A két mestermű eposzon kívül számos olyan himnusz illetve apróbb versrészlet, töredék, epigramma és hasonló maradt fenn, melyeket Homérosznak tulajdonít az utókor.
Szórakoztató ezeket a műveket olvasni, ám úgy vélem – osztva ezzel az antik irodalom jeles kutatóinak meggyőződését -, mindezek valószínűleg nem Homérosz művei. Bárki is szerezte őket, kétségkívül ügyes munkát végzett, a jelzők, a hangsúlyok, a tagolás és a nézőpont egyértelműen hajaznak az Iliászra, de meg sem közelítik annak tökéletességet, azt a dús fantáziájú, hibátlan pszichológiai érzékű, fölényesen magabiztos előadásmódot, mely 24 hosszú éneken át zeng s egyetlen alkalommal sem bicsaklik meg. Ha az Iliászt letéve azonnal ezekkel folytatod az olvasást, rögtön szembeötlik a színvonalbeli különbség.
Hiába, a zsenit képtelenség utánozni, s szinte lehetetlen kikerülni az árnyékából. Más korban ezek a himnuszok talán saját jogon is megállták volna a helyüket, de Homérosz idejében s azt követő századokban Homérosz neve kötelező és tökéletes áruvédjegy lehetett az epigonok számára. A Harry Potter fenomenális sikerét követően is megteltek a könyvesboltok kis szemüveges varázslóinasok kalandjaival, angolszász országokban egyenesen külön műfaj született, de az eredeti cselszövések, jellemrajzok és meseszövés egyszerűen utolérhetetlen.
A homéroszi himnuszok a főbb istenekhez szólnak, a Naphoz, a Holdhoz, Aphroditéhez, Demeterhez, Hermészhez, Dionüszoszhoz és Árészhez, szórakoztató, jól szőtt, ügyes mesék, melyek elsőként rögzítették írásban a görög mitológia egyes alaptételeit.
Megismerjük belőlük
- Demeter istennő leánya, Persephoné elvesztése felett érzett fájdalmát, mely a mitológia egyik legmegrendítőbb fejezete, dacára annak, hogy e veszteség korántsem végleges és egyáltalán nem teljes (Kerényi Károly kibírhatatlan tanulmánya szerint mindez amúgy is csupán a gabona életciklusainak metafórája, amint az elvetett gabonamagvak a föld mélyén töltik életük első fázisát, úgy Persephonének is csupán az év egyharmadát kell az Alvilágban töltenie, azt is királynői minőségben)
- Aphrodité (latinul Vénusz) szerelembe vegyülését egy halandó férfival, mely iránti vágyat Zeusz „hajította a szívébe”, saját örök fegyverével leigázva a szépség istennőjét, Ciprus szülöttét, ki a habokból kelt életre (az aphros szó jelentése hab)
- Hermész, a tolvajok istenének furfangos, semmitől vissza nem riadó csínyeit:
„..mert fiú jött a világra, ravasz, nyájas szavú csalfa, nyájhajtó tolvaj, rabló, álmok vezetője, éjszaka is figyelő, kapukon beleső, ki csodákat volt hivatott gyorsan cselekedni az égilakók közt. Hajnalban született, délben pengette a lantot s este, a hó negyedik napján, amikor született, a messzelövő nagy Apollón barmait elhajtotta.”
Szép kis dicsőséglista. Mondtam már, hogy ő a kereskedők istene is? Minden csínytevésben benne van, minden hír vele száll először, a füllentések koronázatlan királya, mégis: képtelenség nem szeretni. Egy kicsit, legbelül mindannyian ilyenek szeretnénk lenni...
Lenyűgöző jelenet Hermész találkozása a teknősbékával, amikor is így rikkant föl:
„Máris ilyen jó jelt kapok én, de nem is vetem ám meg! Üdvözlégy, gyönyörű alakú, lakomák követője, táncvezető, nagy örömmel látlak. Honnan e páncél rajtad, e sokszinü szép játék, te hegyek tekenőse? Légy a segítségem, fölemellek s viszlek a házba, nem teszek én rosszat, csak légy hasznomra először, jobb otthon lennünk, veszedelmes az élet a réten: ártalmas megigézés ellen légy te varázsszer míg élsz, ámde ha meghaltál, légy nagyszerü dalnok.”
Figyeld ezt a gyermeki örömet, ezt a magával ragadó vidámságot, ezt a lehetetlent nem ismerő vállalkozó kedvet, hol találni ilyet későbbi korok irodalmában?
A teknősbéka bizonyára nem találta mindezt olyan ellenállhatatlanul mulatságosnak, tekintve, hogy a teknője lantként végezte, ő maga pedig meg sem érte a folyamat végét, de hát a haladásnak mindig vannak áldozatai.
- Emberség terén számomra az Árészhez (latinul Mars), a hadak és a háború istenéhez fohászkodó himnusz jutott a legmesszebbre, ahol a költő a háború istenétől nem hadi dicsőséget kér, éppen ellenkezőleg:
„..te boldog, nyújts nekem inkább bátorságot a béke szelíd szigorába maradnom, gyilkos Kéreket és dühödött csatazajt kikerülnöm”
Ugyan ki fohászkodik békéért a háború istenéhez?
A Homérosznak tulajdonított egyéb művek legnagyobbika a Békaegérharc, mely az Iliász paródiája, s egyben az isteneké is, mert nekik semmilyen konfliktus sem elég jelentéktelen ahhoz, hogy abba beleavatkozzanak és a kimenetelét mindenkori szeszélyeik alapján döntsék el.
Figyelem, spoiler: a békák nyernek, mert Zeusz segítségükre rendeli a rákokat.
Ezzel szerintem mindent el is mondtam.
A homéroszi töredékek erényei összességükben mégis felülmúlják gyengéiket, így kellemes olvasmányok érdeklődők számára. Magam is élveztem őket.
Különösen az egyik mellékszálat, mely már az Iliászban is szembeötlött, amikor utánanéztem a hajnal istennőjének, kinek neve: a rózsakarú Éosz (latinul Aurora). Azon túlmenően, hogy ő a Nap (Héliosz) és a Hold (Semelé) testvére, s e minőségében ő sem marad ki a családi vállalkozásból, hiszen minden hajnal az ő jelenése, történt vele egy érdekes eset is: halandó férfival vegyült szerelembe, kinek azután halhatatlanságot kért (és kapott) Zeusztól, de elfelejtett örök fiatalságot is kérni számára, így a csodás adomány a legborzalmasabb csapdává változott: szerencsétlen Tithónosz örök életre lett kárhoztatva, de egyre öregebben, betegebben, gyengébben, míg végül már a halhatatlan istenek sem bírták nézni tovább a szenvedését és tücsökké változtatták. (Arról nem szól a fáma, hogy a tücsök örökké élt-e azután.)
A halhatatlanság kérdése mindenkoron élénken foglalkoztatta az emberi fantáziát, megszámlálhatatlan mennyiségű irodalmi mű, film, stb. járta körül a témát, míg végül megérkeztek ugyanahhoz a következtetéshez: halhatatlannak lenni nem emberi, nem egyeztethető össze az emberi élettel, vagy másképpen fogalmazva, életünknek csupán a mindnyájunkra várakozó s olykor kegyetlenül hamar lesújtó Halál ad méltóságot.
Ez a történet számos későbbi géniuszt is megihletett, íme Tennyson költeménye Tithónoszról: egyszerűen gyönyörű. Az első versszakot még Szerb Antal is beemelte a világirodalom történetének az angol romantikusokról szóló fejezetébe, ez maga a színtiszta költészet, az emberiség irodalmának talán egyik legszebb négysorosa:
The woods decay, the woods decay and fall,
The vapours weep their burthen to the ground,
Man comes and tills the field and lies beneath,
And after many a summer dies the swan.
Mindebből a harmadik sor a földi élet utánozhatatlanul tökéletes és tömör summázata:
Man comes and tills the field and lies beneath.
Mellékelem az alábbiakban a teljes költeményt, angol eredetiben és magyar fordításban is (Szabó Lőrinc munkája). Pokolian nehéz mindkét nyelven, de amint azt a rómaiak mondták: rögös út vezet a csillagokig.
Jó szórakozást!!!
Íme, a költészet maga:
|
Tithonus By Alfred, Lord Tennyson The woods decay, the woods decay and fall, |
Tithonus Jaj nekem! jaj! fák sorvadnak, kidőlnek, a felhők földre sírják terhüket, ember földet szánt s alatta pihen és nyárra nyár jön és meghal a hattyú. Engem emészt csak a könyörtelen halhatatlanság: lassan hervadok itt, karjaid közt, a világ határán, őszhajú árny, álomként járva be Kelet örökcsend tereit, a szálló ködöket s a hajnal fénycsarnokát. Jaj nekem! mert, ősz árny, de férfi egykor – szépségében s mint választottad, (óh mert te választottad ki,) oly dicső, hogy már istennek gondolta magát, – én, én kértelek: ,Hadd éljek örökké.' Te kegyesen megadtad, mosolyogva, mint a dús, ki nem bánja, hogyan ad. De zord Hóráid bosszús műve célt ért: sujtottak, megrontottak, összetörtek és bár meg nem ölhettek, nyomorékon kell itt laknom az örök ifjusággal, örök vénségnek örök ifjusággal, s ami voltam, mint hamu. Vígasz-e még a szerelmed? Felettünk ezüst vezetőd, a csillag, ma is remegve tekint szemedbe, mely könnyezve néz gyötrődésem! Vedd vissza, amit adtál: S hadd menjek; mért vágyjék az emberek gyönge fajától különbözni ember, vagy túljutni a végzeten, amely mindent lezárna, úgy, ahogy a legjobb? A felhőt halk szél ellegyezi; ott van, lent, a sötét világ, ahol születtem. Megint indúl a rejtelmes sugár fényhomlokodról, tiszta vállaidról s kebledről, melyben ujult szív dobog. Arcod már átpirúl a ködön, édes szemed felém izzik; de mielőtt elvakítja a csillagokat és a vad lovakat, melyek igád könyörgik, menj, rázd ki dúlt sörényükből az éjt s gyújtsd tűzpelyhekké a szürkületet. Lásd! igy szépűlsz te mindig, hangtalan, aztán, nekem választ nem adva, elmégy s csak könnyeid maradnak arcomon. Mért ijesztesz mindig a könnyeiddel? Reszkessetek, hogy igaz, amire még a föld tanitott? ,Maguk az istenek sem vehetik vissza ajándékukat.' Jaj nekem! jaj! valamikor be más szívvel és szemmel szoktam volt csodálni – ha ugyan én csodáltam – a körötted felragyogó vonalakat; a napfény gyűrűibe átgyúló fürtöket: veled változtam én is: vérem azzal a tűzzel tüzelt, mely bíborba vonta jelenlétedet és kapuidat s közben szám és arcom harmatmeleg csókok verték, félig nyílt májusi bimbóknál édesebbek, és a csókos ajkakról valami olyan vad-édes dal suttogott, amilyennel Apolló köszöntötte Trója köd-tornyait. Ne tarts örökké itt, Keleteden: vérünk ezután hogy tud keveredni? Hidegen füröszt rózsás árnyad, a fényed hideg, s hideg rossz lábam is sugárküszöbödön, ha száll a köd a lenti sötét világról, amely meghalni-bíró, boldog emberek és még boldogabb halottak lakása. Szabadíts fel és adj vissza a földnek te mindent látsz, látod majd síromat: szépséged minden reggel megujúl; én, sárban sár, felejtem égi várad s ezüst kocsid, amelyen visszatérsz. |
