszakok valahonnan máshonnan jönnek, iszonytató mélységekből és az olvasó önkéntelenül vacogni kezd és gyorsabban olvassa a strófákat, csak el innen, el messzire, vissza a valós életbe, ahol süt a nap, bégetnek a bárányok és csilingel valahol egy villamos. Hiszen a mondandó azonos, bárki is volt az illető egykori életében, bármennyi dicsőség vagy nyomorúság volt osztályrésze, örömest lemondana róla avagy tűrné tovább, hacsak egyetlen percig újra élhetne. Csak élni újra, élni tovább, csak lenni, lenni, mint Ady mondja. A carpe diem latin jelmondata későbbi ugyan, de aki átrágja magát az Alvilágban játszódó versszakokon, azt nem kell győzködni az igazáról.

A három réteg még nem zajlik egyidőben s nem szövi át egymást, ezek későbbi korok irodalmárainak találmányai. Az egyes rétegek, a Hádész birodalmában tett kényszerű látogatást kivéve, ráérősen, lakomázgatva, énekszó és tánc közepette (mely a víg lakomák koronája), és persze hosszú szónoklatokkal fűszerezve haladnak előre, szépen komótosan. És micsoda lakomák tanúi lehetünk! Micsoda vendégszereteté! Az Odüsszeia egyik legtapinthatóbb csodája a xénia, a görög vendégszeretet, az idegen megbecsülésének ódája: „vendéglátó Zeuszt félem, s rajtad könyörülök”.

Mióta megbukott a rendszer, gondosan kerülöm a belém nevelt osztályalapú és osztályharcos indíttatású marxista gondolkodást, de itt a vak is látja, hogy az egész eposz a harcos görög főnemesség, ha úgy tetszik, a korabeli arisztokrácia pompás freskója. Alacsonyabb rendű-rangú ember szinte csak elvétve fordul elő a történetben, még Odüsszeusz kondása is siet megosztani önmagáról annyit, hogy ő még királyfinak született egy távoli földön, ahonnan aztán elrabolták s így kötött ki a nemes lelkű, fennkölt Odüsszeusz szolgálatában.

A vendégfogadás, lakomázás, mesélés, kölcsönös ajándékozás és érzékeny búcsúzás szertartásai az Odüsszeia leggyakrabban ismétlődő jelenetei. Mindezek jól ismert és begyakorolt etikett szerint zajlanak, eposzhoz illően még a szófordulatokat is unalomig ismételgetik. Mégsem lehet ráunni. Az olvasónak néha szinte kedve támad beugrani a történetbe, kipróbálni magát, képes-e olyan szónoklatokat levágni, mint a csavaros elméjű Odüsszeusz és vendéglátói. És bizony nem kevés elbizakodottság birtokában úgy is hiszi, hogy képes lenne rá, olyan könnyűnek tűnik sort sor után olvasva, olyan simán, csiszoltan, erőfeszítés nélkül árad a szó a görög emberből: számára ez művészet. Még akkor is, ha nem mond igazat. Ithaka partjára érve Odüsszeusz kapásból gyönyörű hamis történetet kanyarít Pallas Athéné kedvéért, míg az istennő rá nem szól, hogy jó, jó, de neki azért mégse...

Aki pedig így tud beszélni, ennyire uralja a szónoklás mesterségét, az nem lehet hitvány ember, nem lehet egy commoner, akkor sem, ha meztelenül sétál ki az erdőből, a szemérmét egy faággal takarva, mint ezzel Nauszikáá kénytelen szembesülni a történet egy pontján. Faággal takarózó, torzonborz hajótörött avagy dicsőséges vitézi kíséret élén belovagló főnemes, a lényeg, hogy azonosítsa magát, adja kétségbevonhatatlan jelét annak, hogy a legfelső osztályhoz tartozik. Ennek pedig legjobb eszköze a mesteri szónoklat, mely mindenkit az elvárt módon szólít meg s minden isten megkapja benne, ami szóban neki kijár. A szónoklás tudományát minden művelt emberfő ismerte és művelte az ókorban.

És aki ezen a próbán sikerrel túljut, arra fantasztikus kényeztetés, fürdők, pazar lakomák és mesés, mai szemmel lenyűgöző értékű ajándékok várnak.

Néha már túlzásba is viszik, a mai olvasó időérzékét tekintve feltétlenül, de ők maguk is képesek betelni a sok jóval.

Az indulni vágyó vendég:  

Most ne marasztalj már: áhítozom útnak eredni. Azt az ajándékot, mit nékem szánt ma a szíved, add nekem át, ha megint jövök, és én elviszem akkor, végy ki nagyon szépet, s méltó lesz majd a viszonzás.

Mire a házigazda így felel:

Egyképp rosszat tesz, ki a vendéget, ha nem óhajt, sürgeti útra, meg az ki a vágyakozót nem ereszti. Lásd jól, míg itt van, s engedd el a menni kívánót.

Nem gyönyörű?

Meg kell jegyeznem a rend kedvéért azt is, hogy valódi koldusok is érkeznek olykor-olykor, akiknek az ékesszólása szintén figyelemre méltó, mégiscsak egy eposzról van szó, ám velük is tisztességesen, emberséggel bánnak. „Zeusztól jön a koldus és vendég”, emlegeti a szöveg, a vendéglátás védnöke és istensége maga Zeusz s aki őt felbőszíti, például azzal, hogy elkerget egy koldust, az csúnyán megjárhatja, lásd Philemón és Baucis emlékezetes, szép történetét. (Egyben figyeljük meg, hogy az antik görög hitvilág milyen más úton jutott el ugyanahhoz a parancsolathoz, mint amihez később a kereszténység: felebarátaiknak ők is tartoztak a könyörületesség erényével, noha a felebarát fogalmat még fel sem találták.) 

A másik figyelemre méltó ismétlődés az, milyen gyakran és milyen sokan sietnek Odüsszeusz segítségére a nehéz helyzetekben, sőt, azokra előre figyelmeztetve s alkalmasint felkészítve derék hősünket. E segítők többnyire készséges istennők és nimfák, akik Odüsszeuszt szívesen marasztalnák akár örökre is, s míg ők ketten ezt a helyzetet alaposabban körüljárják (itt évekről beszélünk), addig a hű társak lakomáznak. Mulatságos. Azzal együtt néha az a rosszmájú gondolatom támadt, hogy Odüsszeusz az istennők gondos, dédelgető figyelme nélkül a Margitszigetet sem tudná önállóan megkerülni...

Nagyon fontosnak érzem még, hogy szóljak az elvágyódásról, a mű vezérfonalát adó gondolatról. Szerb Antal és más, hozzá hasonlóan romantikus beállítottságú bölcsészek számára evidencia, hogy az elvágyódás, a nyugtalanság, az útkeresés az Odüsszeia legfőbb hívószavai, melyekből a nyugati civilizáció merítkezik. Szépen hangzik, nem vitás, de vajon Odüsszeusz hová vágyódik valójában?

Másképpen fogalmazva, abba lehet-e hagyni a vándorlást? Öreg tengeri medvék mondogatják, hogy aki egyszer megjárta a nyílt tengereket, az már nem marad meg a kikötőben. Megy tovább, míg sorsa be nem teljesedik. Dante bő kétezer évvel később tovább írja majd Odüsszeusz vándorútját.

Minderről Odüsszeusz maga csak annyit árul el szűkszavúan, hogy a roppant kényszerűség űzi, de vajon miféle kényszerűség? És mi felé űzi? Akart-e még tovább vándorolni vagy csak a hazát kereste, melyet oly régen elhagyott? Hol van a hazája annak, aki olyan régen bolyong, hogy már nem emlékszik, milyen volt azelőtt? 

A magyarok százezrei, akik az utóbbi néhány évben kényszerültek elhagyni az országot, mert már nem volt tovább hová hátrálniuk, s ma Londonban hordanak pizzát, Amszterdamban hajtják a riksákat vagy Svájcban gyártják a lattékat, még nem tartanak ott, hogy összefogott beszámolókban emlékezzenek és visszanézve levonják a tanulságokat, de hamarosan tanúi leszünk ennek is. Érdekes dolgokat fogunk hallani, amikor ők megpróbálnak válaszolni a fenti kérdésekre.

A Hebridákon, Skócia legnyugatibb szigetein jártam olyan vendégfogadóban, ahol mind a hét pincér magyar volt. Ráadásul egyazon zalai falucskából.

Nekik hol a hazájuk? És a gyermekeiknek hol lesz? De most még nem érnek rá ezen gondolkozni.

Neved ki diccsel ejtené, nem él oly velszi bárd.

Jómagam tizenkilenc évvel ezelőtt indultam útnak egy fagyos februári reggelen, mindjárt a tengerentúlra és azóta sem álltam meg s Isten segedelmével többé már nem is fogok, és nem is akarok. Az első időkben még nem érsz rá gondolkozni, próbálod túlélni a napokat, a munkát, a hatóságokat, az iskolát, birkózol az idegen nyelvvel, civilizációval, éghajlattal, Bostonban beléd fagy a lélek, Palm Springsben lefolyik a hajad a hőségtől, megtanulod elviselni, hogy hülyének néznek, mert még egy kávét sem vagy képes tisztességesen kérni, egy szót sem értesz abból, amit két óvodás beszél és ha annyit mondasz egy liftben, hogy ten, akkor megkérdezik, honnan vetődtél arrafelé...

A szülőhazád, a saját belső lángjaitól emésztett, sírjukban is megátkozott gazok által pökhendien vezetett (vagy inkább irányított) kis ország nagyon messze van, ha eszedbe jut, furcsán sajog, de ha néha hazatérsz, akkor már az új hazád hiányzik két hét után, ahol igenis van számodra hely, hogyne lenne, az Isten szerelmére, Vörösmarty Mihály százötven éve halott, és amikor néhány év múltán egy pillanatra megállsz egy reptéri váróban, ahol a fél életed telik különben, és megkérdezed magadtól, hogy jó, jó, mindenem van, házam, autóm, hajóm, űrrakétám, de hol van a hazám? Ahol a nevemet hibátlan írják majd fölébem? (Kimondani sosem fogják hibátlanul.) És akkor beléd hasít a döbbenet, hogy már nincs hazád. Nincs egyetlen hazád. Aki mindenütt otthon van, annak nincs hazája.

De ezt senki sem mondta, amikor elindultál.

Bornai Tibor kérdezi Zsó című dalában, melyet egy kivándorolt jó baráthoz írt: „Nyertél vagy vesztettél, hogy döntsük el? Miért döntsük el?” 

A haza mai értelemben vett fogalma fel sem bukkan Homérosz eposzaiban, sem az Iliászban, sem az Odüsszeiában. (Ezt a fogalmat amúgy is a XIX. század találta fel és mára már erősen ráférne az újragondolás.) A görög eposzok szereplői az otthont értik haza alatt, oda szeretnének hazatérni. Trója falai alatt nem a görög hazáért zajlik a háború, az majd a perzsa birodalom felemelkedésével jön el a számukra.

De ha vándorolni nem is akar örökké, mert már elege van, azért önmagát nem hazudtolja meg s nem habozik mindent kipróbálni, mindenhez hozzászólni, vezérelvei a szemtelenség, bátorság, hetvenkedés, lódítás és társaik.

Érdekes még megállni egy pillanatra annál a sok teóriánál, melyek földrajzi megközelítésben próbálták taglalni az Odüsszeiát, leképezni az útvonalat az akkor ismert világ térképére. Ezek száma és megállapításai meghökkentőek, a görög beltengerektől Grönlandig sok helyre próbálták elhelyezni Odüsszeusz kalandozásait. Személy szerint én amondó vagyok, hogy az eposzi túlzásokat a helyükön érdemes kezelnünk, legyen szó akár időről, akár távolságról. Kevéssé valószínű, hogy egy egyébként tíznapos hajóút húsz évig tartana a gyorsröptű hajóknak, a tág tenger paripáinak, melyet a hű kutya megérne és a hű feleség kibírna félrelépés nélkül vagy - a fent említett példánál maradva - a hű társak egy álló esztendeig lakomáznak, míg szerencsétlen, hányattatott sorsú Odüsszeusz Calypso nimfa karjaiban keresi a feledést, kihez halandó nő szépsége nem fogható, Hésziódosz majd a "szépek szépének" nevezi. Mind Calypso, mind Kirké gyermekkel is megajándékozza hősünket...

De bizonyára az égilakók szövik ezt így...

Végezetül álljon itt két kép Pénelopeiáról, az Odüsszeia egyetlen valódi hőséről.