Pindarosz, akit a teljes ókori világ Hellász legjelentősebb, követhetetlen magasságokba szárnyaló költőjeként tisztelt, Quintilianus méltatásában "a kilenc lírikus utolérhetetlen fejedelme”, már szinte teljesen ismeretlen a mai olvasó számára.  Jól tükrözi ezt az a tény is, hogy a műveit háború utáni, modern magyar fordításban meg sem találtam, így zömében angolul olvastam.

Költészetének szárnyalása önmagáért beszél, ugyanakkor a költő társadalmi helyzete, világnézete és témái természetszerűleg mutatnak a rá váró feledés irányába. Másfél évszázaddal később, Nagy Sándor birodalmában már nem voltak jellemzőek az udvari költők, és senki sem énekelte meg az olimpiai játékok győzteseit (noha maguk a játékok még nyolcszáz éven keresztül zajlottak, míg Theodosius császár Krisztus után 393-ban be nem tiltotta őket.)

Költészete minden határon túl rafinált,  tökéletesre csiszolt, túlbonyolított, szándékosan kereste a formabontó megoldásokat, mind nyelvi, mind stiláris téren. Hihetetlen energia és bonyolultság jellemzi ódáit, gyakran ködös magasságokba emelkedik, ahová senki sem követheti (nyilván ez is volt a szándéka), érdemes felidézni róla Horatius gondolatait, a IV. Ódát halljuk:

Talán az ókorban élő feltétlen tiszteletnek köszönhető, hogy műveiből sokkal több maradt az utókorra, mint kortársai esetében. A zöme így is elveszett, de szerencsénkre szintén teljes egészében megmaradtak győzelmi ódái, melyeket a korabeli sportversenyek győzteseihez írt. Az őt övező tiszteletre jellemző az a korabeli anekdota, mely szerint a költő szülővárosát, Thébát egy évszázaddal később leromboló Nagy Sándor csak Pindarosz szülőházát kímélte meg...

A korábbi ógörög költőkkel szemben ez a költőfejedelem több tekintetben is szokatlan helyzetben van: egyrészt udvari költő, mecénások kegyeltje, aki szinte bérmunkában dicséri nagylelkű támogatóit, másrészt költészetének kereteit a sportversenyek győzteseinek dicsérete szabja meg, melyek meglehetősen szűknek bizonyulnak s Pindarosz érezhetően túlfeszíti e kereteket. Mindeközben jelen van a cinikusságig menően tudatos alkotó is, aki - nem is titkoltan - egész népének és korának szellemi iránytűje kíván lenni. Mindehhez tegyük még hozzá a mély vallásosságot is. Nos, ami mindebből kisül, hát, ember legyen a talpán, aki megbirkózik vele s képes mélységében élvezni.

Babits írja róla:

S ennek a prófétának megrendelésre kell ünnepelnie kicsi, egyforma diadalokat, ökölvívókat és versenykocsizókat, a perc véletlen hőseit! Nem csoda, ha a hősök helyett inkább nemzetségüket és városukat magasztalja: ez a közönségnek is fontosabb volt. S városok és nemzetségek őstörténetén át lehető gyorsan fölkapaszkodik a mitológiába, az istenekhez és őselvekhez. Itt teljesen otthon érezte magát, s ez megfelelt a pályaköltészet vallásos karakterének is. Verseny és karének ünnepi istentiszteletek része volt, s Szimónidész és Bakkhülidész kórusai is tele mitológiával. De a hieratikus fenség, a szent és ködös magasság, Pindarosz egyéni bélyege. Az aktuális vonatkozások mellett ez is megkeseríti számunkra szövegét. A korabeli közönség azonban nyilván természetesnek találta, hogy a próféta magas és homályos. Költő presztízse csak annál nagyobb lett. Valóságos szentnek tartották, s a papok meghívták az „istenebédekhez”. Ez a presztízs átöröklődik a késő századokra. Horatius szemében Pindarosz vitathatatlanul  a legnagyobb költő, akit utánozni annyi, mint „viaszszárnyakkal repülni”.

Álljunk itt meg egy pillanatra és tekintsük át az ókori görög sportversenyeket, melyek Pindarosz győzelmi ódáinak apropóját jelentették. Az ógörögök négy különböző helyszínen rendeztek sportversenyeket évenkénti váltásban. Ezeket az alábbi térképvázlat mutatja:

A legrégebbi és legjelentősebb versenyt Olympiában tartották, négyévente, míg a Némeai és Isthmiai Játékokat kétévente. A negyedik fő játék helyszín a nevezetes Delphi melletti Apolló jósda közelségében volt, ennek neve Pythiai Játékok volt.  Így minden évre jutott egy vagy több nevezetes játék, ahol a kor legkiválóbb sportolói (és persze városaik) mérkőztek meg számtalan sportágban, a mai atlétikából ismert sportágakon keresztül a teljes fegyverzetben megtartott futóversenyeken át a lovas- és kocsiversenyekig.

Mind a négy játékot megnyerni a kor legnagyobb dicsőségének számított, kissé hasonló módon ahhoz, ahogyan a mai teniszcsillagok számára a karrier csúcsa a Grand Slam győzelem.

Az olimpiai játékokat mindig nyáron, holdtöltekor tartották s a játékok kezdete előtt egész Hellászt futárok járták be, világgá kürtölve az eseményt és egyben felszólítva mindenkit, hogy kerülje a háborúságot és ellenségeskedést a viadalok ideje alatt. 

Az utókor majd az olimpiai játékokat támasztja fel a XIX. század végén, megtartva azok eredeti négyéves ciklusát. E játékok szelleme a mai kor képzeletét is megragadta. A mai hősöket már nem költők éneklik meg sajnos, hanem a média, de a sport és a természetes versengés nem az egyetlen nagyszerű dolog, amit az emberi természet sötét oldala, a kapzsiság és a kirekesztés intézményesített változata, ismertebb nevén a kapitalizmus mára teljesen maga alá gyűrt...

A fenti beosztásnak tökéletesen megfelelve Pindarosz fennmaradt 57 győzelmi ódája négy fejezetre tagolódik: Olympiai, Pythiai, Isthmosi és Némeai Ódákra.

S ha már annyit beszéltünk róla, hallgassuk egy kicsit magát a Mestert a maga eksztatikus, szaggatott, fennkölt stílusában:

S mind, kik hozzá jöttek, a testbe benn
sarjadott kórok nyavalyásai; vagy kit
villogó érc kaszabolt,
vagy messzeröpült lövedék-
kő; vagy a tél fagya-, nyár heve-roncsolt
testüek: más-más bajaiktól mindeneket
megszabadított: duruzsolva varázsszót; jótevő
üdvitalokkal, avagy
gyógyirokkal megkezelve testüket;
mást meg a kése nyesett, s lett újra éppé.

Ám haszonvágy gúzsba kötöz tudományt.
Lám, a kézben felragyogó arany arra
ösztökélte őt mesés
zsoldért: a halottaiból
támasszon fel egy emberi lényt. Mire Zeusz meg-
dobta mindkettőt: legott megállt tüdejük
lélegezni, mert beleverte a villám a Halált.
Kérni az isteneket
csak halandóknak való dolgokra kell!
S nézz csak a lábad elé, ismerve sorsod!

Nem egy fűzfapoéta, mi? Lefogadom, hogy nem ő volt Szabolcska Mihály kedvenc költője...

Akik viszont a költészet s ezen belül az óda igazi mesterei voltak azóta, Ronsard-tól Shelley-ig, Schillertől Whitmanig, nem is szólva Berzsenyiről, azok számára Pindarosz munkássága minden korokban iránymutató volt.

A fenti idézet egyébként Aszklépioszról, a gyógyítás istenéről szól, ha esetleg nem lett volna meg elsőre.

A fenti idézettel éppen ezt szerettem volna illusztrálni: aki Pindaroszt szeretné olvasni és élvezni, annak nagyon bele kell állnia a dologba. Alaposan fel kell készülni mitológiából, valamint nem árt tisztában lenni a mű születésének körülményeivel s a korabeli viszonyokkal. Még ezek birtokában is gyakran előfordul, hogy az ember háromszor, négyszer elolvassa ugyanazt a strófát, mire rájön, hol van az a pont, ahol Pindarosz ügyesen témát váltott. Birkóztam vele alaposan én is, de nem hagytam magam, az egyes ódák előtt elolvastam a mitológiai hátteret (melyet Pindarosz gyakran megmásít, ha vállalhatatlannak érzi) és az apróbetűs szövegmagyarázatokat, melyekkel a Loeb's Classical Library kötetei segítik az olvasót. Így már sok gyönyörűséget leltem benne, noha az egész kicsit emlékeztet a rejtvényfejtésre.

Mindezzel együtt, annyira azért nem nehéz. Szó sincs róla, hogy herkulesi erőfeszítést igényelne. Íme, egy példa:

A régiek, ó Thraszübúlosz,
   fogva zengő lantjukat
s szállva fönn a színarany
   pánttal ékes Múzsa-szűzek fogatán,
könnyedén nyilaztak onnan
   mézszavu dalt, szivetejtőt,
arra a szépre, kin édes ifju nyárként
nyílt az ékes Aphrodité drága bája.

Mert akkor a Múzsa se volt még
   bérdalos, se pénzleső,
s nem kinálta áruként,
   még az édes Terpszikhoré sem a dalt,
színezüstre váltva át a
   lágyszavu himnuszok arcát:
most meg az argoszi bölccsel vallja ő is,
s mily közel jár épp e szó a színvalóhoz:

"Pénz csak a férfi ma, pénz"
   - hisz látta: ha elvesz a kincs, már híve sincs.

Ehhez például nem szükséges szövegmagyarázat.

Sem azokhoz a sorokhoz, ahol mintha túlságosan is tisztában lenne a saját érdemeivel:

         ... And now for me
the Muse tends the strongest weapon in defense:
others are great in various ways, but
the summit is crowned
by kings. Look no further.
May you walk on high for the time that is yours,
and may I join victors whenever they win
and be foremost in wisdom
among Hellenes everywhere.

Formailag ezek a sorok természetesen a költő mecénásához szólnak, de nehéz szabadulni attól az érzéstől, hogy költői téren önmagát helyezi mindenki más fölébe. Look no further.

Pindarosz költészetének méltatása nem lenne teljes anélkül, hogy ne szólnánk a nyelvi bravúrokról, ezért most nyitok itt egy gondolatjelet. Ógörögül ma már csak alig maroknyian tudnak, így a szélesebb közönség számára ezek sajnos nem élvezhetőek. Az ókor azonban nagyra értékelte őket. Az utókor irodalomtudósai azóta számtalan tanulmányban elemezték, hányféle nyelvi, versmértéki és stilisztikai lelemény van - szó szerint - belezsúfolva ezekbe a strófákba. Pindarosz gondosan kerüli a jelzők ismétlését például, s láthatóan igyekszik minél változatosabb és ütősebb megoldásokat találni, de ezer más példát is hozhatnék.

Itt van mindjárt az a nyelvi ördöngösség, amit az ógörög és a mai angol hyperbaton néven ismer. Sose hallottál róla, igaz? Én sem. De jól emlékszem a gimáziumi latin tanulmányaimra, ahol a nyelvet klasszikus ódák fordításán keresztül tanították és az agyamra ment, hogy a főnévhez tartozó jelzőt néha három sorral lejjebb találtam. Az európai nyelvek zöme a jelzőt a főnév elé teszi, néhány nyelv, például a francia, a ritkábban használt jelzőket esetenként mögé: szép nap, a beautiful day, ein schöner Tag, une belle journée (de: une pensée réservée), kaunis päivä, Прекрасный день, na de hogy tizenöt szóval később álljon, az az őrületbe kergeti az embert! Magyarán a hyperbaton a normális szórend felcserélését, vagy hogy szemtelenebbül mondjam, összezavarását jelenti, ami költői eszköznek megengedett, mi több az ókorban általánosan használatos volt. Gondolatjel vége.

Míg az ember átverekszi magát a győzelmi ódák hosszú során, óhatatlanul is felteszi az örök kérdést: vajon mindebből mi az, ami maradandó, ami általános emberi érvényű? Tolsztoj muzsikjait is elnyelte a feledés, művei mégis örökérvényűek maradnak, mert az emberi lélek mélységeit tárják elénk. Pindarosz kora ünnepelt költőjeként élt s halt meg, a nevét az egész ókor dicsőítette, mégis, míg Homéroszt manapság is olvassuk, Szophoklész darabjait műsoron tartjuk és Lukianosz gúnyolódásai a mai napig visszaköszönnek, Pindaroszt lényegében elfelejtettük.

Szomorú. Vajon mire lett volna képes ez az ember, ha költészetét nem emeli ilyen követhetetlen, másokhoz soha le sem ereszkedő, elefántcsonttorony magasságokba? Ugyanakkor témaválasztását nem szabja ilyen szűkre? Akhillész vagy Antigoné fájdalmát a mai ember is át tudja érezni, hiszen velünk is megesik, hogy elveszítjük szeretteinket, igazságtalanság ér vagy aljas, nyomorító hatalmak ellen kell harcolnunk, de Pindarosz? Amiről ő ír, azt végleg elnyelte az idő. Az antik görög mitológiában már a mai görögök sem hisznek, Delphi-ben, Apolló jóshelyén, mely az ógörögök legszentebb helye volt (a világ köldökeként emlegették), ma már csak a szél fütyül a romok között, az egymással versengő kis városokat, mind egy-egy királyság, pedig bedarálta a történelem, előbb Nagy Sándor birodalma, majd a Római Birodalom igázta le őket. És őszintén, érdekel az valakit, hogy ki nyerte a fiúk bokszversenyét Krisztus előtt 467-ben a némeai játékokon? Vagy ki nyeri a férfiak bokszversenyét a riói olimpián?

Amiért veszteségnek érzem mindezt, az Pindarosz valóban lenyűgöző költői eszköztára, páratlanul áradó verselési készsége, formabontó nyelvi bravúrjai, megalkuvás nélküli értékítélete és mindent elsöprő energiája. Más ügy, más témák szolgálatában mennyivel többet adhatott volna az emberiségnek! Így megmaradt saját kora hősének, ami elismerést érdemel. Amint bőven sorolhatnék példákat alkotókra, akiket csak az utókor vett észre és állított az őket megillető helyre, úgy ellenpéldák is akadnak, jelesül Pindarosz, aki a saját korában mind művészetét, mind elismerését tekintve a csúcsra ért, de a későbbi korok már nem találták hozzá a kulcsot.

A teljesség kedvéért azért az alábbiakban mellékelek néhány olyan villanást, mellyel Pindarosz az egyetemes irodalomba is beírta a nevét:

S lám, noha fáradozása nélkül soha emberi jó
meg nem születik s ha a döntő szót a daimón mondja is:
a sorsszerüség soha el nem évül s csak megjő a nap,
s ím, aki kételye közt épp másra vár,
van, mit elnyer, mást meg elveszt mindörökre.

Egy másik kedvencem:

Nem jó, ha a teljes igazság meztelen
tárja arcát. Gyakran az éppen a bölcs, aki tud
hallgatni róla.

Ember-szerencsét, kézerőt,
vaskarú harcot ha épp ma-
gasztalok: úgy a nyomomról - mérhetik -
mennyire szökken a lábam.

,