Ha görög tragédiáról beszélünk, Szophoklész vitathatatlanul maga a Mester, kinek Aiszkhülösz nyomdokain haladva a tragédia művészetét egészen új, korábban ismeretlen magasságokba sikerült emelnie. A trójai háború és az Iliász cselekményéhez szorosan kötődő Aiász és Philoktétész még nem rázzák meg a jámbor olvasót, de a Trakhiszi nőkben már megjelennek a mitológiai borzalmai és az emberi kiszolgáltatottság pokoli mélységei, míg végül az Antigoné, az Elektra és az Oedipusz király teljesen letaglózzák az embert: ezeket képtelenség megrendülés nélkül végigolvasni.

Ezekben a művekben már válogatás nélkül arat a halál, a jók a rosszak után pusztulnak, az ádáz ellentétek kibékíthetetlenek, még a rokonszenves ügyet képviselő főszereplők is annyira fanatikusan ragaszkodnak a maguk vélt vagy valós igazságához, hogy a rokonszenv hamar lefoszlik az olvasóról. Különösen élen járnak ebben a női főszereplők, a tántoríthatatlanul ádáz Antigoné és a gyűlöletbe gyakorlatilag beleőrült Elektra, az ily természetek önnönmaguknak legkínosabb terhei, mondatja maga a szerző is a kórussal.

Árész az asszonyokban is lobog, mondja a kórus másutt, igen találóan.  

Szophoklész elődjétől eltérően már nem jogi, hanem morális szempontból veszi górcső alá a szereplők tetteit és lehetőségeit. Az ő elsőszámú kérdése mindig az, miféle erkölcsi alapja van (vagy lehet) egy tettnek, legyen szó akár egy közeli hozzátartozó eltemetésének tilalmáról, ami sérti a legmagasabb szintű (istenektől eredeztetett) morális alapelveket vagy egy - különben - jogos vérbosszúról, mely jogossága ellenére mégiscsak elítélendő.

Egy-egy dráma végén azzal a végtelen, visszavonhatatlan veszteségérzettel tettem le a könyvet, ami a legnagyobb művek után támad az olvasóban (vagy nézőben), gondoljunk Rómeó és Júlia vagy Anna Karenina sorsára, bár azt gyorsan hozzáteszem, hogy Szophoklésznél nyoma sincs a szerelemnek, a  romantikának.

A darabok nyelvezete és történetfűzése könnyen érthető, helyenként kifejezetten szórakoztató, különösen az egysoros feleselgetések ütősek. A történetek sodrában haladva néha még a békés megoldás lehetősége is felcsillan itt-ott, de csupán azért, hogy a végén mindenki pusztuljon, még az ártatlanok is, akik szeretteik után ölik magukat, holott némelyik konfliktus feloldható lett volna már azzal is, ha a szereplők leülnek egy jó nagy korsó bor mellé és megbeszélik a konfliktusaikat.

Minden művészi és költői tökélyük dacára nem könnyű a szívünkbe zárnunk ezeket a darabokat, mégis, a maguk módján felejthetetlenek, személyes kedvencem a Trakhiszi Nők, mely talán a legmélyebb szánalmat ébreszti az emberben egy szereplő iránt valamint az Oedipusz királyról szóló két dráma, melyek pontos, feszített és nagyon okos vonalvezetésükkel még azt is képesek elérni, hogy az olvasó feloldozást adjon a megismert bűnök alól.

De lássuk és méltassuk sorban e tragédiákat néhány szóban.

A ránk maradt életmű két obskurusabb, kevésbé jelentékeny darabja, az Aiász és a Philoktétész szorosan kapcsolódik a trójai háború mondaköréhez, a darabok cselekménye csak ennek ismeretében érthető.

Aiász, ismertebb latinos írásmóddal Ajax, a nagyerejű görög hős, akinek, ha emlékszünk, az Iliász önálló fejezetet szentel, igazi barbár, afféle korabeli Conan, akinek csapásai alatt a menekvő trósz fejek csak úgy hullottak s aki egymaga feltartóztatta a trójai sereg ellentámadását a gályáknál. Érdemei vitathatatlanok, szellemi képességei vitathatóak, de kétségtelen, hogy a vitézség terén a görög sereg rangsorában szorosan unokatestvére, Akhilleusz nyomában következik, a második helyen. Amikor azonban Akhilleuszt utoléri a halál és a háború véget ér Trója pusztulásával, akkor Akhilleusz fegyvereit mégsem ő, hanem a csavaros eszű Odüsszeusz örökli egy újabb remekbe sikerült szónoklat nyomán. Ezt a sértést Aiász képtelen feldolgozni s némi ámokfutást követően végül önnön kardjába dől.

A mérsékelten szórakoztató cselekmény és az Átreidák utálatos viselkedése nem avatta a darabot örök kedvenceim közé, akad benne ellenben egy részlet, egy Oscar-gyanús mellékszereplői alakítással, hallgassuk (kissé hosszú, de érzékletesen kifejezi, miféle sors vár halandókra a hősök és félistenek uszályában):

Aiász hitvese, Tekméssza, próbálja a sértődöttségbe félig beleőrült urát jobb belátásra téríteni:

Ó, Aiasz úr, az embereknek nem lehet
Nagyobb bajuk, mint kényszerítő végzetük.
Én is szabad szülőktől származom, s atyám
A frígek közt hatalmas volt és gazdag úr;
S rabszolganő vagyok most. Mert az istenek
ezt így akarták, még inkább kezed. Tehát
Mióta osztom ágyad, szívem is tiéd.
Könyörgök hozzád Zeuszra, ki őrzi tűzhelyünk,
S ágyadra, melyben egybekeltél énvelem,
Ne tégy olyat, hogy átadj ellenségeid
Kezébe engem, kik szavukkal bántanak.
Gondolj csak arra, hogy ha meg fogsz halni most
És engem elhagysz, elhurcolnak argoszi
Vitézek minket, s attól fogva éltemet
Fiaddal együtt szolgaságban tengetem.
És durva szót vet majd gazdáim egyike
Felém: nézzétek, ott van Aiasz asszonya,
Nem volt erősebb nála táborszerte, s most
E nő rabmunkát hordoz annyi dísz helyett.
Így szól, s nekem mindegy, hová hajít a sors,
De rád s nemzetségedre súlyos szégyen ez.
Szánd meg, vezér, atyádat, gyászba őt ne döntsd
Öregkorára - szánd meg jó anyádat is,
Ki nem látott sok éve már, és annyiszor
Imádkozott, hogy élve térj innen haza;
Irgalmazz gyermekednek is, hisz nélküled
Ki is nevelné? Rossz gyámok kezére jut
Az árva ifjú - gondold csak meg, mennyi bajt
Okoz halálod gyermekednek és nekem.
Mert nem tekinthetek már többé semmire,
Ha rád nem. Hisz feldúlta fegyvered hazám,
Más balsors jó atyámat és anyámat is
Levitte Hádész testtelen lakóivá.
Milyen hazám lehetne hát helyetted így,
Mi kincsem? Csak benned találom üdvömet.
Gondolj tehát rám: illik emlékeznie
A férfinak, ha élvezetben része volt.
Mert jótettnek jótétemény a gyermeke;
Kapott javaknak emlékét ki elveti,
Nemesnek azt nevezni többé nem lehet.

Csodálatos szónoklat. Szinte homéroszi. Figyeljük meg, hányféle érvelés, szempont, meggyőzési kísérlet van belezsúfolva ebbe a pár sorba: a rabszolganő alázata és büszkesége, a feleség és anya könyörgése, a hitvesi és női öntudat, figyelmeztetés és fenyegetés, ragaszkodás és szerelem s még annyi más. E pár sorból hetekig elélne egy terápiás csoport.

Aiász természetesen ügyet sem vetett minderre. FYI.

Philoktétész, egy ókori Robinson és egy két lábon járó közegészségügyi katasztrófa riasztó kombinációja, tragikus sorsát elsősorban Odüsszeusz csalfa ravaszságának köszönheti. Érdekes látni, ahogyan Odüsszeusz alakja, mely a homéroszi művekben még feltétlenül pozitív hős, csavaros eszű és resourceful, Szophoklésznál már egyértelműen eltolódik negatív irányba és a tragédiák szereplői egy emberként kétszínűnek, ármányosnak és álnoknak jellemzik Ithaca királyát.

Szophoklész is bőven tesz azért, hogy valós képet kapjunk Odüsszeusz ingoványos morális hátteréről, figyeljük azt a jelenetet például, amikor az ifjú Neoptolemust próbálja meggyőzni arról, hogy Philoktétészt muszáj félrevezetnie a görög seregek végső sikere, Trója eleste és általában véve a közjó érdekében. Itt már szó sincs semmiféle szégyenlősségről:

Tudom, fiú, nem visz reá természeted,
Hogy így beszélj és álnok dolgokat tegyél,
De édes, ha kezedbe hull a győzelem:
Ráérünk majd utóbb igaznak látszani.
Légy hát merész! Bízd rám magad e dicstelen
Rövid időre, aztán hadd vigye a hír,
Hogy nincs a földön senki nálad jámborabb.

Vajon hányan ülnek ma a Parlamentben, a játéktermekben vagy éppen a nagyvállalatok csupa üveg irodáiban, akik ráérnek majd utóbb igaznak látszani? De fő, hogy a kezükbe hulljon a győzelem, mert az édes, mai nyelvre lefordítva: jövedelmező.

A Trakhiszi Nők azt a valóban vérfagyasztó mitológiai történetet meséli el közeli képekben, amint Héraklészt, vagy ahogyan mi írjuk, Herkulest, utoléri végzete, méghozzá saját hitvese szerencsétlen és szándékolatlan akciója folytán.

Héraklész alakja soha, egyetlen pillanatra sem tudott szimpatikus lenni a számomra, noha róla szól a fél mitológia. Alakja emberfeletti, arctalan, érzéketlen, zsarnoki és általában véve kiállhatatlan. A herkulesi erőfeszítések, melyeket véghez visz, vitán felül hősiesek, egymaga legyőzte a görög mitológia szörnyeinek és útonállóinak kétharmadát, méghozzá nem csupán ereje, hanem ravaszsága révén is, máskor például viszont gondolt egyet és lemészárolta a saját családját, feleségét és gyermekeit. Az ilyen eltévelyedéseket a mitológia rutinszerűen ráfogja valamelyik ártó szándékű isten(nő)re, aki tébolyt ereszt szerencsétlen halandó agyára, így a felelősség valójában már nem is a halandót terheli. Ez a szál hangsúlyosan jelen van Aiász bizarr akcióiban is, lásd fentebb. A szörnyek legyőzése révén Héraklész valójában az emberiség jótevője és a hősies próbatételei közt még játszani és a gyermekekkel törődni is jutott ideje, mégsem túl szerethető figura. Így ebben a darabban sem őt sajnáljuk igazán, nem ő a tragikus hős, legalábbis a mai ember számára, ő csupán szörnyű véget ér, hanem szánnivaló hitvese, Deianira.

Deianeira, Héraklész harmadik felesége, a klasszikus királylány, akit arra neveltek és aki arra tartogatta magát, hogy majd eljő a királyfi a fehér lovon, legyőzi az összes ocsmány, torz szörnyet és ezt követően közösen ellovagolnak a lemenő nap fényében az örök boldogságba. 

És ez egészen pontosan így is esett a mitológia tanúsága szerint.

Csakhogy ez itt egy tragédia. Szophoklész évtizedekkel a fenti események után veszi fel a fonalat, amikor Deianeira szépsége már megfakult s Héraklész már egyáltalán nem kíváncsi rá, olyan határig, hogy önmagához hűen egy egész várost megvív azért, hogy megszerezze magának Iolét, a szép fiatal szűzet, majd hazavigye a felesége mellé ágyasnak és de facto következő hitvesnek.

Szerencsétlen, szánalomra méltó Deianeira azonban képtelen kilépni a tündérmeséből, mely egész életét keretbe foglalta, a valóságtól tökéletesen el van szakadva s még mindig azon mesterkedik, hogy hőn szeretett urát visszaédesgesse magához, bármilyen praktikával, akár bűbájoskodással is, s éppen egy ilyen kétségbeesett, de jó szándékú akciója vezet egy régi átok nyomán a hős korai halálához.

Görög tragédia? Antik pátosz?

Dehogyis.

Tegnapi, mai és holnapi, örök emberi valóság.

Ma is vannak ilyen férjek és asszonyok, minden falu és város minden második házában. A történeteket manapság nem színesítik kentaurok és máglyán elégetni rendelt hősök, de attól még a tragédia örök.

Talán nem kellene a leányainkat arra nevelni, hogy a herceget várják a fehér lovon. A mai kor ugyan becseréli a fele királyságot és a fehér lovat egy jó állásra, egy ingatlanra és egy fehér Mercedesre, de ettől még a képlet változatlan.

Hiába jön el a királyfi, ha ugyan eljön.

Mert utána eljön a másnap. Majd a következő hétfő, a következő hónap és az évek hosszú sora.

Az idő, az egyetlen igazi dimenzió, nem kegyes egyikőnkhöz sem.

S a királyfi, ahogyan jött, úgy megy is.

Ez a darab tanúsága, mely örökös, emberi érvényűvé emeli a Trakhiszi Nőket.

Kedvencem Szophoklésztől.

Majd jönnek sorban az igazi, vérbő tragédiák.

Az Antigoné Szophoklész legismertebb műve kis hazánkban, köszönhetően talán annak, hogy ez a mű nemzedékek óta rajta van a kötelező olvasmányok listáján. Ettől még kevesen olvasták a maga teljes terjedelmében és amióta a Neten minden érettségi tétel és minden olvasónapló készen elérhető, valószínűleg nem olvasta egy lélek se.

Pedig érdemes. Kitűnő példája annak, hová vezet az erkölcsi törvények semmibevétele és a kompromisszumokra képtelen, ádáz szembenállás, legyen szó bármilyen emberi konfliktusról. Mennyivel kevesebb tragédia történne, ha a szembenálló felek képesek lennének szót érteni! Mennyivel többre juthatott volna a szegény kis Magyarország, ha az elmúlt negyedszázadban, amikor végre nem ült többé a nyakunkon se tatár, se török, se német, se orosz, nem azzal lettünk volna elfoglalva, hogy árkokat ássunk, melyek azóta behálózták az egész országot, megmérgezték a közéleti gondolkodást, gyakran szétszakítva barátságokat, sőt családokat!

Ma már senki sem hozhat olyan törvényt a saját szakállára, mely ellenkezik az egyetemes emberi törvényekkel, ezt legalább biztosítja a mai jogrend, mint Kreón, aki elvakult gőgjében nem engedi eltemetni Antigoné harcban elesett egyik bátyját csupán azért, mert a rossz oldalon harcolva esett el, de ma is vannak ádáz konfliktusaink és ránk férne egy kicsivel több ész és kompromisszumkészség.

Másképpen fogalmazva, az Antigoné egyáltalán nem avult el, csupán azért, mert 2500 éves. Műsoron is van jeles színházakban, szinte évszázadok óta.

S nem csupán erkölcsi mondanivalója miatt érdemes rászánni fél órát. A költészetének szépsége, a jellemek és a konfliktusok időtlenül pontos ábrázolása is élménnyé avatja. Az Antigoné, mint a legnagyobb művek, semmit sem veszített frissességéből az évezredek alatt.

Rárakódott viszont fullasztó mennyiségű értelmezés és kritika: gyakorlatilag rommá elemezték. 

Beleolvastam néhány elemzésbe és csak a fejemet csóváltam. Ha szegény ördög Szophoklész tudott volna arról, hányféle emberi érzelmet, eszmeáramlatot és pszichológiai kategóriát belemagyaráz az utókor az amúgy magától is tökéletesen megálló művébe, talán el se kezdi írni. Hiszen honnan tudhatott volna Spenglerről vagy éppen a Kommunista Kiáltványról? Nem tréfálok, ezekről Antigoné elemzésekben olvastam.

Ahhoz képest, hogy a szerző 2422 éve halott és a darab szereplői sohasem léteztek, a szakállas, kopasz bácsik tévedhetetlen pontossággal tudják, mi mozgatja Antigonét, Kreónt, Iszménét, sőt, azt is tudják, mik voltak a szerző eredeti szándékai. A szövegmagyarázatok létjogosultságát nem vitatom, anélkül egy Pindarosz vagy egy Milton igen kemény dió lenne a mai olvasó számára, de az elemzések kétségbe ejtenek, az írástudóktól jobb óvakodni.

Mindenkit, aki e sorokat olvassa, arra biztatok, hogy olvassa inkább az eredeti műveket, sose a műelemzést. Az eredeti művek pontosan közvetítik a szerző szándékait és erkölcsi ítéletét, nem igényelnek további magyarázatokat. És gyönyörűek, autentikusak, mi több, saját értékeiken túlmenően közvetítik az utókor századainak rájuk tapadt csodálatát is.

Ilyen örökérvényű szépirodalmi művet írni azok tudnak, akikben a szükséges tehetség, arányérzék és mesterségbeli tudás mély emberismerettel is párosul. Ezt nem lehet elemezni, kategóriákba sorolni, kilóra megvenni. Ha viszont ez mind együtt áll, akkor lényegében mindegy, miről ír az illető, mert az üzenete egyetemes.

Kölyökkoromban azt gondoltam, hogy könyvet írni egyszerű. Elég hozzá egy kis jó íráskészség, némi fantázia, intelligencia, csipetnyi arányérzék és egy jó adag élettapasztalat. Toll és papír. Azután a kezembe került a Száz év magány, majd rögtön utána az Orlando, melyekben az emberek évszázadokig éltek, tetszés szerint a levegőbe emelkedtek vagy férfiből nővé változtak s általában a leglehetetlenebb dolgokat művelték, a végén azonban valahogy mégis az egész rólunk szólt, arról, milyenek vagyunk mi emberek, kicsinyességünkkel és hősiességünkkel, varázslatos álmainkkal és elkeserítő valóságunkkal. És akkor rájöttem, hogy sokkal-sokkal több alázatra van szükségem, mert én soha nem leszek képes örökérvényű műveket írni. 

Antigoné tehát örökké élni s harcolni fog, elvesztett bátyja tisztességéért, a jó érzés győzelméért, a zsarnok gőgje ellen, egy kicsit önmagáért és egy kicsit mindannyiunkért is:

Nagyot merészeltél, lány!
Igazság istenasszonyának
Megostromoltad trónusát –
S atyád sorsában osztozol

Az Elektra, mely a már Aiszkhülosz Oreszteia-trilógiája, jelesül a Síri áldozók (lásd ott) által is feldolgozott vérbosszú történetét jeleníti meg, bár kissé más szemszögből, elég letaglózó olvasmány. Elektra, aki a fájdalomba és anyja iránti gyűlöletébe szinte teljesen beleőrült, címszereplő létére vadul ellenszenves s az egész darabban csupán a jól ismert végkifejletre várunk, arra, hogy öccse, Oresztész végre befusson és végezzen anyjával és annak társával, akik leszúrták a testvérpár királyi apját.

Majd hosszú szenvedés után ez meg is történik, kár, hogy ebben a szenvedésben az olvasónak is osztoznia kell.

Szívem szerint az Elektra végén feltettem volna a kérdést, hogy jó, ezzel akkor megvolnánk, de hogyan tovább ezután? Ha valaki egész életét egyetlen célnak rendeli alá, minden tettét egyetlen érzelem, ráadásul éppen a gyűlölet mozgatja, az mihez kezd, ha elérte célját? Mi marad belőle ezt követően?

Ha jól emlékszem, Oscar Wilde, a frappáns paradoxonok nagy mestere mondja, hogy az életben kétféle tragédia létezik: az egyik, ha nem sikerül elérni a céljaidat. A másik, ha igen...

Az Oedipusz király és az Oedipusz Kolónoszban két remekbe szabott színmű, ezt el kell ismerni. Mindkét darabban Oedipusz király viaskodik az általa akaratlanul beteljesített ősi átok következményeivel.

Főként az előbbi darab Szophoklész ránk maradt munkásságának csúcsteljesítménye. Roppant érdekes és megrendítő figyelni, ahogyan a korábban köztiszteletnek örvendő király a mind több részletet feltáró nyomozás során fokozatosan ráébred a borzalmas igazságra, mellyel a néző pontosan tisztában van az első perctől kezdve. Mint már említettem, a görög tragédiák cselekménye sosem volt meglepetés a kor nézői számára, azt ők pontosan ismerték, így a hangsúly a Mi?-ről a Hogyan?-ra helyeződött át. A görög mitológiát a mai ember már nem ismeri részleteiben, így a színészi játék mellett a modern előadásokon újra szerephez jut a cselekmény.

A darab lényegében a lélek stációit mutatja be, amint az ingadozva, hitetlenkedve, vonakodva szembesül a kérlelhetetlen tényekkel. Az igazság feltárására esküt tett király, aki elszántan tör a múlt teljes rekonstruálására, noha erről többen nyomatékosan próbálják lebeszélni, végül rádöbben, hogy az annyira keresett gyilkos saját maga, s innen kezdve az események szédítő örvénye mindenkit beszippant.

A (király)gyilkosság és vérfertőzés tilalma a legszigorúbb emberi törvény, mióta világ a világ, de ha alaposabban végiggondoljuk a történéseket, szinte kiáltó, hogy Oedipusz mindezeket úgy követte, hogy fogalma sem volt róluk. Ettől még a napvilágra került bűn súlya alatt összeroppan, anyja és egyben felesége azonnal öngyilkos lesz, Oedipusz pedig fájdalmában saját szemeit szúrja ki és szégyenszemre  elbujdosik a városból, melynek eddig megbecsült ura volt.

Márpedig, ha a bűnöket úgy követjük el, hogy nem is vagyunk velük tisztában (normális ember nem veszi feleségül az anyját), akkor mennyire vagyunk bűnösök? Az Oedipusz Kolónoszban már ezt is megpendíti, méghozzá maga a címszereplő szájából, és a thébai követség visszahívó javaslata nyomán még a megbékélés reménysugara is felcsillan, de már túlságosan késő, Oedipusz már túlságosan sokat szenvedett - "hát mi lehet bajaim mértéke, mondd?" - kérdezi Elektra egy másik tragédiában -, innen már nincs visszaút s végül Oedipusz kissé melodramatikus módon Hádészra száll, de előbb nem mulasztja el megátkozni saját fiait, akik az ő örökségén acsarkodnak, megásva ezzel a sírt mind nekik (lásd: Aiszkhülosz: Heten Théba ellen), mind saját édeslányának, Antigonénak (lásd ott), aki egyetlen támasza volt nyomorúságos, világtalan vándorlása alatt.

Nagyszerű darabok, jó szívvel ajánlom őket olvasásra vagy megtekintésre, érett, komoly, okos, dramaturgiailag fegyelmezett és szárnyaló költészetű művek. Legyen ennyi elég.

Az Oedipusz Kolónoszban kapcsán még ide kívánkozik egy történelmi adalék, mely kevésbé ismert.

Szophoklész rendkívül sikeres életet élt. Százhúsz művét, melyekből ránk már sajnos csak ez a pár maradt, jól ismerte minden korabeli írástudó athéni polgár. Valódi koszorús költő volt, széles körben ismert és ünnepelt szerző, költészeti versenyek örökös győztese, a város díszpolgára és büszkesége, illusztris közéleti személyiség, a hatalmasok közeli barátja, továbbá mindezek révén komoly vagyont is felhalmozott. Igazi szupersztár volt, ókori fogalmak szerint. Ezen kívül igen magas kort is megért.

Hanem, amint az lenni szokott - mert az emberi természet mit sem változik - az örökösek már türelmetlenül várták, hogy a kilencven éves mester jobblétre szenderüljön és végre rátehessék a kezüket a vagyonra. Végül meg is vádolták beszámíthatatlansággal és megpróbálták gyámság alá helyeztetni. Az agg mester azonban továbbra is birtokában volt képességeinek és méltó módon vágott vissza: leporolta legnagyobb sikerű, legragyogóbb művét, az Oedipusz királyt, mely évtizedekkel korábban született és megírta a folytatását, ez lett az Oedipus Kolónosban. (Kolónos Athén egyik külső kerülete.)

Amikor a gyámsági tárgyalásra sor került, Szophoklész csupán annyit kért a bíráktól, hadd olvashassa fel nyilvánosan legújabb művét, melyre meg is kapta az engedélyt, így hát leült és felolvasta ő maga.

A tárgyalásra ezek után már nem került sor, hiszen nyilvánvaló volt mindenki számára, hogy aki ilyet tud írni, az nem szenved öregkori elbutulásban.

Újabb szórakoztató anekdota a költészet hatalmáról.