Mintha mohó tűz lángja lobog föl a rengeteg erdőn,
megkavarintja a szél, s mindenfele űzi: az ágak,
fák, gyökerek sűrűn pusztulnak a tűz rohamában:
Átreidész Agamemnón karja alatt a menekvő
trósz fejek úgy hulltak..

Igen, az Iliász.

Riadalmas nagy hadizaj kél, iszonyú hadilárma rivalog, elfog majd mindenkit a sápadt félelem, mielőtt döngve zuhan a porba s csörömpöl rajta a fegyver. Az akháj és trósz hadak futva futják egymást s hős daliáik elorozzák egymás lelkét, megoldják egymás térdét s nagyon sokuknak örök homály borul a szemére. Mindebből az istenek, kikhez csak a fennragyogó Nap fénye hasonló, sem maradhatnak ki s a dicső olümpusziak két táborra szakadva sorakoznak fel a küzdő felek mögé, hol nyíltabban, hol burkoltabban, olykor egészen szeszélyes , mi több, unfair módon avatkozva a harcokba.

A « háború sáfára » maga Zeusz, ki kénye-kedvére forgatja a hadiszerencsét s a halandó hősök egyetlen választása elfogadni, mit rájuk mérnek az istenek.

Minden hőseposzok eredője és atyja, az írott történelemben az első, mely fegyvert és férfit énekel, arma virumque cano, bár ezt a kifejezést csupán majd nyolcszáz évvel később alkotja meg Vergilius. Majd háromezer éve mintául szolgál különböző korok szerzői és épülésül egyszerű olvasói számára.

Eredetét, születését és szerzőjét szinte teljes homály fedi. Szakmai körökben ugyan heves viták dúlnak mindezekről, mióta csak emberek olvassák az Iliászt, a modern korokban a reneszánsz óta, de mit számít, hogy a tudósok mivel állnak elő: háromezer év az emberiség száz nemzedékét szülte, messze eltemetve az emlékezet, sőt az írásbeliség tanúságtételét.

Ami a lényeges, az maga a mű, a történet, ha úgy tetszik, a maga gyönyörű, hibátlanra csiszolt, győzedelmes, utolérhetetlen ragyogásával. Ugyanazt az álmélkodást váltja ki belőlem, mint az ősi Egyiptom civilizációs emlékei : hogyan lehetséges az, hogy a szinte a semmiből, előzmények és vázlatok nélkül egyszer csak kipattan valami utolérhetetlenül tökéletes? Mint ez az eposz ? Vagy a Nílus-menti Két Királyság lenyűgöző kultúrája, jelképrendszere és épületei ?

Kezdeni rögtön a tökéletessel : lehetséges ez ? Az Iliásznak tengernyi értelmező s magyarázó irodalma van, de fütyülök rá, aki ezt a művét elolvassa, nap mint nap a kezébe veszi s egy idő után felveszi a ritmusát, a lüktetését, ráérez a történések s szónoklatok logikájára, az előtt nem lehet kétséges, hogy ez egy irodalmi mű, nem csupán népmesék, hagyományok és regék évszázadokkal később lejegyzett és versformákba kényszerített változata. Vagy rövidebben : ennek szerzője van. Mondák és regék nem tartalmaznak ilyen pontos, ilyen mesterien szerkesztett jellemrajzokat, sőt jellemfejlődést, nem képesek ilyen cselvetésekre, az érvek kifinomult ütköztetésére, nem kezdik a mesélést a tizedik évvel, s nem hatja át őket ez a töretlen humanizmus : ezért valakit dicsőség illet.

Kitalált személy vagy sem, nem tudhatom, mégis létezik egy saját használatú Homérosz képem, melyről szívesen hiszem, hogy hiteles, bár tagadhatatlanul idilli színezetű. Ha az Iliász kerül szóba, mindig felbukkan bennem ez a kép, a vak öregember, a tenger partján ülve, egy apró faluban, körötte az antik, az örök Hellász, a mélyárnyú hegyek és a zúgózajú tenger, ahol örökké süt a Nap, fürge hajók szelik Ókeánosz habjait, pásztorok védik a nyájaikat bősz sárga oroszlánoktól, minden fű, fa, bérc és forrás nimfákat rejt s szemlélik mindezt boldogan Ida hegyének magasából az elnemenyésző boldog istenek :

csak egy ösvény vezetett a karók közt:
rajta a fürge szedők föl-alá jártak, szüretelve.
Szép szűzek s vélük viruló gyöngédszivü ifjak
mézizü szőlőt hordoztak jólfont kosarakban.

Ha ő volt a szerző, mert szemernyi kétségem sincs, hogy az Iliásznak volt egyetlen szerzője, micsoda dicsőségben élhette utolsó éveit, micsoda érzés lehetett formába önteni, méghozzá örök időkre, egész népének vitézi dicsőségét, életszeretetét, hitvilágát és képességeit. A találékonyság majd az Odüsszeiában válik vezérfonallá, az Iliász inkább a cselszövés, a vad kézitusák, a lesvetés, rajtaütések és a színpadias gesztusok világa.

Na és persze a gazdagon áradó, bőséges szónoklatoké, a meggyőzés tudományáé. Még a hőseposzok e legjelesebbjében sem csupán a fegyverek erején múlik a csata kimenetele.

Hányan és hányféle érveléssel próbálják rávenni Akhilleuszt, hogy fékezze büszkeségét, engedje el haragját s ne szerezzen távolmaradásával nemmúló ezernyi kínt a görög seregnek, de ő hajlíthatatlan, minden érvelésre megfelel s nem tágít. A trójai háború legjelesebb hőse és az eposz központi figurája egyben a legkevésbé szimpatikus szereplő is : felfuvalkodott, hajlíthatatlan és vadszívű.

Mindez az áhítatos elismerés, mellyel a műnek adózom, lassan, lépésről lépésre ereszt gyökeret az olvasóban. Nem szégyen bevallani, hogy a huszonnégy énekből álló terjedelmes hőseposz bizony kezdetben elég unalmas olvasmány. Végtelenített csatajelenetek tanúi lehetünk, borzalmas mészárlások folynak, melyeket a versszakok szó szerint anatómiai részletességgel tárnak elénk, mint a Las Vegas-i Helyszínelők epizódjai, a küzdő felek csatában s azon kívül is egyfolytában kakaskodnak, hetvenkednek, mint egy csapat vásott kölyök.

Képesek azonban a mai háborúkban már ismeretlen lovagiasság erényét is csillogtatni, a hős daliák alkalmanként megajándékozzák egymást a párviadalok végén (ha mindketten túlélik). A frontbarátkozás, tágabb értelemben egymás kölcsönös tisztelete még a XX. század totális, öldöklő háborúiban sem veszett ki egészen: az I. világháború lövészárkait benépesítő hadak a fegyvernyugvás ritka pillanataiban focimeccseken is összemérték erejüket, közösen állítottak karácsonyfát és így tovább. A nyugati fronton a német parancsnokság rendeletben volt kénytelen tiltani a frontbarátkozást, olyan méreteket öltött végül.

A Tróját ostromló hadak mindvégig erősen rájátszanak a morális fennsőbbrendűségre, jogos felháborodást emlegetve: hiszen mégiscsak Meneláosz királyuk elrabolt feleségét jöttek kiszabadítani. A trójai oldal ezt nem is vitatja túl sok meggyőződéssel. Előfordul a történetben, hogy a harcoló felek megegyeznek egy személyes párvidalban, melynek tétje, hogy a győztes visz mindent (asszonyt és vele rabolt kincseket), de bírságot azért követelnek a görögök mindezeken felül is.

Mindenki hangsúlyozza az érdemeit a végtelenségig és égig érnek az ego-k, még a halandóké is, az istenekről és félistenekről nem is szólva. Vad csatározás közben hosszú, mitológiai példákkal és hasonlatokkal gazdagon teletűzdelt, olykor bántóan gúnyos szónoklatokat intéznek egymáshoz. A durva sértegetés sem ritka, legyen szó a csata hevében kiejtett szavakról vagy olümposzi párbeszédekről. Zeusz például minden megilletődés nélkül eblelkűnek titulálja feleségét, ha az felbőszíti, sőt egy alapos verést is kilátásba helyez s a többi istenek reakciójából ítélve erre alkalmanként sor is kerülhetett. Hm, ki gondolta volna, hogy még az istenek ura is veri az asszonyt?

Szerencsére akadnak harmonikusabb pillanatok is eme olümposzi frigyben:

"Héré, később is tudsz még oda útnak eredni,
most inkább jőjj, hogy leheverjünk itt szerelemben:
mert soha még nem igázta le így körülöntve a lelkem
bent kebelemben a vágy sem földi, sem isteni nőért:

Ezt a bókot még a trubadúrköltészet is megirigyelhetné...

Ám minden harci dicsőség, minden szónoklat, jövendölés és porba zuhanó test mögött felmagasodik a Háború, a Rém, mely nem csak a harcedzett daliák végét hozza el, hanem az ártatlanokét is. A nőkét, mert „sok nőt vár vésszel a végzet”, hiszen „nem mehet haza egyetlen akháj harcos sem, míg nem hált egy trójai asszonyával”, a csecsemőkét, akiket a vérre szomjazó győztesek a falhoz csapkodnak: a komor jóslatok égő városokról, üszkös templomokról és általános végromlásról szólnak. Ez a háború igazi természete, mindezt a régiek, Homéroszt is beleértve, jobban tudták nálunk. Ahogy Szabó Magda írta, a horatiusi hősi szép halál hazug latin példamondattá szürkül a háború iszonyata mellett.

A Tróját ostromló akháj hősök nyilván szomjaznak a dicsőségre, de megkockáztatom, hogy még szívesebben hálnának, hogy ezt a költői szót használjam, a trójai feleségekkel. Ez is a háború rendje, mióta világ a világ. Legyőzni az ellent, felégetni a várát és hazarabolni az asszonyát. A ma élő ázsiai nők negyede a tudósok szerint egyetlen férfi génjeit hordozza, aki nem lehetett más, mint Dzsingisz kán. Az országunkat elözönlő barbár Vörös Hadsereg katonái válogatás nélkül erőszakolták meg a magyar nőket, bakfistól öregasszonyig. Negyvenötben az éjszakák sikolyoktól voltak hangosak. Aki megpróbálta tevőlegesen megvédeni feleségét, lányát, anyját, azt agyonlőtték és az egész falut elhurcolták kényszermunkára.

Soha, senki ne dicsőítse számomra a Háborút. A háború a végső pusztulás, az emberek, életek, javak és kultúra teljes enyészete. A háború maga a kudarc, a humanizmus vesszőfutása. Az Iliász e tekintetben elment a legvégső pontig, amit még hajlandó vagyok elviselni. A harcosok veszte emberileg tragédia, de aki kardot ragad, kard által vész el, ezt is az antik világban fogalmazták meg először. A műben azonban gyakran érzékeltetik az ártatlanokra váró mérhetetlen szenvedést is, ez háromezer év távolából is felkavaró.

A történet kezdetekor az ellenfelek már kilenc éve hadakoznak: személyesen ismerik egymást, néha félik is és tisztában vannak a zsákmánnyal és dicsőséggel is, mely megszerezhető egy-egy ellenfél legyőzésével. Nyelvi, megértésbeli nehézségekkel nem küzdenek, alapjában véve itt mindenki görög, még a Trója segítségére siető nagyszámú szövetséges törzs is. Az Iliászból általában hiányoznak a külső körülmények, szó sem esik évszakokról, időjárásról, színekről, stb. A mű tulajdonképpen csak néhány, ám a háború kimenetele szempontjából annál létfontosságúbb nap történetét meséli el. Az Iliászban Akhilleuszt még nem éri utol a végzete, Trója sem esik el, noha bőven találunk utalásokat mindkettőre, még híre sincs itt a trójai falónak. Ezeket későbbi korok eposzköltői éneklik majd meg, teljes ciklussá kerekítve az elbeszélésfolyamot Szép Heléna elrablásától Odüsszeusz hazatértéig.

Az egyetlen igazán figyelemre méltó karakter kezdetben csupán Odüsszeusz, akinek képességei meg is csillannak itt-ott, de ő majd az Odüsszeiában bontakozik ki igazán.

Egy szóval, mint említettem, az Iliász eleinte unalmas hőseposz, hullanak a daliák, mint a legyek, azután magával ragad a csaták, a cselvetés, a les, a jó mulatság, férfimunka izgalma.

Adódik a kérdés: mit mond az Iliász nekünk ma?

Véleményem szerint a legjobb, legmegejtőbb részei egyértelműen, élesen azok, ahol előtör a humánum, felfeslik a hősiesség szövedéke.

• Hektórtól megrémül saját csöpp fia, s keserves sírásra fakad, mire a hős leveszi forgós sisakját, hogy kézbevehesse gyermekét. Hősnek nevelték s a homéroszi hősökhöz hasonlóan tisztában van a rá váró végzettel is, de azt is tudja, hogy számára nincs menekvés, nincs kiút s nem restelli mindezt kimondani sem.

Nincs oly férfi, ki sorson túl Hádészra vet engem;
csakhogy a végzet elől, azt mondom, senki se futhat,
sem hitvány, se nemes, miután megszülte az anyja.

• Andromakhé megremeg a férje halálának előérzetétől. Az olvasó ezen a ponton már ismeri Hektór gyászos végét, Andromakhé azonban még nem. Kevés élethelyzet tehet valakit szánandóbbá, így vele természetes módon, ösztönösen rokonszenvezünk.

• A trójaiak szónoklataikban nem kímélik sem Páriszt, sem Helénát. (Elvégre miattuk robbant ki a háború.) Mindezt Heléna sem tagadja, bajszerző, rossz kutya nőnek emlegetve magát. De a vének azért elismerően bólogatnak Helena szépsége láttán, mennyire emberi! Párisz a kincseket kiadná, de Helenát soha.

"Nem vétek, hogy a trószok s jólábvértes akhájok
oly sok időn át sok gyötrelmet tűrtek e nőért:
mert örök istennőkre hasonlít arca valóban.
Csakhogy bármíly szép, jobb lenne, ha visszahajózna,
átokként minekünk s fiainknak is, itt ne maradjon."

Az igazi alvilági borzalom (Szerb Antal szavait idézve) is előtüremkedik néha, például amikor Akhilleuszt saját isteni eredetű, beszélni képes lova figyelmezteti előre közelgő, gyászos halálára.

Gyönyörű az a rész, amelyben Héphaisztosz új pajzsot készít Akhilleusz számára, ezekben a strófákban bemutatkozik a korabeli görög élet, néhány üdítő pillanatra feledjük a viszályt, a hősöket elemésztő háborút. A hasonlatokban és lakomák leírásában egyes mesterségek fogásai is megjelennek, a hússütés rejtelmeibe éppúgy betekinthést nyerhet a jámbor olvasó, mint az íjkészítés fortélyaiba. Egy másik fejezetben a csatában elesett Patroklosz emlékére rendeznek sportversenyeket, s az érzékletes leírások nyomán az olvasó nehezen állja meg, hogy ne gondoljon tüstént az olimpiai játékokra.

S még ezek a versenyek is milyen pontosan illeszkednek az eposz lelkületébe ! Elszánt, elkeseredett küzdelem folyik a versenyzők közt a sportversenyek megnyeréséért s persze a minden lében kanál istenek ezúttal sem állják meg, hogy ne kavarjanak bele a tisztességes küzdelembe. De nyíltan nem támogathatnak egy-egy embert, mert az haragot szülne, így mindig valakinek a képében jelennek meg.

(Igaz, nyílt csatában Apolló néha rákiált arra, aki nagyon vitézkedik vele szemben. Micsoda unfair play, egészen gyomorforgató... A harcosok küzdhetnek vele a csatában vérrel-vassal, de ha nagyon veszélyeztetik, egyszerűen csak rájuk kiált, hogy hé, ne vidd túlzásba, én isten vagyok...)

Presztízs és hadi illetve szónoki dicsőség, mindenek előtt és felett. Ez az Iliász. Talán ez a görög lélek képlete is egyben.

A mű drámai csúcspontját vitán felül az a jelenet képviseli, melyben az agg Priamosz király, Trója ura, Akhilleusz elé járul, hogy kieszközölje nála fia, a hős által leterített Hektór testének kiadatását. Az agg király az alázat és hízelkedés tirádái közepette váratlanul rárivall a háború legnagyobb hősére, a rettegett félistenre:

Tiszteld isteneinket, Akhilleusz és könyörülj meg, emlékezve apádra

Borzongató, katartikus pillanat.

Erre még Akhilleusz is megenyhül, sőt sírva fakad, jól tudván, hogy hamarosan a saját atyja is ilyen könnyáztatta, megtört, fiát sirató aggastyánná lesz s kiadja a testet. Mint írtam, Akhilleusz talán a legkevésbé szerethető karakter az egész történetben, az ő megtérésének, emberi mivoltába történő visszalényegülésének éppen ezért döbbenetes ereje van.

Minden benne van ebben a jelenetben. Minden, ami emberré tesz bennünket. Nincs parancsolatokba szedve, mint az Újszövetségben, de megtehetnénk, különben is, az még évszázadokra van. Még az Akhilleuszhoz hasonló félistenek is félig emberek, s így minden harcoló fél, a bőrüket nem kockáztató komolytalan isteneket leszámítva, közös az Emberben (Saint-Exupéry: A hadirepülő).

Az Iliász varázsa hála Istennek nem merül ki a cselekmény szövésében, költőisége, szépsége méltán nyűgözte le minden olvasóját majd háromezer éve.

Az eposzban mindvégig, bő kedvvel áradnak a hasonlatok , melyek gyönyörködtetnek :

Mint amikor méhek raja röpdös sűrű sereggel,
sziklaüreg-mélyből új, s új csapatokban özönlik,
és a tavasz mezejére kiröppen fürtös alakban,
és itt surran az egyik sűrü raj, ott meg a másik:
így jött sűrün a nép sátraktól, fürge hajóktól,
és a magas part mentén mind csapatokban özönlött
gyűlésére..

..valamint az a nyárfa,
mely tágsíku mocsár földjén fölnő a magasba,
síma, s a legtetején terjednek szét csak az ágak:
s jő a szekérmíves, s fénylő vasa végre kivágja,
hogy hajlítsa keréktalppá gyönyörű szekeréhez,
s az lezuhanva hever, szárad partján a pataknak

Bíborrá ha borul tág tenger néma habokkal,
mert süvitő-szavu szél sebes útjait érzi előre,
s várakozik, nem hömpölyög egyik irányba sem addig,
míg Zeusztól a kiválasztott szél végre le nem csap:
így hánytorgott ott az öreg, szaggatta a lelkét
kétfele..

Szintúgy csodálatosak a jelzők:

• Hajnal: rózsaujjú, sáfrányköntösű
• Nő: szépszemű, szépövű, nagyuszályú, szépalakú, szépfonatú, mélykeblű
• Zeusz: fellegtorlaszoló, fellegnövelő, villámszerető, sötétfelhőjű, villámsűrítő
• Odüsszeusz: ezercselű, sokattűrt, tarkaeszű, bajnoklelkű, tanácsban Zeusszal egyenlő

Ebben persze Devecseri Gábornak is bőséges szerep jut, illendő ezt megemlíteni.

A szónoklatokban egész versszakok ismétlődnek, mely mai szövegekben azonnal kirína, de egy hőseposzban gyönyörű : a csaták számtalan hírnöke, legyen az Írisz, az istenek hírnöke vagy akár maga Pallasz Athéné, szó szerint ismétlik mindazokat az utasításokat, melyeket az istenek vagy földi uraik adtak.

Egy ponton még mosolyt is előcsalt belőlem a mű, megvallom, egy hőseposztól az ember nem vár olyan szintű csibészséget, mint amikor szóbeli engedélyezésen túl Zeusz még a fejével is int Thétisz isennőnek, Akhilleusz anyjának, cinkosan összekacsintva, jelezendő, hogy megteszi, amit a térdét ölelő istennő kér:

Sőt, ide nézz, hogy nékem higgy, a fejemmel is intek.
Mert ez a nemmúlók közt tőlem a legmagasabb jel:
vissza sosem vonom azt, sosem ámítás, soha nem lesz
teljesületlen, amit fejbólintásom erősít."

A szerző csupán akkor lép előtérbe, amikor a Múzsákat szólítja meg, mint eposzoknál rendesen, Homérosz azonban nem állta meg, hogy ne utaljon saját személyére is, igaz, név nélkül: az eposz szónoklataiban alkalmanként felemlegetik az „ezután születőket” is, akik majd megéneklik mindeme hősies cselekedeteket.

A végére még egy megjegyzés: bár az Iliász varázslatosan régi, még sincs benne egyetlen idejétmúlt gondolat sem, a humanizmus, melynek majd csak sokkal későbbi korok adnak majd nevet, itt természetes közegében, magától értetődően van jelen. S ebbe belefér az emberi gyarlóságok elfogadása is: a gyáva megfutamodást az Iliászban gyakran csupán egy hősi szónoklat akadályozza meg (mindkét oldalon), és az igazmondással is hadilábon állnak némelyek, de az áradó beszéd, az életöröm, a szónoklat dicsősége ideiglenesen felülír minden más erényt.

Háromezer évvel később, mai zűrvazaros világunkban, érdemes megállnunk egy pillanatra, hogy fejet hajtsunk az Iliász előtt.

Képzeljük csak el, milyen lenne, ha mi is képesek lennénk ilyesmiket mondani egymásnak:

Menj hát; később majd kisimítjuk a rossz szavakat, ha
voltak: s isteneink mindezt szórják a szelekbe..