Platón munkássága az ógörög irodalom egészéhez viszonyítva látatlanul is kemény diónak ígérkezett, s nem is csalatkoztam: még a vártnál is sokkal keményebb dió. Először is embert próbáló terjedelmű: majdnem két évembe tellett, mire kivégeztem a 3500 oldalra rúgó teljes életművet, beleértve egyes - idővel a szívemhez nőtt - dialógusok többszöri elolvasását is. Másodszor, Platón hatása az emberiség szellemtörténetére s azon belül a filozófiára szinte leírhatatlan, nevezzük nyugodtan egyetemesnek, s évezredek óta iránytűként szolgál filozófusok, humanisták, tudósok, költők, általában a művészek, sőt gyarlóbb szereplők, például politikusok számára. Ugyan mit tehetnék hozzá én az antikvitás óta csodált, rommá hivatkozott és magyarázott platóni életmű könyvtárakra rúgó mennyiségéhez és gondolati gazdagságához?
Hm. Talán némi szemtelen őszinteséget.
Annak bevallását, hogy Plató az igazi mélyütést intellektuális fölényével viszi be. Bármilyen keményen ellenállsz, térdre kényszerít, beledöngöl a földbe s a szavak, érvek, fogalmak, mítoszok záporában fogcsikorgatva kénytelen vagy beismerni, hogy sokkal okosabb nálad. Ezt az érzést más antik szerzők nem kóstoltatják meg az emberrel.
De nem szégyen ez. A trió, melybe itt belefut a jámbor olvasó, az emberiség történetének három legjelentősebb intellektusa, Mester, tanítványa s annak tanítványa, úgymint Szókratész, Platón és Arisztotelész. (Ez utóbbit csak tiszteletbeli tagként említem, róla nem esik szó Platón műveiben, de majd ő lesz az, aki a platóni tanokat kritizálni, sőt továbbfejleszteni meri.)
Ilyesformán Platón olvasásához és élvezetéhez a kulcsot a magam kissé unortodox módján így határoznám meg: minél előbb megadod magad, annál több örömet találsz benne. Ha hagyod, hogy felemeljen, röpítsen és új világokat tárjon eléd, akkor - még ha nem is értesz egyet mindennel s nem is értesz belőle mindent - tanúja lehetsz a varázslatnak, a szellem lenyűgöző szárnyalásának. Ha küzdesz ellene s mindenáron hibákat keresel benne, mint tettem én eleinte, csak magadat fosztod meg az élvezettől. Hagyd, hogy felhajtóerő legyen a szárnyaid alatt s olyan vidékeket láthatsz a magasból, melyek létezéséről sem tudtál eleddig.
Szókratész maga nem írt műveket, ő - saját szavaival élve - nem állatbőrökre, hanem emberi lelkekbe kívánt írni. Híres mottója szerint filozófia nélküli (unexamined) életet nem is érdemes élni. Valami azt súgja, hogy ez egyben lesújtó vélekedése is volt kortársai többségéről.
Amit róla tudunk, azt zömmel Xenophón és Platón műveiből tudjuk. Szerencsére azonban más korabeli források is szólnak róla. Ennek nyomán biztonsággal kijelenthető, hogy az ötödik század végi Athénban valóban élt és tanított egy Szókratész nevű közismert filozófus és bölcs, akit 399-ben nyilvánvalóan koholt vádak alapján halálra ítéltek s ő meg is itta a méregpohár tartalmát.
Jacques-Louis David: Szókratész halála
Legbriliánsabb elméjű tanítványa, Platón, ennek hatására végleg szakított a gondolattal, hogy közéleti szerepet vállaljon, helyette inkább megalapította Athén (s egyben az emberiség) első filozófiai iskoláját, a híres Akadémiát.
Szókratész alakja Platón műveiben maradt az utókorra, mely műveknek kevés kivétellel ő a főszereplője.
De, mielőtt előreszaladnánk, álljunk meg egy pillanatra és gondolkozzunk el ezen az indirekt tálaláson.
Platón műveiben tehát Szókratész fejtegeti gondolatait, de honnan tudhatnánk, hogy a felvázolt filozófiai rendszerekből mennyit jegyez Szókratész, a Mester s mennyit Platón, a Tanítvány, avagy hol húzódnak a szerzői képzelet és szabadság határai? Az utókor ezen szűnni nem akaró vitákat folytat, de a művek kronológiai és tartalmi elemzése valamint a bennük tetten érhető gondolati fejlődés arra enged következtetni, hogy a dicsőség közös, tehát nem arról van szó, hogy Platón csupán lejegyezte és évtizedekkel később híven tolmácsolta a Bölcs gondolatait.
Azok számára, akik veszik a fáradságot, hogy elolvassák a dialógusokat, azonnal nyilvánvalóvá válik, hogy ezek a művek nem is lehetnek egyetlen ember szó szerint így előadott és lejegyzett beszédei, ha mégoly páratlan intellektus is volt az illető. Húsz kötetre rúgó beszédet ugyanúgy képtelenség fejből előadni, mint élőben feljegyezni, így a megfejtés nyilvánvaló: a platóni dialógusok az Akadémia évtizedes filozófiai termésének tökéletesre csiszolt vitairatai.
Már többször használtam a dialógus szót, ideje megmagyaráznom: Platón művei párbeszédek formájában íródtak. Aminek itt szerencsés tanúi vagyunk, az az, hogy két (esetenként több) derék athéni polgár összetalálkozik s jobb dolguk híján nekiállnak magasröptű filozófiai párbeszédeket folytatni, melyekben az Erkölcs, a Vallás, a Törvények, a Tudományok, az Erény, a Szépség, s általában véve a Jó s a Rossz mibenlétét kutatják. Abban a nagyon távoli korban még nem választották külön a filozófiát a tudományoktól.
A beszélők egyike szinte mindig Szókratész, a másika pedig egy jámbor görög polgár, aki - mai, undok szóval élve - alig több biodíszletnél, s aki Szókratész utolérhetetlen magasságokban szárnyaló érvelését még követni sem képes, nemhogy cáfolni, így szerepe jobbára arra korlátozódik, hogy végtelen változatosságban tolja a Pontosan, Teljesen egyetértek, Hogyan is lehetne másként? stb. stílusú végszavazást. Szóval, dacára annak, aminek látszik, a platóni dialógus sokkal inkább kinyilatkoztatás, mint érvek érdemi ütköztetése.
De nem csupán a biodíszlet veszti el a fonalat másfél oldal múltán, hanem a mai olvasó is. S ez bizony már kínos.
Íme, egy példa:
Szókratészt fejti ki elgondolását a Jó ideájáról:
Ami tehát a megismerhető dolgoknak az igazságot, a megismerőnek pedig a megismerés képességét biztosítja: ezt kell a jó ideájának tartanunk; ha a tudás és a megismerhető igazság okának tartjuk is, mégis – bár mind a kettő: a megismerés és az igazság, egyaránt igen szép - csak akkor lesz igazunk, ha a jót más, még ezeknél is szebb dolognak fogjuk fel; a tudást és az igazságot illetőleg pedig ez a helyzet: valamint a föntebbi esetben helyes dolog, ha a fényt és a látást a nappal rokonságban lévőnek értelmezzük, de ha a nappal azonosítanánk őket, ez már nem volna helyes – éppúgy e másik esetben is helyes dolog e kettőt a jóval rokonságban levőnek értelmezni, de már ha bármelyiküket is a jóval azonosítanánk, ez nem volna helyes, mert a jó alkatát még többre kell értékelnünk.
Ez még megvan? Bravó!!!
Próbáld elismételni, vagy legalább tartalmilag összefoglalni, amit most olvastál...
Azt sem foghatjuk rá a dologra, hogy nagyon kellett volna keresgélnem ezt a passzust, ez így megy oldalak százain, ezrein át. Kőkemény intellektuális kihívás s csupán annak nyílik meg, aki igazán beleáll.
Pedig elsőre nem is tűnik olyan nagy falatnak.
Szókratész örökké csak kérdez, ez a szókratészi módszer lényege, s kérdéseivel szépen lassan rávezeti vitapartnerét vagy álmélkodó hallgatóságát, hogy amiről ők eddig azt gondolták, hogy tudják, nos, azt egyáltalán nem tudják. Gyakorlatilag fogalmuk sincs róla. Szókratész minden definíciós kísérletet tönkrezúz, minden érvet megcáfol s szerencsétlen vitapartnerei végül maguk kénytelenek beismerni, hogy képtelenséget állítottak. Hozzájuk képest önmagát Szókratész annyiban nyilvánítja jobbnak, hogy legalább tudja, mi az, amit nem tud...
Kellemetlen fráter lehetett. (Mondom én.) Nem csupán sokkal okosabb volt a többi derék athéni polgárnál, de nyilvánosan porig is alázott mindenkit rendre, rangra és korra való tekintet nélkül. Nem nehéz megérteni, miként adódott úgy, hogy az athéni polgárok kollektív bosszúsága végül egy halálos ítéletben öltött testet. A hiúságot ért sérelem sokkal jobban tud fájni a testi sértésnél.
Ám tette mindezt a legtisztább, legállhatatosabb szívvel, örökké csak az igazságot, minden létező végső értelmét s tökéletes formáját (ideáját) kutatva. Semmiféle más mérce nem érdekelte illetve nem állott meg szigorú bírálata előtt. Mindez Platón tolmácsolásában olyan könnyedén, szellemesen és játékos iróniával zajlik, hogy Platón e műveivel nem csupán a filozófia, hanem a szépirodalom területén is maradandót alkotott. Ezért is tárgyalom külön fejezetben, a filozófia önmagában nem foglalkoztat. Kantot és a hasonló hibbantakat nagy ívben el fogom kerülni. Szépirodalmi érdemei önmagában nem emelik az egész irodalmi mezőny fölé, de az olvasó minduntalan rácsodálkozik mítoszainak szépségére, bőbeszédű szárnyalása elvarázsol és könnyed iróniája valami nehezen kifejezhető lebegéssel tölti el a lelket.
Hallgassuk ezt a szókratészi muzsikát egy pillanatra:
Igencsak szereted ám a szót, s jóravaló ember vagy, Theodórosz, hogy azt hiszed, holmi érvekkel teli tarisznya vagyok, s csak úgy könnyedén kihalászok közülük egyet, hogy bebizonyítsam: nem így áll a dolog; a valóságot pedig nem veszed észre: azt, hogy egyetlen állítás sem éntőlem ered, hanem mindig attól, aki velem társalog - én viszont semmihez sem értek valami jól, azt a csekélységet kivéve, hogy megragadom bölcs társam beszédét, s a megfelelő módon értelmezem. Most ővele is éppen ezt kísérlem meg, anélkül, hogy jómagam bármit is állítanék.
Raffaello Santi: Az athéni iskola (részlet)
Vegyünk még egy példát, mondjuk a korai dialógusok közül.
Jön tehát balról derék athéni polgárunk, Euthüphrón, aki nem kevesebbet vett a fejébe, mint hogy a saját apját törvénybe szólítja gyilkosságért, mivel az illető olyan súlyosan megtestifenyítette egyik szolgáját, hogy az belehalt. (Manapság az ilyesmit gondatlanságból elkövetett emberölésként határozzuk meg.) Euthüphrón igazsága teljes tudatában minden ellenvéleményt ledorongol azzal, hogy egy gyilkosnak kijár a büntetés s a bűnhődés, legyen az bárki, akár a saját apja is, az istenek nem is tűrnék másként.
Érkezik jobbról bölcs Szókratész, aki az első döbbenetből felocsúdva azt a feltevést kockáztatja meg, hogy Euthüphrón minden bizonnyal tökéletesen tisztában van azzal, hogy mitől istenes vagy istentelen egy cselekedet, ha már az istenekre hivatkozva igyekszik saját apját elítéltetni.
(Itt egy pillanatra muszáj megállnom, mert a mai magyar nyelvben ezek már ritkán használt szavak, melyek többféle furcsa szinonimával is bírnak, s ezek némelyike ráadásul megváltozott jelentéstartalmat hordoz. Kerényi Grácia magyar fordítása a jámborság-istentelenség illetve a szentséges-szentségtelen fogalompárokat használja, kölcsönösen felcserélgetve s láthatóan némi tanácstalansággal. S erre meg is van minden oka. Sokkal jobb ötletem nekem sincs. Ezt a fogalmat teológiában járatlanok csak komoly nehézségek árán tudnák körülírni. A jámborság például a modern szóhasználatban kissé elmozdult az együgyűség felé, amiről pedig ebben a kontextusban szó sincs. Az angol nyelv persze ezt is elegánsan megoldja: pious-impious. Mindezért a továbbiakban az istenes-istentelen párt fogom használni, mindenki értse alatta, ami a szívének kedves.)
Mire Euthüphrón besétál a csapdába és magabiztosan rávágja, hogy
...bizony semmirekellő ember volnék, Szókratészom,
és semmiben sem különbözne Euthüphrón a többi embertől,
ha nem tudnék minden effélét tökéletesen...
Mire Szókratész, tudatlanságot színlelve s önmagát finom gúnnyal tanítványnak beajánlva megkéri, hogy legyen szíves definiálni, Zeuszra, ugyan mitől istenes egy cselekedet?
Euthüphrón erre rávágja, hogy éppen az az istenes, amit ő művel e pillanatban, amikor bevádolja saját apját, s ennek igazolására idézi a közismert mítoszt, mely szerint Zeusz is letaszította a trónról saját apját, Krónoszt, annak bűneiért.
Szókratészt azonban ez nem hatja meg, ő a filozófia oldaláról vizsgálja a dolgokat s kijelenti, hogy nem azt kérte, hogy példákat soroljanak neki istenes cselekedetekről, hanem határozzák meg, mi az a közös jellemző, az az egy alak, ami a cselekedeteket istenessé avagy istentelenné teszi.
Euthüphrón ezen a ponton előáll az első definícióval.
Istenes az, mondja, amit az istenek kedvelnek, s istentelen, amit nem.
Szókratész erre levezeti, hogy az istenek ugyanúgy civakodnak és háborúznak egymással, mint az emberek, s hajlamosak másként vélekedni dolgokról. Ilyesformán meglehet, hogy egy adott cselekedetet az egyik isten kedvezően ítél meg, a másik viszont elutasítja. Ez esetben ugyanaz a cselekedet egyszerre lenne istenes és istentelen? Ez nyilvánvaló képtelenség. Talán próbálja meg újra.
Euthüphrón kihátrál a definícióból s előáll a módosított változattal, miszerint istenes az, ami az összes istennek tetszik.
Szókratész erre felteszi a filozófia egyik legalapvetőbb kérdését: vajon azért istenes egy cselekedet, mert szeretik az istenek vagy azért szeretik az istenek, mert istenes? Ekkor beugrunk a mélyvízbe. Szókratész érvelésében arra jut, hogy az istenes (jámbor) és az istenek által kedvelt két teljesen különböző dolog. Így érvel:
Ha viszont, kedves Euthüphrónom, az istenek kedvelte és a jámbor ugyanaz lenne, ha egyrészt jámbor voltáért szeretnék a jámbort, és az istenek által kedvelt voltáért szeretnék az istenek által kedveltet, s ha másrészt az istenek által kedvelt azért lenne istenek által kedvelt, mert szeretik az istenek, és a jámborság is azért lenne jámborság, mert szeretik: most – láthatod – szembekerülnek egymással, mint egymástól mindenben különbözők. Ugyanis az egyik azért szeretett, mert szeretnivaló, a másik azért szeretnivaló, mert szeretik. És úgy fest a dolog, Euthüphrónom, hogy kérdésemre, mi a jámborság, nem akartad a lényegét feltárni előttem, hanem csak egyik jellegzetességéről beszéltél, ami a jámborsággal történik, éspedig, hogy az összes istenek szeretik; de hogy micsoda, azt még nem mondtad meg. Ha tehát szívesen elárulod, ne titkold előttem, hanem magyarázd el ismét kezdettől fogva, hogy micsoda a jámborság, akár szerettetik az istenek által, akár másvalami történik vele; mert nem fogunk emiatt összekülönbözni; mondd meg hát szaporán, mi a jámborság és mi az istentelenség?
Ezt már nem könnyű megemészteni.
Saját értelmezésemben derék filozófusunk azzal érvel, hogy egy cselekvés (ige) és egy állapot (jelleg, jellemző, melléknév) nem lehet azonos. Az állapot (Á) az őt megelőző cselekvés (CS) folyományaként áll elő, vagyis a fenti példánál maradva, egy cselekedet azért istenes, mert szeretik az istenek, értsd: ettől válik istenessé, de egy állapot nem definiálható azzal cselekedettel, mely az állapothoz vezet. Aki például gyilkosság áldozatául esik, az bizony halott (Á), de ez az állapot nem definiálható a gyilkossággal (CS). Analóg módon tehát az istenes (ami egy állapot, jelleg, jellemző), nem definiálható azzal, hogy az istenek kedvelik (cselekvés). Ha mindez tökéletesen OFF, akkor ne neheztelj rám, ó nagyszerű férfiú...
Szókratész tehát ezt a definíciót is elutasítja.
Euthüphrón következő definíciós kísérlete: a jámborság és a szentségesség az a része az igazságosságnak, mely az istenek gondozására vonatkozik; az emberek gondozására vonatkozó dolgok pedig a másik része az igazságosságnak.
Szókratész ezt már jobban kedveli, de van egy kis gondja a gondozással. Hogyan érti ezt Euthüphrón? Némi csetepaté után eljutnak az alábbi definícióhoz:
A jámborság az istenektől való kérésnek és az istenek megajándékozásának tudománya.
Euthüphrón, aki már erősen feszeng s érzi a vesztét, ebbe boldogan belemegy, amivel alkalmat teremt Szókratész számára, hogy megadja a kegyelemdöfést. S a mi derék filozófusunk nem is vesztegeti az idejét, hanem visszavezeti ezt a definíciót a legelső, már megbuktatott definícióhoz, mely szerint szentséges az, amit kedvelnek az istenek.
Innen nincs tovább hátrálni, Euthüphrón kimenti magát és bosszúsan elsiet.
Szókratész jobbra el.
Nos, nagyjából ez a váza, kerete és cselekménye a platóni dialógusoknak. Ami igazán lényeges bennük, azok a filozófiai kérdések, melyeket kimerítő részletességgel körbejárnak. Ami gyönyörű bennük, az a nyelvezet, ahogyan mindezt teszik.
Aki odáig jut a merészségben, hogy Platónt vesz a kezébe, annak jó szívvel ajánlom ezt az egyébként rövid dialógust első élményül. Az Euthüphrón szinte állatorvosi lova a platóni életműnek. Megvan benne minden a dialógusok szépségéből, filozófiai mélységéből és lappangó iróniájából.
A későbbi dialógusok illetve a végtelenül terjedelműre duzzadó értekezések, mint az Állam és a Törvények, is pontosan ezekből az alkotóelemekből épülnek fel. Különbségként legfeljebb azt érdemes említeni, hogy ezek már nem alkalomszerű találkozások és témák tízperces villanásai, hanem komoly célokat maguk elé tűző értekezések továbbá ezekben Szókratész már felhagy az álszerénységgel, ami jót is tesz az ügynek. Szegénynek nagyon fárasztó lehetett, mi meg úgysem hittük el.
Mielőtt rátérnék a kritikai illetve a könyvajánló szekcióra, egy pillanatra szükséges felülemelkedni a részleteken és összefoglalni Platón munkásságának sarokköveit, melyeket azoknak is illik ismernie, aki maga nem vállalkozik a feladatra. Ezek nélkül nem lehet teljes az életmű méltatása.
Platón filozófiai rendszerének sarokköve az ideák tana, mely legplasztikusabban a híres barlanghasonlatban jelenik meg. Világunk, mondja Platón, csupán árnyalakja, tökéletlen másolata, felvillanó álomképe a dolgok tökéletes formájának, melyeket magyarul ideának szokás hívni. Ezen ideák örökkön létező, tökéletes mintái, ősképei a Szépség, Jóság, stb. eszményének, melyeket a lélek még azelőtt szemlélhet, hogy földi testbe költözne. Amit mi halandók láthatunk, az csupán halvány utánzat, mint a barlang falára vetülő árnyékkép, melyet a bejáratnak háttal ülve szemlélünk. Mindez nem túl felemelő, lássuk be, de van remény.
Vizuális típusok számára alább mellékelek egy kissé szájbarágós ábrázolást az örök ideák és az általunk valóságosként észlelt világ viszonyáról. (A bábszínház nem része a platóni gondolatnak.) A remény egyetlen járható útja, az egyetlen mód, hogy a barlangból a fényre jussunk: a filozófia.
Különös, de szórakoztató elgondolás. Önmagában véve talán nem is állta volna ki az idő próbáját, ám levezethető belőle két olyan tétel, melyre az utókor saját eszmerendszereit alapozhatta, s ez tette Platón munkásságát ércnél maradandóbbá.
Az egyik az eszmény fogalma. A hétköznapi világon túlra irányuló nyugtalan keresgélés, a kielégíthetetlen kíváncsiság, a végtelenbe futó vágy mozgatórugója éppen az a törekvés, mely Szókratészt is motiválja: megtalálni egy eszmény, például a Szépség, végső, tökéletes, letisztult definícióját. Ez a nyughatatlan keresgélés a nyugati civilizáció legfőbb hívószava. Tibet szerzetesei képesek imamalmokat forgatni egy életen át, európai szem számára haszontalanul és értelmetlenül lebzselve naphosszat, de nekünk ez nem megy. Szépirodalmi téren említhetném rögtön a trubadúrokat vagy mondjuk Petrarcát, akik ugyan boldog házasságban éltek feleségükkel és kilenc gyermekükkel, de nemesi hölgyeknek címzett szerelmes szonettjeikben fáradhatatlanul próbáltak nyomára akadni a platóni Örök Szépség titkának. A romantikusok. Faust. Példa akad bőséggel az eszmények rabjairól.
(Milyen kár, hogy nem minden eszmény szolgálja az egyetemes emberi érdekeket! A Harmadik Birodalom is egy eszmény rabja volt...)
A művészetek célja sem lehet más, mint az örök, közös emberi lényeg ábrázolása és megfejtése. Minél jelentősebb alkotó művét vizsgáljuk, annál közelebb jutunk az Ember eszményéhez. A Szentivánéji álom a lelkem húrjain zenél, Tolsztojt olvasva én vagyok Anna Karenina, pedig amúgy kevés közös vonásom akad XIX. századi orosz arisztokrata hölgyekkel. De említhetném akár Forrest Gump-ot is.
A másik tétel, mely még többet tett Platón múlhatatlanságáért, következik az elsőből. Platón a görög mitológia isteneit gyakorlatilag félretolta, s a helyükbe az egyetlen, végtelen, legfelsőbb Eszményt, a Jóságot állította, melyet a néhány évszázaddal később megszülető kereszténység nem habozott kisajátítani a saját céljaira, így teremtődött a Teremtő...
Mielőtt szót ejtenék az egyes művekről, következzen egy rövid kritika a platóni dialógusokról, Szókratészről illetve a szókratészi módszerről általában.
Kezdjük az erényekkel.
Platón és Szókratész egyetlen és legfőbb vezérelve az igazság keresése, és sírig tartó ragaszkodás a filozófia s logika fensőbbrendűségéhez illetve a már megtalált avagy megtalálni vélt igazsághoz. Ezt nem dicsérhetjük eléggé. Következetességében derék filozófusunk odáig ment, hogy az életét áldozta elveiért, a történelem egyik legkorábbi és legfénylőbb példáját szolgáltatva erre. Az általa kijelölt útra azóta is nagyon sokan ráléptek, s végezték cirkuszi oroszlánok gyomrában, máglyán, bitón vagy kivégzőosztagok előtt. Nélkülük ma nem lennénk, akik vagyunk.
Mintegy ellenpontozva ezt a sok szigorúságot, az igazság keresése a platóni dialógusokban páratlanul könnyed, irónikus (és önirónikus), esetenként gunyoros stílusban jelenik meg, gazdagon áradó, kissé túlságosan bőbeszédű, de végtelenül igényes nyelvezettel. Számtalanszor előfordul az olvasóval, hogy álmélkodva kapja fel a fejét, milyen gyönyörű volt a bekezdés, melyet az imént olvasott. Ezt még az sem tudja beárnyékolni, ha az adott bekezdés érthetetlen vagy mondjuk teljes sületlenség volt, mint mondjuk a kabócává változott emberek esete.
Tolsztojjal van hasonlóan az ember, hogy minduntalan felkapja a fejét: ezt meg honnan tudja???
Modern olvasó számára bájosan vonzó az a ráérősség és teljes szellemi odaadás, mely a dialógusok kurtára szabott cselekményében megjelenik. A legtöbb dialógusban a véletlenül összefutó derék athéni polgárok habozás nélkül sutba dobják teendőiket, leheverednek egy virágzó körtefa alá, lábukat a patakba lógatva s kimondhatatlan szellemi gyönyörűséggel kergetik az igazságot s boncolgatják egymás érveit. Közben elmúlik a délután, a pásztor behajtja a nyájakat, s a mai olvasó citromsárga az irigységtől. Hát ezeknek soha semmi dolguk sem akadt? Ezek nem éppen háborúban álltak Spártával, a katonaállamok örök mintájával? (De igen, sőt Szókratész nehézfegyverzetű gyalogos katonaként példátlan hősiességről is tanúbizonyságot tett.)
Akinek pedig mégis akadt dolga, Szókratészt is beleérve, az zavarbaejtő gyakorisággal saját szerelmi életét igazgatta. Ez nem csekély feszengést vált ki a mai olvasóban, tekintve, hogy a szerelmi hevület tárgyai szép fiatalemberek, sőt kisfiúk voltak. Így hirtelen nem is tudok felidézni olyan dialógust, melyben nőért epekedtek volna. De más korban járunk. Az ókorban a homoszexualitást "görög szerelem"-nek nevezték. Alkalmanként még annak is tanúi lehetünk, ahogyan fiúszeretőikkel dicsekszenek egymás előtt. Mindez nem csupán kínos, hanem a helyzet megértését is gyakran nehezíti, a beszélgetőpartnerek közt ugyanis néha erotikus vonzalom is vibrál.
Platón Akadémiája (mozaik egy Pompeii villa faláról)
Hibák:
Szókratész levezetései rendkívül csavarosak, összetettek s mégis csapongóak, gyakran szinte követhetetlenek s így nem könnyű megtalálni bennük a hibát. (Nem biztos, hogy van.)
Az érvelését követve gyakran volt az az érzésem, hogy ezt a módszert már láttam valahol. A módszer lényege, hogy a kezdeti feltételezéseket tetszőleges számú lépésben valami egészen mássá alakítjuk, egy ponton észrevétlenül átugrunk egy szomszédos vágányra, majd sok lépésben diadalmasan visszatérünk a bizonyítani kívánt állításhoz.
Q.E.D.
Láttam is, a felsőbb matematikában. (Abban viszont biztosan nincs hiba, mert a matematika szigorúan ekvivalens átalakítások sorozatával bizonyítja tételeit.) De a filozófia, az nekem gyanús!!!
A vita nagyjából így zajlik: Te azt állítod, hogy A. Mire Szókratész azt mondja, hogy no várj csak, nagyszerű barátom, s elkezdi magyarázni, hogy vedd szemügyre, miszerint A éppen úgy aránylik B-hez, mint C aránylik D-hez. Ebből viszont az következik, hogy..habahabahaba.. és rövid idő múlva már X-nél és Y-nál jár, de Te réges-régen elvesztetted a fonalat. Aztán egyszer csak váratlanul kijelenti, hogy az elmondottakból egyértelműen következik, hogy az A teljes tévedés, belátod-e? Ilyen versenyzővel képtelenség vitatkozni, már csak azért sem, mert sem vitakészségben, sem érveléstechnikában, sem intellektus terén nem vagy méltó ellenfele.
De azért követ el hibákat is derék Mesterünk: kettős mércével mér, a vitapartnere minden szavát egyenként mérlegre teszi és belekérdez, míg saját levezetéseiben (más dialógusokban) gyakran szó szerint ugyanazokat az állításokat nagyvonalúan csak úgy bedobja. Egy helyen kijelenti például, hogy az orvostudomány jó. Nyilván nem szembesíthetjük a fölényes utókor nevében Dr. Mengele tetteivel vagy a mai Kína etikátlan genetikai kísérleteivel, de arra az ókorban is találhatott példákat, hogy az orvostudomány bizony nem mindig jó. Még ha a szándékai jók is, a módszerei olykor kétesek. Az igazi különbség azonban az, hogy ha ezt vitapartnere mondaná, akkor rögtön keresztre feszítené. Szókratészünknek az volt az igazi mázlija, hogy csak egy volt belőle...
Fogalma sincs az időről, érvrendszere statikus, örökké érvényes igazságokkal operál. Az általa használt fogalmakat, különösen az istenekkel kapcsolatosakat, ma már egészen másként határozzuk meg.
A matematikát hajlamos egészen bizarr módon, a filozófiába oltva alkalmazni. Egy helyen például levezeti, hogy a türannosz (zsarnok) pontosan 729-szer boldogtalanabb a királynál, hiszen háromszor boldogtalanabb a rangsorban közvetlenül felette állónál, aki maga is háromszor boldogtalanabb a következőnél és így tovább (mivel kilenc a harmadikon = 729), ahol a politikai rendszerek egymásba alakulásának fázisai és legfőbb képviselőjük neve az alábbi platóni haladvány szerint írhatók le:
1 = Király, 3 = Védő, 9 = Arisztokrata, 27 = Timokrata, 81 = Oligarcha, 243 = Demokrata, 729 = Zsarnok
Ezt már nehéz mosolygás nélkül megállni, főleg, mivel halálosan komolyan gondolja.
(A timokrácia a vagyoni helyzeten alapuló uralmat jelenti.)
Különben is, a helyes számolási mód három a hatodikon, az eredmény stimmel.
Adjuk meg neki a szót:
SZÓKRATÉSZ: Tudod-e, mennyiszer nyomorultabbul él a türannosz a királynál?
GLAUKÓN: Tudom, ha megmondod.
SZÓKRATÉSZ: Három fajtája van a gyönyörnek, az egyik nemes, a másik kettő fattyú. Még a két fattyú mértékét is messze túllépi a türannosz, aki kutyába veszi a törvényt és az értelmet, és holmi rabszolga gyönyöröknek - eme testőreinek - hódol. Hogy ebben mennyire marad alul, nem könnyű megmondani, csak valahogy így.
GLAUKÓN: Hogyan?
SZÓKRATÉSZ: A türannosz az oligarcha férfitól sorrendben a harmadik helyen áll, köztük lévén a demokrata.
GLAUKÓN: Igen.
SZÓKRATÉSZ: Igazság tekintetében az ő gyönyöre az oligarcháénak harmadrendű mása, ha az előbbi eszmefuttatásunk helytálló.
GLAUKÓN: Ez is igaz.
SZÓKRATÉSZ: Az oligarcha férfi pedig sorrendben a harmadik a királyi után, ha ez utóbbit és az arisztokratát egynek vesszük.
GLAUKÓN: Igen, a harmadik.
SZÓKRATÉSZ: Akkor a türannosz háromszor három szám távolságra van az igazi gyönyörtől.
GLAUKÓN: Úgy látszik.
SZÓKRATÉSZ: Tehát a türannosz gyönyörének képe egy síkidom az oldalhosszúság száma szerint (9).
GLAUKÓN: Lehet.
SZÓKRATÉSZ: A távolság, amennyire állnak egymástól, világos lesz az alapszám (9) négyzete, majd köbe szerint (93-729).
GLAUKÓN: Világos a számolni tudónak.
SZÓKRATÉSZ: Ha most megfordítva számítjuk ki, mekkora távolságra van a király igaz gyönyöre a türannoszétól, a sokszorozást elvégezve úgy találjuk, hogy a király 729-szer kellemesebben él, a türannosz viszont a királyhoz képest ugyanennyiszer nyomorultabbul.
GLAUKÓN: Csodálatos számítással határoztad meg a különbséget a két férfi között, vagyis az igazságos és az igazságtalan között a gyönyör és a fájdalom tekintetében.
SZÓKRATÉSZ: Bizony ez igaz és az életnek megfelelő szám, hiszen megfelel a napok és éjszakák, a hónapok és évek számának is.
GLAUKÓN: Bizonyára megfelel.
Gyengék:
- álszerénység s a vitában való felülkerekedés szándékának tagadása, noha Platón saját szóhasználatából is egyértelműen kitűnik, hogy minden filozófiai vitának van "győztese", a népes hallgatóság gyakran éppen erre a végkimenetelre kíváncsi
- türelmetlenség: Szókratészt egyetlen módon lehet kihozni a sodrából: ha nem veszik komolyan. Aki derűsen mindent ráhagy, amolyan "ha Te mondod, Főnök" stílusban, arra nagyon gyorsan ráripakodik.
Furcsaságok:
- a költészet és a művészetek lebecsülése: Platón kerek-perec kijelenti, hogy az általa elképzelt ideális Államban, a hazug, de minimum káros befolyással bíró költőknek, festőknek, szobrászoknak, stb. nem adna helyet, mivel az ő ún. művészetük semmi más, mint hamis utánzatok gyártása. Még Homéroszról is lesújtó véleménnyel van, ami egy ógörögtől megdöbbentő, de annyira azért nem orrolt meg rá, hogy ne idézné lépten-nyomon. Szomorú ez a rövidlátás, de senki sem tökéletes.
Összefoglalva: Platón nehéz, hosszú, alkalmanként zavaros és bizarr, de gyönyörű olvasmány.
Végezetül egy kis könyvajánló, karantén idejére.
Platón munkásságával frissen megismerkedő érdeklődőknek az alábbi műveket ajánlom elolvasásra, a megadott sorrendben:
Euthüphrón
A fentiekben már részletesen elemzett dialógus Szókratész és egy athéni jós részvételével, rövid, de szép példája a filozófikus gondolkodás diadalának és Platón művészi erényeinek. Tökéletes ismerkedő és kedvcsináló olvasmány.
Phaidrosz
Platón egyik legszebb mítosza, személyes kedvencem, a lelkek mennyei körforgásáról és aláhullásáról a halandók világába. A dialógus egészen máshonnan indul, a vitaindító kérdés az, hogy kivel kell odaadóbbnak lennünk, a szerelmesünkkel avagy azzal, ki nem szerelmesünk? Különös kiindulópont, de ne feledjük egy pillanatra se, hogy ez irodalmi mű: a felütés fontos. Szókratész a szerelem "isten általi megszállottság" természetével érvelve áll ki a szerető mellett s ennek levezetése során ismerkedhetünk meg a lelkek szárnyalásának monumentális látomásával.
De gyönyörűek az apró sziporkák is:
- Jóízű beszéddel vágyom lemosni az előbbi sós ízét...
- Bizonyításunk hihetetlen ugyan a túl okosoknak, de hihető a bölcseknek.
- A színtelen, külső alak nélkül való, meg nem érinthető valóság ugyanis, amely igazán létezik, csak a lélek kormányosa: az ész számára szemlélhető.
A szofista
Hányféle alakban mutatkozik előttünk a szofista? Kissé hosszúra nyúlt dialógus, s kevéssé hízelgő körüljárása a témának, melyben azt próbálják meghatározni, kik a szofisták. Kitartóbbaknak javaslom, de megéri. (Ebben a dialógusban Szókratész csak egy villanásra szerepel.)
Kritiász
Fájdalmasan töredékes dialógus, mely az emberiség egyik legrégebbi mondájának, Atlantisz legendájának első számú korabeli forrása.
Lakoma (Symposion)
A platóni életmű egyik csúcsa, melyben Szókratész, a bölcs, Alkibiadész, a hadvezér, Arisztophanész, a vígjátékíró, Erüximakhosz, az orvos és más kevésbé ismert figurák vitatkoznak, némileg kapatosan, Erósz természetéről, azaz a szerelemről. Szókratész ebben a tárgykörben is leiskoláz mindenki mást érvelésével, de a végső bölcsességeket - tőle megszokott módon - más szájába adja.
Végülis, számunkra mindegy, ki mondja, ha így tudja mondani. (Platón mondja.) Ezt a magasságot az emberiség a modern időkig nem volt képes újra megugrani.
Hallgassuk:
Megpróbállak, ahogy tudlak, fölvilágosítani ebben. Akit a szerelemben idáig elkalauzoltak, s aki a szépségeket sorrendjükben is helyesen szemléli, egyszer csak a szerelem végcéljához ér, és valami csodás természetű szépséget pillant meg, ti. a szépséget magát, amiért idáig szenvedett, és ami mindenekelőtt s örökkön való, nem keletkezett, és nem vész el soha, nem növekszik, és nem csökken, minthogy nem ebben szép, abban rút, nem most szép, máskor meg csúf, nem ehhez viszonyítva szép, ahhoz meg rút, nem itt szép, ott rút, nem ezeknek szép, azoknak rút. Nem is úgy rémlik majd föl előtte a szépség, mint egy arc, vagy kéz, vagy más testrész, sem úgy, mint szó, tudomány, mint valami másban létező, pl. élőlényben, földön, égben vagy egyebütt, hanem csak magában, magával, egyképpen létezik, és minden más szépség csak belőle merít olyképpen, hogy míg minden más keletkezik és elmúlik, ő maga nem növekszik és nem fogy, nem éri semmi viszontagság. Nos, ha valaki a helyes fiúszeretet útján a földiektől ide emelkedik föl, és kezdi látni e szépséget magát, az már közel van a célhoz. A szerelem helyes útja - akár magunk járjuk, akár más kalauzol -, hogy az itteni egyes szépségeken elkezdve a szépség eléréséért mind magasabbra hágunk, mintegy lépcsősoron haladva: egyetlen szép testtől a másikhoz, onnan mind többhöz, mindhez, aztán a szép testektől a szép tettekhez, a szép tettektől a szép ismeretekig, s innen végezetül ahhoz az egyetlen ismerethez, amelynek tárgya maga a Szépség, és így megismerjük a végső Szépséget. Kedves Szókratész - mondta a mantinéi nő -, ha valami, hát akkor ez az emberélet értelme: a végső Szépség szemlélete. Ha őt magát látod, nem keresed őt többé ruhákban, szépfiúkban, serdülőkben, akik láttán most még öntudatodat veszted, és te is és sokan mások, eszüket vesztve, megfeledkeznek ételről, italról, csak hogy - ha ez egyáltalán lehetséges volna! - szüntelenül kedveseteket bámulhassátok, és vele lehessetek. Ám miként vélekedjünk arról, aki megpillanthatná magát a Szépséget, tisztán, vegyítetlenül - úgyhogy nincs rajta emberi hús, szín, és egyéb múlandó semmiség, hanem magát az isteni szépséget szemlélné igazi mivoltában, azt hiszed, hiábavaló volna az ember élete, ha ezt nézheti, szemlélheti, és vele élhet? És nem gondolod, hogy egyedül itt adatnék meg néki, mialatt a szépséget igazi képében látja, hogy az erénynek most már nem árnyképeit szüli, minthogy a szépségnek sem árnyképét fogja föl, hanem az igazi erényt magát, az igazi szépség birtokában. Ha pedig az igazi erényt termi és fölneveli, megadatik néki az istenfélelem, és ha ez embernek egyáltalán megadatik: a halhatatlanság.
Anselm Feuerbach - A lakoma (Symposion)
Állam
Platón legnagyobb szabású vállalkozása, mely tíz kötetben járja körül, milyen alapelvek mentén alakítható ki az ideális állam. Kik a lakói, védői, irányítói, milyenek a nevelési elvei, intézményei, stb. Érdekes és rendkívül szerteágazó vállalkozás, melybe olyan témakörök is bekerülnek, amelyeket mi talán nem foglalnánk bele az első kétszáz kötetbe, mint például a ritmus és a zenei nevelés kérdései. De a kitűzött cél imponáló és valóban szórakoztató szellemi csemege megfigyelni, hogyan építi fel Szókratész a maga ideális államát lépésről lépésre. Az ideális állam vezetői ideális esetben, talán mondani sem kell, a filozófusok lennének. Mint a feladatra egyedül alkalmas személyek, ugye. (Ha az ideális államot egy kéményseprő építené fel, nyilván kéményseprőt helyezne az élére, hahaha.)
Mindez az ő korukban nem is volt olyan akadémikus kérdésfelvetés, mint amilyennek manapság hangzik. A görögök, vérbeli gyarmatosítóként, gyakran alapítottak városokat és településeket a Földközi-tenger számtalan távoli vidékén, melyeknek törvényekre, államszervezetre és igazságszolgáltatásra volt szükségük.
Platón Törvények című munkája, hasonló terjedelemben, az Állam-ban megfogalmazott elvek gyakorlati továbbgondolása. Ebben az ógörögség három jellegzetes figurája ütközteti véleményét: egy athéni, egy spártai és egy krétai. (Szókratész nincs jelen.) Némi túlzással élve azt mondhatnánk, személyükben testesítik meg a kor uralkodó eszmei áramlatait. Akinek az Állam bejött, annak a Törvények is tetszeni fog. Mindkettőt élveztem.
7. levél
Végül hadd ajánljam az érdeklődők figyelmébe Platón hetedik, legismertebb és leghosszabb levelét. Jómagam az egész platóni életműből éppen ezt olvastam legutoljára és üdítően, felfrissítően hatott. Egészen más hang szólal itt meg, mint amit tőle megszoktunk. Ez nem egy elképzelt és a végtelenségig csiszolt filozófiai vita párbeszédes formában, hanem a szerző saját életének és gondolkodásának tükre, életrajzi adatokkal és személyes meggyőződésekkel tarkítva. A levélben, melyet a szicíliai görög gyarmat, Szürakuszai jeles polgáraihoz írt, valójában saját védőbeszédét írta meg, mivel Platón az ideális állam gyakorlati megvalósításának szándékával többször is fordulatos és veszedelmes reálpolitikai kalandokba keveredett e távoli városban. Önmagát természetesen itt sem hazudtolja meg s nagyívű látomásokban ecseteli filozófiai alapvetését. Egy ponton azonban, az olvasó legnagyobb döbbenetére, aki - ne feledjük - eddigre már átrágta magát háromezer oldalnyi szigorúan igényes filozófiai munkáján, kijelenti, miszerint a teljes igazságot soha nem írta le, mi több, meg sem kísérelte, hiszen az eleve lehetetlen.
Legalábbis nekem semmiféle munkám nincs a legfőbb kérdésekről, és nem is lesz soha. Hiszen a végső belátást nem lehet szavakkal kifejezni, miként az oktatás szokásos tárgyait: az érte szakadatlanul végzett közös munka és az igazi életközösség eredményeként egyszerre csak felvillan a lélekben – akárcsak egy kipattanó szikra által keltett világosság - s azután már önmagától fejlődik tovább. Az sem kétséges előttem, hogy írásban vagy szóban én tudnám a legjobban kifejezni, s bizonyos, hogy egy rossz fogalmazvány nekem okozná a legnagyobb bánatot. De ha lehetségesnek gondolnám a végső bölcsességet elfogadható módon – akár írásban, akár szóban – a nagyközönség elé tárni, vajon szentelhetném-e életemet dicsőbb célra, mint hogy művem megírásával nagy szolgálatot tegyek az emberiségnek, és hogy a dolgokat a maguk mivoltában mindenki számára láthatóvá tegyem? De nem hiszem, hogy e dolgok szavakba foglalásának megkísérlésével az emberiség javát szolgálnánk; ez legfeljebb csak néhány embernek válnék hasznára, aki azonban csekély útmutatással maga is rá tudna bukkanni.
Erre már a legjámborabb olvasónak is felszalad a szemöldöke: akkor mi a fenét olvastam eddig???
Nagyszerű alkotás, önmagában is megállna, jó szívvel ajánlom.
Nagy ívben kerülendőek az alábbiak:
Parmenidész
Parmenidészért minden jóérzésű olvasótól elnézést kell kérnünk: nem tudtuk, hogy ezt fogja csinálni. Ez a dialógus maga a vegytiszta, hibbant és tökéletesen értelmetlen spekulatív mélyfilozófia. Meghagyom a profiknak sok szeretettel. De hátha elkapkodtam a műélvezetet, inkább ítéld meg magad:
Mármost az Egynek a Léte nem lehet azonos az Eggyel: mert különben a Lét nem lenne amannak a Léte, sem az - az Egy - nem részesülne amabban: a Létben, hanem mindegy lenne, akár azt mondjuk: az Egy van, akár azt, hogy az Egy: egy. Most azonban nem az volt a feltevésünk, hogy mi következik abból, ha az Egy: egy, hanem: mi következik, ha az Egy van. Nemde?
Teljesen így van.
Mást jelent tehát itt a "van", mint az "egy", ugye?
Szükségképpen.
És mi mást jelentene, ha nem azt, hogy a Létben részesül az Egy: ez ugyanazt jelenti, mint amikor az ember összefoglalva azt mondja, hogy az Egy van?
Teljességgel.
Fogjunk tehát ismét hozzá: ha az Egy van, mi következik belőle? Vizsgáld csak meg, vajon ez a feltevés nem szükségképpen olyannak mutatja-e az Egyet, hogy részei vannak?
Hogyan?
A következőképpen. Ha azt, hogy "van" a Létező Egyről mondjuk, és azt, hogy "egy" az Egy Létezőről, továbbá a Lét és az Egy nem azonosak , csupán mindketten ahhoz az azonos dologhoz tartoznak, amit kiindulásul föltettünk: a létező Egyhez, vajon nem következik-e ebből, hogy van itt egy egész: a létező Egy, s ennek válnak részeivé az Egy és a Lét?
Szükségképpen következik.
Ez még Szókratésznek is sok, mentségére legyen mondva, hogy ebben a dialógusban ő még fiatal ember, míg Parmenidész az ősz hajú bölcs.
Timaiosz
Az antik filozófia még csak tarthat számot érdeklődésre évezredek múltán is, de a korabeli tudomány, mely az elektromosság, gravitáció, genetika, stb. mibenlétének ismerete nélkül próbálja magyarázni az anyagi világot, mai ésszel már mosolyogtató. Timaiosz, ó, Te nagyszerű férfiú, leülhetsz, egyes.
Következik: Menandrosz
