Miről szól ez a blog?

Harminc évvel ezelőtt kezdődött ez a történet. A gimnáziumba az irodalomtanárom hozta be a Világirodalom történetét Szerb Antaltól és az órán hangosan felolvasta az ókori görög irodalom összefoglalását. Felfigyeltem a tiszta, erőteljes és szenvedélyes fogalmazásmódra, beszereztem kötetet és gyakorlatilag együltőben végigolvastam. Teljesen lenyűgözött, az első szótól az utolsóig. Megigézett. Mintha hirtelen ablakot nyitottak volna a fejemben egy eleddig ismeretlen világra. Ilyet lehet írni? Képes lehet valaki ilyen könnyedén, ilyen szellemesen és mégis komolyan szólni szépirodalmi művekről, szerzőkről és stílusirányzatokról? Létezhet olyasvalaki, aki eredeti nyelven olvassa az európai irodalom összes kincsét? Aki számára a világ legtermészetesebb dolga, hogy kitűnően, műfordítói szinten tudjon angolul, németül, franciául? Olyannyira magától értetődő, hogy egész versszakokat idéz Schillertől németül anélkül, hogy fordítással vesződne? A már említett irodalomtanár gondosan felhívta a figyelmünket arra, hogy Szerb Antal szellemtörténeti fejtegetései a modern korhoz közeledve egyre inkább vakvágányra siklanak, követvén a két háború közt divatos, ám mára idejétmúlt spengleri kultúrfilozófiai gondolatot, mely az emberi történelmet spirálszerűen, ciklikusan, különböző civilizációk felemelkedésének és bukásának sorozataként értelmezi. De bántam is én! Teljesen a varázslat hatalma alá kerültem. Ezt a varázslatot nevezte Beke Kata a szellem és az erkölcs eleganciájának. (Ő, akit szintén szerencsém volt a gimnáziumban tanáraim közt tudni, fantasztikus műveltséggel és humorérzékkel rendelkezett s két példaképe volt: Morus Tamás és Szerb Antal.)

S ezen az újonnan nyílt ablakon át a tudás, bölcsesség és szépség olyan erővel kezdett beáramlani, hogy beleszédültem. Több ezer év szellemi kincsei, száz generáció minden öröme, bánata, félelme, reménye ott állt előttem s belebámult a lelkembe, felfedezésre, átadásra és átélésre várva.

Tizenhat évesen pedig a határ a csillagos ég, így hát elhatároztam, hogy ezt a világot én is felfedezem magamnak. Megtanulom a főbb európai nyelveket, felteszem a polcra ezt a kétezer kötetet és egy napon belépek ebbe a világba, hadd lássam, mit üzennek az ércnél maradandóbb szerzők a múlt, jelen s jövendő dolgairól, rólam s a világról, melyben élünk s amelyen ők nyomot tudtak hagyni örökre. Szent Ágoston nevét még akkor is ismerni fogja az emberiség, amikor a hiúságnak ezt a vásárát, ami ma körülöttünk örvénylik és lassan elnyeli minden értékünket, energiánkat és büszkeségünket, már régen felmorzsolta az idő.

Nos, ez a blog ezt az utazást hivatott megörökíteni. Feltett szándékom, hogy időrendi sorrendben végigolvasom a teljes klasszikus irodalmat Homérosztól Hemingway-ig és azon is túl. Nevezhetjük ezt a vállalkozást itt olvasónaplónak is. Számomra mégis a napló a legkedvesebb. Az elolvasott művekről nem fogok tartalmi kivonatot adni, ezt bárki egy pillanat alatt megnézheti a Wikipédián, viszont elmondom, mit gondolok róla, miért tetszett vagy miért nem, mennyiben vagy mennyiben nem, kiemelem belőle mindazt, amit örökérvényűnek, a jelenre is hatónak vagy egyszerűen csak szépnek érzek.

Fogalmam sincs, van-e rajtam kívül más olyan hibbant, akit mindez lázba hoz. Ha igen, örülök neki. Lectori salutem! Micsoda utazás lesz! Micsoda kaland!

Tarts velem. Hosszú lesz, de feledhetetlen és a maga nemében páratlan. Ám nem kétséges, hogy gazdagodni fogunk vele. Mindazonáltal lesznek buktatók is. Egyelőre nem tudom elképzelni, hogyan rágom majd át magam mondjuk a korai egyházatyák majd három évszázadon át tartó terjengős lelkesedésén az új eszme iránt vagy Milton sátáni látomásain, de majd megbirkózunk ezekkel is. Végülis: semmi sem kötelező. Amivel nem bírok, azt majd átugrom. De nem vagyok a meghátrálós fajta. Néha, mondjuk az irodalom és a filozófia határterületein, elképzelhető, hogy döntetlent érünk el, de nem szenvedünk vereséget. Még soha nem jöttem ki mozifilmről sem, a kíváncsiság, hogy vajon mit szeretnének nekem mondani, mindig ott tartott.

A feladat nagysága elborzasztónak tűnik, tudom, de ha összeadnám, hány órát töltöttem el életemben meddő várakozással, értelmetlen iskolai órákon, vasúti peronokon és reptéri várókban, a Néphadsereg egyenruhájában, ostoba TV reklámok előtt ülve vagy más haszontalanságokkal, sokkal rémisztőbb szám jönne ki. A vállalkozás sikerével kapcsolatban igazán csak egy kétségem van: a saját érzékenységemben kételkedem. Nem vagyok se író, se költő, se műfordító, még egy kósza bölcsészdiplomám sincs, hogy jövök én ahhoz, hogy a legnagyobbakat értelmezzem, sőt kritika alá vegyem? Nos, majd meglátjuk. A szellem eleganciájába a csibészség is belefér. Ha Beke Kata még élne, megmosolyogna, rágyújtana és hozna erre három példát az emberiség szellemtörténetének tengeréből.

Miért?

A fentiekben már rávilágítottam a főbb okokra, de néhány gondolatot még hozzáfűznék.

Már sokaknak elmeséltem a nagy ötletemet. Őszinte lelkesedést nem váltott ki senkiből, inkább csak holdkórosnak vagy ütődöttnek sikerült feltüntetnem magam. Sőt, akadt, aki udvariasan megjegyezte, hogy igen, igen, de mire jó ez? Erre akkor mérgesen rávágtam, hogy ha Szerb Antal számára ez nem volt kérdéses, akkor számomra sem az, de az ember, miután lehiggadt, elgondolkozik.

Tényleg, mire jó ez? Tudást, műveltséget, ismereteket ad? Nem vitás.

Létezik ugyanakkor bármilyen gyakorlati haszna? Talán nem, talán igen.

Úgy vélem, rosszul teszem fel a kérdést. Mi mindannyian – fájóan gyakran – rosszul tesszük fel.

Értelmetlen is volna, s ezért nem szokás emlegetnünk a kultúra gyakorlati hasznát. Nehéz lenne számszerűsíteni, forintra-fillérre vagy előnyökre váltani az Aidát, egy Chopin etűdöt vagy Chaplin valamelyik maradandó alkotását. Számomra, a világirodalom iránti lelkesedés és a megismerésébe fektetett idő egyfajta állásfoglalás.

Méghozzá két különböző téren.

Egyrészt, három évtized elmúltával most már nyugodtan kijelenthetem, hogy semmi olyat nem találtam világunkban, ami jobban tetszett volna, ami tisztább fénnyel sugározná be az éjszakát. Pedig igyekeztem. E három évtized alatt széltében-hosszában bejártam és belaktam a világot, a nejemmel vállvetve felneveltem két gyermeket, megjártam a lélek hosszát, megtanultam hat nyelvet, írtam két könyvet és nagyon sok mindent kipróbáltam, mint Rimbaud, a sírásástól a NASA-ig. Láttam az Embert sárkányfog veteménynek és jobb sorsra érdemesnek, hegyen beszélni s lapulni ólnál, kerestem rémisztően sok pénzt, mindenesetre biztosan többet, mint amennyit a magamfajta megérdemelne és lassan fogyatkozó türelemmel végighallgattam millió hazugságot.

Most már nem keresem tovább a Szent Kelyhet. Most már nincs miért visszafogni magam. Megtettem szótlanul, amit várt tőlem a világ, de sose mondtam, hogy egyetértek. Most jött el az ideje annak, hogy kifejezzem: nem kérek belőle többet.

Nem akarom megkötni azt a szerződést, nem akarom halálra dolgozni magam sem a részvényesekért, sem önmagamért, nem akarok olcsón venni és drágábban eladni, tartsd meg az autóid, az előnyös hitelkonstrukcióid és a fogkrémed, nem vagyok kíváncsi egyetlen reklámra vagy televízióműsorra sem, nem kell a hitvány pénzetek és fütyülök rád, cégéres gazember politikus, áfacsaló vagy köztörvényes gengszter, nekem hiába pöffeszkedsz a luxusban, lesz számodra is bugyor a Pokolban.  

Nekem az Iliász van a kezemben. Számomra az az érték.

A másik állásfoglalás még személyesebb, hovatovább filozófiai jellegű. Mint mindenki más, én is fel vagyok húzva az életre és egyszer minden óramű lejár, hallottuk. A hátralévő időmet tölthetném sokféle tevékenységgel, az ember túrázhat, siklóernyőzhet, horgászhat, főzhet pálinkát vagy lejárhat a térre sakkozni, ki-ki a neki tetszőt. Én, bármilyen furcsán hangozzék is, éppen azért választottam ezt az utat, mert semmiféle gyakorlati értelme nincs. Mert csakazértis Krőzus vagyok. Annyi időm van, hogy herdálom. Dacból. Ha már csak veszíthetek az Élet játékában, akkor legalább a szabályokból hadd űzzek gúnyt.

Hogyan?

Pár gyakorlati megjegyzés a végére.

A világirodalom tetemes része olyan nyelveken íródott, melyeket nem ismerek vagy nem ismerek elég jól ahhoz, hogy eredetiben élvezzem. Vegyük csak az antik irodalmat példának. Ógörögül nem tudok, latinul sokat tanultam ugyan, de az a nyelv éppen olyan borzalmasan nehéz, mint amilyen gyönyörű, ezen a nyelven olvasni sajnos nem leszek képes. Az is túl nagy erőfeszítésnek tűnik, hogy megtanuljak Ibsen kedvéért svédül, Camoes kedvéért portugálul vagy a nagy orosz klasszikusok kedvéért újra oroszul. Így ezeket magyarul fogom olvasni. Már amennyiben léteznek magyar nyelvű és elviselhetően modern fordítások. Ha nem, akkor maradnak az angol vagy francia nyelvű fordítások.

A három nagy európai nyelv esetében azonban nem szándékozom kompromisszumokat kötni, ezeket eredetiben kell olvasni. Ez alól csak abban az esetben teszek majd kivételt, ha a szöveg nyelve túlságosan messze áll a mai nyelvi környezettől, mint mondjuk az Edda-dalok vagy a Canterbury mesék esetében. Az angolszász kultúrában ezeket a műveket ma már úgy is árulják, hogy a régi szöveg mellett a modern fordítás is megjelenik. A nyolcszáz éve írott szövegeket ma már nagyon nehéz megérteni. A mi Halotti Beszédünk se egy könnyű olvasmány, első olvasatra csupán két szót értettem meg belőle hiba nélkül, méghozzá ezeket: halálnak halálával. Borzongató volt.

Természetszerűleg minden idegen nyelven olvasott műhöz a legjobb magyar fordítását is mellé fogom olvasni, mintegy összevetve. Egy Arany János vagy Radnóti műfordítás maga is irodalmi mű, mely még emeli is az eredeti alkotás fényét.

A műveket időrendi sorrendben fogom olvasni, kezdve az antik görög és római szerzőkkel, majd tovább a kora középkorra, ahol szétválik sok ágra s innen kezdve párhuzamosan az egyes nemzetek irodalmait, beleértve a természetesen a magyar irodalom alkotásait is.

A Bibliát, a Könyvek Könyvét, nem fogom tárgyalni. Még a csibészségnek is vannak határai. Bár nem vagyok hívő, a Bibliát túlságosan tisztelem ahhoz, hogy véleményt mondjak róla. E tisztelet nem is annyira a mű irodalmi értékének, hiszen az nem számít kiemelkedőnek, hanem a benne megfogalmazott tanításoknak és a lelkekre s ezen keresztül az emberiség történetére gyakorolt felbecsülhetetlen hatásának szól.

Néhány fantasztikusan termékeny szerző esetében óhatatlanul kénytelen leszek korlátozni az olvasni szándékozott terjedelmet. Lope de Vega például több, mint kétezer színművel (!) írta be a nevét a világirodalomba, ez azért sok lenne a jóból. Platón, Balzac vagy éppen Jókai sem fukarkodott a művekkel. E tekintetben is Szerb Antal ízlését használom majd vezérfonalnak. Általában véve, egy dráma-, regény- vagy filozófiai értekezés szerzőtől elegendő lesz annyit elolvasnom, amennyi rávilágít gondolkodásának lényegi elemeire és szellemtörténeti hatásának gyökereire.

Egyes művek élvezetéhez szükség lesz némi háttérinformációra is. Íme egy példa:

Tudja valaki, melyik vidéket hívták régen Boeotiának?

Vagy kik voltak a mürmidónok?

Az antik irodalmat képtelenség mitológiai háttér nélkül értelmezni, így a legelső, amit kézbe veszek, maga a Mitológia lesz.

Végezetül, kedvcsinálóként álljon itt két remekmű, örökös kedvenceim.

Ha azt mondom, gyermekkor vagy szerelem, ki lehet fejezni ennél szebben?

Olyan szeretnék lenni mint azok
kik vad lovakkal szállnak át az éjen
fáklyákkal s hajzatuk szél fújja széjjel,
a vad-vad vágtatás sodorta szél.
Elől én állanék, mint csónak orrán,
nagy lennék s összegöngyölt, mint egy zászló,
és sötét. De fejemen parázsló
aranysisak. S némán mögöttem áll
tíz férfi majd sötéten s jelre vár,
és rajtuk is oly nyugtalan sisak,
mely fénylik olykor s olykor régi, vak.
És mellém dobban egy, ajkán a kürt
villan, rikolt s térséget fú elénk,
fekete, vak magányt fuvall körénk
s mi gyors álomként dúljuk át az űrt:
mögöttünk minden ház féltérdre hull,
nekivágunk a megdőlt utcasornak,
egy tér elugrik: megfogjuk vadul,
és ménjeink mint eső úgy suhognak.

Rilke: A fiú (Radnóti Miklós fordításában)

Hol vagy, ó asszonyom? Derűs szemednek
kit kápráztat mosoly-szép ragyogása?
Kivel csendülsz össze, lágy hangra válva;
legbensőbb, titkos dallamán szívednek?
Füvek, virágok közt heversz-e, lelked
friss szellőn leng, a merengő, a drága?
Vagy testedet ringató, kedves árba,
szenvedélyes, szelíd habokba rejted?
Ó, bárhol is vagy, én gyönyörűségem,
ha fuvalom, hullám válladra csorran
vagy hó-arcod simítja lenge-szépen:
szerelmem az! Egész valómmal érzem,
ott él s Téged les minden szép dologban,
s Téged övez örökös ölelésben.

Giosué Carducci: Szerelem itt az úr (Majtényi Zoltán fordításában)