A görög drámaírás történetében Euripidésszel beköszönt az ősz. Az athéni demokrácia fénykora múlóban, oda a boldog békeidők biztonsága, s minden athéni polgár érzi, hogy lassan visszavonhatatlanul véget ér a Szophoklész fémjelezte aranykor, mert a város ismét háborúban áll, ezúttal Spártával, a hellének farkasaival. Márpedig háborús időkben a demokrácia nem ad megfelelő választ a kérdésekre, így a demokrácia álarca mögött hamarosan ismét megjelenik a zsarnokság. Euripidész művészete tükrözi ezt a megriadást, az értékek zűrzavarát s drámái fókuszában már nem a jog vagy az erkölcs kérdései állnak, hanem a lélek mélységei s ezekbe az örvényekbe olykor még bepillantást nyerni is borzalmas. Euripidész minderre még rá is tesz egy lapáttal, mert hajlamos olyan kérdéseket feszegetni, melyeket jóérzésű ember feltenni sem merne.

Polgártársai nem is becsülték oly sokra, mint illusztris elődeit, népszerűsége messze elmaradt Szophoklész mögött. A polgárok megriadtak az emberi jellem szakadékai láttán, a költészeti versenyeken rendre alulmaradt Szophoklésszel szemben. Műveinek további jellegzetessége, hogy alakjai, legyenek bár istenek vagy a mitológia jelességei, hétköznapi nyelven beszélnek, amire korábbi drámaírók nem merészkedtek. Euripidész mogorva, pesszimista, gyűlöli a nőket, nem tiszteli az idős kort és olyan érzékletesen jeleníti meg a gyűlöletet és a tömény gonoszságot, hogy az olvasónak a háta borsódzik tőle. Ha nem lenne évezredekkel későbbi fogalom, megkockáztatnám vele kapcsolatban azt, hogy dekadens volt, jeles drámaíró elődjeihez képest feltétlenül. Élete vége felé önkéntes száműzetésbe is vonult, bizonyára jó okkal. Drámáit igazából az utókor fedezte fel és méltatta igazán, darabjait a mai napig játsszák, mert az emberi jellemek ábrázolása örökérvényű: a fény mellett mindig ott az árnyék. 

"Én olyannak ábrázolom az embereket, amilyennek lenniük kellene, Euripidész olyannak, amilyenek." - mondta róla Szophoklész. 

Érdekes, mennyire különböző ez a három nagy görög drámaíró. Gyakorlatilag kortársak voltak, s bár volt köztük életkori eltérés, mégis mindhárman Athén fénykorának századában éltek, melyet mi a Krisztus előtti V. századként határozunk meg. Mindhárman nagyszerű költők voltak. Ha egy pillanatra eltekintünk a szereplők által használt nyelvezettől s mondjuk a kórus megnyilatkozásait vesszük szemügyre, akkor akár össze is téveszthetőek, vagy felcserélhetőek, ha az ember nem hivatásos klasszika-filológus. Választott témáik is átfedték egymást, gyakran előfordult, hogy ugyanazt a témát mindhárman, de legalább ketten megírták. Mégis, amit kihoztak belőle, az egészen eltérő látásmódot mutat.

Aiszkhülosz, aki maga még fegyverrel harcolt a perzsák ellen Szalamisznál s aki ezzel tevőlegesen hozzájárult az athéni demokrácia győzelemre segítéséhez, még maga volt a kibontakozás, a zabolátlan energia, veretes sorai csak úgy dübörögnek, a törvény még törvény és kétely sem férhet ahhoz, ki jó s ki rossz a színpadon. Szophoklész már a megállapodás költője, a beérett ígéreté, drámáinak kitűnően megformált szereplői hosszasan moralizálnak és klasszikus szépségű szópárbajokat vívnak, de sosem lépik át azokat az erkölcsi határokat, melyeket nem illik. Euripidész már romlott, az emberi lélek mélységeit boncoló szenvedélyében majdnem beteges. Ő habozás nélkül átlépi eme határokat, sőt olyan kérdéseket is feltesz, melyeket még a mai olvasó is csupán feszengve bír elviselni. Aki olvasta az Antigoné-t, pontosan tudja, mi a görög dráma, de aki olvasta a Médeiát, az azt is tudja, mi az egyetemes emberi dráma, miféle mélységek felett ingadozunk óvatosan mi mindannyian, míg leélünk egy életet. Nem véletlen, hogy a későbbi korok Euripidészt tartották a legjelesebb görög drámaírónak. Hármuk munkásságát megismerve nekem önkéntelenül a tavasz-nyár-ősz analógiája jutott eszembe, mely talán nem túlságosan tudományos, de kifejezi jeles szerzőinket.   

Euripidész számos drámája fejeződik be az alábbi szavakkal: 

Sok alakja van az isteninek,
meglepetést az isten sokat ad,
és mire várunk, az sose jő el,
míg a sosemvártnak utat nyit a sors.
Így ért ez is, íme, a célhoz.

 Ezek után ideje szólnom néhány méltató szót Euripidész drámáiról, melyek közül 19 maradt az utókorra.

I. Rhészosz

Ez a dráma, melyet egyesek a szerző korai művének, mások idegen szerző művének vélnek, a trójai háború egy apró epizódját meséli el, így megértéséhez szükséges az Iliász ismerete. Dióhéjban összegezve annyi történik, hogy a trójaik segítségére komoly haddal siető Rhészosz - érkezésének első éjszakáján - Odüsszeusz ötletszerűen elkövetett orgyilkosságának áldozatául esik. Rossz időben volt rossz helyen, ahogyan a filmekben szokták mondani. Ezen kívül másra nem is emlékszem az egészből, a darab mondanivalója is süket füleimre talált, őszintén szólva.

Mégis tetszett benne pár dolog. Először is, kimondhatatlanul élvezem, hogy újra és újra visszacsöppenek az Iliászba, ha csupán egy jelenet erejéig is. Ez már Szophoklész amúgy kevéssé szerethető Aiász-át is fel tudta dobni. A szereplők régi ismerősök, a jelentősebb történések szintén, és élvezet olvasni az újabb adalékokat az ezerszálú történet lenyűgöző freskójához. Kicsit olyan ez az öröm, újra találkozni a jól ismert hősökkel, mintha teszem azt valaki elmesélné Abigél történetét – az eredeti művel azonos színvonalon – mondjuk Horn Mici szemszögéből is. Kincs a lelkes rajongó számára. Hektór például több szóhoz jut ebben a darabban, mint az Iliászban összesen.

Az ógörög szerzők az Iliász, sőt a teljes antik mitológia kapcsán szívesen egészítették ki a mesefolyamot további részletekkel, saját szájízük szerint. A sok adalék azután az évszázadok során lassan kerek egésszé állt össze. Az Iliászban például Trója még nem esik el és egyetlen szó sem említi a mitikus falovat, ezeket az eseményeket későbbi szerzők (szakmai szóval élve a kyklikusok) írták meg. Ők találták ki a háború előzményeit és utóéletét, teljes eposzi ciklussá kerekítve az Iliászt és az Odüsszeiát (innen származik az elnevezésük). Mindez jellegzetes ógörög szokás, más népek irodalmában nem jellemző, hogy a lelkes utókori szerzők hozzáírnak a mesterművekhez. Homérosz eposzai Euripidész századában már négyszáz évesek, míg az általuk megénekelt háború nyolcszáz, így ez kb. olyan, mintha egy mai magyar szerző  hozzáírna a Szigeti veszedelemhez. De az antik irodalomban ez természetes volt, ma ismert formájában maga a görög mitológia is tucatnyi szerző műveinek ötvözete. Sőt, köztük ráadásul nem egy latin volt, a mitológiai történetek egyik legfontosabb kútfője példának okáért Ovidius Átváltozásai. Mivel egy-egy részletet több szerző is feldolgozott, így állhatott elő az a furcsa helyzet, hogy bizonyos történeteknek több verziója is ismeretes.

II. A Küklopsz

A jól ismert történet euripidészi feldolgozása kevés meglepetést tartogat. Ezek egyike az a pillanat, amikor az egyik szatír váratlanul vaskosan szexuális hasonlatokra ragadtatja magát, emlékeztetve az álmélkodva felébredő olvasót, hogy ez a darab mégiscsak egy szatírjáték (méghozzá az egyetlen, teljes terjedelmében fennmaradt szatírjáték). Mint korábban már említettem, az athéni költészeti versenyeken induló szerzőknek egy három drámából és egy szatírjátékból álló tetralógiát kellett benyújtaniuk pályaműként. A három drámát jól ellenpontozta a történethez szervesen kapcsolódó, de komikus, táncos formában előadott, pajzán, sőt olykor arcpirítóan szégyentelen szatírjáték.

III. Alkésztisz

Ez már egy elgondolkoztatóbb darab. Talán nem is a történeti szál, még csak nem is a női főszereplő emberen túli önfeláldozása okán, hanem a költői eszköztár használata miatt. A szokásos dramaturgiát követő darab sodró iramban tart az önként vállalt magasztos halál, a teljes megsemmisülés felé, amikor váratlanul belép a mesei elem és hirtelen minden jóra fordul. Ez egy görög drámától elég váratlan, lássuk be. A mesei elemet ezúttal Héraklész képviseli, aki vendégként csöppent a darabba s a helyzetet végtére felismerve nemes egyszerűséggel leszáll az alvilágba és visszahozza az éppen az imént elhunyt Alkésztiszt.

Ezen a ponton azon kezdtem tűnődni, hogy micsoda igazságtalanság lebecsülni a tudományos fantasztikum műfaját. Hiszen a szerzők alapvetően ugyanazokat az eszközöket használják a végső cél, az emberi lélekábrázolás eléréséhez. Tulajdonképpen mindegy, hogy egy darab szereplőit olümposzi istenek avagy egy más korból/galaxisból érkező utazó váratlan megjelenése kényszeríti morális döntésre: a lényeg, hogy miként döntenek. Az örök élet és fiatalság kérdéskörének boncolgatásához például eljuthatunk a mitológia felől (lásd Tithónosz szerencsétlen esete) avagy a fantázia más vetülete felől (lásd Hegylakó), ám ez mit sem változtat azon, milyen következtetésekre jutunk végül. A végső kérdés minden irodalmi mű esetében azonos: mi tesz bennünket emberré? Hádész léte sem sokkal kézzelfoghatóbb, mint a galaxist átszelő féreglyukaké. Mi teszi mondjuk a Gorgót hihetőbbé, mint a bolygót, melynek óceánja belebámul az emberi lélekbe Lem mára vitathatatlanul klasszikussá vált regényében? 

Kedves Olvasóm, bocsáss meg ezért a látszólag ide nem illő kitérőért, de ha végiggondoljuk, egyfelől nagyon is ide illik, másfelől meg kell vallanom, hogy nagyon élvezem a blog műfaját, mely szinte teljes kötetlenséget biztosít a témaválasztás terén. Arról írhatok, ami jól esik, amit idevalónak érzek és nem hajt a megfelelési kényszer semmiféle vélt vagy valós testület vagy szaktekintély felé. Még az is meglehet, hogy Vergilius méltatása mellé egy mákostészta receptet is mellékelek, just for fun.

IV. Médeia

Tudom, hogy szörnyű bűn, amit merészelek,
de elmémnél hatalmasabb a szenvedély

Ez Euripidész legismertebb és legtöbbet játszott darabja. S méltán az. Nehéz szavakat találni rá. Egyszerre lenyűgöző és borzalmas. Lelket és gyomrot egyaránt felkavaró. Ha csak egyetlen görög drámát olvasol el, legyen ez az. Aki ezt olvasta, nem felejti el soha. Az Antigoné ehhez képest egy kis csetepaté, két világnézet szerencsétlen kimenetelű ütközése, ahol a két főszereplő személyében még csak nem is gyűlöli egymást, a konfliktus kiváltó oka pedig a mai olvasó számára már értelmezhetetlen. A Médeia szereplői azonban - elsősorban maga a címszereplő - gyilkos szenvedélyükben túlmennek minden határon s a végső szócsatában a legmagasabb hőfokon izzik a gyűlölet. A görög drámákban még kerülték a nyílt erőszakot a színpadon, itt is csak az istenek beavatkozása menti meg Médeiát az utolsó pillanatban Iaszón hirtelen felindulásától.

A jámbor olvasó az első szótól az utolsóig dermedten figyeli, ahogyan a halálra sértett női méltóság borzalmas veszteségbe torkollik, ahogyan több különböző rendű s rangú szereplő kétségbeesett könyörgése ellenére egy anya végül leszúrja saját gyermekeit, noha ettől több ízben saját maga is visszaborzad, csupán azért, hogy férjének minél több fájdalmat okozzon. Akár a saját maga életre szóló, elviselhetetlen fájdalma árán is. Lehet vajon ennél jobban gyűlölni? Nos, helyben is vagyunk, ez itt Euripidész. 

Miért jó mindez? Nos, jónak talán nem nevezném, de feltétlenül tanulságos. Mesél arról a bizonyos vékony vörös vonalról a szerelem és gyűlölet közt, melyet csak egy irányban szokás átlépni. A bénító örvényről, melybe egy lélek akaratán kívül könnyen belesodródhat. A féktelen, mindent elemésztő gyűlöletről és hatalmáról a lelkünk felett. Ilyenek is vagyunk, igen, sajnos. Talán nem mindenki, de képesek vagyunk erre is és hallottuk: senki sem önálló sziget. Euripidész páratlan költői nagysága kellett ahhoz, hogy ezt az emberi katasztrófát a szemünk elé állítsa. Kíméletlenül pontos, de pártatlan ábrázolással tükröt tartson elénk, hadd lássuk, mire vagyunk képesek. Hadd szégyenkezzünk. A XXI. század elejéről visszatekintve bőven van is okunk rá...

A darab tartalmának megértéséhez nélkülözhetetlen az Aranygyapjú legendájának ismerete, melyet a magyar iskolarendszer sajnos nem tanít. Pedig érdemes lenne, hiszen a későbbi korokban számtalan irodalmi és politikai utalás esik rá. Vajon hány honfitársunk tudhatja, mi volt az Aranygyapjú s miért keltek útra az Argonauták, hogy visszaszerezzék? Vagy ha kibontom a metaforát, hány embercsoport, család, törzs, nemzet nézte végig a történelem folyamán, amint legjobbjai elindulnak, hogy elhozzák a reményt? Micsoda dicsőség argonautának lenni! (Éppúgy mint asztronautának, ők is a legjobbjaink s ha egyszer tényleg sikerül lakhatatlanná tennünk ezt a bolygót, akkor ők is a hátramaradottak összes reménységét begyűjtve indulhatnak majd a csillagok aranygyapjújáért...).

Na de a lényeg az, hogy az argonauták, Iaszón vezetésével végül visszaszerezték és hazahozták az Aranygyapjút. Mindez azonban nem sikerülhetett volna a kolkhiszi király leánya, Médeia hathatós segítsége és ámulatba ejtő varázshatalma nélkül. Ez a szerelmes páros lett a későbbiekben e dráma főszereplője, de többet nem árulhatok el. Inkább olvassa el ki-ki a drámát. Előtte javaslok egy kis szíverősítőt.

Még egy szó. Az antik (és a mai, hahaha) görögök szemében mindenki barbár, aki nem Hellászból származik. Euripidész valószínűleg ugyanabból a megfontolásból választotta az Ázsiából származó egzotikus, vad, keleti boszorkányt fékezhetetlen emberi szenvedély ábrázolásához, mint amiért Shakespeare is egy feketére osztotta Othelló szerepét. Ennyi zabolátlan, fékevesztett szenvedély megtestesítésére egy korabeli görög (vagy angol) szereplő talán nem is lett volna hiteles, de lehet, hogy tévedek.  

V. Héraklész gyermekei

Ez a darab kicsit könnyűre sikeredett, egyben komolyan átpolitizáltnak hat. Tudom, hogy erősen nem volt mindegy Athén számára, hogy Argosz a háborúban mellé avagy Spárta mellé áll-e, de ennek ma már semmi jelentősége, nem hordoz tanulságokat. További gyengéi az a hiteltelen varázslat, melynek révén az aggastyán egy napra visszanyeri régi erejét, holott pár strófával korábban még „egy sírba hulló semminek” neveztetett valamint Alkméne amorális cselszövése, mely lehetővé teszi, hogy büntetlenül kitölthesse dühét vitathatatlanul bűnös, ám legyőzött, kiszolgáltatott ellenfelén. Ennyi jót tudok elmondani erről a drámáról.

VI. Hippolütosz

VII. Andromakhé

E kettőt csupán mérsékelten találtam érdekesnek, nem mintha kevésbé lennének művésziek a többinél, hanem inkább a témaválasztásuk idegensége folytán. Egy adott helyzetet csak akkor érzek valóban drámainak, ha az értékrendemben is ezzel a címkével szerepel, de a Hippolütosz csupán egy végzetes kimenetelű, reménytelen beleszerelmesedés története, az Andromakhé pedig annyira ókori helyzet, hogy ahhoz nem igazán tudok viszonyulni. Médeia tragédiája és fúriaszerű dühe örök emberi reakció a férj árulására, s a szerelemféltés sajnos néha még manapság is emberek, sőt gyermekek életébe kerül elmérgesedett helyzetekben, de ki érzi ma drámainak azt, ha egy királylány saját terméketlensége miatt boszorkánysággal vádolja férje előző ágyasát és egyben rabszolgáját s hatalmi szóval ki akarja végeztetni? 

A szerelem, még ha reménytelen is, tökéletesen normális, mindennapos emberi érzelem, ("hisz semmi rendkívüli nem történt veled: az istennő vetette rád e szenvedélyt' - mondja a dajka is Phaidrának) s a romantika óta komoly szerzők nem veszik tollukra a reménytelen szerelemből kifolyólag elkövetett öngyilkosságot. Phaidra önkezével vet véget életének, de ezt azért még azzal is megtoldja, hogy búcsúlevelében Hippolütoszt vádolja meg erőszakkal, mely ez utóbbinak is az életébe kerül végül.

Hippolütosznak az ifjonti gőgön kívül más bűne nincs, hacsak azt nem számítjuk, hogy nem adózik kellő tisztelettel Aphroditénak, ebbe viszont szép számmal belehaltak már mások is a görög tragédiákban, Küprisz igazi fúriaként képes viselkedni azokkal, akik elfordulnak a szerelemtől.

"Szeretni merj: ki így akarja, isten az."

figyelmeztet Euripidész.

Így azután a végzet, de inkább az emberi balgaság a görög tragédiákban szokásos dominószerű módon rántja halálba a szereplőket szép sorban itt is. A darab első változatában Phaidra még maga vallotta meg szerelmét Hippolütosznak, ez azonban botrányba fulladt, a derék athéni polgárok besokalltak tőle, így Euripidész kénytelen volt szelídebbre átírni a cselekményt. Ami szerintem nem tett jót a darabnak igazán. Phaidra szépen illedelmesen a halálba hulló alakját kevésbé érzem erőteljesnek, mint a rettenetes tettet elkövető Médeiáét. A reménytelen szerelem témájából többet is ki lehetne hozni a drámai színpadon, de Phaidra történetét még sok későbbi drámaszerző is feldolgozta, Racine-től O'Neill-ig, talán majd ott.  

VIII. Hekabé

A trójai királyi család borzasztó sorsa kifogyhatatlan témát kínál derék drámaszerzőinknek. Hekabé, Priamosz trójai király özvegye is először leányát veszti el a drámában, majd a fiát, ezzel végül egyetlen gyermeke sem marad a monda szerinti tizenkilencből. Ennek szörnyűségéhez nem szükséges további megjegyzés, de a dráma érdekes vonása, hogy veszteségéért habozás nélkül bosszút is áll.

A lányáért ugyan nem tud, mert azt a győztes akháj sereg áldozza fel Akhilleusz sírján (megint egy számunkra értelmezhetetlen, de annyi drámai indulatot kiváltó ókori rítus, gondoljunk az Oreszteia trilógiára), de a fia gyilkosán rettenetes bosszút áll. Ez utóbbi ugyanis egy korábbi családi barát, akihez Priamosz király - Trója vesztét megérezve - kimentette a legkisebb fiát, majd amikor Trója elesett, az illető, civilben trák király, elveszejtette a fiút és gyorsan rátette a kezét a fiúval kimenekített vagyonra, hiszen nem maradt, aki azt visszakövetelje.

Ismerünk pár ilyen szívbéli jóbarátot a saját történelmünkből is, nem? II. Frigyes osztrák herceg, a Civakodó, Friedrich der Streitbare, aki a hatalmas magyar királynak még kitűnő barátja, de amikor a tatár elpusztítja országunkat, akkor nekiáll saját szakállára is rabolni, fosztogatni a nyugati végeken? 

Mégsem a történet magával ragadó e darabban, az csak a szörnyűségek és elviselhetetlen veszteségek szokásos sűrű halmaza, hanem a költészetének szépsége. Az ember ugyan azt kívánja, hogy a költészet fénye valami kevésbé véres kontextus felett ragyogjon fel, de hát a műfaj, ugye, adott.  

Már az a bátor szónoklat is ámulatba ejtő, amivel Polüxéna fogadja a halált, de tudjuk: aki szótlanul tűri a fájdalmakat a kínzócölöphöz kötözve, azt még a gaz komancsok is tisztelik... 

Komolyra fordítva a szót, ez a darab Euripidész igazán művészi ihletettségű pillanataiban születhetett.

Már a narrátor belépője is lenyűgöző: 

A holtak rejtekét s az Éj bejáratát
elhagyva, hol Hádész magábazártan él,
ím, itt vagyok, Polüdórosz, én, Kisszeusz-lány
Hekabénak és Priamosz királynak gyermeke.
Midőn a hellén fegyverek súlyát tovább
nem bírta már phrűg városunk, atyám a thrák
Polümésztorhoz, ki Kherszonészosz dús rögén
szánt-vet, s dárdájával jó lovas népet terel,
Trójából elküldött titokban engemet.
Aranykincset töméntelent adott velem,
hogy ha majd egyszer Trója vára rombadől,
ne kelljen egy fiúnak sem koldulnia.
Priamosz-fiak között legifjabb voltam én,
ezért küldött engem, hisz zsenge karjaim
nem bírtak dárdát vetni, pajzsot hordani.
Míg Trója földjén épen állt a bástyafal,
határaink virultak érintetlenül,
s szerencse ült Hektór, a bátyám fegyverén,
atyámnak thrák barátja szépen bánt velem:
mint friss palánta, nőttem egyre – én szegény.
Mihelyt azonban Hektór s Trója elveszett,
és porbahullt atyámnak ősi tűzhelye,
míg őt az istenkéz-emelt oltár kövén
Akhilleusz vérengző sarja vágta le,
arany-kincsem miatt megölt, boldogtalant,
az ős vendégbarát, s a sós tengerhabok
közé vetett, hogy kincsem így övé legyen.
Ott fekszem most a parton, s vad hullámverés
pörget, le-felzúdulva; nincsen senki sem,
ki megsirasson, eltemessen.

Euripidész általában véve lefokozta a kórus szerepét, így az alig több, mint egy kis háttérzaj, helyette szívesen alkalmazott olyan, gyakran isteni szereplőket, akik a darab elején felvázolták a hátteret és az előzményeket, sőt alkalmasint a majdani cselekményt is. Ezt hívják a későbbiekben narrátornak. A fenti idézetben szerencsétlen néhai Polüdórosz szelleme tölti be a funkciót.

A cselekmény ezután követi a maga véres logikáját, de Euripidész beleszövi a szövegbe sajátos világlátását, hallgassuk csak, miként vélekedik az emberekről, hogy azt ne mondjam, az emberek jóságáról:

Halandó emberek közt senki sem szabad;
vagyon vagy Vakszerencse rabszolgái mind,
vagy polgárok köznépe s törvény szava
gátolja meg, hogy jelleméhez hű legyen.

A bűnösökre lesújtó végzetről:

Ha nem bűnhődtél eddig, most bűnhődni fogsz!
A saját vágyad vermébe zuhanva
mint ki a révtől távol a zajló vízbe hanyatlik
a halál habjába merülsz.

A női nemről:

.. ha nőkről sok rosszat mondtak már eddig is,
ha mondanak ma, s holnap is lesz újra vád,
én mind e rosszat egy mondatba foglalom:
se föld, se tenger nem táplált alávalóbb
népséget; erre vall minden tapasztalat.

Márpedig több  sikertelen házasság nyomán tapasztalata lehetett bőven a nők csalfasága terén. "Aphrodité, kire mind vadászunk..." írja egy helyütt az Alkésztiszben. Nem úgy hangzik, mint aki sikerrel vadászott volna, de lehet, hogy ez csak én rosszmájúságom.

IX. Oltalomkeresők

Ezzel a címmel már Aiszkhülosz is jegyzett egy darabot, a kedves olvasó talán még emlékszik a Nereidák kalandos sorsára. E darabban Athénhoz, a pallaszi városhoz folyamodnak segítségért a thébai hét kapu ostromában odaveszett vitézek hozzátartozói. S íme, nem is hiába, de többet nem árulhatok el. 

Viszont jeles szerzőnk két szokatlan képességét is megcsillantja e darabban, az egyik a hízelgés, az athéni demokrácia és Thészeusz dicsőítése (ne felejtsük, minden darab egy pályamű a költészeti versenyen, melyet athéni polgárok bírálnak el!), a másik a maró gúny, mely már fel-felbukkant korábban is. Amikor az öreg szolgáló azzal köszönti Hekabét, hogy ".. véged! Napfény neked már nem ragyog, hazátlan, árván, özvegyen sújtott a vég.", Hekabé csak annyit válaszol: "Nem újság. Azt dobod szememre, mit tudok."

E darabban Thészeusz, Athén ura, kihez oltalomért könyörögnek,és Adrasztosz, a Théba elleni szerencsétlen kimenetelű hadjáratot vezető hadvezér csapnak össze verbálisan, igen szórakoztatóan:

Adrasztosz
     Thészeusz, te győztes, ó, athéni föld ura,
     tehozzád jöttem s városodhoz esdeni.
Thészeusz
    Mit hajkurászol és mitőlünk mit kívánsz?
Adrasztosz
    Tudod, mi gyilkos hadba szálltam, hadvezér...
Thészeusz
    Nem néma csöndben csörtettél át Hellaszon.
...
Adrasztosz
    Bajomban nem bírául választottalak:
    eléd, uram, mint orvosunkhoz járulunk.

S még valami: Euripidész öregszik. Mind gyakrabban átkozza a baljós öregkort és egyre hajlamosabb kiszólni a szövegből, hogy elmondja véleményét saját koráról.

Íme két példa:

Mert háromféle polgár él: a gazdagok
dologtalan mindegyre többre éhesek.
A koldusok, ha még kenyér se jut nekik,
veszélyesek: vad irigységre hajlanak,
dúsakra mérgezett fullánkot öltve ki,
kiket gaz népvezérek nyelve lépre csalt.
A közbülálló tartja fenn az államot
a három osztály közt, államrend őreként.

(Vettem magamnak a fáradságot és utánanéztem. A középosztály fogalma a Wikipédia szerkesztői szerint az újkori Európában bukkant fel először. Biztos nem olvasták a fenti sorokat...)

A másik példa: néha Euripidész se bírja tovább cérnával a magas költészetet és istenek gyilkos szeszélyeit:

Nem hiszem én, hogy tilosban-szeretkezést
űzhetnek istenek, sosem fogadtam el
sem ezt, hogy egymást bilincsekbe verhetik,
sem azt, hogy egyik a másikának zsarnoka.
Isten, ha isten igazán: nincs semmire
szüksége – a költők szava bárgyú locsogás.

X. Őrjöngő Héraklész

Ez a darab hullámvasútszerű, váratlan csavarokkal dobálja a mit sem sejtő, gyanútlan olvasót, míg el nem érkezik a vérfagyasztó végkifejlet. Csak erős idegzetűeknek. Némi véralkohol segíthet.  

Itt egy pillanatra meg kell állnom és rendhagyó módon szót ejtenem eme darab fordítójáról, akinek munkája érdemben hátráltatta a műélvezetet.

Euripidész darabjait egy 1984-ben kiadott, az Európa Kiadó gondozásában megjelent kötetből olvasom. A 19 drámát hat különböző fordító dolgozta át magyarra, akik többnyire nagyszerű munkát végeztek. Ennek egyik fő ismérve az, hogy az olvasónak fel sem tűnik, amikor az archaikus nyelven írt, több ezer éves szöveg közérthetően, olvashatóan kerül elébe. A műfordítóknak ráadásul még a versmértékre is ügyelniük kell. Borzasztóan nehéz feladat lehet. Jómagam is többéves fordítói tapasztalattal bírok, így azonnal felismerem, ha a fordító elbizonytalanodik, mert nem érti pontosan, mire gondolhatott a szerző és bedob egy bravúros átkötést, amit így is lehet érteni, meg úgy is.

Nem tudom, ki lehet, aki ezt a darabot fordította, de élek a gyanúval, hogy ez a szöveg még a reformkorból, a magyar nyelv megújításának korából származik, mert hemzseg az értelmetlen vagy hibásan ragozott magyar szavaktól és a legképtelenebb régiségektől. De az is lehet, hogy csak sokkot kaptam a borzalmaktól. Azért, ha valaki tudja, mit jelent magyarul az, hogy ragadomány vagy vonssza, írja meg nekem is, okulásul.  

Ez az a darab, ahol a borzalom elviselhetetlenné fokozódik s a jámbor néző szinte követeli a felelős megnevezését, mellyel Euripidész nem is marad adós sokáig. Aiszkhülosz még meghagyta a nézőnek, hogy véleményt alkosson az istenek romlottságáról és vérlázító bűneiről, de csupán sugallt, nem mondta ki, Euripidész viszont alaposan odamondogat. Hiszen a mitológia történet alapja végül is Héra asszonyi sértettsége, mely nem férjét, az igazi bűnöst sújtja, hanem annak balkézről származó gyermekét, Héraklészt, aki az istenek által rábocsátott őrületben lemészárolja saját feleségét és gyermekeit.   

Noxiæ pœna par esto, mondja Cicero majd négy évszázaddal később, a büntetés álljon arányban a bűnnel.

XI. Ión

Ebben a darabban csak egy hajszállal sikerül elkerülnünk a tragédiát, utána azonban minden jóra fordul, méghozzá olyan cseles módon, hogy ez akár vígjátéknak is elmenne. Márpedig Euripidész sokkal tudatosabb szerző annál, semmint hogy ez véletlen lenne, így az egyébként gyönyörű darabról a magam hivatalos verdiktje: paródia.

XII. Trójai nők

Vae victis (Jaj a legyőzöttöknek) - mondja majd erről a helyzetről az ókor másik prominens népe a maga csodálatosan bonyolult, mégis tömör nyelvén, bár Euripidész korában még csupán a szabin nők elrablásán törték a fejüket. Ám hamarosan kinövik majd magukat és a világ megismeri a latin avagy a római népet.

Nekik majd páratlan politikai tehetségük lesz, kivételes érzékük a nagysághoz és szemernyi könyörületet sem fognak tanúsítani ellenfeleik iránt, még azok legyőzése után sem. A Római Birodalom minden idők egyik legnagyobb területű, de feltétlen leghosszabb életű egybefüggő birodalma volt. Majdnem hat évszázadon keresztül létezett folytonosan, mire a népvándorlás inváziója képes volt megroppantani végre. Más jeles birodalmak, mint a makedón Nagy Sándoré, a mongol Temüdzsiné vagy éppen maga a Harmadik Birodalom néhány éven, évtizeden belül széthullottak. Róma azonban nem csupán elfoglalni, hanem egyben tartani és kormányozni is képes volt birodalmát évszázadokon keresztül.   

A görög más lelkialkatú nép, keletiesebb, alkudozós fajta. Nekik nem a történelmi nagysághoz van érzékük, hanem az emberhez, a filozófiához, a kultúrához, általában véve a helyes arányokhoz. Nem véletlen, hogy nekik köszönhetjük a demokráciát, mely minden létező társadalmi alkuk legbonyolultabbika, ezért is siklik oly könnyen vakvágányra.

A rómaiak természetesen a görögöket is leigázták, akik komoly ellenállást okosan nem is tanúsítottak s érdemeik alapján elnyerték a lehetőséget arra, hogy házitanítók lehessenek a római elit következő generációja számára. Mert Róma a maga módján tisztelte és irigyelte a magas kulturát.

De az ércnél maradandóbb hírnév azért mégis más.  

Minden őrült Caesar-nak képzeli magát, olyanról még nem hallottunk, aki Periklésznek képzelte volna magát.

Vagy, ha másképpen fogalmazom, a római jellem a mai napig fogalom, de hallott már valaki görög jellemről? Mindezt szemernyi rosszindulat nélkül kérdezem.

A legyőzött ellenséggel való bánásmód tekintetében azonban sok bennük a közös vonás: nem ismernek irgalmat. Róma a földdel teszi egyenlővé Karthagót, míg a görögök Trójával művelik ugyanezt. A foglyul ejtett harcosokat kivégzik, a csecsemőket a falhoz csapkodják, az asszonyokat pedig megerőszakolják majd később megtartják vagy eladják rabszolgának. Napokon keresztül ég a város, száll a pernye s omlanak sorban a bástyák, dúl az eszelős terror, törnek az égre a legyőzöttek sikolyai. Az ókorban vagyunk, felvilágosodott eszméknek még híre-hamva sincs, a foglyokat nem védik egyezmények s a költők hiába írnák, hogy ne tapossatok rajta nagyon, ne tiporjatok rajta nagyon, vérvesztes, szegény, szép szívünkön, ki íme száguldani akar... Ámbár, Trianon árnyékából visszatekintve látszik, hogy szegény Ady is hiába írta.

S éppen erről akar szólni ez a darab. Egyetemes, hangos, félre nem érthető tiltakozás a háború iszonyata, az életek és értékek szörnyű, értelmetlen pusztítása ellen. 

Ezen a ponton kapcsolódunk be a cselekménybe, így aztán sok jót nem várhatunk. A szereplőket más darabokból már ismerjük, itt van ismét Hekabé, Andromakhé és a többi szerencsétlen, legrosszabbra is elkészült nő. De hogy a legrosszabb majd milyen elviselhetetlenül szörnyű lesz, azt mind ők, mind az olvasó vérfagyasztó jelenetek egész során át éli meg.

Külön érdekessége a darabnak az a pillanat, ahol Meneláosz görög király eljön, hogy begyűjtse hűtlen feleségét, Helénát, aki a monda tanúsága szerint az egész konfliktus kiváltó oka volt. Szép Heléna a kialakuló parázs szócsatában a forma kedvéért megpróbál védekezni, de érvei súlytalanok, a sértett férj büntetni viszi haza asszonyát, aki ország-világ előtt megszégyenítette. Mert Helénát nem elrabolták Trójába, Heléna megszökött, így hazatérve rá is keserves halál vár.    

 XIII. Elektra

Az átok sújtotta argoszi királyi házban lezajló vérbosszúk történetét már Aiszkhülösz (Áldozatvivők) és Szophoklész (Elektra) tolmácsolásában is megismerhettük, a témát harmadjára Euripidész is megírta és ha szabad ilyen sommás ítéletet alkotnom, mindjárt le is iskolázta nagy elődeit.

A két korábbi feldolgozás, mint jeleztem is, kínszenvedés volt az olvasó számára. Hiszen alig várjuk, hogy Oresztész végre megjelenjen, felismerjék egymást Elektrával és közösen beteljesítsék a vérbosszút apjuk gyilkosain s ezzel a darab komoly megkönnyebbülésünkre véget is érjen. A végkimenetel az első pillanattól fogva nem lehet kétséges, a szereplők jelleme pedig csak annyiban árnyalt, amennyiben ez illeszkedik a cselekményhez.

Így aztán Euripidésztől sem vártam megváltást e téren, de meg kell vallanom, ezúttal sokkal emberibb és érdekfeszítőbb tálalásban olvashatjuk a már jól ismert történetet. Elektra most is ádáz, de nem fuldoklik a gyűlölettől, mint Szophoklésznál, a boldogtalan Klütaimnésztra sem csupán egy szörnyeteg, akinek pusztulnia kell bármi áron, hanem egy anya, aki mélyen siratja elvesztett leányát és üde színfoltot jelent a földmíves alakja (csak Euripidésznél) a maga tisztességes és elbűvölően más optikájával. Emberek, mindannyian, nem csupán egy vérgőzös mitológia bábfigurái. Euripidész pszichológiai érzéke és jellemábrázoló készsége messze felülmúlja elődeit.

Ha az lenne a szándékunk, hogy összehasonlítsuk a három görög drámaszerzőt, akkor ez a három, azonos témát feldolgozó darab kapóra jönne, de ezt csak azoknak javaslom, akik szeretik kínozni magukat.

XIV. Íphigeneia Tauriszban

Várjunk csak egy pillanatra, mielőtt belecsapnánk a sűrűjébe.

Kicsoda is Íphigéneia?

Nem ő volt az a szerencsétlen sorsú zsenge királylány, akit saját apja szúrt le, engedve egy idióta jóslat szavának, hogy a görög sereg végre kedvező széllel elhajózhasson Trója alá? S ezzel a tettével útjára indította nem csak a trójai háborút, hanem a maga és királyi házának szerencsétlen végzetét is, melyet éppen az iménti Elektra tárgyalt?

De bizony, hogy ő volt. Vele még nem találkoztunk, de sokat hallottunk róla és borzasztó sorsáról.

Erre most e darabban váratlan módon megjelenik, narrátorként mindjárt, messze túlélve saját halálát és közli, hogy valójában meg sem halt, mert Artemisz némi szemfényvesztéssel kimentette az áldozati máglyáról. (A korábbi utalások ugyan kard általi halálról szóltak, de ne legyünk ünneprontóak...)  Lényeg, hogy él és virul, Artemisz papnőjeként szolgál messze a tauriszok földjén, akik természetesen barbárok.

Kicsit olyan tévésorozat ízű fordulat ez, ilyesmivel korábbi irodalmi művekben nem találkoztam. Ilyen trükkökkel szoktak a producerek meg nem történtté tenni végzetes fordulatokat, közkívánatra feltámasztva egy-egy népszerűbb sorozathőst. Manapság rutinnak számít, de Euripidész korában ez újdonság lehetett. Az ő költői nagyságába az ilyesmik is beleférnek.   

A darab maga egy kedves, fordulatos, hajszál híján tragédiába torkolló lányszöktetés története. Erkölcsi vagy filozófiai tanulságot ugyan nem sikerült felfedeznem benne, de a családok egyesítése mindig örömteli esemény. S ha mindezzel végre lezárul a vérbosszúk áldatlan korszaka is, az valódi nyereség.

XV. Heléna 

Azután kiderül, hogy az előző darab csupán csak szárnypróbálgatás volt a szerző részéről, az ötlet kicsiszolása, s ha már ilyen jól bevált, akkor beveti újra, méghozzá úgy, hogy nagyot szóljon.  

Igazán, őszintén nagyot. Ilyen szédületes tiszteletlenségre csak egy Euripidész vetemedhetett, hogy egy darabbal kirántsa a szőnyeget gyakorlatilag az egész mitológia alól.

Az történik ugyanis, hogy megismétlődik a szemfényvesztés, ezúttal Héra és Hermész a cselszövők és Aphrodité a káröröm tárgya: kiderül ugyanis, hogy Szép Heléna, Meneláosz spártai király felesége valójában nem is szökött meg Párisszal és még csak közelében sem járt Trójának, ehelyett egy egyiptomi kikötővárosban vár férjére hűségesen immáron 17 éve.

Hogy miiiiiiicsoda?????

A férjére vár tehát, aki elment Trója alá megvívni a várost, hogy őt visszaszerezze, de az a Heléna ott Trójában csak egy képmás, egy avatar, az istenek ravasz csele.

Ez az egyszerű szerepcsere lényegében halomba dönti a teljes görög mitológiát, kezdve Homérosszal, a kikezdhetetlennel, hiszen a trójai háború végső (mitológiai) indoka Szép Heléna visszaszerzése és az asszonyszöktető trójai barbár, Párisz megbüntetése volt. Márpedig ha ez nem is úgy esett, akkor teljesen haszontalan volt az egész trójai háború, a tengernyi szenvedés, Akhilleusz haragja és a legyőzöttek jajgatása, a Tündareidák és az Átreidák bátor cselekedetei, Odüsszeusz cselszövései és végtelen bolyongása, és nemkülönben az a tengernyi irodalmi mű, mely ezt a témát olyan szépen, gonddal kibontotta és megénekelte.

Mítoszrombolás, big time.

Nem tudom, milyen fogadtatása lehetett ennek a darabnak Krisztus előtt 412-ben, de van egy olyan gyanúm, hogy nem voltak tőle elragadtatva. Aki veszi magának a bátorságot, hogy az uralkodó eszmerendszer alapjait megkérdőjelezze, azokból lényegében gúnyt űzve, az vagy őrült vagy zseni. Euripidész feltétlenül az utóbbi, de könnyű 25 évszázad távolából ítélni. A kortársak valószínűleg inkább provokációnak tekintették az egészet.

Mi több, Euripidész tovább megy, mert hiszen tudatos alkotó és le is szűri a tanulságot, méghozzá kérlelhetetlen szókimondással:

 Esztelenek, kik az erényt háborúban
szerzitek! a bősz dárdák hegye nem
szünteti meg, ki nem oltja
a halandók bajait.
Ha vitáinkban csak a vér
döntene, városainkat
a harc nem hagyná el sosem.

Ezt minden polgártárs jobban teszi, ha az eszébe vési.

Maga a darab gyakorlatilag pontos mása az előzőnek, itt is egymásra talál egy kedves nő-férfi páros, akiket amott rokoni, itt házastársi kötelék fűz egymáshoz, közösen kifőznek egy tervet a barbároktól való menekülésre (valójában a nő eszeli ki, a férfi csak úszik az árral, de tudjuk Euripidésztől, hogy "ha cselre kell találni, a nők félelmesek" ), s némi vérontás árán és isteni segédlettel sikerre is viszik és dagadó fehér vitorlákkal térnek meg boldog otthonukba.

Szép Heléna, akivel kapcsolatban mindeddig csak szidalmakat és gyűlölködő utalásokat hallhattunk, itt jólelkű, hűséges asszonyként dicsőül meg, ami egyfajta katarzist hoz a gyűlölet és rontás vihara után, melyet mindeddig neki tulajdonított a világ.

Édesebb hinni a jót.  

XVI.  Phoiníkiai nők

XVII. Oresztész 

Ez a két dráma ismét, sokadszor, a két már jól ismert elátkozott királyi ház, Théba - Oidipusz - Antigoné illetve Argósz - Elektra - Oresztész végzetét tárgyalja, ezúttal egy más epizódot kiragadva. 

Utóbbi Euripidész legnépszerűbb, legtöbbet játszott darabja volt az ókorban, köszönhetően talán fordulatos mivoltának. 

A tragédiák költői megvalósítása gyönyörű, a szenvedés elkerülhetetlen és kézzel fogható, a következtetés pedig a szokásos: tragédiáinkért a saját ostoba makacsságunk, hiúságunk, avagy a rosszindulatú istenek ármánykodása felelős. A szerző immár sokadszor szapulja az isteneket, már ha egyáltalán léteznek, utalgat rá, mert ezt sem tekinti magától értetődőnek.

Ezzel a hozzáállással - gondolom - végképp felbőszíthette polgártársait.

E két darab volt az utolsó, melynek bemutatóját Euripidész még megérhette.

Ezt követően önkéntes száműzetésbe vonul és a makedón királyi udvarban telepedik le hátralévő éveire. Utolsó két darabját is itt írja, ezeket azonban már csak poszthumusz ismerheti meg a nagyérdemű. 

XVIII. Bakkhánsnők

Dionüszösz kultusza, mint ezt már említettem fentebb, Euripidész korában még viszonylag friss adaléka volt az ókori görögök hitéletének és általában mindennapjainak  A kultusz, melynek istene valószínűleg Kis-Ázsiából került a görög mitológia táncrendjébe, a bor, mámor, tébolyult tánc, szent vallási őrület és eksztázis elemeivel gazdagította az egyébként elég örömtelen, félelemre alapuló ősi hitéletet.

Az új kultusz elfogadása hosszú vajúdás eredménye volt. A kultusz híveinek zabolátlansága, emberi mivoltukból történő kivetkezése, a fanatikus, csoportos performanszok nem könnyítették meg az elfogadást. A társadalom, mint az lenni szokott, lelkes követőkre és heves ellenzőkre szakadt. Vallási őrületek más korokban és társadalmakban is végigsöpörtek Európán, gondoljunk csak egyes eretnek mozgalmakra, a flagellánsokra vagy éppen a keresztes hadjáratokra. Ezek közül is a legmegdöbbentőbb és gyalázatosabb a gyermekek keresztes hadjárata volt, melynek égisze alatt gyermekek keltek útra mezítláb, hogy tiszta hitükkel érjék el azt, ami óriási lovagi seregeknek nem jött össze, vagyis visszafoglalják a Szentföldet a szaracénoktól. A Földközi-tengerhez érve a gyerekek hiába várták, hogy a tenger megnyíljon előttük, mint Mózessel történt, végül a kemény mag hajóra szállt, melyet az arab kalózok könnyedén fogságba ejtettek és a résztvevőket eladták rabszolgának.

Talált pénz, ahogy mondani szokás. Kedvenc húzásom a szaracén kalózoktól a muszlim hitre térítés gyakorlata volt. Az erőszakos hittérítést maga Mohamed próféta tiltja  a Koránban. Így a kalózok soha nem is alkalmaztak erőszakot, csak megpendítették, hogy aki hajlandó önként (!) áttérni a muszlim hitre, az álljon az árboc tövébe, a többit lefejezik...  

Visszatérve az antik Hellászba, valóban nem lehetett egyszerű józan nyárspolgári ésszel elfogadni, hogy a város asszonyai, mert ez a kultusz elsősorban nők körében talált követőkre, egyszer csak lerázzák magukról a józanság és az erkölcs béklyóit, minden átmenet nélkül mértéktelen, csoportos ivásba, garázdálkodásba, zenélésbe, tébolyult táncolásba és himnuszéneklésbe fognak (mellesleg, úton-útfélen fűvel-fával párzanak, ahogyan a kedvük tartja) és ez napokon át folyik, míg teljesen ki nem merülnek és ki nem alusszák a mámorukat. A kultusznak megvannak a maga titkai és misztériumai, melyet csak a beavatottak ismernek és olyan jól őrzik, hogy a késő utókor csak vaktában találgatja, miről is lehetett itt szó voltaképpen.

De az egész vallási cirkusz végül hivatalossá válik, Dionüszoszt és kultuszát kanonizálják, szentélyeket avatnak neki és ünnepnapokat jelölnek ki számára.    

Ezt a generációkon át tartó küzdelmet sűríti Euripidész drámája néhány pillanatba, melyben a szerencsétlen hős, a törvényes hatalmat képviselő király erőszakos eszközökkel próbál fellépni a kultikus őrület ellen, de végül a magán kívül őrjöngő asszonyhad szó szerint ízekre tépi. Újabb példa az istenek felelőtlen, gyalázatos országlására a kiszolgáltatott halandók felett.

Élvezetes, fordulatos darab, tele csodákkal és átváltozásokkal. További erénye a király- és királylány drámákba kissé már belefáradt olvasó számára, hogy témája gyökeresen új és meghökkentő. A dionüszoszi szertartásokról máig Euripidész e darabja a legjobb fennmaradt leírásunk.  

XIX. Íphigéneia Auliszban

E drámában, kissé zavaró, de nagyon euripidészi módon megint hátraugrunk az időben, ahhoz a pillanathoz, amikor Agamemnón egy ostoba jóslat nyomán feláldozza a saját lányát, Íphigéneiát, ám a döntő pillanatban Artemisz istennő a lányt kicseréli egy szarvasborjúra, így az megmenekül, amint ezt a másik, tauriszi Íphigéneia darabból már tudhatjuk. Mindezzel beindul az események véres körforgása, mely az Oreszteia trilógiában csúcsosodik ki. 

Mindezt előre tudjuk, a szereplőket már jól ismerjük, a majdani anyagyilkos itt még kisfiú, a majdani áldozat még szerető, gondos anya, Agamemnón és Akhillész, a trójai sereg vezérei pedig nem állnak erkölcsi magaslatokon. De nem is ez a fontos. 

Ami emlékezetessé és művészivé teszi ezt a drámát, az az érvelés, az a logikai pálya, melynek mentén a szereplők eljutnak onnan, hogy Elment az eszed, király, feláldozni a saját édes gyermekedet azért, hogy a hajóhad végre elhajózhasson Trója alá, visszaszerezni az öcséd kikapós feleségét? odáig, hogy maga Íphigéneia is belátja, sőt másokkal is beláttatja, hogy a görög haza büszkesége előrébb való az ő nyomorult halandó életénél és hősként lép az áldozókés alá. A gondolatmenet így sem fogadható el a mai ember számára, de a hazaszeretetnek kevés ennél szebb megnyilvánulását találjuk Euripidész költészetében. 

Huh, kicsit hosszúra nyúlt az Euripidészről szóló bejegyzésem. Ígérem, hogy Jókai 143 kötetre rúgó munkásságát nem fogom egyenként elemezni.

Élmény volt, az első perctől az utolsóig, egy nagyszerű költő érdekfeszítő, kereteket feszegető, olykor megrázó, de mindig elgondolkoztató munkássága. Jó szívvel ajánlom minden érdeklődő figyelmébe a görög tragikusok e legnagyobbikát, aki bár két és fél ezer évvel ezelőtt élt s alkotott, mégis, minden pillanatban rólunk szólt.

Külön örömet szerzett napról napra, estéről estére bepillantani egy olyan világba, melynek kereteit elmosta az idő, de a szerző és a saját fantáziánk rövid időre újrateremtette, a szkamandroszi síkon vagy az auliszi partokon állomásozó görög tábor az ember képzeletében hirtelen életre kel, a meleg éjszakában alszik a sereg, a sátrak százai közt csak a fáklyák égnek, a bárkák csendben ringatóznak, s csupán az őrök kiáltása harsan fel itt-ott, miközben a királyok, szolgálók, jósok, rabszolganő ágyasok, fél- és egész istenek szüntelenül lopakodnak s keverik a kártyát.

Az eget csak csillagok szántják, kondenzcsíkok és műholdak nem, nincs még térerő, röntgengép, távközlés, média és reklám, nem a profit a végső cél és az ünnepelt kifogás bármilyen gaztettre, még félik az isteneket és bíznak a jobb jövőben, el sem tudják képzelni, mivé leszünk majd mi, felvilágosult utódok, mustárgáz, koncentrációs tábor, menetszázad, szőnyegbombázás, nukleáris tűz, hát ezzé. Mi is hiszünk még a jobb jövőben, de nem felejtem el, hogy ez az évszázad is azzal kezdődött, hogy fáklyaként lángoló emberek ugráltak ki a 87. emeletről. 

Hellász kék ege, borulj felénk védelmezően, hogy alábbhagyjon a szégyenünk egy pillanatra.