Szerencsés módon Plautusnak hamar méltó követője lépett a színre egy újabb felszabadított rabszolga, Terentius Afer személyében, így a múzsák könnyei gyorsan elapadhattak. Terentius folytatta nagy elődje munkásságát, görög újkomédiákat állított színpadra latin nyelven, szám szerint hatot, melyek teljes termedelmükben ránk maradtak. Korai és rejtélyes halála sajnos megakadályozta továbbiak megalkotásában.

Terentius vígjátékai helyszínek és szereplők tekintetében a jól ismert mintákat követik, felesleges is lenne újra felsorolnom a jellegzetes szereplőket. Amiben Terentius meghaladja elődjét, de legalábbis különbözik tőle, az a darabok nyelvezete és humánuma. Terentius új szintre emelte vígjátékai latinságát, nyoma sincs már itt Plautus zabolátlan és bravúrosan újító nyelvhasználatának, Terentius sorai a köztársasági Róma beszélt nyelvének tökéletesen simára csiszolt, formailag és versmértékben hibátlan példamondatai.

Valahol éppen itt kezdődik a latin nyelv klasszikussá merevedése és évezredes diadalmenete. A középkor szerzetesei és humanistái éppen úgy Terentiustól tanultak latinul, mint mi a gimnáziumban a XX. század nyolcvanas éveiben. Természetesen ennek köszönhetjük e darabok fennmaradását is, tekintve, hogy ezek a szövegek latin tananyagként szolgáltak évszázadokon keresztül, így az egyház szorgalmasan másolta őket. 

Mindez korántsem jelenti azt, hogy Terentius darabjai kevésbé lennének szórakoztatóak, mint Plautus vígjátékai. Erről szó sincs. A párbeszédek elegánsabbak, csiszoltabbak, nem vetik el annyira a sulykot, ám a dramaturgia, a metsző gúny ("Ez új dolog, hogy a jámborság megszállt! Beszélj!"), a csibészségek és átverések éppen olyan elevenek, mint amott. Bárhol üti fel az ember, azonnal éppen úgy sodornak és mulattatnak, mint ezt a jeles elődnél láttuk.

Fontos különbség továbbá a Terentius darabokban hangsúlyosan kidomborodó humanizmus, mely éles kontrasztban áll a kor valódi, veszedelmes viszonyaival. Itt már szinte súlytalan minden fenyegetés, elő sem fordulhat, hogy bárkinek bármiféle bántódása essen. Míg Plautus darabjaiban a rabszolgákat néha még megruházzák vagy elvezénylik malomköveket forgatni, Terentius vígjátékai a szó szoros értelmében vett játékok: a szereplők szenvednek vagy vidulnak, ravaszkodnak vagy hazudoznak, pimaszkodnak egymással vagy vigasztalják egymást, de az egészet belengi valami mély humanizmus (erre annak a kornak még szava sem volt!!), a korabeli néző s a mai olvasó egyetlen pillanatig sem kételkedik benne, hogy a végén minden jóra fordul, ahogyan egy vígjátékhoz illik, méghozzá minden egyes szereplő számára, senkiben sem maradnak tüskék. Plautus művei még nyersek, kiszámíthatatlanul hömpölyögnek, olykor meghökkentő konfliktusokkal és vaskos beszólásokkal, ám Terentiusnál mindez átváltozik valami légies, pontosan megszerkesztett, könnyű kikapcsolódássá.

Attól azonban óvnék mindenkit, hogy a humanizmust a manapság használt értelemben vetítse vissza a köztársasági Róma mindennapjaira. Soha egyetlen pillanatra sem szabad elfelednünk, hogy az ókorban járunk, melynek emberi viszonyai mai ésszel helyenként elképzelhetetlenek. A csínyekbe bőven belefér például, hogy a herélttel furfangosan helyet cserélő kamasz Chaerea megerőszakolja a szűzet, akit éppen a herélt hivatott védeni (Eunuch). Ezt minden érintett felháborodva veszi tudomásul, de esze ágában sincs bárkinek is megbüntetni a máskülönben szimpatikus fiatalembert, a római jog ilyen súlyú vétkekkel nem foglalkozott. Miféle jogok illették a nőket az ókorban?? E téren a mai napig bezárólag vannak hiányosságok. Egyszóval lehet, hogy Terentius színpadi figurái a patríciusok szalonjai nyelvén társalognak, de a tetteik a kor valóságába ágyazódnak.

Az igazán nehezen felfogható, számunkra már teljesen ismeretlen élethelyzet a rabszolgák jelenléte. Abban a nagyon távoli korban a rabszolgák mindenütt jelen voltak, a velük való bánásmód meghatározó jelentőséggel bírt az emberi kapcsolatok minden síkján. A rabszolga jogilag gazdája személyes tulajdona volt, szó szerint bármit meg lehetett vele tenni - és az emberi elme igen kreatív - akár meg is lehetett ölni mindenféle következmény nélkül. A rabszolgát nem illették meg jogok, egyetlen funkciója és létének értelme a gazda szolgálata volt, munkaerejével, képességeivel és idejével. Ebbe beleértendő volt az a kötelesség is, hogy gazdáját szexuálisan kielégítse, teljesen függetlenül attól, milyen nemű volt a gazdája illetve saját maga. Ebbe nem jó mai ésszel belegondolni, de ez volt az élethelyzet.

Amit manapság már ritkábban tudunk vagy gondolunk végig az ókori rabszolgaságról, az két dolog:  rabszolgasorsra nagyon könnyen lehetett jutni, de ki lehetett kerülni belőle. Zavaros, brutális, véres korszak volt: gyakorlatilag bárki rabszolgasorsra juthatott, elég volt csak az hozzá, hogy a vesztes oldalon találja magát egy csatában, márpedig nem lehet minden csatában győzni, elfoglalják a városát vagy éppen kalózok fogságába essen. Még aki kerülte az ilyen nyilvánvaló veszedelmeket, azt is bármikor eladhatták rabszolgának, ha például nem tudta fizetni a hitelezőit. Ennek megfelelően az ókori ember fejében mindig is élt egyfajta fordított gondolkodás: amit ma teszel a rabszolgáddal, azt esetleg veled teszik holnap. S ezen a ponton minden viszonylagossá válik: nevezzük humánumnak vagy a retorziótól való félelemnek, de általános volt az a gyakorlat is, hogy a rabszolgát szolgálatai fejében felszabadították. Mi több, a rabszolga megválthatta szabadságát bizonyos összegért, már amennyiben ezt gazdája jóváhagyta. Maga Terentius is karthágói születésű rabszolgaként került Rómába, ahol a felvilágosult Terentius Lucanus szenátor érdemei elismeréseképpen felszabadította. Ettől kezdve egykori gazdája nevét viselte. Ezen a néven ismeri az utókor is.

Visszatérve az előző gondolatra, Plautus és Terentius munkásságának összehasonlítása kézenfekvő. A közvetlen utókor, a császári Róma jeles irodalmárai, Cicero, és elsősorban Horatius Plautust már túlságosan bárdolatlannak ítélték s Terentiusban látták az aranykorban már elvárt nyelvi és formai tökéletesség előfutárát. E vitában nem kívánok állást foglalni, nekem mindkettő tetszett, de máshogyan. Az egyik ösztönös zseni, aki mindenre képes az ötletek terén, a másik nagyszerű mesterember, aki mindenre képes a megvalósítás terén. Az egyik inkább mulattatni akar, szórakoztatni, a másik nevelni s felemelni.

Utóbbi nem is vesződik új ötletek kidolgozásával, hiszen azok már rendelkezésre állnak a mintául szolgáló ógörög komédiákban. Különben sincs semmi új már az ókor napja alatt sem:

De ha színrehozni régi szereplőt nem lehet:
hogyan írhat az ember szolgáról, ki futkos, és
hogy léphet a színre jó matróna, rossz lotyó,
falák élősdi, hencegő katona, elcserélt
gyerek és a szolga által rászedett öreg,
szerelem meg gyűlölet s gyanakvás? Végezetül:
olyan ötlet egy sincs már, ami színre nem került.

védekezik Terentius irigy kortársai vádjai ellen.

Annak, hogy egy latin szöveg nemzedékek végtelen sora számára válik tankönyvvé, van még két érdekes hozadéka: 

A jelesebb mondatok szállóigékké válnak, melyeket mindenki, még a nyelvet nem tanulók is megismernek. Horatiusnak majd minden sora idézetgyűjtemények nyersanyaga. Terentius írta le például az antik világ egyik legismertebbé vált sorát: ember vagyok, semmit emberit sem érzek magamtól idegennek.

Micsoda veretes, nemeslelkű bölcsesség!!! Miféle álszent hazugság!!! Elég bekapcsolni a CNN-t, hogy lássunk éppen elég emberit, értsd: olyasmit, amiért az emberiség felelős, melyet vadul szégyellnünk kellene inkább. Nem tudom, hogy vagy ezzel, de ami engem illet, a vallási fanatizmus, a tömegsírok, a szeméthegyek, a gyermek rabszolgamunka, a tömegével vízbefúló szerencsétlen migránsok képeinél semmit sem érzek magamtól idegenebbnek. És csupán kiragadtam egy pár olyan jelenséget, melyeknek régen a történelem süllyesztőjében lenne a helye. Azokkal a pökhendi, korlátolt jogászokkal egyetemben, akik vezetésével Kompország elindult dühödten Kelet felé újra. 

A másik hozadék a versmértékek kérdése. Klasszikussá a szabadversek megjelenéséig bezárólag egyetlen költő sem válhatott ezek tökéletes ismerete és alkalmazása nélkül. Már korábban is eszembe jutott, hogy a költészetről szólva nem mehetek el szó nélkül a verslábak mellett sem, bármennyire is szeretnék. Iskoláim minden erőfeszítése dacára ma sem tudok megkülönböztetni egy jambust egy dupla sajtburgertől, de határozottan azon a véleményen vagyok, hogy ez költészettechnikai kérdés és ezek ismerete nem akadályoz a művek élvezetében. Nem savanyú a szőlő, Vivaldihoz sincs szükség arra, hogy tudjunk kottát olvasni. Aki még a versmértékeket is érti, azt mindenesetre irigylem, aki bizonytalan, annak ajánlom az alábbi kvízt.

Na, de visszatérve, Terentius munkássága inkább középre húz, kerüli a szélsőségeket, mottója:

… az élet üdvös elve: mitse szerfelett.

Innen már egyenes út vezet a horatiusi aurea mediocritas, az arany középszer hirdetéséhez.

Ami igazán felemelő benne, azok a finom lélektani megfigyelések és a szereplők olykor filozófikus kiszólásai:

Úgy van, ahogy mondom neked: szeretők haragja százszorozza szerelmüket.

Nem félnek istent ám ezek; de az se tekint le rájuk...

… a nagy haragokra néha nem épp a nagy sérelmek adnak okot…

Mosolyogtató az egyes szereplők hibátlan önkritikája, mely egyébként jellemző az antik római komédiákra:

Kedvem ezekben nem telik:
kivettem a részem, míg koromhoz ildomos volt;
a legfőbb gondom az most:
senki se sokallja hosszas életemet, se ne lesse-várja végemet.

Félrevonulnunk illik is; mi már a mesébe illenénk.

Mondanának ilyesmiket mai színdarabokban? Alig hiszem. Mégis e sorok milyen könnyen utat találnak a mai olvasók lelkéhez is.

Terentius kódex a Vatikán gyűjteményéből

A hat darab közül személyes kedvenceim a Phormio (Az élősdi), az Eunuchus (A herélt) és a Hecyra (Az anyós). Javaslom ezekkel kezdeni Terentius olvasását. Az Androsi lány és az Önkínzó is tetszettek, az Adelphoi (Fivérek) viszont kissé zavaros volt a számomra, ebből kell keresnem egy jobb fordítást.

Következik: Cato